A kislányom ma sírva mondani akart nekem valamit, de nem volt időm meghallgatni, mert én egész nap az Úr ügyével foglalkoztam. Éjfél után értem haza. Ma sincs lefekvés az „Ige mellett” napi üzenetének megfogalmazása nélkül. Már fáradtan olvasom az Igét, ezért földbe döngöl minden sora: „engedelmesek legyetek; egész magatartásotokban szentek legyetek; egymást kitartóan, szívből szeressétek; félelemmel töltsétek el jövevénységetek idejét; olyanok vagytok, mint a fű, amely elszárad…”. Már-már perelnék: Uram, most nekem ez olyan „életidegen”. Aztán kezdem újból olvasni az Igét, imádságosabb Lélekkel…és ekkor felragyog a mai szakasz első sora, amely az utána következőket is megérleli: Legyünk bizonyosak a kegyelemben, és felszabadulunk a Neki való helyes engedelmességre.
2 Mózes 18
92. zsoltár

 

A levél az üdvözlés után Isten túláradó magasztalásával folytatódik. Erre  okunk van, mert Isten Jézus Krisztus által újjászült bennünket élő reménységre (3), és ebben a reménységben (üdvösségben) az Ő hatalma meg is őriz bennünket (5). Ezért ujjongunk, „kimondhatatlan, dicsőült örömmel” (8), még akkor is, ha a jelen tele van nyomorúságokkal. Isten dicsőítése a keresztyén élet alaphangja, amely mindenkor az Úrra és az Ő megváltó irgalmára tekint, és nem a körülményekre; nem kimenekül a körülményekből, hanem az Urat képviseli az adott helyzetben, miközben mások szívét is örömre hangolja. Az Istent magasztaló szív elfelejti a panaszt és isteni látással fogalmazza meg a bajt; tud idő előtt, és konkrét ok nélkül is hálát adni: „Őbenne hisztek, bár most sem látjátok” (8). A hivatalos egyház sokkal inkább hajlik arra, hogy kritikával szemlélje a világot, hogy gyászolja a veszteségeket, hogy intsen és panaszkodjon; miközben hiányzik az élő reménység Istent magasztaló, minden mesterkélt rajongástól mentes, és másokat is „jövővel” megajándékozó bizonyossága.
2 Mózes 17
35. zsoltár

 

A munkához való viszonyunk árulkodik hitünkről is. A modern ember állandó tevékenysége, munka-bálványozása ugyanúgy a hitetlenség jele, mint némelyek dologtalansága. Az Úr eljövetelének helyes várása a szorgalmas élet. Pál erre példát mutatott Thesszalonikában is. A hívő ember nem önmagáért értékeli a munkát, hanem az „Úrban” végzett szolgálatnak tekinti azt. Az Úr dicsőségére és mások javára végzi feladatát a hívő ember, miközben megadatik a csoda, hogy meg is tud élni abból. Így lesz a munka hivatássá, Isten kezéből elfogadott küldetéssé, bármi legyen is a dolgunk. Ez a munka-értelmezés pedig kizár minden életet és lelket megnyomorító, vég nélküli gürcölést ugyanúgy, mint a felelőtlen (és másokat felelőssé tévő) tétlenséget, vagy a pénzszerzés érdekében végzett bármiféle dologtalan ügyeskedést.
2 Mózes 16
55. zsoltár

 

Naponta könyörögnünk kell az Isten Igéjének terjedéséért. Nem azért könyörgünk, hogy minél több emberre befolyásunk lehessen, és az Egyháznak ezáltal minél nagyobb hatalma legyen; hanem azért, hogy Krisztus lakjon bennünk, hit által, és minden elvetemültség és gonoszság távozzék a szívünkből (2). Ahol Isten Igéje terjed, ott Krisztus úrrá lesz az emberi élet felett; ott az ember újjászületik, megigazul és megszentelődik, majd megdicsőül (Róma 8,29-30), Minél több a krisztusi ember egy társadalomban, annál rendezettebb és boldogabb az élet. Figyeljük meg pontosan a Pál fogalmazását: könyörögjetek értünk, hogy terjedjen az Ige. Szoros összefüggés van az evangélium terjesztői, és annak terjedése között: ha mások látják hitünk gyümölcseit, nyitottabb a szívük Krisztus felé. Éppen ezért kritika felénk az a tény, hogy özönvízként terjed e világon minden, ami nem az élő Isten szerint való; az Úr Igéje iránt pedig alig tapasztalunk fogékonyságot. Könyörülj Urunk!
2 Mózes 15
68. zsoltár

