Ilyen az, AMIKOR VALAKI MÁR NEM HÍRBŐL ISMERI AZ ISTENT, hanem „saját tapasztalata” lett az Úr jelenléte, szava, felfoghatatlan, örökkévaló rendje, és mégis aláhajló szeretete (4–5). – 1. Ez az egyetlen lehetőségünk, amit Jób tesz, itt a végén, leborul az Úr előtt. Jób bűnbánatot tart; – visszavonja minden eddigi szavát (6), hogy az Úr Igéje szólalhasson meg; – elfogadja, amit nem érthet meg, és igazodik az Ő örökkévaló rendjéhez (3), anélkül, hogy teljességében felfoghatná azt (2). – 2. Az Úr azt tesz, amit akar; – Ő kiismerhetetlen (2). A legfontosabbat Jézus Krisztusban tudhatjuk meg Őróla. A mi feltámadott Urunkra tekintve és az az üzenet erősödik meg bennünk, hogy ezek a sorok az Úr szerelmes énekét zengik teremtményeiről. – 3. Érthetetlen, még a „behemótot” is szeretheti az Isten? (41,15–24) A szenvedő Jób számára is, de minden beteg, elesett, minden meghasadt élet számára felcsillan a reménysugár. De aki számára igazán felcsillant a krisztusi remény, az akármilyen „behemót” is, alázattal leborul ez előtt az Úr előtt.*

1Korinthus 8

141. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Micsoda vigasztalás: a világ rendjének alapja nem a hasznosság és a célszerűség, hanem Isten öröme és ok nélküli szeretete, amellyel szabadon kormányozza ezt a világot; – aminek nem ellensége, hanem megváltója Ő.

ISTEN BESZÉDE… – 1. Isten beszéde a világmindenség hatalmas, átláthatatlanul csodálatos leírása; – majd az állatvilág titokzatos gazdagságának korabeli listája után két hatalmas, legyőzhetetlen, az ember számára inkább félelmet és undort keltő, pusztító állat leírása következik, a behemóté és a leviátáné. A két állat nevének fordítása nem oldható meg a víziló és a krokodil megfeleltetésével.* – 2. A döbbenetes és elgondolkodtató üzenet ott van, hogy ezeket a hatalmas, legyőzhetetlen, az ember számára akár undorítónak ható és csak pusztítónak elkönyvelt állatot az Isten szépnek tartja, ezeket is szereti és gyönyörködik bennük. Na, ez az, amire mi emberek nehezen tudunk „gombot varrni”: az Úr abban is tud gyönyörködni, ha akar, amit az ember nem talál csodálatra méltónak, sőt pusztítónak ítél. – 3. Tényleg arról van szó, hogy az Úr gondolatai és ítéletei egészen mások, mint a mieink (41,3). Legyünk alázatosabb teológusok és alázatosabb hívők!!! Sokkal több alázatot!

1Korinthus 7,25–40

277. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Azt is tudomásul kell vennünk, hogy Jób könyvének szerzője művét nem természettudományi szakkönyvnek szánta, ezért az üzenet szempontjából e két állat beazonosítása nem lényeges.

ISTEN BESZÉDE EGÉSZEN MÁS, mint amilyen Jób barátainak beszéde volt. – 1. Az Úr beszéde nem fenyeget, nem hajszol a kétségbeesés felé, hanem egyszerűen felnyitja Jób „beszűkült” életét Isten hatalmas világára, magára Isten hatalmára. – 2. Az emberi élet beszűkült élet, ezernyi módon „bezárt” élet: énünk, személyiségünk, örökölt és tanult szokásaink, gyökereink, lehetőségeink, adottságaink, tapasztalataink, látásmódunk, hitetlenségünk és vallásosságunk, vagy éppen saját kegyességünk szűk, belterjes, szinte áttörhetetlen falu világának korlátolt foglyai vagyunk. Képtelenek vagyunk áthatolni ezeken a szűk falakon… Ennek a „zártságnak” persze sok áldása is van, védelmet ad; – de még több szenvedést okoz. – 3. Minden konfliktus, harc, szenvedés oka, hogy ezek a szűk világok, különböző méretekben, egymásnak esnek, és egyik ki akarja írtani, meg akarja győzni, vagy éppen birtokolni akarja a másikat, mégpedig az igazság, meg Isten nevében. – 4. Jób most tért meg igazán, amikor Isten első beszédét hallva túllát a maga szűk „világán”, pont azzal, hogy belátja „korlátoltságát”, valamint a maga parányi voltát, leborul az Úr előtt, többé nem felesel, megnémul. Enélkül az összetöretés nélkül nincs élő hit.

1Korinthus 7,17–24

480. dicséret

Isten kérdései tovább záporoznak, és EZEKBEN A KÉRDÉSEKBEN SZÓLAL MEG ISTEN VILÁGOS VÁLASZA Jób és mindnyájunk számára. – 1. Nem tételekben, hanem kérdésekben válaszol az Úr. Ez hirdeti, hogy Ő van, számon tart minket, és ne megérteni akarjuk Őt, hanem számoljunk mindenkor Ővele, kegyelmével, megváltó szeretetével. – 2. A kérdések most az állatvilággal kapcsolatosak.* Lám, az Úr ezeknek is teremtője, gazdája, gondozója. Mindegyiket felruházta olyan képeséggel az Úr, ami az ember számára elérhetetlen. Lám, még az éhségtől hozzá kiáltó, kóválygó, tisztátalan (3Mózes 11,13–19) hollófiókákról is az Úr gondoskodik. – 3. Hogyne gondoskodna akkor Jóbról, feddhetetlen, kegyelem alatt élő gyermekéről, és mindazokról, akiket Isten kegyelme arra méltatott, hogy őket megszólítsa, és azok érthetik szavát, valamint arra hagyatkozhatnak (Máté 6,26–27).**

1Korinthus 7,1–16

217. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* – Vagyis ezek a kérdések a „végtelenségről”, a tengerről, az égboltozatról, csillagokról, a világosságról és a sötétségről, esőről és hóról vonatkozásukban átkerülnek az állatvilágra.

– Lám, az Úr ezeknek teremtője, gazdája, gondozója: az oroszláné, hollóé, zergéé, szarvasé, vadszamáré, zebráé, bölényé, struccé, lóé, az ölyvé és a sasé.

