A SZABADÍTÁSRÓL.

– Isten teljes népe megszabadul a fogságból, Izráel és Júda egyaránt (1); – sőt, a föld széléről (8) is hazahozza népét az Úr (7–9).

– A szabadulás azt jelenti, hogy Isten népe kegyelmet nyert attól az Úrtól, aki örök szeretettel szereti népét (2–3).

– A szabadulás annak kifejezése, hogy az az Úr, aki mindig is népével volt, „láthatóan” közeledik népéhez (3), így már ebben a világban is tetten érhető a valódi öröm, bőség, „fölépülés” (4–6), nemcsak Igében, szóban, hanem a tényleges valóságban is (10–14).

– Az igazi szabadulás a megváltás, vagyis a végső isteni győzelem az „erősebb” felett (11), a gonosz felett is, amelynek nyomán Isten letöröl népe szeméről minden könnyet (15–17; Jelenések 21,4), és látható bizonyosságban elindítja őket a „nyugalom”, az Isten örök, aktív, áldott, boldog nyugalma felé (2).

– Jézus Krisztus feltámadása által a szabadulás a miénk.

1János 4,7–21

395. zsoltár

MEGVÁLTÁST!

– 1. Nem is kell aktualizálni a mai igeszakasz diagnózisát. Elég csak újra mondani az Igét. Halálos a bajunk. Gyógyíthatatlan betegek vagyunk. Egy idő után minden „szeretőnk” elhagy bennünket, mert kiderül sok mindenről, amiért valaha hevültünk, hogy „üres” és „hiábavaló”. Megverten, egyedül maradunk. Nem foghatjuk másra „az eredményt”. Hiába akarnánk hárítani, mert mi rontottuk el! Valóban: a másik sem különb! De, most rólunk van szó! Ez, így együtt az, amit a teológia „bűnnek” nevez.  (12–15).

– 2. Megható segítség az, amit Jeremiáson keresztül ígér az Úr. Elpusztulnak a pusztítóink. Mi pedig felszabadulva újra építhetjük életünk romjait. Visszaállíthatjuk méltóságunkat, hiszen nem leszünk többé lenézettek. Helyreállíthatjuk hitünket, istentiszteletünket, hálaéneket zengve az Úrnak (18–22).

– 3. Áldott legyen az Isten, hogy Ő ennél sokkal többet adott, Jézus Krisztusban, hiszen Ő megváltott bennünket. Ebben a világban minden „rendcsinálást” újabb „rendetlenség”, majd „takarítás” követ. Itt minden felszabadulás, visszaállítás, helyreállítás csak időleges. A megváltás örök és maradéktalan. Az utolsó időkben értjük ezt meg igazán – hangsúlyozza Jeremiás. Hiszem, mi már értjük, hisszük, tudjuk, várjuk… (23–24).

1János 4,1–6

285. zsoltár

Jeremiás vigasztaló próféciáit tartalmazza a könyv 30–31. fejezete. MI A VIGASZTALÁS?

– 1. Az Úr a mi vigasztalónk. Szép prófécia ez, amit így összegezhetünk: Ne féljen az, aki az Úrban bízik, aki Őt szolgálja, mert vele van az Isten, hazasegíti a távolból a „közelbe”, a gondok közül a „gondtalanságba”. Az ellenséges népek nem győzhetik le Isten emberét (10–11).

– 2. Az Úr vigasztalás a gyötrelmekben. Én már láttam hívő embert „igában” meghalni, nagy gyötrelmek között (8). Ezért vallom, hogy nincs nagyobb dolog, mint amikor valaki a vigasztalást akkor is megtapasztalja, amikor nincs konkrét szabadulás. Az ilyen ember az igazán hívő ember, aki Jézus Krisztusban van, a szabadítás, az otthon már az övé, bármi is történik vele. Ez az igazi vigasz, megtapasztalása pedig kegyelmi állapot.

– 3. Az Úr vigasztalás a jólétben. De kegyelmi állapot az is, amikor valaki a megtapasztalt „szabadítás gondtalanságában” sem bízza el magát (10), nem esik szét, hanem továbbra is hitben, lélekben egészséges marad, és jólétében is látja a szolgálat lehetőségét, zarándok–létének töredékességét, amely az igazi megérkezés felé halad.

1János 3,18–24

283. zsoltár

KINEK VAN IGAZA?

– 1. Kívülről nézve ez egy gyarló helyzet. Itt dúl az adok-kapok, mindenki meg van győződve nemcsak a saját igazáról, hanem arról, hogy Ő szól az Úr nevében. Nem késik a válasz, a visszavágás, egyik oldalról sem; – Jeremiás sem tétlen ebben. Egyik „lehamisozza” a másikat, és azt, ivadékaival együtt halálra, kárhozatra szánja. Akkor megégették a hamis prófétákat (20–23), de a büntetés tekintetében ennél többről volt szó (32).

– 2. Belülről tekintve a helyzetre, igenis mondjuk ki, hogy voltak, és ma is vannak hamis próféták. Vigyázzunk! Nem szabad összemosni a dolgokat. Nincs mindenkinek igaza. Nem mindenki képviseli az Urat.

– 3. Ugyanakkor legyünk alázatosak! Egyikünk sem képviselheti maradéktalanul az Úr Igéjét, mert nem birtokolhatjuk magát az Istent sem. Jézus Krisztus az egyetlen tökéletes próféta. Őrá tekintsünk, Őt hirdessük, Őt kövessük! Isten Igéjéért meghalhatunk, de nem adhatunk halálra másokat. A „lehamisozást” is végérvényesen hagyjuk meg az Úrnak!

1János 3,13–17

191. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

A fogságban lévők felháborodtak Jeremiás levelén, aki arra ösztönzi őket, hogy rendezkedjenek be reménységgel a hosszú fogságban.

Semajá levelet írt Cefanjá főpapnak, hogy büntesse meg ezért Jeremiást és a hozzá hasonlókat.

Cefanjá főpap előtt azonban tekintélye volt Jeremiásnak, ezért felolvasta előtte Semajá levelét, amire Jeremiás nyomban válaszolt, egy második levéllel, amiben Isten ítéletét hirdette Semajá és családja ellen, mert Semajá prófétának állította magát, és hamisan áltatta a fogságban élő népet.

Semajá és ivadékai nem fognak gyönyörködni abban a jóban, amit Isten készített népének.

Vannak igaz és hamis próféták.

Mert Isten, Igéjében megszólaló, tökéletes akarata egy adott konkrét helyzetre nézve ma is érvényes útmutatást adhat, igaz, elhívott, hűséges szolgái által, amit mi imádságos szívvel, engedelmesen meghallhatunk.

A REMÉNYSÉGRŐL…

– 1. A hívő ember nem keseredhet bele a megoldhatatlan jelenbe, hanem az adott keretek között mindig teszi, amit éppen az Istennek kedves módon tehet, hűséggel hitéhez, övéihez, miközben áldássá lesz mások számára is. Az adott kereteket mindig áthatja a reménység.