Lenyűgöző logikai felépítése van a mai igeszakasznak. Benne van e pár versben az egész keresztyén teológia. Pál hálát ad a gyülekezet hitéért. A hit válasz Isten kiválasztó szeretetére (bár e választ is Isten Lelke munkálja ki bennünk). Az ember a hit döntésében ráébred arra, amiről Isten már kezdettől fogva határozott: hogy szeret az Úr! Ez a tény az ember örök vigasztalása (16) és erőforrása a szeretet cselekedeteihez (17). Máshol is figyelmeztet erre az Ige: „Amíg időnk van, cselekedjünk jót” (Galata 6,10). J. P. Sartre említi, hogy az ember csalódásai, önzése, és hitetlensége miatt hamar eljut odáig, hogy „takaréklángra” kapcsolja magát. Ez azt jelenti, hogy telne tőle több jó, de nem teszi: nem akar elégni, inkább kíméli önmagát. A hit megerősít minden jó cselekedetre, mert az élő hit jele, hogy „közülünk senki sem él önmagának” (Róma 14,7). „Aki tudna jót cselekedni, és nem teszi, bűne az annak” (Jakab 4,17).
2 Mózes 14
114. zsoltár

Mi az igaz, és mi a hamis? Miért gyönyörűséges a hamisság? Miért szenvedéssel teli az igazság? Ki tudja a választ ezekre a kérdésekre? Egy bizonyos: az „igazsággal” sokan visszaéltek már, és lettek saját igazukat képviselve a hamisság urai. Az is tény, hogy az „igazság” e világban csak gyarló önérdekek formájában létezik. Ezért veszélyes vizekre evez, vagyis a hamisság csatornájába téved az, aki kötelező érvényű igazságról beszél. A hívő ember számára az „igazság” nem egy eszme, hanem egy személy, aki igazságát megváltó szeretetével és feltámadásával bizonyította: azzal, hogy igazát másoknak (nekünk) adta. Ez a szeretet nem gyönyörködik a hamisságban, de együtt örül az igazsággal (1Korinthus 13,6). Minden hatalomra jutásban van valami istentelen, törvénytipró és antikrisztusi: az ember másokról dönt valamiféle igazság nevében. Itt csak a krisztusi út a járható, amely nem keresi a maga hasznát, sőt teljesen odaadja magát a másiknak. Másfajta igazság valójában csak pusztító hamisság lehet.
2 Mózes 13
26. zsoltár

Az élő hit természetéhez tartozik, hogy képes elhordozni minden nyomorúságot. Az Úr hordoz bennünket, így valójában Ő hordozza nyomorúságainkat is. Ha ezt elfelejtjük, egymagunk összeroskadunk a terhek alatt. A nyomorúság átfogóbb kifejezés, mint az üldöztetés, hiszen az üldöztetés a nyomorúság egy fajtája, de sok egyéb nyomorúságos helyzetet is megtapasztalhatunk. Kórházlátogatás során döbbenünk rá arra, hogy milyen nyomorúságokat kell elhordozni embereknek. Mi hogyan hordoznánk el ezeket? Pál azt írja a gyülekezetről, hogy hitük nőttön nő (3). Urunk növeld hitünket, hogy Veled elhordozhassunk minden terhet. Könyörülj rajtunk akkor is, ha engedetlenségünk kerget szorult helyzetbe, hogy javunkra legyen a nyomorúság.

A másik ember megbecsülése ritkán tapasztalt erény. A megbecsülés azt jelenti, hogy észreveszem a másikat, előre engedem, túllépek önmagamon, és ezzel megtisztelem őt. A megbecsülés második lépése, hogy észrevesszük a másik ember fáradozásait, munkájának eredményeit; nem azonnal a kritikát mondjuk, hanem azt, hogy „köszönöm”. Akik körülöttünk dolgoznak, azok valahol értünk is munkálkodnak: házasságban, családban, munkahelyen, utcán…Így érkezünk meg Igénk eredeti összefüggéseihez: megbecsülni azokat, akik a hitünkért fáradoznak, nemcsak a lelkipásztorokat, de azokat is. A héten egyházkerületünk lelkészeit látogattuk. Bizony felmerült bennünk a kérdés: kell még az élő hit, az Ige; kell még Krisztus; kell még az egyház, a lelkész? Az tény, hogy a világ egy részének másként kell Krisztus, mint ahogy azt évszázadokon át eléjük tártuk. Tudunk-e (évszázados értékeinket nem feladva) váltani?