** „Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk? Aggódásával pedig ki tudná közületek megnyújtani életét csak egy arasznyival is?” (Máté 6,26–27)

ISTEN MEGSZÓLALT, ahogy Jób ezt kérte! – 1. Isten szava nem tételekben, hanem teremtő, megtartó és megváltó cselekvésének hatalmára vonatkozó kérdésekben szólal meg. Isten szava mindig teremtő, megtartó, megváltó tett. Isten az egyetlen, aki „hiteles”. – 2. Isten cselekvése az Ő örök rendjét a gonosz és a bűn minden szétdobáló rontása ellenére is fenntartja. Vagyis Isten nem engedi elhomályosítani örök rendjét az ember állandó bölcselkedése, szavai, mindent túlbeszélő, okoskodó „dumája” által, így sem Jóbnak, sem Jób barátainak szavai által (2). Isten nem engedi elhomályosítani örök rendjét az emberi gonoszság, bűn önző, gőgös, határtalan rombolása által sem, mert előbb-utóbb lerázza a bűnösöket teremtésének abroszáról (13). – 3. Isten szava eltörpít! Ahogy egyik kérdés követi a másikat, Jóbnak szegezve azokat (1); – egyre parányibbá lesz Jób, és mindenki, aki ezeket a sorokat olvassa. Semmit sem tudunk! Sok mindent meg tudunk magyarázni, de valójában semmit sem tudunk, a lényeget illetően. – 4. Egyetlen reménységünk csakis az a tény, hogy Isten szóba áll velünk, fontosnak tart minket, szeret bennünket, és jót akar nekünk.

1Korinthus 6,9–20

206. dicséret

HOGYAN SZÓL AZ ISTEN? – 1. Isten „megszólalhat” a teremtett világban.* Sokszor érveltek ezzel Jób „beteglátogatói” a szenvedő Jób előtt (14–21). – 2. Isten „megszólalhat” igazságos rendjében. Elíhú azt akarja, hogy Jób lássa be, Isten mindig igazságos, azaz a megszabott világrendje szerint jár el. Elíhú szerint Jób nem tiszteli eléggé az Istent. Pedig Elíhú gondolatmenete szinte odáig vetemedik, hogy szerinte az Isten által megállapított igazság határt szab Isten cselekvésének is (23–24).** – 3. Ez az, ami ellen Jób végképp tiltakozik, mert Jóbnak az élő Istenbe vetett élő hite van, ezért azt akarja, hogy Isten maga szólaljon meg, minden emberi magyarázat, hozzáfűzés, értelmezés nélkül (22). Az élő Istennek Jób aláveti magát, de a barátainak nem. – 4. Isten szólt, mégpedig konkrétabban, mint ahogy azt a teremtett világban tette. Isten, Jézus Krisztusban minden lényegeset elmondott magáról, sőt, megváltó szeretetével lehajolt Jóbhoz és népéhez is; – Ő, aki a próbatételek idején sem engedett ki minket egy percig sem a kezéből.

1Korinthus 6,1–8

212. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Az égbolt, a felhők, a ragyogás és a villámlás, de a teremtett világ kikutathatatlan roppant valósága Isten nagyságát, hatalmát, csodáit hirdetik.

** Elíhú gondolatmenete szerint már nem is az élő Isten, hanem az „igazság” az abszolút tény, ami Istent is köti.

ISTEN FENSÉGE VITATHATATLAN, Isten igazsága kétségtelen, Isten örökkévalósága nélkülözhetetlen, és Isten szeretetéből fakad és újul meg minden élet. – 1. Elíhú éneke Isten dicsőségéről szól, amelynek csak egyik látható jele a teremtett világ szépsége, és ugyanakkor átláthatatlanul félelmetes volta. Elíhú egy közelgő viharról énekel, amely egyszerre frissítő életet adó, ugyanakkor mennydörgésével és pusztításával megrettentő is (36,26–33). A jószág is érzi a vihar közeledtét (36,33), de az ember mindebben megtapasztalhatja Isten jelenlétét, hatalmát, cselekvését (37,7). – 2. Isten hatalma joggal ébreszt félelmet az emberben, hiszen az Istenfélelem lényege éppen az, hogy elismerjük az Úr hatalmát, és alázattal leborulunk előtte, megvallva, hogy Őneki mindig igaza van, és Őrá szorulunk (37,1–13). – 3. Isten pedig megmutatta Jézus Krisztusban, hogy igazsága teremtő, újjáteremtő és megváltó szeretet, amellyel felemeli az Őelőtte leborulót. Így Isten népe az Ő feddésében is megváltó szeretetének kezét látja (37,13). – 4. Milyen a mi „látásmódunk”, ítéletes vagy kegyelmes? Hiszen ezzel a látásmóddal közeledünk a Bibliához, egymáshoz, mindenhez…

1Korinthus 5

139. zsoltár

MÁSKÉNT TŰRJÜK A SZENVEDÉST…  – 1. De egy határon túl ez már nem ingerküszöb, vagy kultúra függvénye, hanem csak az a tény marad, hogy: – fáj, most fáj, nagyon fáj, és legyen végre vége valahogy. – 2. Ebben a helyzetben mi segít, vagy ki segít? Nem segít az emberi indulat, nem segít semmiféle vagyon, itteni „hatalom”, de egy ponton túl semmiféle emberi jóindulat nem tud segíteni, ha éppen még lenne is körülöttünk ilyen. Elíhú szavai pedig nemhogy nem segítenek, hanem inkább kegyetlenek, amikor türelemre intenek, felvilágosítanak Isten igazát és hatalmát illetően (2–4). – 3. Egy azonban biztos, még Elíhú beszéde szerint is: – az Úr valóban elszámol majd a megátalkodott gonosszal (5–14); – de megváltja a megtört, Őhozzá menekülő szenvedőt (15). Aki Őhozzá menekül az nem, egyedül az nem áltatja magát.

1Korinthus 4,14–21

166. dicséret

* Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

– Más-e, ha csapás ér, amit nem ember okoz; – és más-e, ha mi sújtunk egymásra csapást, vagyis „agyoncsapjuk” a másikat; – illetve, mi van akkor, ha kényszerhelyzetben szorongattatva, az dönt, hogy ki csap előbb, vagy nagyobbat?

– Elíhú beszédére tekintve most azt kell hangsúlyozni, hogy az elhordozandó szenvedést illetően nincs különbség a három helyzet között.

– Nagy kérdések ezek, amelyekre Isten, Jézus Krisztusban válaszolt egyértelműen.

PROKOFJEV első szimfóniája direkt klasszikus elvek, témák alapján komponált darab, a második szimfóniában azonban kitörnek a felkavaró disszonancia lüktető taktusai, ugráló dallamvezetései, amelyek a szimfónia legvégére gyönyörű harmóniában oldódnak fel. Elíhú harmadik beszéde majdnem ilyen, abban ugyanis a végén sincs feloldás. – 1. Elíhú beszéde azt hangsúlyozza, hogy Isten nem figyel az emberre, mit árt neki akár Jób bűne vagy jósága. Ezektől Isten nem lesz sem szegényebb, sem gazdagabb (1–8). – 2. Elíhú szerint Isten azért nem válaszol a sok elnyomás miatt kiáltozónak, mert a kiáltó csak panaszkodik szenvedésében, de nem fordul a teremtő Istenhez, vagyis mind hitetlenek. Szerinte Jób is ezekhez a kiáltozó haszontalanokhoz tartozik (9–14). – 3. Isten ennek ellenére mindent tud, látja Jóbot (14), ezért Elíhú szerint Isten még jobban meg fogja büntetni Jóbot! (15–16) Elíhú olyan durva, felkavaró, disszonáns, mint Prokofjev második szimfóniája, de legalább ott a végén kivirágzik a „harmónia”. Jézus Krisztus a végső megoldás.

