Mi, gyarló emberek csak a saját nézőpontunkból vagyunk képesek szemlélni a világot. Mindnyájunknak van egy „koordináta-rendszere”. Saját szélességünk és hosszúságunk, magasságunk és mélységünk keretei között mozgunk. A hívő ember egyrészt elfogadja ezeket az Úrtól kapott lehetőségeit, vagyis meghajtja térdeit az Atya előtt (14); másrészt azonban tapasztalja az igazi szélességet és hosszúságot, magasságot és mélységet, hiszen Krisztus lakik a szívében (17). Ebben a világban ez a „teljesség” (19), a kettő együtt: korlátaink, amelyek megtérésünk után is megmaradnak, de már nem feszegetjük őket többé; ugyanakkor az a tágasság, amit a Krisztusban, minden korlátozottság ellenére megtapasztalunk. Zelk Zoltán a valóságos, krisztusi tájékozódási rendszert betegágyán, tehetetlenül fekve tapasztalta meg: „Barátaim azt hiszik fekszem, nem tudják, járni tanulok, megadóan, Isten oldalán”.

Bátorság, szabad út, bizodalom; ezeket ajándékozta nekünk az Isten, amikor elküldte Jézus Krisztust. Őnélküle félelem, szabadságnak tűnő halálos fogság, és bizalmatlansággal megtömködött bizonytalanság adatik nekünk. Őbenne, hit által azonban felragyog előttünk a megoldás, mint amikor a titkos zár kódja egyszerre csak feltárul. Krisztusban megnyílt a kapu a valóságos megoldások felé. Légy bátor, szabad az út hazafelé, töltse el szívedet a bizonyosság. Egyik hívő testvérünknek büféje volt egy balatoni strandon. Valamelyik haragosa bosszúból kódzáras lakatot tett büféje kapujára. Aznap reggel ez a lakat várta. Saját büféjét nem tudta kinyitni. Amint meglátta, azonnal tudta miről van szó. Gondterhesen lehajolt a titkos kódzárhoz, és ahogy elkezdett a számokkal babrálni, lehullott a lakat, és kinyílt a kapu. „Véletlenül” babrálva pont a kódszám titkát fejtette meg. Ez a „véletlen”, valójában a kegyelem, mert ami embereknél lehetetlen, az Istennél lehetséges. Krisztusban Isten kijelentette az üdvösség titkát, kinyílt a kapu! Bátorság, szabad út, bizodalom!

Jézus Krisztus ledöntötte azt a válaszfalat, ami zsidók és nem zsidók között emelkedett (14). Akik távol voltak, most közel kerültek (13). Ám nem elég az Úr közelében lenni, hanem  mindnyájunknak az Úrban kell lenni, mindenkor Őbenne bízva. Jézus Krisztus békességet teremt, nemcsak zsidó és nem zsidó között (14), hanem minden „identitás” között is. Ahol Krisztus jelen van, ott (ebben a világban) nem tűnik el ugyan az önazonosság, de az egyén, és egy közösség identitása soha nem irányulhat a másik ellen. Odaát nem lesz sem görög sem zsidó, sem szolga, sem szabad. (Róma 10,12). Nagyon nehezen tudjuk ezt az ígéretet, még hívő keresztyénként is komolyan venni. E világon tanyázva fontos az identitás, de lehetek-e krisztusiatlan, hogy védjem azt, aki vagyok (akik vagyunk)? Bizony távolról közel kell kerülnünk az Úrhoz, sőt Őbenne újjá kell születnünk, egyébként keresztyénségünk csak jelző, és nem krisztusi valóság, miközben minden marad a régiben.