Pál Krisztus eljövetelének várásában ad tanácsokat a gyülekezetnek. Többek között azt, hogy a hívő ember józanul várja az Urat, abban a munkában, amibe az Úr állította. Az élő hit soha nem csak érzelem, hanem a gondolkodás, az értelem megújulása, amihez persze társul a szívbéli bizalom és az engedelmesség, azaz ez a megújulás az egész embert igénybe veszi. A hívő ember két lábbal a földön jár, a realitások talaján, minden illúziótól (álmodozástól) mentesen; bátran előre tekint, és hitének érzékszervével állandóan kapcsolatban van a mennyei világgal. Ez az állandó „józanság” azonban beteggé tehet, lelketlenül szigorúvá, mások számára elviselhetetlenné, ha nincs benne szeretet és Isten szerinti „lazítás”. Isten Lelke a szeretet és a józanság Lelke együtt (2Timóteus 1,7). A lovas uralja a lovat, de a lovat néha szabadon kell engedni, hogy tartósan elviselje a nyerget. Nem „egészséges” az, aki józan, de szeretet nélkül; és fordítva: szeret, de józanság nélkül. Szó szerint így folytatja mai Igénket az apostol: „vegyük magunkra a hit és szeretet páncélját” (8).

Az akkori gyülekezet tagjai még életükben várták Jézus Krisztus visszajövetelét. Ezért nyugtalanította őket, hogy mi lesz azokkal a testvéreikkel, akik Krisztus visszajövetele előtt haltak meg? Erre Pál azt válaszolja, hogy akik Krisztus-hitben haltak meg, azokat Ő előhozza a halálból. Egy sorrendet is felállít. Amikor az Úr visszajön, először az Úrban elhunytak támadnak fel, és velük együtt a még élő hívők is elragadtatnak, hogy mindnyájan az Úrral legyenek. Az örök élet konkrét távlatai maradandó vigasztalással tölthetik el szívünket: „Jézus él, mi is élünk, a haláltól nem félünk”! (348. dicséret). Ma azonban sokan tovább kérdeznének: és mi lesz azokkal, akik nem hihettek Krisztusban, mert Krisztus születése előtt éltek? Egy bizonyos: az élő Isten Krisztust azokon kéri számon, akik Őt megismerhették. Nekünk ez a lehetőség megadatott. Élünk-e vele és Általa?

Isten kezdi el a munkát bennünk azzal, hogy újjászül Lelke által. Ez teljesen az Ő ajándéka, melynek következménye a Jézus Krisztusba vetett hit. De aztán Isten hatalmat ad az Övéinek arra, hogy Isten fiaivá legyenek (János 1,12). A rólunk gondolt, és újjászületésben megmutatott isteni tervrajzot nekünk kell kidolgozni. Ez a megszentelődés, ahogy azt Kálvin tanította. A megszentelődés egy tudatos munka, amiben folyamatosan fejlődünk. Az apostol is ezt hangsúlyozza: „ebben jussatok még előbbre” (1). Valami módon Isten fiai vagyunk már, hiszen újjászülettünk, de ezt az istenfiúságot ki kell dolgozni. Hatalmat kaptunk, hogy kidolgozzuk a rólunk alkotott isteni tervrajzot. Akarnom kell, és akarhatok nem paráználkodni (3), nem csalni és hazudni (6); akarhatok szeretni (9), csendesen élni (11); és a kívülállók felé is törekedhetek a tiszteletre (12). A megszentelődés során - minden nyomorúságunk ellenére - egy-egy konkrét evilági helyzetben kiábrázolódik bennünk a Krisztus.

2 Mózes 9
212. dicséret

Pál őszintén megnyilatkozik előttünk, kitárja a szívét, legrejtettebb érzéseit. A thesszalonikai gyülekezet az ő öröme, és most nem lehet velük. Kibírhatatlannak tartja ezt a hiányt. Pál megtért emberként is emberként nyilatkozik. Nem szégyelli mindazt, ami benne lezajlik. Letagadhatatlan, hogy életünkben vannak olyan hiányok, olyan fájdalmak, testi és lelki gyötrelmek, amelyek egy idő után elviselhetetlenek. Ezt a mi Urunk is tudja. Ezért nem terhel bennünket erőnk felett. Amikor már elviselhetetlen egy helyzet, mindig küld enyhülést, megoldást, szabadulást; vagy ismét megerősít.