– 2. Nem győzhet le bennünket a világban tapasztalható gonoszság, hazugság, valamint az a tény, hogy ma már mindenhol, mindenki mondja a magáét, és a hangzavarban, mintha halkabb lenne az élő Istenbe vetett hit hangja. Ha csak a magamét mondom, hamis próféta vagyok! Isten embere nem a magáét mondja, noha az általa hirdetett üzenet az övé lett (8–9).

– 3. Ezt a reménységet nagyon el kell kérni, mert bizony emberileg vannak reménytelen helyzetek, ahol szó szerint már nem értelmezhető az, hogy ide visszahoz bennünket az Úr. A reményteljes, romolhatatlan jövő a feltámadott Úrban van, véglegesen soha nem itt, hanem mindig odaát. Ezt ki kell mondani (10–14). A reményteljes sorokat követő, eddigi összefüggéstől idegen, ítéletes prófécia erre is utalhat (15–19).

1János 3,1–12

282. zsoltár

Hozzáfűzés az Igemagyarázathoz

A bevezető versek az első Kr. e. 597-es fogságba vitelre utalnak.

Cidkijjá helytartó hivatalos küldöttséget meneszt Babilonba, az ottaniakhoz, egy levél kíséretében.

Ez a levél olyan fontos üzenetet tartalmaz, a reménység hangján, amelyet a teljes Biblia hangsúlyoz.

A „Jekónjá”, „Konjáhú” nevek, Jójákin királyra utalnak.

Jósiásnak két fia volt, Jóáház és Jójákim. Jóáházt, miután apja elesett az egyiptomiak ellen vívott Megiddói csatában (Kr. e. 605), pár hónapos uralkodás után az egyiptomi fáraó vitte magával és testvérét Jójákimot helyezte a trónra.

Jójákin követte őt, szintén pár hónapig, amikor Babilonba hurcolták népének egy részével együtt, Kr. e. 597-ben. Nekik szól Jeremiás ma olvasott levele.

Helyére Cidkijját ültette Nebukadneccár, babiloni király (1–3).

Mi az Istennek kedves, ha az Ő gyermekei egy számukra idegen világban kénytelenek élni?

– Építsenek házakat, ültessenek kerteket, házasodjanak, szaporodjanak és ne fogyjanak!

– Dolgozzanak, és fáradjanak annak a helynek a jólétén, ahol élnek! (4–7)

– Vagyis reménységben éljenek!

– A többit pedig majd Isten megcselekszi, akarata és jótetszése szerint, az nem rájuk tartozik.

A hamis prófétaság minden nyomorúsága előttünk áll ebben az igeszakaszban. A nép előtt Isten két prófétája, Jeremiás és Hananjá állnak egymással szemben, és egészen mást hirdetnek ugyanabban a nehéz történelmi helyzetben. Hananjá a közeli hazatérést, a mielőbbi isteni megoldást hirdeti (1–4). Jeremiás pedig, noha szívesen mondaná ugyanezt (5–9), mégsem tudja bíztatni a népet, mert Isten üzenete a távoli, és nem a közeli jövőbe helyezi a szabadulást (12–14). A nép teljesen megzavarodik. A hamis prófécia zavart kelt, hamisan bíztat, illúziókban ringat, kiszolgálja a hallgatóságot, a látványos eredményért. Hányszor lettünk mi is, mint egyház, hamis prófétává, igazodva a világ olcsó és mulandó elvárásaihoz, csak azért, hogy észrevegyenek minket, hogy többen figyeljenek ránk. Olyan gyakran hamis trükkökkel „szolgálunk”, „szépelgünk”, „jópofáskodunk”, „okoskodunk”; – noha szent komolysággal a ránk bízott Igét kellene hirdetnünk, minden hamis bíztatás nélkül, de a valóságos, krisztusi megoldás bizonyosságával. A szilveszteri mulatozás is hamis illúzió, menekülés a halál elől, mégis biztosan afelé menetelve. Jézus Krisztus győzte le a halált, Őrá figyeljünk, Őt kövessük!

1János 2,18–29

148. zsoltár

Vannak olyan helyzetek, történelmi és egyéni élethelyzetek, amikor az Isten akarata, egyben az élet és majdan a szabadulás útja, az idegen és nagyobb E-VILÁGI HATALOM SZOLGÁLATA (8; 17).

– 1.  Ez a szolgálat azonban nem az idegen hatalom kiszolgálása, nem annak való teljes behódolás, hanem Isten akaratának elfogadása, vagyis az Úrnak való hűséges szolgálat.

– 2. Ebben a szolgálatban Isten népe bűnbánattal elismeri az Úr mindenek feletti hatalmát (4–5), aki rajtuk, mint eddig engedetlen és hitetlen népen, most joggal hajtja végre büntetését. Isten most mindent Babilonnak ad (6), de csak egy időre, mert aztán Babilont is legyőzik majd, más népek (7), Isten pedig saját népét visszahozza földjükre (22).

– 3. Addig azonban ne szervezkedjenek más népekkel, Babilon ellenében (Kr. e. 594), mert ez engedetlenség Isten akarata ellen (1–3), amely csak még nagyobb nyomorúságot hoz rájuk, és teljesen tönkreteszi a szent hely és a város még épségben maradt részeit (16–22). Ne hallgasson a nép és a vezetők a hamis prófétákra, akik hazug módon szépíteni akarják a helyzetet, csak azért, mert az emberek nem szeretik a rossz híreket és üzeneteket (9–15).

1János 2,12–17

280. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Jeremiás jármot vesz a nyakába, hogy szemléltesse azt, amit egyértelmű prófétai szava meghirdetett, mint Isten akaratát.

Jeremiás eddig többnyire hangsúlyosan CSAK ÍTÉLETET HIRDETETT (1–6).

– 1. Ezért most Jeremiást elfogták a vezetők: számon kérik (7–8), halálra akarják adni (10–11). Később Isten kegyelme által Jeremiás kiszabadulhatott, hogy tovább hirdethesse Isten figyelmeztető, féltő szeretettel teli Igéjét (12–19).

– 2. Jeremiás mellett azonban egy másik, igaz próféta mártírhalált halt. Jézus Krisztus előképe ez az Úrijjá próféta (20–29).

– 3. Jeremiás kegyelmet nyer, élhet, noha voltak akkor is olyanok, akik meghaltak hitükért. Ezért ez a megtartó isteni kegyelem, amíg a földi életre nézve is érvényes, addig csakis az Úr hűséges képviseletére kapjuk azt.

– 4. A mai Ige arra is rámutat: mennyire nem tudjuk elviselni az ítéletes hangot, Isten feddését, kritikáját, noha az először menteni akar, Isten üdvösséges rendjébe szeretne visszahelyezni. Mi a tolerancia bajnokai vagyunk, még a gonosszal szemben is!?

1János 2,7–11

167. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Ez a hamis „tolerancia” halálossá, kárhozatossá torzít mindent: embert, személyiséget, életet, hitet, keresztyén kultúrát.