Milyenek voltunk? Élő halottak, akik engedetlenül, a világ életmódja szerint éltek, érzékien és haraggal megterhelten (2-3). De Isten új életre keltett minket, feltámasztott a halálból, és eljövendő világának gazdagságát már ebben a világban megízlelteti velünk (1; 4-7). Mindezt Isten gazdag irgalma cselekszi velünk (4), azaz kegyelemből van üdvösségünk, ez pedig Isten ajándéka, így senki sem kérkedhet (8). Valóban élünk, vagy csak az a nevünk, hogy élünk, ténylegesen azonban halottak vagyunk? (Jelenések 3,1)

Pál tömören összegzi a Krisztus-esemény lényegét: feltámadott, ül az Atya jobbján, és az Atya mindent lábai alá vetett, feljebb helyezte Őt minden méltóságnál, hatalmasságnál, erőnél és uralomnál, minden névnél, akiben az emberek bíznak. De jó tudni, hogy Jézus Krisztusnál nincs nagyobb „méltóság és uralom”! (20-22) A hívő ember ezt egyre világosabban és üdítőbben felismeri. Az apostol azért könyörög, hogy az Efezusban élő választottak is minél előbb eljussanak erre a felismerésre (17), és az ebből következő reménységre (18). Boldog bizonyosság, még a legszűkösebb testi és lelki állapotunkban is, hogy gazdag örökségünk van. Az élő hitű ember zengi Jézus Krisztus hatalmát (19), engedelmesen aláveti magát ennek a hatalomnak, vagyis az Egyház tagjává lesz, akinek a Feje Krisztus (22-23). „Az Egyház Krisztus-diktatúra, az Úr feltétlen szuverenitásának helye” (Ravasz László), aki ebben a „diktatúrában” él, az valósággal szabad, nemcsak evilági nyomorúságoktól, hanem még a haláltól is.

Példabeszédek 9

39. zsoltár

Isten áldott, mert Őbenne nincs semmi fogyatékosság és hiány. Az áldott Isten megáldotta az övéit, a Krisztus Jézusban, hogy mi is áldottak legyünk, és minden hiánytól és fogyatékosságtól mentesen megtapasztaljuk az élet teljességét. Mennyei világának gazdagságát árasztotta ránk az Isten (3), akiket akarata és jó tetszése szerint, már a világ teremtése előtt kiválasztott magának. Az Ő tulajdonai vagyunk: nincs ennél boldogabb bizonyosság (4-5). A kiválasztottság jele a szeretet, miszerint az Úrhoz tartozók senkire se tekintenek úgy, mint elvetettre, hanem mindenki előtt hirdetik Isten dicsőséges kegyelmét, amit ők már megtapasztaltak (6). A többi Istenre tartozik, aki akaratának titkát kijelentette Krisztusban, és akiben egybefoglal majd mindeneket (10). Egy kutyamenhelyen jártunk, ahol öt kölyök várt gazdára; egyet kiválasztottunk, a többit elaltatják, ha holnapig nem találnak gazdára, de bizonnyal jön a gazda. Ez a kép csak arra szolgál, hogy érezzük, felette nagy titok ez (Róma 11,33-36), de ami ránk tartozik, arról, íme tudunk. 

Példabeszédek 8

486. dicséret

Bátran tégy hitvallást Krisztusba vetett üdvbizonyosságodról, ha valaki azt megkérdőjelezné, de vitatkozni nem kell. Az Úr majd igazolni fog. Minden erőtlenséged ellenére megmutatkozik rajtad az Ő jelenléte, és hatalma, anélkül, hogy te bármilyen módon is hatalmaskodnál (4). Egyébként pedig mindenki önmagát tegye próbára, hogy valóban hisz-e? (5) A másik ember hitre segítése kapcsán akar bennünket felhasználni az Úr eszközül, vagyis nem a másik ember hitének mérlegelésére szól a küldetésünk. Aki ezt a kettőt összekeveri, az még saját magában sem ismerte fel igazán a Krisztust (5), vagy nincs is benne a Krisztus, hiszen a saját indulatai alapján nyilatkozik és cselekszik, ezért nem épít, hanem rombol (10). Próbáljuk meg azért magunkat, ha pedig Te próbálsz meg Urunk, adj erőt, hogy megálljuk a próbát, és kipróbáltak lehessünk (7).

