Pál tömören összegzi a Krisztus-esemény lényegét: feltámadott, ül az Atya jobbján, és az Atya mindent lábai alá vetett, feljebb helyezte Őt minden méltóságnál, hatalmasságnál, erőnél és uralomnál, minden névnél, akiben az emberek bíznak. De jó tudni, hogy Jézus Krisztusnál nincs nagyobb „méltóság és uralom”! (20-22) A hívő ember ezt egyre világosabban és üdítőbben felismeri. Az apostol azért könyörög, hogy az Efezusban élő választottak is minél előbb eljussanak erre a felismerésre (17), és az ebből következő reménységre (18). Boldog bizonyosság, még a legszűkösebb testi és lelki állapotunkban is, hogy gazdag örökségünk van. Az élő hitű ember zengi Jézus Krisztus hatalmát (19), engedelmesen aláveti magát ennek a hatalomnak, vagyis az Egyház tagjává lesz, akinek a Feje Krisztus (22-23). „Az Egyház Krisztus-diktatúra, az Úr feltétlen szuverenitásának helye” (Ravasz László), aki ebben a „diktatúrában” él, az valósággal szabad, nemcsak evilági nyomorúságoktól, hanem még a haláltól is.

Példabeszédek 9

39. zsoltár