Jézus Krisztus úgy szeretett, hogy rámutatott a gonoszra, és Isten ujjával kiűzte azt (Máté 12,28). Mi meg valamiféle hamis szeretetre hivatkozva, paktumot kötünk a gonosszal?

„Persze, toleráljunk minden sokféleséget?!

Még a sárkányokból is plüss állatkát készítünk.

Toleráljuk a Sátán állati alakját?

Ez tiszta őrület!

Mindenre kiterjed a tolerancia?

Igen, a gyerek fél egy csomó mindentől. Fél a sárkánytól is. De mi azt akarjuk, hogy ne féljen semmitől. Ne érje trauma. Ezért a sárkányból is plüss állatot kell csinálni; – meg mindenből, amitől meg lehet ijedni… Gyártsunk valami „cukiságot”, hogy ne lehessen megijedni.

Ezzel a toleranciával kifosztjuk a mennyországot, és kifosztjuk az alvilágot is.

Deszakralizálunk mindent: az istenit és a démonit egyaránt.

Mindenből gyártsunk egy kedves „plüssállatot”!

De ha csak „plüssállatok” vesznek minket körül, akkor ez nem egy debil világ lesz? Lesz ezután a világnak komolysága, értéke, méltósága, tétje?

Ma nyugaton ez a fajta szellemiség létrehozta az úgynevezett „Hópihe” nemzedéket.

Így egy olyan generáció nevelődik ki, akinek nem lesz immunrendszere, és bárki felfalhatja…”

(Puzsér Róbert)

Jeremiás próféta ISTEN ÍTÉLETÉT HIRDETI MINDEN NÉP FELETT, amelyet majd a 46–51. fejezetek próféciái hangsúlyoznak részletesen.

– 1. De a próféta már itt sorra veszi a népeket, kezdve a „listát” saját népén, aztán a végén három ponttal zárja azt, mert legvégül a föld minden országának, ahány csak van (17–26), ki kell innia Isten haragjának serlegét (Jelenések 16,1). Hiszen egyik nép sem különb a másiknál (15–16).

– 2. Isten, ítéletének borával „itatja le” ezt a saját magától, érdekeitől, önzéseitől már amúgy is megrészegedett világot, ahogy a harc előtt leitatják az ellenséget, hogy aztán az eszméletlen részeget könnyen levághassák… (2Sámuel 13,28).

– 3. Saját jólétünkben ez különösen felkiáltójeles. Milyen képmutató a gonosz hatalma alatt, a szabadság bőségében tobzódó ember: hiszen a tolerancia, a „mindenkit szeretünk, noha mindannyian mások vagyunk, de mégis egy nagy család vagyunk” hazugságába csomagoljuk ezt az önzést. Például: mi látványosan szeretünk minden szegényt, de közben gyerekmunkával „sajtolt” terméket veszünk a plázában… Uram, irgalmazz! Krisztus kegyelmezz! Dicsőség a magasságban Istennek!

1János 2,1–6

269. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Szeretünk mindenkit, de csakis magunkat képviseljük a háttérben.

A szegények panasza jogos, de a szegények nyomorúsága nemcsak szegyénségükben van, hanem irigy gyűlöletükben a gazdagok iránt, és abban, hogy szegénységükért mindig csak a másik a felelős.

A vagyon relatív, a boldogság forrása pedig sem nem ez, sem nem az.

Ki kell innunk a harag serlegét, a bűn büntetését.

Nem maradhatunk büntetlenül, mert akkor Isten igent mondana a bűn sokféle vétkekben megjelenő, gyalázatos mocskára (27–28).

Ez a jogos ítélet minden nép pusztulását hirdeti meg. Indul a vész „néptől népig, egészen a föld széléig” (32). Trágyaként fortyog a pusztulásban mindenki: pásztorok, vezetők, vezetettek, gazdag és szegény, minden nép és nemzet (34), nincs hova menekülniük (35), sok a jajkiáltás.

A pusztulás és a halál pedig nem a lét, hanem csak az élet ellentéte.

Ez az ítélet hangja.

A mi generációnk erre legyint, nem veszi komolyan, neveti, nem akarja, nem tudja meghallani…

Valójában ez a süketség a nyomorúságok nyomorúsága.

A beépített, egykor otthonos tetőterünk, lányaink kirepülése után elhagyatottá lett, megtelt cuccokkal, lomokkal… Megdöbbenve nyugtáztam a napokban, hogy a lomtárban nem lehet megmozdulni. Egy romhalmaz lett az egykori gyerekszoba, a hajdan volt otthon… Itt, egy nagy dobozban, a tetőtér sarkában eldugva őrizgettem szolgálatom első tíz évének kazettákon rögzített igehirdetéseit, gondosan sorba rakva. Valaki illetéktelen itt járt, hiszen a parókia mindenkié, behozott egy asztalt, még a lomok mellé. Ehhez azonban arrébb kellett emelni a nagy dobozt, ami kiszakadt, a kazetták pedig szerteszóródtak. Testvériesen berugdalták a rag alá a kazetták százait, majd irgalmasan letakarták az egészet. Csak sokkal később vettem észre, a kazetták romhalmazát… Ami belém hasított: Romhalmaz ez az egész élet. Az Úr nélkül örökre az is marad, hiába minden takargatás. Isten Igéje szedheti újra össze azt, üdvözítő rendben, amit mi itt szétszórtunk. Istenünk, Igéd ne szétszóródjon, hanem célba találjon! Feltámadott Jézus Krisztusunk, teremts maradandóan újat a romokon!

1János 1,5–10

458. dicséret

(8) „…örökre romhalmazzá teszem…” (Jeremiás 25,1–14)

Jeremiás összegzi eddigi szolgálatát, igehirdetéseinek üzenetét: Isten féltő, figyelmeztető szeretetének szavát hirdette, de a nép nem hallgatott az Igére (2–7).

Szétszóródik a nép, romhalmazzá lesz az élet a feltámadott Jézus Krisztus nélkül (8–11).

A beépített, egykor otthonos tetőterünk, lányaink kirepülése után elhagyatottá lett, megtelt cuccokkal, lomokkal, miközben ismét felújításra szorulna az egész, mint minden épület 25 évente.

Ezek az épületek?!

Az egyházban is állandóan építkezünk…

Mit építünk, minek, kinek, miért?

Megdöbbenve nyugtáztam a napokban, hogy a lomtárban nem lehet megmozdulni.

Egy romhalmaz lett az egykori gyerekszoba, a hajdan volt otthon…

Itt, egy nagy dobozban, a tetőtér sarkában eldugva őrizgettem szolgálatom első tíz évének kazettákon rögzített igehirdetéseit, gondosan sorba rakva.

Valaki illetéktelen itt járt, hiszen a parókia mindenkié, behozott egy asztalt, még a lomok mellé.

Ehhez azonban arrébb kellett emelni a nagy dobozt, ami kiszakadt, a kazetták pedig szerteszóródtak.