Példabeszédek 7

129. zsoltárt

Itt konkrétan utal az apostol arra, hogy mi volt a kifogás ellene. A gyülekezetben kialakult „ellenzék” megkérdőjelezte, hogy Pál által valóban a Krisztus szól (2). Na ezt így nem mondták az apostol szemébe, és a háta mögött is finoman fogalmaztak, miszerint keresik annak bizonyságát, hogy Pál által valóban a Krisztus szól-e, vagy sem. Ismerjük ezt a módszert, amikor „szeretettel” teli finomsággal megkérdőjelezem a másik hitét, méregetem és egyben gyengítem azt. Egy általam igen tisztelt hívő testvéremről valaki azt az említést tette, hogy ő valóban komoly ember, de a hitben még csak „ezüst” és nem „arany”. Én azóta nem tudok ettől a megjegyzéstől szabadulni, és akárhányszor találkozom az illetővel, ez minden vele kapcsolatos áldott tapasztalatom ellenére ott munkál és rombol bennem, pedig küzdök ellene. Ha nem is adunk hitelt az ilyen megjegyzéseknek, akkor is munkálnak. 

Példabeszédek 6

3. zsoltár

A Korinthusból érkező hírek szerint viszálykodás, irigység, harag, önzés, rágalmazás, vádaskodás, felfuvalkodás, pártoskodás, paráznaság, mindenféle kicsapongás és tisztátalanság terheli az ottaniakat (21). A megtérés egy irányváltoztatás, amikor az ember rádöbben arra, hogy eddig rossz felé haladt, és elindul a helyes irányba. Isten világosságában járva azonban konkréttá lesz számára egyúttal az is, hogy mik azok a bűnök, amelyekből meg kell térnie (21). A megtérés az elindulás az Isten útján, és miközben haladunk ezen az úton, a hit harcát harcolva, konkrét bűnökből térünk meg. Vannak olyan bűnök, amelyek hosszú éveken keresztül sebezhetővé tesznek bennünket. Mire Pál megérkezik, rendeződjék a gyülekezet, - hangzik az intés! Mire Jézus Krisztus megérkezik, vagy nekünk mennünk kell e világból, addigra hagyjuk el a nyilvánvaló, itt felsorolt bűnöket, nehogy az Úr ilyennek találjon bennünket (10).

Most csak igeszakaszunk első versére tudunk figyelni. - Pál kész arra, hogy újból elmenjen a korinthusiakhoz, és rendezzék dolgaikat. Te is kész vagy hasonlóra? Ne várj a másikra, te indulj el (Máté 5,24). - Pál mindezt úgy teszi, hogy közben nem akar teher lenni a korinthusiak számára, sem anyagilag, sem semmilyen formában. Legfontosabb imatémánk legyen: Uram, add, hogy senki számára ne legyek teher; könyörülj, hogy még örömhíred továbbadása közben se legyek senki számára kolonccá. - Pál nem azt keresi, ami a korinthusiaké, hanem a korinthusiakat keresi. Hányszor elvétjük ezt, igazából nem a másik embert keressük, hanem valamit a másikból, ami által meggazdagodhat a mi életünk. Kár, hogy ez így van. 

Példabeszédek 4

33. zsoltár

Esztelenné lettem, mondja Pál, elragadtattam magam, hogy ilyen sokat beszéltem magamról, szenvedéseimet részleteztem, gondjaimat ecseteltem, védekeztem. A korinthusi gyülekezetben olyan sok volt a feszültség, hogy egy idő után mindenki hatása alá került az indulatoknak, és részese lett az esztelenségnek. Még Pál is, akinek fájt, hogy némelyek a róla szóló gyalázkodásnak hitelt adtak, és nem védték meg, azaz nem ajánlották őt (11). Itt Pál újabb esztelenségbe keveredik, amikor sorolni kezdi a maga jó pontjait, mint ma egy állásinterjún, miszerint Ő sem alávalóbb a többieknél, akik magukat apostoloknak mondják (12). Ne felejtsük el, hatunk a másik emberre, mint egyén és mint közösség, és egyáltalán nem mindegy, milyen „lélek” van bennünk. Ezek a hatások bizonyos helyzetekben szinte kényszerítő erővel bírnak, ahogy ezt Pál is megfogalmazta, miszerint a Korinthusiak marakodása kényszerítette arra, hogy azokat a dolgait, amelyek csak az Úrra tartoznak, kibeszélje. 