A thesszalonikaiak hallgatták Pál igehirdetését. Nem emberi beszédként fogadták azt, hanem Isten beszédeként:  befogadták az Igét, és annak ereje hatott is bennük. Pál is megtapasztalta ezt: „Őérte kárba veszni hagytam… mindent…hogy megismerjem Őt, és feltámadása erejét…ezért mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” (Filippi 3,10; 4,13). Ez az erő a lehetetlent is felvállalja, ha az Úr vezeti: „Mester, egész éjszaka fáradtunk, és semmit sem fogtunk, de a Te szavadra mégis kivetem a hálót” (Lukács 5,4), mert „ha az Isten segít, a falon is átugrom” (2Sámuel 22,30; Zsoltárok 18,30). Ez az erő, még arra is képes, hogy letegyük azokat a terheket, amelyeket nem az Úr helyezett ránk, hanem mi hordozzuk azokat rögeszmés engedetlenséggel.

Az embernek a nap végére zúg a feje attól a sok információtól, amely számtalan csatornán könyörtelenül eléri, miközben az esti „kegyelemdöfést” megadja az aznapi elektronikus üzenetek garmadája. Mindenki magabiztosan mondja a magáét. Az akkori nagy városokba tízezrével jártak magántudósok, filozófusok, szónokok, orvosok, ügynökök, varázslók; akik ellátás és védelem fejében elhitették az embereket. Pál hangsúlyozza, hogy az ő szolgálata más. Szándéka tiszta, mert nem emberi érdekből és indulatból fakad. Ő nem embereknek akar tetszeni (4). Ő nem magáért, hanem Krisztusért jár követségben. De nehéz ezt a kettőt szétválasztani.
2 Mózes 6
50. zsoltár

Isten kiválasztotta Krisztust, már a világ teremtése előtt, és Ő lett az elvetett is, miattunk, érettünk, és helyettünk, hogy Isten Krisztusért rajtunk könyörülhessen. Krisztusban Isten minket is kiválasztott, már a világ teremtése előtt (Efézus 1,4). Nincs nagyobb öröm, mint az üdvbizonyosság: Krisztusé vagyok, és az Ő szeretetétől senki és semmi el nem szakíthat (Róma 8,38-39). Ez minden aggodalmaskodástól és görcstől megszabadít. Olyannyira, hogy szabaddá leszek arra, hogy másokra is üdvbizonyossággal tekintsek. Pál így tekint a thesszalonikai hívőkre. Ez könnyebb ott, ahol olyan emberekkel találkozunk, akik a hit gyümölcsit teremve már jelzik kiválasztottságuk tényét. Nehezebb ott ahol még nem látszik a gyümölcs. Nekünk ezekre is a kiválasztottság reménységével kell tekinteni. A többi az Úrra tartozik.
2 Mózes 5
94. zsoltár

A fogoly elveszítette szabadságát és ezzel önálló létét, így kiszolgáltatott, megalázott helyzetbe került, egészen közel a halálhoz. Nincs nyomorultabb helyzet, mint egy másik ember kiszolgáltatottjának lenni. Dávid király kérte: „Inkább essünk az Úr kezébe, mert nagy az Ő irgalma. Csak ember kezébe ne essem!” (2Sámuel 24,14). Nem tudni, hogy ki meddig élhet szabadon. Ezért a foglyok fogolytársai vagyunk, még szabadlábon is. A fogoly, bármit követett is el, lelkileg gyötrődik, és a testét is bármikor gyötörhetik. A hívő ember mindig beleérez a foglyok helyzetébe, könyörög érettük: megtérésükért, szabadulásukért. Ezt a csodát mielőbb követheti a tényleges szabadulás is.
2 Mózes 4
174. dicséret