Testvériesen berugdalták a rag alá a kazetták százait, majd irgalmasan letakarták az egészet.

Csak sokkal később, keresve valamit, ugyanakkor megijedve a sok kacat láttán, vettem észre, a kazetták romhalmazát…

Ezek csak kidobandó emlékek, a rajtuk rögzített igehirdetéseknek elhangzásukkor volt küldetésük; – talán meg sem szólalnának már; – nincs is kazettás magnóm.

Ami belém hasított: Romhalmaz ez az egész élet.

Az Úr nélkül örökre az is marad, hiába minden takargatás.

Döbbenetes diagnózis ez, de így van!

Isten Igéje szedheti újra össze azt, üdvözítő rendben, amit mi itt szétszórtunk.

Istenünk, Igéd ne szétszóródjon, hanem célba találjon!

Feltámadott Jézus Krisztusunk, teremts maradandóan újat a romokon!

Jeremiás próféta könyvében folyamatosan VÁLTOZNAK AZ IDŐSÍKOK, mint egy modern regényben.

– 1. Itt a 24. fejezetben, Kr. e. 597-ben vagyunk, amikor Jeruzsálem városának egy részét már fogságba hurcolták Babilonba (1). Akik pedig otthon maradhattak, azok elbizakodottan azt gondolták, hogy ők különbek, ezért maradhattak meg (2–7).

– 2. Tíz évvel későbbre utal Jeremiás látomása, a jó fügék mellett a rothadt fügékről… Hiszen minden hívő gőg rothadt az Isten előtt, ezért ezeket tíz év múlva, Kr. e. 587-ben ugyancsak fogsággal büntette az Úr (8–10). „Ne légy elbizakodott, hanem félj!” (Róma 11,20; Efezus 2,8–9)

– 3. Az idősíkok változtatása azonban itt a Szentlélek szerkesztése, és nem valami ügyes kreativitás. Mert nem az idősíkok váltakozása, hanem az Ige üzenetének íve, az ítéleten át a megváltó kegyelem felé vezető sodrása hozta létre a prófétai könyvet. A Dunántúli Református Múzeum kiállításának is ez volt a meghatározója; – miszerint ne időrendi, hanem üdvtörténeti bemutatás történjék; – hiszen az egyház nem múzeum; – hanem ma is a legérvényesebb üzenetet hirdeti: – Megváltott emberek vagyunk, Jézus Krisztus megszületett, meghalt és feltámadott, érettünk…

1János 1,1–4

182. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Még az idősíkok változásához annyit, hogy egy fejezettel odébb, a 25. fejezetben jóval korábbi „időben” vagyunk: Kr. e. 605-ben, amikor Babilon legyőzte Egyiptomot, és Jeremiás elkezdett prófétálni.

Isten Igéje, Jeremiás „látásában”, rothadt fügéhez hasonlítja a testvéreik ellenében is önhitt kegyeseket.

A korábban fogságba cipelteknek kegyelmet hirdet az Úr, mert ők a „jó füge”; – csakis Isten kegyelméből azok, de azok, minden bűnük és nyomorúságuk ellenére is.

Isten mondja meg, „kik” a jó füge (2–7).

KARÁCSONY: AZ IDŐ TENGELYE, „közepe”, az idők teljessége (Galata 4,4–5), amely egyértelműen elhatárolja a dolgokat (Zsidókhoz írt levél 4,12–16), hogy aztán Isten szeretetében és rendjében, újra összekösse azokat.

– 1. A hamis próféta a saját gondolatait, érzéseit, meglátásait hirdeti, a saját „lelkéből”, bölcsességéből szól, az érdekei szerint; – miközben Istenre hivatkozik (25–27).

– 2. Karácsony csodája éppen az, hogy Isten egyértelműen kijelentette magát egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban. Ettől kezdve ne várjunk többet, más csodát, és ne magunkból induljunk ki. Isten kívülről érkezik meg hozzánk, hogy Szentlelke által birtokba vegye gyarló testünket és lelkünket (28).

– 3. Nincs min vitatkozni! Mi köze a szalmának a tiszta búzához? – kérdezi a próféta, Isten követeként (28). Jézus Krisztusra tekintsünk, Őt kövessük, Őt hirdessük, az Úr megváltó szeretetét. Aki Jézus Krisztusban van, az Őt hirdeti, túl minden szokáson, tanon, írásértelmezésen, kegyességen. Ha Őt hirdetjük, nem tévedhetünk!

Zsidók 13,7–25

315. dicséret

December 25. – karácsony első napja – A teljes igemagyarázat

(28) „…aki Igét kapott, hirdesse…” (Jeremiás 23,23–40)

KARÁCSONY: AZ IDŐ TENGELYE, „közepe”, az idők teljessége (Galata 4,4–5), amely egyértelműen elhatárolja a dolgokat (Zsidókhoz írt levél 4,12–16), hogy aztán Isten szeretetében és rendjében, újra összekösse azokat.

– 1. A hamis próféták hazugságainak folyamatos említése ma is elevenünkbe vág.

Hiszen a hamis próféta a saját gondolatait, érzéseit, meglátásait hirdeti, a saját „lelkéből”, bölcsességéből szól, az érdekei szerint.

A hamis próféta bűnét csak hatványozottan súlyosbítja az; hogy eközben Istenre hivatkozik.

Ma is gyakran leszünk hamis prófétákká, talán éppen akkor, amikor vadul meg vagyunk győződve igazunkról, ám Isten ügye mögött mégis csak magunkat képviseljük (25–27).

– 2. Karácsony csodája éppen az, hogy Isten egyértelműen kijelentette magát egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban.

Ettől kezdve ne várjunk többet, más csodát, és ne magunkból induljunk ki.

Isten kívülről érkezik meg hozzánk, hogy Szentlelke által birtokba vegye gyarló testünket és lelkünket (28).

– 3. Nincs min vitatkozni!

Mi köze a szalmának a tiszta búzához? – kérdezi a próféta, Isten követeként (28).

Jézus Krisztusra tekintsünk, Őt kövessük, Őt hirdessük, az Úr megváltó szeretetét.

Aki Jézus Krisztusban van, az Őt hirdeti, túl minden szokáson, tanon, írásértelmezésen, kegyességen.

Hiszen csakis a Jézus Krisztusba vetett hitünk határozhatja meg az imént felsoroltakat.

Ha Őt hirdetjük, nem tévedhetünk!

KARÁCSONY ISTEN MEGVÁLTÓ SZERETETÉNEK ÜNNEPE.

– 1. Isten megváltó szeretete nem engedi elszéledni és elveszni népét, még a hűtlen pásztorok hanyagsága és saját népének bűnei ellenére sem, hanem összegyűjti és megőrzi őket (1–4). Nem kell félni, rettegni (Lukács 2,10).

– 2. Isten megváltó szeretete olyan királyt ajándékoz népének, aki Isten igazságát, rendjét, bölcsességét irgalommal képviseli ebben a világban. Ez a bizonyosság hit által, Jézus Krisztusban mindenkor a miénk. Őt követve, a legnehezebb helyzetekben is hű pásztorai vagyunk a ránk bízottaknak (5–6).