Példabeszédek 3

92. zsoltár

A korinthusi gyülekezet hangos volt az Úrral való találkozás során tapasztalt karizmatikus élménybeszámolóktól: miszerint sokan többször elragadtattak, és extatikus állapotban, közvetlenül találkoztak az Úrral. Szinte verseny alakult ki közöttük, ki a nagyobb „vallásos zseni”. Pál nem állt be a sorba. Alázattal csak annyit mondott, hogy vele egyszer történt ilyen, a damaszkuszi úton, amikor szinte kibeszélhetetlen találkozása volt a mennyei világgal. Egyszer, egy kivételezett, rendkívüli állapotban. De Isten akarata szerint nem ez a mód a Vele való találkozásra. Ő úgy rendelkezett, hogy Igéjére figyelve, bűneinket megvallva, akaratát tudakozva találkozhassunk vele, józanul, és nem elragadtatásban. A Vele való találkozás nem vallásos teljesítmény, hanem az Ő aláhajló kegyelmének ajándéka. Ezért írja le Pál ezt az eseményt úgy, mint aki kívülről szemléli az egészet: „ismerek egy embert, aki elragadtatott” (2). Kegyelmi állapot minden ilyen rendkívüli esemény, de még nagyobb kegyelem, amikor a hívő ember, cserépedény, erőtlen, betegségek tövisei által meggyötört voltára rádöbbenve (7), nem rendkívüli jelenéseket vár, hanem Isten Igéjének világosságában óhajtja és kapja az Úrral való, mindenre elégséges találkozást (9).

Példabeszédek 2

254. dicséret

A korinthusiak önmagukkal való dicsekvése Pált is „esztelenné” tette (16), és hasonló ostobaságra ragadta. Ezt maga az apostol is így értékeli, amikor belátja, hogy most nem az Úr szerint beszél (17), hanem az esztelen dicsekvés merészségével. Az ember ugyanis akkor is dicsekszik, amikor nem henceg, hanem panaszkodik, és szenvedéseit részletezi. Ez akkor is így van, ha gyötrelmeit nem a saját bűnei, hanem az Úr ügye miatt élte meg, a megverettetésen át el egészen a börtönig, a halálos veszedelemig (23-33), és az összes gyülekezet minden gondját magába foglaló zaklatásokig (28). Az apostol egyrészt saját erőtlenségével és az Úr eközben megtapasztalt erejével dicsekszik (29-30), miközben „esztelen dicsekedésével” kritikát gyakorol a mindenféle hatásokra fogékony és ingatag korinthusiak felett, akik amúgy is szívesen eltűrnek minden esztelenséget (19), így az apostol dicsekvését is. Ne dicsekedj, se sikereiddel, se szenvedéseiddel. 

Szabó Magda Abigél című regényéből készült film alkotója, Zsurzs Éva nyilatkozta a filmről: „Én csak úgy tudok dolgozni, ha mindenki mellettem van, és az alkotás szakaszában mindent alárendel a közös ügynek, beleértve a színészeket, mellékszereplőket, statisztákat, szakasszisztenseket, operatőrt, világosítókat, technikusokat. Ha csak egy olyan valaki jelen van a csapatban, aki nem drukkere az ügynek, nekem lefagy az agyam”. Ez Krisztus szent ügyére nézve hatványozottan érvényes: a sok egyházon, gyülekezeten belüli konfliktus lefagyasztja a rendszert a világ felé. Isten őrizzen bennünket a korinthusi viszonyoktól, az álapostoloktól ugyanúgy, mint azoktól, akik igazából csak önmagukat képviselik a szolgálat leple alatt is. Legyünk egyként drukkerei a Krisztus ügyének, mi, akik Őhozzá tartozunk, hogy az Úrral dicsekedjünk, és ne önmagunkkal (10,17).