1Korinthus 4,1–13

265. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázatához:

* Ez nem az Isten szuverenitásának gondolata. – Noha abban igaza van Elífáznak, hogy bűnünk a másik embernek mindig árt valamilyen formában (8).

** – Elíhú a saját kegyetlenségét, durvaságát Istenre vetíti.

– Az emberi frusztrált, durva kegyetlenség Istenre vetítése: na ez a vallás; – bizonyos esetekben.

– Az emberek határtalanul kegyetlenek. Ma egy kéretlen, nem várt levelezéssel telt a napom. Belefutottam valamibe, óvatlanul. Mindenki kegyetlen, és ebben a felpörgött világban ez már egy levelezésből is kiderül. Pedig az illető csak váratlanul előtoppan, kitalált valamit, ő csak segíteni akart, csak jót akart, ő pontosan tudja, mit és hogyan kell tenni egy konkrét ügy megoldása érdekében, a mi nem létező pénzünkön; mégpedig olyan ügyről van szó, amelynek megoldásán mi már évek óta dolgozunk – és az illető nem ért, nem hagyja abba…

*** Isten válasza minderre Jézus Krisztus, mert „egyszer itt vége lesz”, és csak ott torkollik mindez áldott harmóniába, ahol Ő áll az út végén.

MILYEN AZ ISTEN? Elíhú második beszéde végén Jóbot idézi, így bizonyítva azt, hogy milyen helytelenül beszélt Jób Istennel és Istenről. – 1. Elíhú is jogosnak és igazságosnak tartja Jób szenvedését, hiszen szerinte Jób már Istent számon kérő beszédével is kiérdemelte kínos büntetését (34–37). – 2. Tényleg olyan az Isten, amilyennek Elíhú mondja? Elíhú szerint senki nem kérheti számon az Istent, senki nem vitatkozhat vele, senki nem fogadkozhat előtte, és főként senki nem kérdezheti direktben az Istent, azaz nem fáraszthatja Őt személyes ügyeivel, ahogy arra Jób itt igényt tartott (31–33). – 3. Milyen magabiztos Elíhú! Mi Jézus Krisztusra tekintve tudjuk, hogy Isten egészen más. Jóbnak van igaza, Istennel kapcsolatban. A magabiztos teológus Elíhú nagyon melléfogott, mert Istent nemcsak megkérdezhetjük és fáraszthatjuk saját ügyeinkkel, hanem minden bajunkkal Őelé járulhatunk; – sőt azt is elpanaszolhatjuk Őelőtte, amit gyarló emberi bölcsességünkkel nem értünk, nem tudunk felfogni. Ha az Úr magyarázza el, ha Ő tanítja meg utunk értelmét és célját, abban bizonnyal megnyugszunk.

1Korinthus 3,6–23

173. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

MILYEN AZ ISTEN?

Elíhú második beszéde végén Jóbot idézi, így bizonyítva azt, hogy milyen helytelenül beszélt Jób Istennel és Istenről.

– 1. Elíhú is jogosnak és igazságosnak tartja Jób szenvedését, hiszen a mindeneket kormányzó Isten igazságos (16–30).

Ő előbb-utóbb a tettei szerint fizet meg minden embernek (1–15).

Ezért Jób tudatlanul szól, amikor Istennel is szembeszáll szenvedései közben (31–37).

Elíhú szerint Jób már Istent számon kérő beszédével is kiérdemelte kínos büntetését (34–36), hiszen Jób az indulatában, bosszankodásában, perlekedésében a kezét csapkodva szaporította Isten ellenes szavait (37).

– 2. Tényleg olyan az Isten, amilyennek Elíhú mondja?

Elíhú szerint senki nem kérheti számon az Istent, senki nem vitatkozhat vele, senki nem fogadkozhat előtte, és főként senki nem kérdezheti direktben az Istent, azaz nem fáraszthatja Őt személyes ügyeivel, ahogy arra Jób itt igényt tartott (31–32).

Elíhú szerint nem Jób lesz az a valaki, aki eldönti mi bűn Isten előtt, és mi nem az (33). Senki emberfia nem vetemedhet erre a döntésre. A „jót” és a „rosszat” egyedül Isten definiálhatja.

– 3. Milyen magabiztos Elíhú!

Mi Jézus Krisztusra tekintve tudjuk, hogy Isten egészen más.

Jóbnak van igaza, Istennel kapcsolatban.

A magabiztos teológus Elíhú nagyon melléfogott, mert Istent nemcsak megkérdezhetjük és fáraszthatjuk saját ügyeinkkel, hanem minden bajunkkal Őelé járulhatunk; – sőt azt is elpanaszolhatjuk Őelőtte, amit gyarló emberi bölcsességünkkel nem értünk, nem tudunk felfogni.

Isten, Jézus Krisztus halálában és feltámadásában megmutatta, hogy mennyire szeret bennünket.

Ezzel a szeretettel azonban soha nem élünk vissza; – sőt mindenben Őrá bízzuk magunkat; – mindent az Ő kezéből fogadunk el; – és ahogy Jób is ezzel a bizalommal kéri, mi is megnyugszunk abban, amire Ő vezet és tanít bennünket (32); – de Jézus Krisztus óta már a titkokat sem feszegetjük.

Ha az Úr magyarázza el, ha Ő tanítja meg útunk értelmét és célját, abban bizonnyal megnyugszunk.

KI ÁLL MELLETTÜNK? Ki áll Jób mellett? – 1.  Elíhú vitára hívja Jóbot, de Jób már nem vitázik (1–7). Elíhú nem Jób betegségének okára, hanem annak céljára akar rámutatni (8–22). Valóban: Isten megtérésre hív és megpróbál a szenvedéssel. – 2. Amennyiben Jób nem érti meg az Isten szavát, kijelentését, küld egy „magyarázó angyalt” (23–30), aki segít megérteni a szenvedőnek is Isten kijelentését, a kínokban is segít megtapasztalni az Úr közelségét, így megtérésre, töredelmes szívre vezet, és megtartja, megváltja gyermekét (23–30). – 3. Ez a megváltás akkor csakis az életet, a gyógyulást jelentette (28–30). Azóta, Jézus Krisztusban sokkal többet jelent a megváltás: síron túli, örök reménységet. Jézus Krisztus velünk van, mellettünk áll mindenkor. A feltámadott Úr a mi egyetlen angyalunk is!

1Korinthus 3,1–5

235. dicséret

* A teljes magyarázat:

KI ÁLL MELLETTÜNK? Ki áll Jób mellett?

– 1.  Elíhú vitára hívja Jóbot, de Jób már nem vitázik (1–7).

Elíhú Jób korábbi szavait idézi („ezt mondtad!”), noha minden idézés már ferdítés, mert abban ott van maga az idéző is.