– 3. Isten megváltó szeretete a karácsonykor született Jézus Krisztust feltámasztotta a halálból. Ezért mi karácsony ünnepén is zengjük, hogy él a mi Urunk, és Őáltala élünk mi is, aki nemcsak Egyiptomból és Babilonból, hanem az elveszett állapotunk fogságából is kiváltott bennünket.

– 4. Sőt, nemcsak saját népe számára, hanem minden nemzetség számára, a mai egyiptomok és babilonok számára is Ő az élet (Lukács 2,10–12). Ahogy ezt az Európai Unió himnusza is megvallja, Schiller verse és Beethoven zenéje által: „Él az Úr, Ő a rugó, Ő az élet, ösztökéje az öröm” (7–8).

Zsidók 13,1–6

329. dicséret

JÓJÁKIM KIRÁLY „sikertelen” élete karácsony előtti kiáltássá lesz…

– 1. Jójákim király csak a saját érdekeit képviselte. A szociális igazságtalanság beszédes jele az áldatlan, sikertelen, bukott életünknek (13–19). Nem mások nyomorúságát, hanem a mieink nyomorúságát kéri számon rajtunk az Úr: „…ezen a helyen…” (3). Ha mindenki a saját „házát” igazgatná (1Timóteus 3,5), és nem a másik bajába kotnyeleskedne folyton, sokszor ezzel is a másik nyomorúságát fokozva; – bizony Istennek kedves, áldott hely lehetne ez a világ.

–  2. Ehelyett, a bűnök következményeként, büntetéseként: – romok mindenütt; – még a legnagyobb jólét mögött is; – mint ahogy rommá lett a júdai királyi ház libánoni cédrusokból épített palotája; – és rommá lett az egész Jeruzsálem. Romos még ma is. Romok, megoldhatatlan konfliktusok, sikertelenségek, elkorcsosult életek; – vagyis áldatlan állapotok (20–30). Kérdezik is a népek, ránk nézve: Mi a baj velünk, hogy így jártunk? (6–8)

– 3. „Felépülés” csak a karácsonykor született Úr Jézus Krisztusban lehetséges, aki feltámadott, és aki minket is kihoz a hitetlenség halálából. Urunk, Jézus Krisztus, könyörülj, adj üdvösséges „felépülést”!

Zsidók 12,18–29

80. zsoltár

december 23. – A teljes igemagyarázat

(30) „…sikertelen az élete…” (Jeremiás 22,13–30)

Összegezzük a kortörténeti hátteret.

Jósiás király halála után, a „háttérben” Babilon átvette az uralmat Asszíriától (Kr. e. 626–612), megregulázta Egyiptomot (Kr. e. 609), feldúlta Jeruzsálemet, és három hullámban elhurcolta Júda lakosait (Kr. e. 605; 597; 587), hűbéres királyokat hagyva maga után.

Jósiás idősebb fiát, Jóáház királyt (más néven: Sallum királyt) még az Egyiptomiak hurcolták el Kr. e. 609-ben, és a „kaméleon” Jójákimot, Jósiás másik fiát helyezték a trónra, aki hol Egyiptomhoz, hol Babilonhoz húzott, amíg a „meccs” el nem dőlt.

Jójákin (Jójákim fia) megadta magát Babilonnak (Kr. e. 597).

Cidkijjá (Jójákin nagybátyja) és Gedaljá ugyanezt tették (Kr. e. 587–ig).

JÓJÁKIM KIRÁLY „sikertelen” élete karácsony előtti kiáltássá lesz…

– 1. Jójákim király csak a saját érdekeit képviselte.

A szociális igazságtalanság beszédes jele az áldatlan, sikertelen, bukott életünknek (13–19): – hatalommal való visszaélés; – jogszolgáltatás igazságszolgáltatás helyett; – elesettek elhanyagolása, kihasználása, nyomorgatása; – ártatlan vér ontása...

Fontoljuk meg!

Nem mások nyomorúságát, hanem a mieink nyomorúságát kéri számon rajtunk az Úr: „…ezen a helyen…” (3).

Ha mindenki a saját „házát” igazgatná (1Timóteus 3,5), és nem a másik bajába kotnyeleskedne folyton, sokszor ezzel is a másik nyomorúságát fokozva; – bizony Istennek kedves, áldott hely lehetne ez a világ.

–  2. Ehelyett, a bűnök következményeként, büntetéseként: – romok mindenütt; – még a legnagyobb jólét mögött is; – mint ahogy rommá lett a júdai királyi ház libánoni cédrusokból épített palotája; – és rommá lett az egész Jeruzsálem.

Romos még ma is.

Romok, megoldhatatlan konfliktusok, sikertelenségek, elkorcsosult életek; – vagyis áldatlan állapotok (20–30).

Kérdezik is a népek, ránk nézve: Mi a baj velünk, hogy így jártunk? (6–8)

– 3. „Felépülés” csak a karácsonykor született Úr Jézus Krisztusban lehetséges, aki feltámadott, és aki minket is kihoz a hitetlenség halálából.

Betegek vagyunk!

Urunk, Jézus Krisztus, könyörülj; – adj üdvösséges „felépülést”!

Ez a prófécia a Jósiás halála után uralkodó júdai királyokra vonatkozik (Kr. e. 609–587). A konkrét kortörténeti hátteret a könyv magyarázatának kezdetén részleteztük már. Mindegyik itt említett király bűne az volt (1–2), ami ugyanakkor A HÁROM LEGTIPIKUSABB BŰN Isten népének életében, mindmáig.

– 1. Nem az élő Istenben bíztak, hanem érdekeik és a hatalmi viszonyok szerint a környező nagy birodalmaktól vártak segítséget. Istent emlegetjük, de mindig embereket „sztárolunk”. Istennek vannak emberi eszközei a szabadítás során, de soha nem „ezeket”, hanem mindig az Urat dicsőítjük, mindig csakis Őbenne bízunk.

– 2. Közben tovább folyt az idegen istenek tisztelete, az élő Istenbe vetett hit helyett. Egy egyszerű példa: többet várunk egy prezentációs stratégiától, mint az imádságtól.

– 3. Ennek a kettőnek pedig mindig következménye, hogy az éppen regnáló uralkodó mindig visszaél hatalmával, amely saját területén is sok szociális igazságtalanságot jelent…

– 4. Romok mindenütt (3–4), épületek, életek, közösségek, kultúrák romokban: Megváltó után kiáltanak…

Zsidók 12,12–17

328. dicséret

– 1. Cidkijjá király elküldi főembereit Jeremiáshoz, hogy megszabadul-e Jeruzsálem a babiloni ostrom alól? (1–2) Lám, ha baj van, mégis Istent kiált az ember? Ma már odáig jutottunk, hogy sokan csak káromolva tudjuk mindezt kifejezni?