Isten népét e világban két dolog veszélyezteti: egyrészt a belső kihűlés, az első szeretet elhagyása (Jelenések 2,4); másrészt a kívülről fokozódó üldözés. Mindkettő következménye lehet a keserűség, megkeseredés, amely alattomos károkat okozhat. A megkeseredett ember még nem szakadt el Istentől, de eltávolodott tőle, ezért a problémák okozójának csak a másikat látja, és az Úrtól való küldetését többé nem tudja betölteni. A keserű ember kiégett, elfáradt, elcsüggedt, az élő Isten szeretete helyett a hiábavalóság érzése lett úrrá rajta. Illés is volt ilyen állapotban, amikor azt mondta, hogy „elég”: ő is elcsüggedt, depresszióba esett (1Királyok 19,4). A Krisztusban hívő ember nem lehet megkeseredett, hiszen neki éppen az a feladata, hogy mások lankadt kezeit és megroskadt térdeit erősítse (12). A keserűség idején ajándék az élő hitű testvér, aki segít újra feltekinteni Jézus Krisztusra, az Ő elégséges kegyelmére, hogy újból visszaállhassunk a szolgálatba, amikor is többé már nem magunkkal foglalkozunk, hanem az Úr ügyével, azaz a másik emberrel (14).
2 Mózes 3
104. zsoltár

A hosszútávfutás gyötrelmes sport, de számos áldása van. A futó kénytelen letenni minden felesleges terhet, ami akadályozza a szabad mozgásban. Az emberi test megfeszül, a szív hevesen dolgozik, az agy és a lélek felfrissül, miközben minden salakanyag, stressz és gonoszság izzadságként távozik a szervezetből. Az ember szenved, és mégis valami csoda történik ezalatt, mert miközben fogy a testi erő, helyébe az Úr ereje árad. A futó tudja, hogy úton van, hogy egyre közeledik a cél, és hogy a célba érkezés öröme semmi máshoz nem hasonlítható. Ez teszi a futót állhatatossá. Ezért nem engedi, hogy bármi is letérítse az útról. A bűn eredeti jelentése ugyanis a cél szem elől tévesztése. Pál gyakran hasonlítja a keresztyén életet futáshoz. Nézzünk fel Jézus Krisztusra, aki nemcsak állhatatosan végigfutotta pályáját, hanem erőt is adott ehhez a futáshoz. Nem fáradhatunk meg, és nem csüggedhetünk! (3).
2 Mózes 2
83. zsoltár

 

„Ezt az ígéretet arra a végső záradékra kell értenünk, melyet Isten nekünk Krisztusban hirdetett ki” (Kálvin). A hit hősei a krisztusi beteljesedés nélkül is állhatatosan ragaszkodtak a felismert igazsághoz, ezért szenvedést is vállaltak. Nekünk hasonló állhatatosságot kellene tanúsítanunk, hiszen Krisztusban Isten ígéretei beteljesedtek. Nem csüggedhetünk tehát, még akkor sem, ha az „időben” mutatkozó tények elkeseredésre adnak okot, hiszen Krisztus feltámadása óta mindent az örökkévalóság összefüggéseiben szemlélhetünk.
2 Mózes 1
129. zsoltár

Amikor ezeket a sorokat írom, az augusztusi négy napos hosszú hétvégén „pihen” az ország. A Balaton part bedugult. Nagy „bulik” készülődnek mindenfelé. Hajnalig rikoltoznak emberek ezrei. Ki tudja, mik történnek ilyenkor az éjszakában? A világ sok „gyönyörűséget” kínál. Ezekre a „gyönyörűségekre” az jellemző, hogy jól feldobják az embert, és elfelejtik elkapni. Hatásuk ideig-óráig tart, és utána az ember az aszfaltra zuhan. A bűn nem azért bűn, mert gyönyörűséges, hanem azért, mert hamisan gyönyörűséges; mert annak tűnik, de nem az. Isten semmi jótól nem akar megfosztani. A bűnre azért mutat rá féltő szeretettel, mert nem akarja, hogy tőle elszakadva halálosan összezúzzuk magunkat, és vakok legyünk a valós értékekre. Isten soha el nem múló gyönyörűségben akar részesíteni bennünket. Ehhez azonban választanunk kell: Krisztus, vagy a világ. Ez a döntés mindig szenvedés és sanyarúság; de életmentés, mert e világ minden szépsége és gazdagsága is csak Krisztusban bontakozik ki.

