Nagyon egyetértek Szabó Andor magyarázatával, aki itt azt hangsúlyozza, hogy az Énekek énekében sehol sem esik szó arról, hogy a szerelem az eljövendő nemzedékek bölcsője. Legfeljebb csak utalás szintjén olvasunk erről, amikor a mandragórát említi az ének, amely a közhiedelem szerint segítette a fogamzást (14; 1Mózes 30,14–17). Az ihletett szentíró és az adott kor ismeretében nyugodtan mondhatjuk, hogy az meg sem fordult akkor a fejekben, hogy ne lenne gyerekáldás, hiszen ez elválaszthatatlan részét képezte a házasságnak.

Ugyanakkor az Énekek éneke mégis határozottan azt üzeni, hogy a házassági közösség nem csak a gyerekáldásért van. Önmagában is fontos szövetség ez, ahol két ember élete kiteljesedhet, az Isten színe előtt.

Fontos a gyerekáldás, ezt kérjük, várjuk, akarjuk, elfogadjuk, nem korlátozzuk. De nagy baj, ha utána minden a gyerekekről szól. Sok házasságban látom ezt. Az elkényeztetett lurkók szép csendben szétverik a házasságot, hiszen minden értük van születésüktől kezdve, és mire felnőnek és kirepülve rá sem nyitják szüleikre az ajtót, ott marad egymás számára két öreg, idegen ember…

Galata 6,1–10

455. dicséret

Láthatjuk tehát, hogy a házasságban könnyen ELVESZÍTHETJÜK EGYMÁST. Így van ez ma is. De nem jól van így. Vegyük ezt észre, és kezdjük el keresni a másikat (1–3).

– 1. Találjuk meg újra azt az egyetlent, akivel az Úrban házassági szövetséget köthettünk! Még a korabeli, királyi háremek megemlítése is ezt az üzenetet erősíti, óriási kontrasztjával: mert kultúra ide és oda, Isten akarata egyértelmű, ami az ember számára is világos, hogy így szeretni, örökre, csak egyet, az egyetlent lehet, még ha sokakat is kívánna ez a gyarló, parázna test (8–10). Ma így mondják ezt, a fülem hallatára: – Sok jó nő van, meg sok jó pasi! – Mégis, csak egy lehet a tiéd!

– 2. Ennek az egyetlennek kifejezése az itt olvasható sok gyönyörűséges kép közül az, amikor a vőlegény, a „király”, legszebb kocsijába emeli a feleségét, abba, amely a királyi menet élén áll. Igen, a férj számára az első ember a felesége, őt kell felemelnie (11–12). Minden más ezután következik. Ezt a tényt még a saját gyerekeik sem írhatják felül.

– 3. Elevenedjen meg újra ez a szövetség egymás szépségének, fontosságának dicséretével (4–7). Igen, ezeket mondani is kell a másiknak, sokévtizedes házasság után is.

Galata 5,16–26

213. dicséret

AJTÓNYITÁS A HÁZASSÁG, AZ ÚRBAN, a milliárdok közül nekünk rendelt egyetlen egynek, teljes összetartozásban.

– 1. A vőlegény és a menyasszony kölcsönösen vágyódnak egymás után. Ez testi vágy is, de sokkal több a testi gerjedelemnél. Ez a vágy az Isten által nekem teremtett másik felem utáni vágy, akivel egy testté, teljes életté lehetek (1–5).

– 2. A vőlegény és a menyasszony kölcsönösen keresik egymást, áldozatokat hozva egymásért. Az életnek nincs olyan verése, durvasága, csapása, amely eltántoríthatná őket egymástól, hanem inkább csak összecsiszolja közös életük minden alkatrészét (6–8).

– 3. A vőlegény és a menyasszony, az akkori ember számára legkifejezőbb képekben dicsérik egymást. A nő is dicsérheti a férfit, a sajátját, nem másét; – a feleség a férjet. Bizony észrevesszük más szépségét, vonzó személyét; – de nincs ennél nagyobb kísértés, ha a vonzalom egyértelműen kölcsönös. Itt a „Stop” tábla nem erkölcsi kérdés, hanem életmentés, még akkor is, ha az erkölcsi kérdések soha nem üdvösség-kérdések, hanem mindig a már megnyert üdvösség gyümölcsei. Éppen ezért nincs alku (9–16).

Galata 5,7–15

198. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

A vőlegény és a menyasszony kölcsönösen vágyódnak egymás után.

Ez testi vágy is, de sokkal több a testi gerjedelemnél.

Ez a vágy az Isten által nekem teremtett másik felem utáni vágy, akivel egy testté, teljes életté lehetek.

Ő az „összeillesztős játékban” az az egyetlen, aki hozzám illik, mert nekem rendeltetett.