Ha Jób Isten szavára, válaszára vár, mert meg akarja tudni azt, hogy miért lett az egyetlen hatalmas Isten ellenségessé vele szemben, akkor vegye észre Jób, hogy Isten két módon szól az emberhez: – álmokban-látomásokban akárcsak a prófétákhoz (14–18); – és Isten szólhat a betegségen, próbatételen keresztül is (19–22).

Valóban: Isten megtérésre hív és megpróbál a szenvedéssel.

Elíhú nem Jób betegségének okára, hanem annak céljára akar rámutatni (8–22).

– 2. Amennyiben Jób nem érti meg az Isten szavát, kijelentését, küld egy „magyarázó angyalt” (23–30), aki segít megérteni a szenvedőnek is Isten kijelentését, a kínokban is segít megtapasztalni az Úr közelségét, így megtérésre, töredelmes szívre vezet, és megtartja, megváltja gyermekét (23–30).

– 3. Ez a megváltás akkor csakis az életet, a gyógyulást jelentette (28–30).

Azóta, Jézus Krisztusban sokkal többet jelent a megváltás: síron túli, örök reménységet.

Jézus Krisztus velünk van, mellettünk áll mindenkor.

A feltámadott Úr a mi egyetlen angyalunk is!

Minden más angyal, minden más közvetítő kapcsán felmerülhet a „csalfaság” gyanúja; – kivéve, ha valóban a feltámadott Úr nevében jön…

HOGYAN KÉPVISELHETŐ AZ IGAZSÁG? Hogyan képviselhető az Isten igazsága? – 1. Elíhú, a legfiatalabb, eddig nem szólt, mert nem szólhatott, de amikor a többiek kifogytak a szóból, előállt. Alig várta az igazság pillanatát, valójában saját maga fellépését (4). Ő majd megválaszol Jóbnak, ő tudja a választ (12). Elíhút szétfeszíti a pártatlan igazság kimondásának kényszere (15–22), szerinte Isten Lelke által felvértezve (6–9), ezért magabiztosan szól, ami kifelé haragos indulatban ölt testet (2). – 2. Van igazság, az élő Istennél van az igazság, de ezzel a lelkülettel Isten igazsága soha nem képviselhető, sem egyházban, sem világban. Rengeteg áldozata volt, van, lesz annak, ha az isteni igazságra emberi indulattal hivatkozunk. – 3. Hogyan lehet hitelesen képviselni az élő Isten egyetlen, vitathatatlan igazságát? Csakis úgy, ahogy ezt Jézus Krisztus tette: – szeretettel, szelíd alázattal (Máté 11,29); – másokat magunk elé helyezve; – ezt a szeretetet a közvetlenül ránk bízottakkal kezdve; – ennek a feltétel nélküli, önátadó szeretetnek minden „halálos” veszélyét felvállalva; – mert csak így teljesedhet ki a magunk élete is. Jézus Krisztus így szeretett bennünket, valamint erre a szeretetre váltott meg, szült újjá bennünket (János 13,14). – Önmagunkkal, vagy Krisztussal vagyunk „tele”?

1Korinthus 2,6–16

371. dicséret

MINDEN MEGSZÓLALÁSUNK ÉS CSELEKVÉSÜNK CSAK GERJESZTI A BAJT! – 1. Jób is befejezi beszédét, elhallgat (40). Utolsó szavai azonban nem tagadják meg eddigi látását és hitvallását, hanem megerősítik azt. Jób nem vetette reménységét e világ javaiba (24–28), ami pedig birtoka volt, azért keményen megdolgozott, amíg mások lustálkodva irigykedtek (38–40), nem volt kárörvendő, még ellenségei vesztét látva sem (29), nem beszélt csúnyán (30), nem hagyta magára a jövevényt (32), nem volt képmutató a vétkeit illetően (33), azaz feddhetetlenként sem játszotta el az érinthetetlen, gőgös tökéletest. – 2. Tehát Jóbnak sem Istentől (28), sem embertől nem kellene tartania (34). Mégis hova jutott, milyen érthetetlen és kibeszélhetetlen nyomorúságba. Ebben a helyzetében már csak Istentől fogad el magyarázatot, vádat, választ, de felmentést is csak Őtőle vár és fogad (35–37). Emberrel ezt már nem lehet rendezni. Igen, vannak olyan történetek, helyzetek, amit itt már nem lehet „lerendezni”, végképp nem megbeszélni. Sok ilyen van. Ezekben már csak az Úr szólhat! Nekünk hallgatnunk kellene, mert minden megnyilvánulásunk csak gerjeszti a gyötrelmet. – 3. Csendet! Ez ma különösen érvényes: „Ne szólj hozzá!” Isten szóljon és cselekedjen. Jöjjön a feltámadott Úr!

1Korinthus 2,1–5

466. dicséret

(Jób 31,1–23) ISTEN JÓL LÁTJA AZ ÉLETÜNKET. – 1. Ez azt jelenti, hogy Isten mindent lát, de jól látja életutunkat, vagyis megóv az Ő rendjének útján, nem enged letérni arról óvó tekintete; – miközben kegyelemmel látja, értékeli életutunkat, mert gyarló emberként szükségünk van az Ő irgalmára, hiszen sokat kanyarogva járunk az Úr útján. – 2. Jób tehát isteni kegyelemre szorul (33), de ez a kegyelem ahhoz is erőt adott neki, hogy látható, konkrét cselekedeteivel Istennek kedves, embertársainak hasznos életet élhessen: nem paráználkodott és még a kívánság ellen is küzdött (1–12), nem vette el senkiét, sőt segített szolgájának, a környezetében élő nincstelennek, özvegynek, árvának, szegénynek (13–23). Ha nem így lenne, méltó lenne a büntetésre (10–12, 22–23), de éppen ezért Jób nem érti mostani helyzetét. Jób hálás, hogy bűnös emberként is megmaradhatott mindeddig feddhetetlennek, de nyomorúságos, megfeddett állapotában Istenhez fellebbez válaszért, segítségért. Jób hálával könyörög azért a megváltásért, ami Jézus Krisztusban már a miénk. – 3. A feltámadott Úrra tekintve, jóbi hálás könyörgéssel élhetünk.*

1Korinthus 1,18–31

120. zsoltár

* Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

A magyarázatot elolvasva talán jobban értjük az alábbi példát. Egy neves tévés személyiség egy interjúban, kérdésre válaszolva, akként értékelte eddigi életét, hogy sok restanciája és tévedése van, de olyan hibákat nem követett el, ami miatt mások tartósan szenvedtek volna. Szerinte gyűlöletesen nem haragszik rá senki, nem hagy maga után áldozatokat, és ezért ő hálás... 

