A levél az üdvözlés után Isten túláradó magasztalásával folytatódik. Erre  okunk van, mert Isten Jézus Krisztus által újjászült bennünket élő reménységre (3), és ebben a reménységben (üdvösségben) az Ő hatalma meg is őriz bennünket (5). Ezért ujjongunk, „kimondhatatlan, dicsőült örömmel” (8), még akkor is, ha a jelen tele van nyomorúságokkal. Isten dicsőítése a keresztyén élet alaphangja, amely mindenkor az Úrra és az Ő megváltó irgalmára tekint, és nem a körülményekre; nem kimenekül a körülményekből, hanem az Urat képviseli az adott helyzetben, miközben mások szívét is örömre hangolja. Az Istent magasztaló szív elfelejti a panaszt és isteni látással fogalmazza meg a bajt; tud idő előtt, és konkrét ok nélkül is hálát adni: „Őbenne hisztek, bár most sem látjátok” (8). A hivatalos egyház sokkal inkább hajlik arra, hogy kritikával szemlélje a világot, hogy gyászolja a veszteségeket, hogy intsen és panaszkodjon; miközben hiányzik az élő reménység Istent magasztaló, minden mesterkélt rajongástól mentes, és másokat is „jövővel” megajándékozó bizonyossága.
2 Mózes 17
35. zsoltár