A páska ünnepéről itt a kötelezően bemutatandó áldozatok tekintetében olvashatunk. Vegyük számba ezeket az áldozatokat. A páskaünnep első napja és záró napja szombatra esett, akkor be kellett mutatni a nyugalom napjára rendelt, „heti áldozatokat” (28,9–10). A páskaünnep további hat napján ugyancsak bemutatták a „havonkénti újholdra előírt” áldozatokat (28,14; 19–22). Ezek mellett, a kötelezően előírt „napi”, reggeli és esti áldozatokat is be kellett mutatni (23–24). Ha megnézzük az égőáldozatok, étel- és italáldozatok követelményeit; ennyi áldozatnál mindez egy tekintélyes mennyiséget jelentett, sok előkészületet, sok munkát. Az egész lebonyolítása szinte felfoghatatlan. Az embert folyamatosan az elégtelenségére, a bűneire, valamint Isten szabadító irgalmára emlékeztette ez az áldozati kultusz.

A páska ünnepén szent összegyülekezést kellett tartani és semmi foglalkozáshoz illő munkát nem volt szabad végezni (25). Ez a hét ugyanakkor nagyon munkás lehetett, hiszen számtalan áldozatot kellett előkészíteni; de ilyenkor mindenki az Úr szabadítására emlékezve, azért hálát adva, abból töltekezve serénykedett, hálaadó szívvel! Aki úgy „pihen”, hogy csak az Úr ügyében szolgálva is tevékeny, az hétköznapi feladatihoz is mennyei erőt kap. 

Az ember földi élete akkor áldott élet, ha tevékeny élet, békésen tevékeny és építő élet: az ünnepekre készülve, ünnepelve, és a hétköznapokban is tevékeny… A rengeteg áldozat és vér kiontása ugyanakkor mégis arra utal, hogy valami „itt” még nagyon nem békés, nem rendezett. Minden ünneplésünkben és tevékenységünkben ott van valami rettenetes, valami halandó, valami töredékes, amit újra és újra meg kell ismételni; mint ahogy a gyomosodó kertet újra és újra kapálni kell. Egy fiatal, neves színész elég nyers őszinteséggel fogalmazott az egyik interjúban: „Ez az egész élet sokszor olyan értelmetlennek tűnik, olyan macerás minden, még a legkisebb dolgok is, a nagy kínokról most ne is beszéljünk…” 

Csak Jézus Krisztusban marad abba a nyugtalanság, az örökös áldozathozatal. Csak Jézus Krisztusban adatik nyugalom, pihenés, néha még az állandó tevékenységtől is. Csak Jézus Krisztusban szűnik meg a „vérontás”, hiszen az Ő tökéletes, egyetlen áldozata arra indít minket, hogy ne áldozzunk be senkit. Életünk hálaáldozat, de ne legyünk annyira gőgösek, hogy azt gondoljuk: önfeláldozásunk oldja majd meg a világ gondjait. Erre csakis a krisztusi megváltó szeretet képes. Az Úr szabadítása a miénk!