– 2. Jeremiás teljes vereséget, fogságot és halált hirdetett, a város, a vezetők, a lakosok számára (3–7); – Isten jogos büntetéseként (11–14). Mindez be is teljesedett, hiszen Nebukadneccár, babiloni király, Cidkijjá júdai királyt megvakíttatta és láncokba verten vitte fogságba (39,5–7), a város több vezetőjét pedig kivégezték (52,24–27), Jeruzsálem elesett, a lakosokat Babilonba hurcolták (Kr. e. 586).

– 3. Isten azonban hatalmasabb a konkrét ítéletnél, minden itteni fogságnál és pusztulásnál. Az Ő egyszülött Fia, Jézus Krisztus a mi reménységünk, aki nemcsak az örök szabadulás prófétája, hanem Ő maga a Szabadító. Aki Őhozzá menekül, nem szégyenül meg (János 3,16). Ahogy ott, akkor, ki kellett menekülniük a városból azoknak, akik életben akartak maradni; – úgy menekülhetünk mi is az örök élet Urához! Ez a menekülés nem szégyen. Az Úrnál, minden nyomorúságunk ellenére, ajándékba kapjuk az életet, kegyelemből. Ez a kegyelem újjászül… (8–9).

Zsidók 12,1–11

327. dicséret

December 21. – A teljes igemagyarázat

(9) „…ajándékul kapja életét.” (Jeremiás 21)

Jeremiás próféta, könyvének első 20 fejezetében általános értelemben fogalmazta meg üzenetét.

A 21. fejezettől azonban ezek a próféciák KONKRÉTTÁ VÁLNAK, eseményekre, személyekre, csoportokra utalnak.

Isten Igéje mindig konkrét, ha általános a fogalmazás, akkor is konkréttá teheti számomra Isten Lelke az üzenetet.

– 1. Cidkijjá király elküldi főembereit Jeremiáshoz, hogy megszabadul-e Jeruzsálem a babiloni ostrom alól? (1–2)

Lám, ha baj van, mégis Istent kiált az ember?

Ma már odáig jutottunk, hogy sokan csak káromolva tudjuk mindezt kifejezni?

– 2. Jeremiás teljes vereséget, fogságot és halált hirdetett, a város, a vezetők, a lakosok számára (3–7); – Isten jogos büntetéseként (11–14).

Mindez be is teljesedett, hiszen Nebukadneccár, babiloni király, Cidkijjá júdai királyt megvakíttatta és láncokba verten vitte fogságba (39,5–7), a város több vezetőjét pedig kivégezték (52,24–27), Jeruzsálem elesett, a lakosokat Babilonba hurcolták (Kr. e. 586).

– 3. Isten azonban hatalmasabb a konkrét ítéletnél, minden itteni fogságnál és pusztulásnál.

Az Ő egyszülött Fia, Jézus Krisztus a mi reménységünk, aki nemcsak az örök szabadulás prófétája, hanem Ő maga a Szabadító.

Aki Őhozzá menekül, nem szégyenül meg (János 3,16).

Ahogy ott, akkor, ki kellett menekülniük a városból azoknak, akik életben akartak maradni; – úgy menekülhetünk mi is az örök élet Urához!

Ez a menekülés nem szégyen.

Az Úrnál, minden nyomorúságunk ellenére, ajándékba kapjuk az életet, kegyelemből.

Ez a kegyelem újjászül… (8–9).

ISTEN IGÉJÉNEK SZOLGÁLATÁRÓL.

– 1. A szolgálat bátorsága: Jeremiás vállalja a szenvedést, a gyalázatot, a kalodát az Úr Igéjének szolgálatában, és félelemből nem változtatja meg a rá bízott üzenetet, hanem még bátrabban hirdeti azt (1–6).

– 2. A szolgálat emberi oldala: Ugyanakkor a mai igeszakasz, és a korábbiak is leplezetlenül tárták elénk Jeremiás próféta alakját, aki érzékeny emberként igen sok szenvedést élt át szolgálata során, és bizony őszintén az Úr elé roskadt megkeseredésében (7–10). Jeremiás emberileg eljut odáig, hogy meggyűlöli az életét, magát az életet, amely csak gyötrelemmé és szenvedéssé lett számára (14–18).

– 3. A szolgálat kényszere: Jeremiás nem tudja nem szólni az Igét, mert az Ige megragadta őt. Minden körülmények között boldog az olyan ember, akit Isten Igéjének hatalma hordoz, vezet, szolgálatra indít, olykor szent kényszerrel is (9). Isten Igéjének hatalma, a feltámadott Jézus Krisztus meg is őrzi az Ő szolgáit az üdvösségben. Szenvedések érhetnek bőven, de az Úr megváltó kezében vagyunk. Ez Jeremiás bizonyossága is (11–13).

Zsidók 11,23–40

326. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Jeremiásnak fájt, hogy kinevették őt, gúnyolták, gyalázták, mintegy bolondot, beteget, megzavarodottat, aki állandóan csak ítéletet hirdet. Jeremiás ellenségei sokan vannak, feljelentik őt, a bukására várnak, bosszút forralnak ellene (7–10).

Jeruzsálem városának déli kapuját a Fazekasok kapujának is hívták, de Szemét-kapunak is nevezték, mert ezen a kapun át vitték le a város szemetét, így az összetört cserépdarabokat is, a Ben-Hinnóm völgyébe (1–2).

A szemét nagy részét itt elégették, erre utal a völggyel kapcsolatban a Tófet kifejezés, ami kemencét jelent (14).

Ebben a völgyben állították fel a bálványáldozati oltárokat is, ahol Isten népének tagjai gyalázatos, hűtlen dolgokat követtek el, aztán visszamentek a városba, mintha minden rendben lenne.

Pedig nincs rendben semmi.

Jeremiás jelképes cselekedettel, egy cserépedény összetörésével hirdette meg (10) népe bűnét (3–5) és a bűnök rettenetes büntetését (6–13).

Szétesik, összetörik Isten nélkül minden, mint amikor a hordóról leszedik a dongákat összetartó abroncsot.

Jézus Krisztus ez az abroncs: Isten kegyelmes, életünket, énünket, egyházunkat, közösségeinket egybetartó, megváltó keze.

Mégis, minden figyelmeztető szó, Ige és jelek ellenére, milyen makacsul tépjük ki magunkat Isten szerető kezéből (15), bele a rettenetes szabadságba, a szeméttelepre, a törmelék közé, az égetőbe, az ellenség pusztító fegyvere és sokféle nyomorúság felé…

Zsidók 11,8–22

325. dicséret

Az ember alapvető természete: PARÁZNA. Mindig érdekesebb az ősi ösvény helyett az új, ismeretlen, „idegen csapás”.

– 1. Az ember, Isten nélkül: parázna. Persze a társadalmi szerepeinkben „ügyesen” megéljük parázna természetünket, de még az egyházon belül is „bevált és elfogadott” módszereink vannak erre.