Jób nagy kérdése nem az, hogy milyen az ember magatartása a szenvedésben, hanem az, hogy MILYEN MAGATARTÁST TANÚSÍT ISTEN, AMIKOR AZ EMBER SZENVED? – 1. Döbbenetes képekkel írja le Jób a saját szenvedéseit, miközben sakálként sír (29) a testi szenvedéstől és a lelki gyötrelmek miatt (27). – 2. Az egyik értelmezés szerint Jóbot a szenvedő ember legnagyobb kísértése környékezi, mert úgy érzi, hogy mindenki, még Isten is magára hagyta. Jób szinte kegyetlen zsarnoknak írja le Isten némaságát. Ennél még merészebb Jób, kísértő gondolatai között… – 3. A másik értelmezés szerint Jób nem panaszkodik hanem kapaszkodót keres. Ekkor azonban mindig eljut odáig, hogy Isten alázta meg őt (12). – 4. Amíg hisszük, hogy Isten cselekszik velünk, és nem a kiszámíthatatlan vaksorsnak, vagy a könyörtelen embereknek vagyunk kiszolgáltatva, addig még mindig van remény (11).

1Korinthus 1,1–17

199. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

Jób nagy kérdése nem az, hogy milyen az ember magatartása a szenvedésben.

Jób ennél nagyobb kérdést tesz fel: MILYEN MAGATARTÁST TANÚSÍT ISTEN, AMIKOR AZ EMBER SZENVED?

– 1. Döbbenetes képekkel írja le Jób a saját szenvedéseit, miközben sakálként sír (29), „forrong”, a testi szenvedés és a lelki gyötrelmek miatt (27).

Emberileg teljes a reménytelenség: „Bizony jót reméltem, és rossz jött.” (26)

– 2. Az egyik értelmezés szerint Jóbot a szenvedő ember legnagyobb kísértése környékezi, mert úgy érzi, hogy mindenki, még Isten is magára hagyta; – sőt, ellene fordult az Isten, mint aki nem segítő kezet nyújt a fuldoklónak, hanem a vízbe nyomja annak fejét.

Jób szinte kegyetlen zsarnoknak írja le Isten némaságát.

Ennél még merészebbek Jób megkísértett gondolatai…

– 3. A másik értelmezés szerint Jób nem panaszkodik, nem önkínzóan szenved, nem mentegetőzik, hanem helyzetét szeretné jobban megérteni, és kapaszkodót keres.

Ekkor azonban mindig eljut odáig, hogy ő valójában nem szerencsétlenné lett, nem csapások érték, hanem mindezt Isten tette vele.

Jób íját Isten lazította meg, Isten tette őt fegyvertelenné támadóival szemben, Isten alázta meg őt (12).

– 4. Ez az utóbbi értelmezés azt hirdeti, hogy amíg hisszük, hogy Isten cselekszik velünk, még az érthetetlen szenvedések idején is; – és nem a kiszámíthatatlan vaksorsnak, vagy a könyörtelen embereknek vagyunk kiszolgáltatva, addig még mindig van remény, a legnagyobb rémület idején is (11).

Titkolt, de gyakori emberi magatartás „bukott” embertársunk KÁRÖRVENDŐ KINEVETÉSE. – 1. Persze mi soha nem nevetnénk ki a másikat; – ilyet mi soha nem csinálnánk; nyíltan végképp nem. De egy-egy elszólás mégis jelzi, hogy mit gondolunk a másik baja láttán: „jól megkapta a magáét…”.* – 2. Jób, aki azelőtt a legtekintélyesebb ember volt, aki előtt tisztelettel felálltak, akinek szavát némán hallgatták, most még a legifjabbak (1), sőt a „gonosz idegenek” is kinevetik (2–8),** miközben a barátai is csúfoló kárörvendéssel szemlélik gyötrődéseit. – 3. Nevetséges ez? Jób teljesen egyedül maradt, szerettei meghaltak, felesége nem áll mellette, barátaira nem számíthat, korábbi tisztelői és a vad csőcselék is megveti. Ezek úgy támadnak rá, betegségével, kínjaival együtt, mint a legyőzhetetlen emberáradat (12–15). – 4. Valójában nem nevetséges, hanem rémísztő helyzet ez (15); – de valósággá lehet bármelyikünk életében... Így múlik el a világ dicsősége! Hol a megoldás?

Cselekedetek 28,16–31

171. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Az ezzel kapcsolatos gondolatokat nem részletezzük. Jób könyve azonban részletezi ezeket.

** – A 2–8. verseket egyes magyarázók nem ideillő, önálló költeménynek tartják a „gonosz idegenekről” (dr. Muntag Andor).

– De a jelenlegi összefüggésbe is betagolható ez a költemény, hiszen Jób arra hivatkozik, hogy olyanok is kinevetik, akikkel „rendes ember”, azaz az akkori társadalom tagjai szóba sem álltak.

– Ez a leírás, ugyanis a társadalom kivetettjeiről szól, akik a településeken kívül, a pusztákban tengették életüket, rákényszerültek arra, hogy raboljanak, lopjanak, erőszakoskodjanak, miközben ez valójában nem is kényszer, hanem egy idő után a becsületes munka helyett életmódjukká, „kultúrájukká” lett. Ezektől az emberektől a településeken élők féltek vad, durva, szabad életmódjuk miatt.

– Jób arról panaszkodik, hogy őt nyomorúságában még ezek is leköpik (10).

Egyszer azt mondta nekem valaki: MEGŐRÜLÖK A RENDETLENSÉGTŐL; attól, amikor az események, a dolgok, a helyzetek átveszik az irányítást. Ez a tapasztalat már önmagában egy darab halál… – 1. Jób valójában a halál hatalmával viaskodik. Azzal a „hatalommal”, amelyet senki emberfia, semmilyen kultúrában nem tudott megoldani. Próbálunk ebben a világban öröklétet színlelni, kitolni az életidőt, utódainkban bízni, újra és újra feltámadni, mint a poraiból is felkelő, sokszázévig élő, mitikus főnixmadár. De lám, egy pillanat, egy váratlan fordulat és összedőlhet minden... – 2. Jób a halállal és az istenkérdéssel viaskodik. Nem érti az Istent. Ugyanakkor éppen ezzel a viaskodással kiált a leghitelesebben Isten után. Ki merhetjük-e mondani, hogy áldott a reménységben megélt ígéret, de hosszú szenvedés után már csak a valóságos jó tapasztalata jelenthet enyhülést és megoldást, egyébként felőrlődik a legkülönb is (Ézsaiás 40,30–31). Ilyenkor elhagyott az Isten? – 3. Bármilyen helyzetben vagyunk is; – nincs, soha nem is marad más reménység, mint a feltámadott Jézus Krisztus!

