Pál Krisztus eljövetelének várásában ad tanácsokat a gyülekezetnek. Többek között azt, hogy a hívő ember józanul várja az Urat, abban a munkában, amibe az Úr állította. Az élő hit soha nem csak érzelem, hanem a gondolkodás, az értelem megújulása, amihez persze társul a szívbéli bizalom és az engedelmesség, azaz ez a megújulás az egész embert igénybe veszi. A hívő ember két lábbal a földön jár, a realitások talaján, minden illúziótól (álmodozástól) mentesen; bátran előre tekint, és hitének érzékszervével állandóan kapcsolatban van a mennyei világgal. Ez az állandó „józanság” azonban beteggé tehet, lelketlenül szigorúvá, mások számára elviselhetetlenné, ha nincs benne szeretet és Isten szerinti „lazítás”. Isten Lelke a szeretet és a józanság Lelke együtt (2Timóteus 1,7). A lovas uralja a lovat, de a lovat néha szabadon kell engedni, hogy tartósan elviselje a nyerget. Nem „egészséges” az, aki józan, de szeretet nélkül; és fordítva: szeret, de józanság nélkül. Szó szerint így folytatja mai Igénket az apostol: „vegyük magunkra a hit és szeretet páncélját” (8).