– 2. Isten Igéje ennek veszélyére figyelmeztet bennünket. Isten népe is elhagyta Urát, miközben nem tartotta magát hűtlennek, hiszen bemutatta áldozatait a templomban; – „működött” az istentisztelet, és mellette sok minden más is.

– 3. A helyzet azóta csak rosszabb lett: – mert ma már nem is titkoljuk a hűtlenségünket, sem emberek, sem az élő Isten kapcsán; – sőt, nem tartjuk a hűtlenséget bűnnek; – hiszen szabadok vagyunk. Elevenen tapasztaljuk mindezt manapság (13–15).

– 4. Közben azonban iszonyatos pusztává lesz körülöttünk minden (16–17).

– 5. Jeremiás az Úrhoz fordult sokféle kétségbeesésében, és noha ez az imádság tele van gyarló emberi indulattal, mégis van remény addig, amíg az ember nem a hátát, hanem „leborult alakját” mutatja Istenének (19–23).

Zsidók 11,1–7

324. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

– 4. Közben azonban iszonyatos pusztává lesz körülöttünk minden (16–17).

Itt az Úr prófétája kerül életveszélybe, aki ennek az állapotnak halálos voltára figyelmeztet bennünket (18).

– 5. Jeremiás az Úrhoz fordult sokféle kétségbeesésében.

Noha ez az imádság tele van gyarló emberi indulattal; – mégis van remény addig, amíg az ember nem a hátát, hanem „leborult alakját” mutatja Istenének (19–23); – kérve, hogy Ura forduljon felé (17).

Van még remény és hűség?

Gyönyörű példázat ez: JEREMIÁS A FAZEKASNÁL.

– 1. Isten kezében van ez a világ, saját népe és minden nép, az egész teremtett mindenség, ahogy a fazekas kezében van az agyag. Isten hívő népe ezt tudja. Ez a bizonyosság erőt ad és elveszi a félelmeket.

– 2. Isten szuverén Úr, akinek döntését senki sem bírálhatja felül, ahogy a fazekas is olyan edényt készít, amilyet akar. Ez a bizonyosság megakadályoz bennünket abban, hogy Istennel vitatkozzunk, hiszen Ő mindent úgy tesz, ahogy azt jónak látja (4), mert az úgy jó, nekünk is csak úgy jó. Éppen ez a megtérés: amikor az ember a saját gyarló szívétől és gondolataitól az Úrhoz tér, és engedelmesen az Úr Igéjéhez igazodik, hiszen Ő mindent jobban tud (10–12).

– 3. Isten kegyelmes Isten, aki újra képes gyúrni az agyagot, akárcsak a fazekas, hogy abból új, jobb, szebb edényt formáljon (4). Velünk is ezt cselekedte Jézus Krisztusban, az újjászületés csodájában. Nem vagyunk tökéletes edény, de végre „edény” vagyunk, akik befogadhatjuk az Urat, az Ő Igéjét, és a ránk bízott embereket.

Zsidók 10,19–39

323. dicséret

A próféta a NYUGALOM NAPJÁNAK MEGSZENTELÉSÉRE hívja fel népe figyelmét.

– 1. Isten népe ezzel láthatóan is fejezze ki szövetségi hűségét Urához (19–20). Az Úr pedig gazdagon megjutalmazza azokat, akik megtartják parancsait 25–26). De ha Isten népe, őseikhez hasonlóan nem engedelmeskedik parancsainak, az ítélet tüze emészti meg őket (27).

– 2. Fordítsuk le mindezt az Újszövetség nyelvére. Isten előtt leteheted a terheket, megállhatsz, megpihenhetsz, erőt gyűjthetsz. Sőt, rendszeresen le kell tenned a terheidet, mert abba belehalhatsz. De egyáltalán nem mindegy, hogy egy nyári hétvégén, netán egy görbe estén próbálkozol meg ezzel, vagy pedig életed Ura elé járulsz.

– 3. Rólad is szó van itt! De soha nem rólad van szó elsőként. Isten ügyéről van itt szó mindenekelőtt, aki arra méltatta népét, benne téged is, hogy a nyugalom napjának megszentelésével, a látható egyház istentiszteletén való megjelenéseddel, a gyülekezetben való hitbeli épüléseddel Jézus Krisztus ügyét láttathatod, hirdetheted, megvallhatod! Ez személyes életedben is áldássá lesz.

Zsidók 10,1–18

321. dicséret

december 16. – A teljes igemagyarázat

(21) „…ne hordjatok ki és ne vigyetek be terhet … szombaton!” (Jeremiás 17,14–27)

A próféta a NYUGALOM NAPJÁNAK MEGSZENTELÉSÉRE hívja fel népe figyelmét, Jeruzsálem városának nagy forgalmú kapuiban.

– 1. Isten népe ezzel láthatóan is fejezze ki szövetségi hűségét Urához (19–20).

Az Úr pedig gazdagon megjutalmazza azokat, akik megtartják parancsait 25–26).

Akkor Jeruzsálem lakói mindig a városukban lakhatnak (25), zavartalan lesz a templomi áldozat, Isten népe pedig az országában élhet, azt benépesíthetik (26), és az idegen, hódító királyok messze elkerülik őket (25).

De ha Isten népe, őseikhez hasonlóan nem engedelmeskedik Ura parancsainak, akkor az ítélet tüze emészti meg őket (27).

Az ószövetségi megfogalmazás egyértelmű.

– 2. Fordítsuk le mindezt az Újszövetség nyelvére.

Isten előtt leteheted a terheket, megállhatsz, megpihenhetsz, erőt gyűjthetsz.

Sőt, rendszeresen le kell tenni a terheidet, mert abba belehalhatsz.

De egyáltalán nem mindegy, hogy egy nyári hétvégén, netán egy görbe estén próbálkozol meg ezzel, vagy pedig a nyugalom napján életed Ura elé járulsz.

Az Úrnál van egyedül „nyugalom”, amely nem tétlenség, végképp nem megsemmisülés, hanem Őt dicsérő élet, örök „boldogság”, üdvösség.

– 3. Rólad is szó van itt! De soha nem rólad van szó elsőként.

Isten ügyéről van itt szó mindenekelőtt, aki arra méltatta népét, benne téged is, hogy a nyugalom napjának megszentelésével, a látható egyház istentiszteletén való megjelenéseddel, a gyülekezetben való hitbeli épüléseddel Jézus Krisztus ügyét láttathatod, hirdetheted, megvallhatod!

Ez személyes életedben is áldássá lesz.

BÍZZ AZ ÚRBAN!

– 1. Átkozott az a „férfi”, aki nem az Úrban hisz, hanem emberben bízik, és testi erejére támaszkodik. „Emberben bízni”, azt jelenti, hogy önmagamban bízni, szépségemben, tehetségemben, nyers erőmben; – meg ügyesen épített emberi kapcsolatoktól remélni mindent. Szikes, magányos, kopár, megkopott életté torzul az ilyen ember léte, végső kiszáradásra ítélve (5–6).