 

Ábrahám a hívők atyja, hiszen az élő Isten szavára elindult arra a helyre, amit az Úr mutatott neki. Ott hagyta a biztos életfeltételeket az Isten által megígért hazáért. Keresztyén bizonyságtételekben gyakran halljuk azt a mondatot, hogy „ide és ide” hívott el az Isten: kihívott valahonnan valahová. Ekkor többnyire Ábrahám az igei igazolás. Istennek azonban nagyon sokszor az az akarata, hogy maradjunk ott, ahová helyezett bennünket, és ne induljunk el sehová: azaz tartsunk ki  az adott helyzetben, az Ő erejével. A legtöbb esetben nem az elindulás, hanem a helyben maradás az ábrahámi hit és engedelmesség „útja”.
1 Mózes 49
487. dicséret

A látható világot körülöleli a láthatatlan világ. Mindkettőnek alkotója az Isten, hiszen Ő minden létnek forrása, „Eredete”. Ennél tovább az emberi értelem soha nem hatolhat. A láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók. A látható világban élők számára erőforrás, hogy „több az élet”, mint ami belőle készen van. Jézus Krisztus azért jött, hogy áttörje a falat a kettő között, és a láthatatlan világ örökkévalósága betöltse a látható világ ideig valóságát. Ha a rohanó világban meg tudunk állni, ha egy indulatos helyzetben is tudunk szelídek maradni, ha egy feszült szituációban is nyugtatni tudjuk a másikat, és az önző gyűlölet helyett tudunk szeretni és megbocsátani; akkor a láthatatlan világ örökléte megjelent ideig való világunk nyomorúságában.
1 Mózes 48
255. dicséret

A Zsidókhoz írt levél első fő része (első hat fejezet) azt hangsúlyozta, hogy milyen hatalmas Krisztusunk van, aki nagyobb az angyaloknál és Mózesnél. A levél második fő része azt hangsúlyozza, hogy Krisztus az igazi főpap, aki egyetlen, tökéletes áldozatával minden bűnünkért eleget tett, (7,1-10,18). Mindezeket azért hangsúlyozta a levél, hogy a harmadik fő részben állásfoglalásra bírja, és hűségre biztassa az olvasókat (10,19-13,25). Ravasz László szerint a Zsidókhoz írt levél nem teológiai értekezés, hanem gyakorlati mű, igehirdetés, döntő állásfoglalásra hívás. Mivel Krisztusban miénk a bemenetel az Isten országába, és miénk az Isten minden gazdagsága, ezért éljünk is eszerint, és ingadozás nélkül ragaszkodjunk Krisztushoz (23). Urunk, könyörülj, hogy ne hátráljunk meg ha Rólad van szó (39), de mindig tudjunk háttérben maradni, ha rólunk van szó; és adj világosságot, hogy a kettőt ne keverjük össze.
1 Mózes 47
13. zsoltár

 

A Sziget Fesztivál keresztyén sátrában szolgáltam a minap. Beszélgettünk a fiatalokkal, akik hangsúlyozták a sokféleség (multikulturalitás) fontosságát. A mai Igében ugyanakkor megragadott ez a kifejezés, hogy „egyetlen”. Az „egyetlen” azt jelenti, hogy a sokból és sokféléből az adott cél betöltésére csak „egyetlen” a megfelelő, és semmi más. Ez az egyetlen megoldás kizár minden más megoldást. Az „egyetlen” mindig kizárólagos, de nem úgy, hogy minden mást, másfélét elvet; hanem éppen úgy, hogy a sokfélét is képes magához emelni. Ahogy a házasságban milliók közül választjuk ki az egyetlen egyet (József Attila), úgy az üdvösség, a bűnbocsánat és a megbékélt élet egyetlen útja Jézus Krisztus: az „egyetlen” az összes sokféle ember számára.
1 Mózes 46
75. zsoltár

Sok közöttünk a görcsös keresztyén, akik eljutnak a bűnlátásig és a bűnbánatig, de nem tudják elfogadni a bűnbocsánat örömét. Pedig a keresztyén élet örömteli élet. Rajongás nélküli teljes öröm ez, amely független a külső körülményektől, és mentes az állandó önvádtól. A Krisztussal közösségben élő ember átéli, hogy „teljes öröm van tenálad” (Zsoltárok 16,11). Krisztus áldozata tökéletes, teljes, egyszer és mindenkorra érvényes. Ezt az ószövetségi áldozat nem tudta elérni, ezért jogos volt az állandó bűntudat. Aki Krisztusban van, az megszabadul ettől a szorongatástól, mert bizonyosan tudja, hogy bűnbocsánatot nyert. Éppen ez a tény erősíti meg őt abban, hogy valósággal le is tegye bűneit.
1 Mózes 45
80. zsoltár