Józsué 24,16-33

258. dicséret

Pálnak komoly harcai voltak Korinthusban. A levél utalásaiból arra következtethetünk, hogy a gyülekezetben megjelentek olyan igehirdetők, akik megrontották és elmérgesítették a viszonyt az apostol és a gyülekezet között. Ezek a buzgó keresztyének valójában a saját érdekeiket nézték a gyülekezetben, így keresztyénségük csak jelző, és nem újjászületett, krisztusi állapot volt. Lám, már a keresztyénség hajnalán mennyi belső harc, látszatszolgálat mögé bújt emberi érdek terhelte az első gyülekezeteket. Ennek ellenére az Úr megtartotta az Ő Egyházát, éppen annak bizonyságaként, hogy az Egyház mögött az Ő létrehívó és megtartó akarata áll, amely túlél minden emberi gyarlóságot és minden betolakodót, hogy elvégezhesse küldetését a világban.

Józsué 24,1-15

135. zsoltár

Aki meg van győződve arról, hogy ő a Krisztusé, az a másik emberre is reménységgel tekint (7). Az apostolra nem így tekintettek. Mi mindent beszéltek a háta mögött, ami természetesen annak rendje-módja szerint visszajutott hozzá, miszerint csak távolról kemény, egyébként egész megjelenése erőtlen, beszéde pedig szánalmas (10). Mégis mennyei erőt kapott ez az ember, kellő időben szelídséget és gyöngédséget (1), de a szükséges alkalommal kiállást és határozottságot; ám ennél még sokkal többet: a Lélek erejét, amely által lerombolható minden okoskodás, amit az Isten ismeretével szemben emeltek (5). Isten ügyében nem lehet test szerint, testi erővel hadakozni (4).

Józsué 23

20. zsoltár

A szentek iránti szolgálatról szólt az apostol a tegnapi Igében is, és ezt az üzenetet bontja ki ma. A Biblia szerint azok a szentek, akik Jézus Krisztusban hisznek, vagyis akiket Isten a maga számára elkülönített. Szentségük tehát nem tökéletességükben, azaz önmagukban van, hanem Jézus Krisztusban. Szentek azok, akik rendszeresen Krisztusra figyelnek (állandó, Igére figyelő kegyesség), és akik egymással közösségben vannak (testvériség). A szentek közössége megmutatkozik abban, hogy a testvérek egymás iránti szolgálata magától értetődik: „erről felesleges is írnom”, - említi az apostol (1). Ez valóban így van? Valóban magától értetődő a szentek iránti szolgálat? De jó lenne, ha mi, akik Krisztusban egymás testvérei vagyunk, sokkal többet imádkoznánk egymásért, sokkal jobban odafigyelnénk egymásra, és sokkal több áldozatot is mernénk hozni egymásért. Az Isten ügye iránti, és a testvérem iránti féltő és emésztő szeretet összefügg egymással (János 2,17). A világban való szolgálatunk alapja az egymás felé gyakorolt szolgálat. 

Józsué 22,9-34

65. zsoltár

Az apostol bízik a korinthusi adakozás tisztaságában, és az adakozók készségében, mert ismeri buzgóságukat, amely másokat is magával ragad. Ez egy fontos üzenet buzgó (és nem túlbuzgó) hitünk, amely először mindig a szentek gyülekezetében bontakozik ki (1), másokat is buzgóságra indít (2). A korinthusiak buzgósága ugyanis a többséget is magával ragadta. Ennek ellenére szükség van a pontos szervezésre, koordinálásra, imádságos átgondolásra, képzett szolgák kiküldésére, hogy minden ékes és szép rendben történjen. Az emberi bűn nem ronthatja meg a szent ügyet, és az ellenség a pénzügyekben támad igazán (3-5). 