– 2. De áldott az a „férfi”, aki az Úrba veti bizalmát, mert olyan üde lesz az élete, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely a szárazság idején sem veszít üdeségéből. Akár kiszáradtan is üde marad az ilyen élet. Mediterrán vidéken mindig megcsodálom az ilyen növényeket: bírják a szárazságot, illatoznak, teremnek. A férfiak említése a hit kapcsán rájuk ruházott, mások, főként szeretteik felé közvetített felelősségüket hirdeti! (7–8)

– 3. Persze fontos az emberekben való bizalom és az önbizalom is: de csak akkor, ha annak forrása kizárólag az Urunkba vetett hitünk (9–13), amely alázattal ismeri az emberi lehetőségek határait, mert tudja, hogy minden másodpercünk és lépésünk kegyelem.

Zsidók 9,15–28

320. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Vigyázzunk!

Kegyesen, Igéket emlegetve is gyakran elkövetjük a bálványimádásnak eme legsúlyosabb fajtáját, amikor csakis önmagunkban, meg érdekalapon emberekben bízunk.

Előbb-utóbb kiderül, hogy a „meg tudod csinálni” szólamra alapozó, pozitívan gondolkodó, csupán önbizalomra építő élet olyanná lesz végül, mint a tengődő bokor a pusztában, a kövek között.

Szikes, magányos, kopár, megkopott életté torzul az ilyen ember léte, végső kiszáradásra ítélve (5–6).

Sok példát tudnék sorjázni erre.

ISTENÜNK IRGALMA NAGY.

– 1. Isten büntetése, ítélete jogos és szükséges. Jogos ez a büntetés, ahogy Dávid, bűnvalló imádságában megvallotta: Igazad van Uram, ha szólsz, és jogos az ítéleted! (Zsoltárok 51,6) Bűneink, és konkrét vétkeink gyalázatosak, utálatosak, mert önmagunkat Isten elé, és az Ő ügye elé helyezzük. Jogos és szükséges ez a büntetés: mert Isten igent mondana a bűnre, ha igazsága szerint nem büntetné meg azt (16–18). A bűn zsoldja a halál (Róma 6,23).

– 2. Isten büntetésében azonban népe számára ott rejtőzik a kegyelem, mint magban a csíra. Nemcsak összegyűjti és visszahozza őket földjükre. Ennél sokkal többet cselekszik az Úr értünk. Hiszen Jézus Krisztus feltámadott. Él az Úr! Ő kihoz bennünket a halálból, a bűn és a gonosz utálatos és mindent szétszóró hatalmából. Ő fölhozza életünket a mélységből (14–15).

– 3. Isten büntetésében nemcsak elsőként kiválasztott népe számára, hanem az Ő döntése szerint minden nép számára kész a kegyelem. Sőt, Isten népe még az idegen földön, jogos büntetésében is Urát képviseli mások előtt: vezeklésével, bűnbánatával (19–21). Az Úr más népeket is kihoz életük hiábavalóságából (19).

Zsidók 9,1–14

318. dicséret

ÁTADOTT ÉLET!

– 1. Az elkerülhetetlen ítéletet Jeremiás „jelképes cselekedetekkel” is meghirdette. Jeremiásnak nemcsak a házasságról és a családalapításról kellett lemondania (1–4), hanem Isten azt is megtiltotta neki, hogy gyászszertartásokon (5–7), vagy esküvőkön vegyen részt (8–9). Jeremiásnak figyelmeztetnie kellett az engedetlen, eltévelyedett népet (10–13).

– 2. Jeremiás mindenről lemondott, egész életét a szolgálatnak szentelte, senki emberfiához nem kötődött, sem érdekekhez, sem gyászhoz, sem vígassághoz; – azaz semmiféle emberi érzelem és függés nem befolyásolta szolgálatát. Itt most teljes engedelmességre, lemondásra, átadottságra volt szükség. Ez emberileg lehetetlen, Isten erejével lehetséges (Máté 19,26). Jeremiásnak is emberileg kín volt, de az Úrban lehetségessé vált ez az átadottság.

– 3. Az engedelmes szolga úgy hirdeti a „véget”, a jogos ítéletet, hogy átadott életében már eleve felragyog a kegyelem, az Úr Jézus Krisztus (Galata 4,19), aki megtérésre hív. Mert még sincs végünk! Csak az Úr nagy kegyelme ez (Siralmak 3,22).

Zsidók 8,6–13

316. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Vannak tehát olyan minősített helyzetek, amikor szükség van ilyen átadott életű szolgákra, akik csak az Úrtól függenek, semmivel nem zsarolhatók; – akikben tényleg „kiábrázolódik” a Krisztus (Galata 4,19).

JEREMIÁS PANASZÁT jó olvasni!

– 1. Egyrészt azért jó olvasni Jeremiás panaszát, mert abban mégsem a panasz a hangsúlyos. Jeremiás megvallja, hogy Isten Igéjének hirdetése, az Úr szavának szolgálata „élvezetet”, azaz földi életében vidámságot, ugyanakkor valóságos mennyei örömöt ajándékozott neki (16). Valóban, életünk vidámságának és örömének egyetlen forrása Isten Igéje, a megváltó Úr közelsége.

– 2. Másrészt azért jó olvasni ezt az őszinte, kifakadó panaszt, mert ez lerántja a leplet minden kegyes és képmutató örömről, akárcsak a gyarló emberi vigadozásról. Ebben a világban a mennyei örömnek csak az „előíze” a miénk.

– 3. Harmadrészt azért jó olvasni Jeremiás panaszát, mert őszintén szól az Úr elhívott szolgájának magányáról, bánatáról, a megkeseredés kísértéséről, kérdésekről és kételyekről (17–18). Jeremiás mindezeket nem palástolja, de Isten színe elé viszi panaszát, nem emberek elé. – Isten megváltó hatalma nem „csalóka patak” (18). Ő megőriz, felvértez a szolgálatban. Őelőtte semmiféle képmutató szerepet nem kell eljátszani.

Zsidók 8,1–5

314. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

– 2. Másrészt azért jó olvasni ezt az őszinte, kifakadó panaszt, mert ez lerántja a leplet minden kegyes és képmutató örömről, akárcsak a gyarló emberi vigadozásról.

Ebben a világban a mennyei örömnek csak az „előíze” a miénk.

Amíg szenvedés van bárhol a világon, fanyar kísérlet a legtalálóbb tréfálkozás is, nemhogy a mulatozás.

Most a böjt ideje van, egészen Jézus Krisztus visszajöveteléig.

– 3. Harmadrészt azért jó olvasni Jeremiás panaszát, mert őszintén szól az Úr elhívott szolgájának magányáról, bánatáról, a megkeseredés kísértéséről, kérdésekről és kételyekről (17–18).

Nem is beszélve azokról a küzdelmekről, amit az ember, követségben járva, az Isten ügyéért folytat, ide értve a felvállalt szenvedéseket, gyalázkodásokat, rágalmakat, átkokat (10).

Jeremiás gyötrődik ezek miatt, gyarló indulatok feszítik, folytonos fájdalom kínozza (18).