Cselekedetek 28,11–15

165. dicséret

A RÉGI, SZÉP IDŐK. Ez az emlékezés egyszerre tipikus, ugyanakkor mégis szíven talál, egy szenvedő ember szájából hallva pedig különösképpen. – 1. Jób visszaemlékezik azokra az időkre, amikor még egészséges volt, szeretett családja körében (5), amikor jólétben (6), tiszteletben (7–10), elismerésben (21–25) telhettek napjai. Eközben segített a környezetében élő mindenféle rászorulókon (11–17). Tele volt reménységgel a közeli, a távoli, az örök jövőt illetően (18–20). – 2. Jób úgy emlékezik vissza a „régi, szép időkre”, hogy mindezeknek a forrása az a tény volt, hogy az Isten őrizte őt, az Úr volt vele, aki életének kiszámítható, világos rendet, irányt, utat ajándékozott, vagyis az Úr mécsese világított a feje felett (2–5). De aztán történt valami váratlan, érthetetlen, és minden egy csapásra összedőlt, amit Jób csakis úgy tud magyarázni, hogy az Isten már nincs vele, elhagyta őt; – aki, ha nem is tökéletesen, de feddhetetlenül élte életét. – 3. Isten érthetetlenségének „drámája” ez az igeszakasz, amiről azóta is alig merünk beszélni. Szándékosan nem oldom fel az üzenetet, vívódjunk vele…

Cselekedetek 28,1–10

295. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

A RÉGI, SZÉP IDŐK.

Ez az emlékezés egyszerre tipikus, ugyanakkor mégis szíven talál, egy szenvedő ember szájából hallva pedig különösképpen.

– 1. Jób visszaemlékezik azokra az időkre, amikor még egészséges volt, szeretett családja körében (5), amikor boldog, áldásként megélt jólétben telhettek napjai (6), amikor olyan megérdemelt tiszteletet (7–10) és elismerést kapott (21–25), amivel ő soha nem élt vissza. Ma már nincs tisztelet és elismerés, egy két bálványozottan érinthetetlen, „ügyeletes nagyságot” kivéve.

Sőt, Jób segített a környezetében élő mindenféle rászorulókon (11–17).

Eközben tele volt reménységgel a közeli, a távoli, az örök jövőt illetően (18–20).

– 2. Jób azonban úgy emlékezik vissza a „régi, szép időkre”, hogy mindezeknek a forrása az a tény volt, hogy az Isten őrizte őt, az Úr volt vele, aki életének kiszámítható, világos rendet, irányt, utat ajándékozott, vagyis az Úr mécsese világított a feje felett (2–5).

De aztán történt valami váratlan, érthetetlen, és minden egy csapásra összedőlt, amit Jób csakis úgy tud magyarázni, hogy az Isten már nincs vele, elhagyta őt; – őt, aki, ha nem is tökéletesen, de feddhetetlenül élte életét.

– 3. Isten érthetetlenségének „drámája” ez az igeszakasz, amiről azóta is alig merünk beszélni.

Szándékosan nem oldom fel az üzenetet, vívódjunk vele…

A bölcsességirodalom klasszikus üzeneteit Jób szájába adja a szentíró, bizony GÚNYOS, CINIKUS hangvétellel. Olyan szép, pontos, kiszámítható itt minden, ide értve az egész gondolatmenetet is. – 1. Hol a bölcsesség és az értelem, amely mindenre megoldást és választ ad (12). „Az értelem” az élet értelmére és az örök életre kérdez rá; – „a bölcsesség” pedig az itteni döntéseinkre. Mindezek nem találhatók meg az élők földjén (13). Semmiféle gazdagság által nem vásárolható meg a bölcsesség és az értelem (14–19); – de ahogy nincs a mélységben (22), nincs a magasságban sem, vagyis sem szenvedés, sem jólét nem juttat ahhoz (20–22). – 2. Végül hangzik a jól ismert válasz! Minden dolgok bölcsessége és örök értelme annál van, aki ezt teremtette, fenntartja és megváltotta; vagyis a bölcsesség és értelem kezdete az Úr félelme, és a bölcsesség az Isten által megnevezett rossz kerülése (25–28). – 3. Egyedül Isten ad megoldást!? De Jób nyomorúsága pont ez, hogy kínjai között már nem tapasztalja ennek az Istennek segítő, megváltó közelségét (29,5), csak testi-lelki fájdalmat, mindent elemésztő félelmet tapasztal. Ilyenkor mi van?

Cselekedetek 27,27–44

439. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

A bölcsességirodalom klasszikus üzeneteit olvashatjuk itt.

Jób szájába adja mindezt a szentíró, bizony GÚNYOS, CINIKUS hangvétellel.

Olyan szép, pontos, kiszámítható itt minden, ide értve az egész gondolatmenetet is.

– 1. Hol a bölcsesség és az értelem, amely mindenre megoldást és választ ad (12).

„Az értelem” az élet értelmére és az örök életre kérdez rá; – „a bölcsesség” pedig az itteni döntéseinkre.

Mindezek nem találhatók meg az élők földjén (13).

Sem arany, sem ezüst, sem drágakő és kristály által, azaz semmiféle gazdagság által nem vásárolható meg a bölcsesség és az értelem (14–19); – de ahogy nincs a mélységben (22), nincs a magasságban sem; – vagyis sem szenvedés, sem jólét nem juttat ahhoz (20–22).

– 2. Végül, felhangzik a jól ismert válasz!

Minden dolgok bölcsessége és örök értelme annál van, aki ezt teremtette, fenntartja; vagyis a bölcsesség és értelem kezdete az Úr félelme, és a bölcsesség az Isten által megnevezett rossz kerülése (25–28).

– 3. Igen, őszinte hittel valljuk, hogy ez így van.

Ugyanakkor mindez olyan szép, egyszerű, világos és sablonos; – hogy aki felelősen jár, küzd, hisz, szeret, szenved az itteni „való” világban, az ebben a formában „megmosolyogja” ezt az okfejtést.

A hitetlen ember mindenképpen „legyint”; – de az „árnyaltabban” gondolkodó hívő is „pontosabb” válaszra vár ennél.

– 4. Egyedül Isten ad megoldást!?

De Jób nyomorúsága pont ez, hogy kínjai között már nem tapasztalja ennek az Istennek segítő, megváltó közelségét (29,5); – csak testi-lelki fájdalmat, mindent elemésztő félelmet tapasztal.

Ilyenkor mi van?

Ilyen nem történhet?

Ez kárhozatosan nagy baj?

Most Jób rossz fiú, aki joggal büntetést érdemel?

Mindig keresni kell valamit? HOL VAN? Nem találom? De mi van, ha megtaláltam? Mit kell megtalálni ahhoz, hogy ne kelljen többet „keresni”? – 1. Az ember „kibányász”, felszínre hoz mindent, alászállt a mélységekbe is, hogy felhozza az aranyat, ezüstöt, nemesfémet, kristályt. De az ember leszáll a „lélek” mélyére is. Aztán felszáll, minél „magasabbra”. Mindenhez érteni akar, mindent uralni kíván, mindent a kezébe vesz, mindent leleplez... – 2. Mégis felmerül a kérdés? Megtaláltuk, amit kerestünk? Annyi mindenünk van; de végül is, mi az, amink ténylegesen van? Hol van a dolgok, események, életek „veleje”, „lelke”, „értelme”, „boldog rendje”? – 3. Hol van az, aki örökre megtartja, összetartja ezt a világot, az emberi életeket, minket, engem? Szinte mindenünk van, szinte mindent tudunk, és mégis tönkre tesszük, széthajtjuk, kizsigereljük egymást, a lakott földet, a rendelkezésünkre álló időt? Napvilágra hozzuk, ami rejtve van (11). Véget vetünk a sötétségnek (3). De amit napvilágra hozunk, eltékozoljuk (10). Így csak még nagyobb lesz a sötétség. Ebben vagyunk…

Cselekedetek 27,9–26

210. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

Mindig keresni kell valamit? HOL VAN? Nem találom?

