Az Ige szerint kétféleképpen lehet megszomorodni: a világ szerint, és Isten szerinti módon (10). Az egyik halálos, a másik megtérésre segít és üdvösséges. Tele vagyunk halálos szomorúsággal, ide értve közömbösségeinket, agresszív túlpörgéseinket ugyanúgy mint gyáva és gyűlölettel teli hárításainkat. Nehéz helyzetben soha nem tapasztaltam még, hogy valaki ne akarta volna a szennyest más kosarába dobni. Ez egy halálos állapot. Nincs az embernél szánalmasabb és gyávább lény, ide értve a „hősöket” is. Az élő Isten tudja, hogy ilyenek vagyunk. Ezért küldte el Egyszülött Fiát. Hárításaink láncolata egészen „Őhozzáig” ér: egész elrontott életünket odavághatjuk Hozzá. Ő az egyetlen, aki nem hárít vissza. Az Ő keresztje az egyetlen hely, ahol „visszfuvar” nélkül letehetjük a terheket és a vádaskodást, és ahol egész életünk egy érdekeken túli összefüggésbe kerül. Krisztus előtt az ember csak üdvösségesen szomorodhat meg, csak „meakulpázhat”, mert valaki elfogadta a hárításokat, és innentől csak magunkra tekinthetünk. Őelőtte vége lesz minden duzzogásnak, csapkodásnak, kivonulásnak, védekezésnek és méltatlankodásnak, minden követelésnek, amely a vétkes megbüntetését kiáltja, nem lesz többé sértő és sértett; mert végre rádöbbenünk, hogy mi sem vagyunk tiszták az ügyben (11), de Őelőtte még van esély tisztázni a dolgokat, és közben lehet tisztulni is.