Isten kiválasztó, velünk üdvösséges szövetséget kötő kegyelme örökké érvényes: „Nem bontom fel veletek szövetségemet soha!” Isten kihozta népét a halálos szolgaságból és bevitte őket az Ígéret Földjére; ahogy ezt megígérte népének. Isten kihoz a halálból és bevisz az életbe. Ez, Jézus Krisztusban, világossá lett számunkra. Minden erre az örömhírre mutat, csakis ez a lényeg (1). Isten eme szeretetétől senki és semmi el nem választhat minket (Róma 8,38–39).

Ez a megváltó, megtartó, örök szeretet szív szerint késszé és hajlandóvá tesz bennünket arra, hogy az Úrnak éljünk. Ez akkor azt jelentette, hogy Isten népe nem vehette át az Ígéret Földjén lakó népek idegen kultuszait, nem köthetett velük kiegyező szövetséget; ahol tehát birtokba vettek egy várost, ott a korábbi oltárokat le kellett rombolni, mert azok örök kísértést, „csapdát” jelentettek számukra (2–4). Isten népe levetette a régi embert és felöltötte az új embert (Efezus 4,22–23). A romos, életveszélyes épületet nem szabad javítgatni, hanem alapjaiban újat kell építeni, mert a régi ránk fog dőlni. Bizonyos területen nincsenek kompromisszumok.

Amikor ezt kimondjuk, azonnal elkezdhetünk sírni, ahogy ezt Isten népe tette, amikor Isten biztató és mégis figyelmeztető szavát meghallotta (4). Bizony, mi sem tehetünk mást, mint töredelmes szívvel leborulunk, és hangosan, könyörögve sírunk: „Urunk, adj bizonyosságot, kiválasztó kegyelmedben! Urunk, adj új életet, amely bátran mond nemet arra, ami Teneked nem kedves! Urunk, bocsáss meg nekünk, mert olyan sokszor nem látjuk, ebben az átmeneti és halálosan bonyolult világban, akaratod gyakorlati megvalósulásának útját! Urunk, mutasd meg, hogy mikor tűrjünk, szeretetedre hivatkozva; és mikor kell határozottan dönteni! Lám, Bétel elfoglalásakor, irgalmazott néped egy ott lakónak, aki egy idegen, másik várost épített a nyakukba… (1,22–26) Urunk, vezess bennünket!”