De mi van, ha megtaláltam?

Mit kell megtalálni ahhoz, hogy ne kelljen többet „keresni”?

Mit fejlődött az emberi tudás, technika, kommunikáció; – és az élet nem lett könnyebb, legfeljebb más lett, más feladatokkal, kihívásokkal; – a bármikor volt problémák pedig ugyanazok, miközben az „örvény” ereje fokozódik.

– 1. Az ember „kibányász”, felszínre hoz mindent, alászállt a mélységekbe is, hogy felhozza az aranyat, ezüstöt, nemesfémet, kristályt.

De az ember leszáll a „lélek” mélyére is.

Aztán felszáll, minél „magasabbra”.

Mindenhez érteni akar, mindent uralni kíván, mindent a kezébe vesz, mindent leleplez, mindent megfoszt a „titkától”, mindent megszentségtelenít...

– 2. Mégis felmerül a kérdés? Megtaláltuk, amit kerestünk?

Annyi mindenünk van; – de végül is, mi az, amink ténylegesen van? Ami a miénk?

Hol van a dolgok, események, életek „veleje”, „lelke”, „értelme”, „boldog rendje”?

Hol van a bölcsesség? Ezt akkor így nevezte Jób könyvének írója, aki nem maga Jób, és aki beillesztette ide, ezt a bölcsességről szóló részt?

– 3. Hol van az, aki örökre megtartja, összetartja ezt a világot, az emberi életeket, minket, engem?

Itt most egészen egyszerűen ilyen általánosan, de éppen ezért szívbe hasítóan teszi fel ezt a kérdést az Ige.

Szinte mindenünk van, szinte mindent tudunk, és mégis tönkre tesszük, széthajtjuk, kizsigereljük egymást, a lakott földet, a rendelkezésünkre álló időt?

Hatalmas segélykiáltássá lett mára ez a szakasz.

Napvilágra hozzuk, ami rejtve van (11).

Véget vetünk a sötétségnek (3).

De amit napvilágra hozunk, eltékozoljuk, közszemlére tesszük, visszaélünk vele (10).

Így csak még nagyobb lesz a sötétség.

Ebben vagyunk…

EZ TETSZIK, EZ TÉNYLEG TETSZIK. – 1. Létezik egy fontos szabály: „Takonnyal” nem birkózunk, mert az csak kenődik mindenfelé, és az értelmetlen küzdelem végén az koszolódik be, aki birokra kelt a takonnyal. Sok ügyre, sok emberre érvényes ez. Jób, kétségbeesett magányában ezt a módszert alkalmazza barátaival szemben (11).* – 2. Ez azonban nem azt jelenti, hogy Jób hagyja magát, hanem azt, hogy átveszi a szót. Most Jób tanítja barátait Isten Mindenhatóságára. – 3. Igen, a mindenható Isten megbünteti a gonoszt. Az Ige definiálja is azt, hogy milyen gonoszra gondol: – az erőszakoskodóra (13), vagyis azokra, akik másokra kezet emeltek; – és a gazdagokra, vagyis azokra, akik más bőrét megnyúzva lettek azzá (19). Ezeket a kellő időben, váratlanul megítéli az Úr, felkapja és eltünteti őket a föld színéről, miközben mindenük semmivé lesz (13–23). Ez Jóbot elégtétellel tölti el. – 4. Jób barátai, gonosz, erőszakos, okoskodó emberek, akiknek ez a büntetés járna. Isten azonban Jézus Krisztusban világossá tette, hogy van bocsánat, de annak elfogadása a megtérés. Olyan a megtérés, mint amikor egy gazos kertet kigyomlálnak; – lenyírják, rendbe hozzák. „Mi voltam, elgazosult kert…” (Jeszenyin: A kék tűzeső; 1Timóteus 1,12–17)

Cselekedetek 27,1–8

434. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

* Jób, kétségbeesett magányában ezt a módszert alkalmazza igen tisztelt kegyes tudós teológus barátaival szemben (11).

Jób könyvének új szakasza ez, a 27–31. fejezetek között. Most már csak JÓB MAGA BESZÉL. – 1. Jób ragaszkodik igazához, feddhetetlenségéhez, vagyis ahhoz, hogy Isten keserítette meg őt (1–5). Isten cselekvése sokszor érthetetlen. Jób nem tökéletesnek tartja magát (15,14), hanem feddhetetlensége arra utal, hogy nem követett el olyan tetten érhető bűnt, amiért ezt a nagy nyomorúságot érdemelte volna. – 2. Jób egyet ért a barátok tanításával, vagyis azzal, hogy Isten akkor igazságos, ha megfizet a gonoszoknak (7–10). Megnyugtató, hogy Isten nem hagyja elrendezetlenül azt a sok látható, tetten érhető gonoszságot, amit folyton elkövetünk egymás ellen. – 3. Persze a megfizetés az Úr kezében van, mi azt soha nem vehetjük át Őtőle. Az elvetemültnek pedig csak akkor van reménye, ha bűneiből megtér (8). Jézus Krisztusban van megújulás (9–10).

Cselekedetek 26,24–32

294. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

Jób könyvének új szakasza ez, a 27–31. fejezetek között.

Eddig Jób és barátai között folyt a vita.

Most már csak JÓB MAGA BESZÉL, MONOLÓGOT MOND.

– 1. Jób az élő Isten színe előtt tudja magát, amikor ezeket a beszédeket mondja (2).

– 2. Jób ragaszkodik igazához, feddhetetlenségéhez, vagyis ahhoz, hogy Isten keserítette meg őt, Isten hozta rá ezt a sok bajt; – de ő nem érti, hogy Isten miért cselekedett így? (1–5)

Isten cselekvése sokszor érthetetlen.

Jób nem tökéletesnek tartja magát (15,14), de feddhetetlensége arra utal, hogy nem követett el olyan tetten érhető bűnt, amiért ezt a nagy nyomorúságot érdemelte volna.

– 3. Jób ezzel is jelzi azt, amit pár verssel alább kifejt, hogy ő is egyet ért a barátok tanításával, vagyis azzal, hogy Isten akkor igazságos, ha megfizet a gonoszoknak.

Ezzel a barátainak is „jelez” Jób; – hiszen a barátai bajában gőgösen cserben hagyták Jóbot, ezzel ellenségeivé lettek, gonoszul viselkedtek vele (7–10).

