MINDEN MEGSZÓLALÁSUNK ÉS CSELEKVÉSÜNK CSAK GERJESZTI A BAJT! – 1. Jób is befejezi beszédét, elhallgat (40). Utolsó szavai azonban nem tagadják meg eddigi látását és hitvallását, hanem megerősítik azt. Jób nem vetette reménységét e világ javaiba (24–28), ami pedig birtoka volt, azért keményen megdolgozott, amíg mások lustálkodva irigykedtek (38–40), nem volt kárörvendő, még ellenségei vesztét látva sem (29), nem beszélt csúnyán (30), nem hagyta magára a jövevényt (32), nem volt képmutató a vétkeit illetően (33), azaz feddhetetlenként sem játszotta el az érinthetetlen, gőgös tökéletest. – 2. Tehát Jóbnak sem Istentől (28), sem embertől nem kellene tartania (34). Mégis hova jutott, milyen érthetetlen és kibeszélhetetlen nyomorúságba. Ebben a helyzetében már csak Istentől fogad el magyarázatot, vádat, választ, de felmentést is csak Őtőle vár és fogad (35–37). Emberrel ezt már nem lehet rendezni. Igen, vannak olyan történetek, helyzetek, amit itt már nem lehet „lerendezni”, végképp nem megbeszélni. Sok ilyen van. Ezekben már csak az Úr szólhat! Nekünk hallgatnunk kellene, mert minden megnyilvánulásunk csak gerjeszti a gyötrelmet. – 3. Csendet! Ez ma különösen érvényes: „Ne szólj hozzá!” Isten szóljon és cselekedjen. Jöjjön a feltámadott Úr!

1Korinthus 2,1–5

466. dicséret