Józsué 22,1-8 

145. zsoltár

Az adakozás kapcsán kikerülhetetlenek az „anyagiak”, tágabban fogalmazva, nincs az a „szent közösség”, aki ne kényszerülne e világ keretei között előbb utóbb intézményesülni, könyvelni, működési szabályzatot alkotni, és képviseleti rendszert kiépíteni. Ahol pedig anyagiakról van szó, ott nagyon óvatosnak kell lenni, mert egyrészt nagy a kísértés, másrészt ott lapul mindenkin a gyanú árnyéka, hogy netán visszaél ezzel. Nem elég becsületesnek lenni, annak is kell látszani, azaz gondunk kell legyen a tisztességre nemcsak az Úr előtt, hanem az emberek előtt is (21). Pál ezért igyekszik megelőzni minden alaptalan vádat és rágalmazást (20). A gyűjtés felügyeletére elküldi Títuszt, és vele együtt még két testvért (18 és 22), hogy minden a Krisztus dicsőségére történjen (23). Nincs lehangolóbb, mint az, hogy Pált ennek ellenére megvádolták a korinthusiak (10,7). Bizalom nélkül nincs keresztyénség, Istenbe vetett bizalmunk tükre a testvérünkbe vetett bizalom.

Józsué 21

81. zsoltár

A valódi hit, mindig Igére figyelő hit, annak tartalmát is csak az Igéből nyerheti. E hit forrása pedig a testet öltött Ige, Jézus Krisztus, és a vele való közösség. Ebből a hitből megszentelt élet, vagyis szent igyekezet következik, amelynek tetten érhető jele a szeretet. Pál azonban a szeretet kapcsán pontosan fogalmaz, „tőlünk rátok áradó” szeretetről beszél (7), vagyis a szeretet mindig tőlem indul, és nem a másikra vár. A hívő élet ilyen, éppen ezért bővelkedő élet. Nincs nagyobb boldogság, mint hitben, Igében, ismeretben, igyekvő szeretetben bővelkedni. Az ilyen ember, a körülményeitől függetlenül, mindenkor bővelkedik. Ez a bővelkedés nem az egyéni kegyességben, hanem a gyülekezet közösségében adatik. 

Józsué 20

256. dicséret

A hívő ember tudja, hogy még szegénységében is mennyi mindene van, így szegénysége a tisztaszívűség gazdagságát termi (2), és ereje szerint, önként ad. Az Úr nem kér lehetetlent, csak annyit, ami az adott helyzetben és lehetőségeink között adható és cselekedhető (3). Többnyire erő szerint kell adni, de vannak olyan helyzetek, amikor erő feletti szeretetre és segítségre van szükség; ám akkor ehhez felülről megkapjuk a muníciót. Amikor egy haldokló hozzátartozónkat ápoljuk, akkor erő felett kell adni. 

Józsué 19

44. zsoltár

Az Ige szerint kétféleképpen lehet megszomorodni: a világ szerint, és Isten szerinti módon (10). Az egyik halálos, a másik megtérésre segít és üdvösséges. Tele vagyunk halálos szomorúsággal, ide értve közömbösségeinket, agresszív túlpörgéseinket ugyanúgy mint gyáva és gyűlölettel teli hárításainkat. Nehéz helyzetben soha nem tapasztaltam még, hogy valaki ne akarta volna a szennyest más kosarába dobni. Ez egy halálos állapot. Nincs az embernél szánalmasabb és gyávább lény, ide értve a „hősöket” is. Az élő Isten tudja, hogy ilyenek vagyunk. Ezért küldte el Egyszülött Fiát. Hárításaink láncolata egészen „Őhozzáig” ér: egész elrontott életünket odavághatjuk Hozzá. Ő az egyetlen, aki nem hárít vissza. Az Ő keresztje az egyetlen hely, ahol „visszfuvar” nélkül letehetjük a terheket és a vádaskodást, és ahol egész életünk egy érdekeken túli összefüggésbe kerül. Krisztus előtt az ember csak üdvösségesen szomorodhat meg, csak „meakulpázhat”, mert valaki elfogadta a hárításokat, és innentől csak magunkra tekinthetünk. Őelőtte vége lesz minden duzzogásnak, csapkodásnak, kivonulásnak, védekezésnek és méltatlankodásnak, minden követelésnek, amely a vétkes megbüntetését kiáltja, nem lesz többé sértő és sértett; mert végre rádöbbenünk, hogy mi sem vagyunk tiszták az ügyben (11), de Őelőtte még van esély tisztázni a dolgokat, és közben lehet tisztulni is.