A korinthusi gyülekezet hangos volt az Úrral való találkozás során tapasztalt karizmatikus élménybeszámolóktól: miszerint sokan többször elragadtattak, és extatikus állapotban, közvetlenül találkoztak az Úrral. Szinte verseny alakult ki közöttük, ki a nagyobb „vallásos zseni”. Pál nem állt be a sorba. Alázattal csak annyit mondott, hogy vele egyszer történt ilyen, a damaszkuszi úton, amikor szinte kibeszélhetetlen találkozása volt a mennyei világgal. Egyszer, egy kivételezett, rendkívüli állapotban. De Isten akarata szerint nem ez a mód a Vele való találkozásra. Ő úgy rendelkezett, hogy Igéjére figyelve, bűneinket megvallva, akaratát tudakozva találkozhassunk vele, józanul, és nem elragadtatásban. A Vele való találkozás nem vallásos teljesítmény, hanem az Ő aláhajló kegyelmének ajándéka. Ezért írja le Pál ezt az eseményt úgy, mint aki kívülről szemléli az egészet: „ismerek egy embert, aki elragadtatott” (2). Kegyelmi állapot minden ilyen rendkívüli esemény, de még nagyobb kegyelem, amikor a hívő ember, cserépedény, erőtlen, betegségek tövisei által meggyötört voltára rádöbbenve (7), nem rendkívüli jelenéseket vár, hanem Isten Igéjének világosságában óhajtja és kapja az Úrral való, mindenre elégséges találkozást (9).

Példabeszédek 2

254. dicséret