A RÉGI, SZÉP IDŐK. Ez az emlékezés egyszerre tipikus, ugyanakkor mégis szíven talál, egy szenvedő ember szájából hallva pedig különösképpen. – 1. Jób visszaemlékezik azokra az időkre, amikor még egészséges volt, szeretett családja körében (5), amikor jólétben (6), tiszteletben (7–10), elismerésben (21–25) telhettek napjai. Eközben segített a környezetében élő mindenféle rászorulókon (11–17). Tele volt reménységgel a közeli, a távoli, az örök jövőt illetően (18–20). – 2. Jób úgy emlékezik vissza a „régi, szép időkre”, hogy mindezeknek a forrása az a tény volt, hogy az Isten őrizte őt, az Úr volt vele, aki életének kiszámítható, világos rendet, irányt, utat ajándékozott, vagyis az Úr mécsese világított a feje felett (2–5). De aztán történt valami váratlan, érthetetlen, és minden egy csapásra összedőlt, amit Jób csakis úgy tud magyarázni, hogy az Isten már nincs vele, elhagyta őt; – aki, ha nem is tökéletesen, de feddhetetlenül élte életét. – 3. Isten érthetetlenségének „drámája” ez az igeszakasz, amiről azóta is alig merünk beszélni. Szándékosan nem oldom fel az üzenetet, vívódjunk vele…

Cselekedetek 28,1–10

295. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

A RÉGI, SZÉP IDŐK.

Ez az emlékezés egyszerre tipikus, ugyanakkor mégis szíven talál, egy szenvedő ember szájából hallva pedig különösképpen.

– 1. Jób visszaemlékezik azokra az időkre, amikor még egészséges volt, szeretett családja körében (5), amikor boldog, áldásként megélt jólétben telhettek napjai (6), amikor olyan megérdemelt tiszteletet (7–10) és elismerést kapott (21–25), amivel ő soha nem élt vissza. Ma már nincs tisztelet és elismerés, egy két bálványozottan érinthetetlen, „ügyeletes nagyságot” kivéve.

Sőt, Jób segített a környezetében élő mindenféle rászorulókon (11–17).

Eközben tele volt reménységgel a közeli, a távoli, az örök jövőt illetően (18–20).

– 2. Jób azonban úgy emlékezik vissza a „régi, szép időkre”, hogy mindezeknek a forrása az a tény volt, hogy az Isten őrizte őt, az Úr volt vele, aki életének kiszámítható, világos rendet, irányt, utat ajándékozott, vagyis az Úr mécsese világított a feje felett (2–5).

De aztán történt valami váratlan, érthetetlen, és minden egy csapásra összedőlt, amit Jób csakis úgy tud magyarázni, hogy az Isten már nincs vele, elhagyta őt; – őt, aki, ha nem is tökéletesen, de feddhetetlenül élte életét.

– 3. Isten érthetetlenségének „drámája” ez az igeszakasz, amiről azóta is alig merünk beszélni.

Szándékosan nem oldom fel az üzenetet, vívódjunk vele…