Megnyugtató, hogy Isten nem hagyja elrendezetlenül azt a sok látható, tetten érhető gonoszságot, amit folyton elkövetünk egymás ellen.

Maradjunk most csak a bűnök eme fajtájánál. Igenis, nem mindegy, hogy valakire haragszom, vagy „szóvá is teszem ezt”, akár kezet is emelek a másikra.

– 4. Persze a megfizetés az Úr kezében van, mi azt soha nem vehetjük át Őtőle.

Jób nem érti az Istent, de szilárdan bízik Őbenne, aki végezetül mindent jól intéz majd.

Az elvetemültnek pedig csak akkor van reménye, ha bűneiből megtér (8).

Jézus Krisztusban van megújulás (9–10).

NÉHÁNY FONTOS KÉRDÉS SZEGEZŐDIK NEKÜNK Jób nyolcadik válaszában. – 1. Mit tettél? Segítettél-e a rád bízottakon; – azokon, akik körülötted erőtlenek, tehetetlenek, tanácstalanok voltak? Volt-e vigasztaló, segítő áldása másoknak abból, amit Istenről tudtál? (2–3) – 2. Milyen lélekkel szóltál? Ki szólt belőled? Istenre hivatkozva magadat hirdetted? (4) – 3. Hittél? Milyen hittel hittél? – Hitted az élő Istent? Hitted-e azt az Istent, aki Jézus Krisztusban megmutatta, hogy a holtak hazája sem leplezetlen előtte, hiszen Őneki nem szabhat határt a halál (6). – Hitted-e azt az Istent, aki teremtői munkájában határt szabott minden gonosz káosznak (5–13), aki átdöfte a menekülő kígyót, és így tisztára söpörte a teremtett világot (13). – Hitted-e azt az Istent, akinek csak útja szegélyét ismerheted? (14) – 4. Alázattal féltél-e? Mégis bíztál-e? Jób vallja, hogy Isten mindenható, de barátainak odavágja, hogy tetteik, szavaik, hitük semmi segítséget és erőt nem jelentenek neki; – mint ahogy Isten mindenhatósága is csak félelmet ébreszt benne, – és mindezek együtt csak növelik kínjait. De Jób bizonyos abban, hogy Isten ennél sokkal több. Igen, több! Nézz Jézusra! Mi csak Isten útja szegélyét ismerhetjük.

Cselekedetek 26,1–23

464. dicséret

JÓ, HA VALAMI RÖVID? Bizonyos tekintetben igen. Vagy tökéletesen örök és jó legyen valami; – vagy jobb, ha rövid, mint ha hosszú. – 1. Rövid, tömör tanítás ez Istenről. Rövid, igaz; – ugyanakkor nem teljes. Isten hatalmas, aki joggal kelt rettegést a gyarló emberben, hiszen az Ő tökéletessége előtt eltaposásra méltó pondró csupán az ember. – 2. Sajnos, látva mindazt, ami a világban történt és történik, azt kell mondani, hogy ilyen az ember, bűnei miatt sokszor rosszabb, mint a pondró. Ezért is jó, hogy élete, ebben az állapotában rövid és véges. Jób mindezt egyébként Bildáddal együtt vallja. De akkor az eltaposás jogos büntetése mindenkinek járna! – 3. Ugyanakkor Isten végső gondolata, népe és gyermekei számára nem az elvetés, hanem a megtartás. Ez a krisztusi evangélium.* Ez nemcsak vigasztalás, hanem mindenre elégséges bizonyosság is, amely túlmutat minden tökéletesen igaz teológián és tanon. Jó, hogy a gyarlóság, akár tanításban, akár gonoszságban, annyiban mindenképpen rövid, hogy véges, bár elhordozása végtelen hosszúnak tűnhet. Ez is a megváltás része. A szenvedésnek van vége (Jelenések 2,10). Az üdvösség örök és mindennél jobb (Filippi 1,23).

Cselekedetek 25,13–27

422. dicséret

* Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

– Ez a legrövidebb beszéd Jób könyvében, Bildád harmadik beszéde, amely inkább már csak az eddigiek összefoglalása.

– De jelentheti azt is ez a rövidség, hogy a barátok kifogytak a szóból, már nincs újabb érvük, ezért csak ismétlik önmagukat, a megszokott sablonokat. A sablonok szajkózásai soha nem jók, de a lényeges igazságok ismétlése fontos, a kettő között pedig hatalmas a különbség.

– Az általános forma arra is utal, hogy Jób számára már nincs személyes mondanivalójuk.

– A barátok azt akarják elérni, hogy végre Jób is hallgasson el, és lássa be a barátok tanításának igazát. De az ő igazukat lássa be! Öncélú, saját igazságokat hajszolunk mi itt. Ezért is jobb ebből a kevesebb, a rövidebb, mint a hosszabb és a több.

Jób is vallja, hogy ISTEN BÜNTETÉSE ELŐBB–UTÓBB UTOLÉRI A GONOSZT (18–20); – azt, aki látható, tetten érhető gonoszságaival gyötörte embertársait (21). – 1. Csak Isten kegyelméből állhatunk meg a végső ítéletkor (23). – 2. De vigyázzunk, mert Isten bűnt elfedező kegyelmével nem élhetünk vissza. Pedig ezt tesszük, mert Istenre hivatkozva is folyton halálra gyötörjük egymást.* A másik gyötrésének művészei vagyunk. Ehhez nem kell feltétlenül látványosan elvágni a másik torkát, és mégis tetten érhető, konkrét ármánykodással terhelt az életünk.** A barátok kegyes irgalmatlansága is gonoszság, amiből meg kell térniük. Ne akarjuk a saját gonoszságunkat és az ebből fakadó sok nyomorúságot és igazságtalanságot az Úrra hárítani. – 3. Ne feledjük, ha most jól megy nekünk, ahhoz Isten adta a tehetséget, az erőt, a szépséget (22–25); – és bármikor fordulhat a kocka. Ez lehet Isten ítélete is rajtunk, amely valóságos megtérésre hív. Jób ezzel a figyelmeztetéssel barátait is megtérésre hívja. Bizony lesz isteni igazságszolgáltatás, végső rendeződés, elszámoltatás. Csak kegyelemben, Krisztusban állhatunk meg. Jób ezt tudja, ő kegyelem alatt van.

Cselekedetek 25,6–12

26. zsoltár

Hozzáfűzés az igeszakasz magyarázatához:

* – Ezt a gyötrést pedig „tökéletesen” műveljük: – világban, egyházban, munkahelyen, gyülekezetben; – hitetlenül és áhítatos kegyességgel egyaránt.

** – Ha ebből a folytonos, egymást gyötrő gonoszságból nem térünk meg, Isten még a végítélet előtt lesújthat ránk, mert egyszer azt mondja erre, hogy elég volt.

– Amíg ebben a világban ítél meg, még a valóságos megtérésre hívhat ítélete; – azért azt tekintsük kegyelemnek.