Ezért érthetetlen, hogy sokan számos testi és zűrös kapcsolatban, sokakat „kipróbáltak” már.

Mert ez olyan – nem akarok enyhébb képet alkalmazni most – mint a hozzám nem illő nyeregbe ülni: felsebez, megbénít, ledob, tönkretesz, nemcsak engem.

Itt ló, lovasa, de a felelős-lovász, meg az egész lovarda sérül (1–5).

Az előző fejezetben a menyasszony dicséretét olvashattuk, most főként a vőlegény dicséretéről van szó (9–16).

A FÉRFI ÉS A NŐ SZÖVETSÉGE ÁLDOTT RITMUSBAN ELEVEN!

– 1. Olyan ez, mint a szív dobogása, összehúzódik és elernyed, lüktet, dobog. Közelség és távolság váltogatják egymást.

– 2. Ilyen a házasság.

– Gyönyörű a házastársunk (1–7)! Ő a miénk az Úrban, az egyetlenünk, egymáséi vagyunk. Ő a kertünk, zárt kert ez! (12–15) Mindig mondjuk párunknak, hogy milyen szép, és harminc év múlva szebb, mint hamvasan. A szépség sokkal több, mint külső. A szépség hit, összetartozás, közös reménység, élmény, küzdelem, üdvösség; – amely persze mindig odafigyel a külsőre is, vagyis soha nem lehet igénytelen.

– Amikor pedig távolodna a házastársunk, akkor hiányozzon! Vigyázat, ez nem testi távolodás, hanem a közös életben közeledünk és távolodunk, ezért a hétköznapi robotban újra és újra meg kell találnunk egymást, az Úrban (8; 16).

– 3. A legáldottabb lehetőség a közeledésre a folytonos távolodásban, a közös kegyesség: ima, Ige, evangélium, együtt. Az Úrhoz konkrétan közeledve közeledhetünk igazán egymáshoz is. Szent „trialógus” ez.

Galata 5,1–6

217. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Olyan ez, mint a szív dobogása, összehúzódik és elernyed, lüktet, dobog.

Olyan ez, mint a tenger morajlása, a lábamnál fodrozódik, aztán ellepi pár óra múlva a térdemet, majd délutánra az apályban elhúzódik.

Hasonló ez Prokofjev pulzálóan ihletett műveihez, a hegedűre és zongorára írt „Melódiákhoz”: elhalkul, majd ismét felerősödik; – gyors, majd lassul, hogy ismét tempósabb legyen.

Közelség és távolság váltogatják egymást.

Látom, figyelem a mai felelős, hívő fiatalokat, hogy micsoda KERESÉST JELENT NEKIK ISTENTŐL RENDELT PÁRJUK MEGTALÁLÁSA.

– 1. Sokáig imádkoznak és keresik mindenütt azt az egyetlent, akit egy életen át szerethetnek, az Úr rendelése szerint (1–2).

– 2. Mit jelent, ha nem találom a páromat? Hiszen a helyzet emberileg egyre kétségbeejtőbb, ahogy telik az idő. Mit tegyek? Ne keressem tovább? Törődjek bele, hogy nem találom a párom? Vagy fogadjam el azt, akit éppen találok, noha „nem őt szeretem a lelkemből” (2), nem őt látom a nekem rendeltnek?

– 3. Isten Igéje azt mondja, hogy keresd tovább, kérdezd meg még az őröket is, akik a várost járják, vagyis tégy meg mindent, amit csak lehet, kérj segítséget, ebben a keresésben (3). Meg fogod találni a párodat, amikor nem is gondolnád. Éppen ez a váratlanság hirdeti, hogy Isten ajándéka Ő, akit többé nem engedhetsz el (4).

– Hiszen nem jó az embernek egyedül, de csak azzal a valakivel jó, akit az Úr szerzett mellénk (1Mózes 2,18).

Galata 4,21–31

431. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Az Énekek éneke, sok tudós szerint, hemzseg a vallástörténeti emlékektől, amelyek termékenységi ünnepeken istenek nászáról, királyok házasságáról, a szerelem istenítéséről dramatikusan előadva énekeltek, és amelyeket Isten népe menyegzői népszokásokká tisztítva használt fel.

Ilyen „ősi emlék”, „színpadi játék”, vagy „álom” a soron következő fejezet; – netán a menyegzői játék része?

Hiszen elképzelhetetlen, hogy egy fiatal lány, az ókori keleten egyedül járva kérdezősködjön szerelmese után (1–5).

Nekünk azonban ez a könyv Isten Igéje, ezért ma is üzen.

Inkább erre figyeljünk!

MINEK NEVEZZELEK?

– 1. A vőlegény kedvesének nevezi menyasszonyát, aki pedig szerelmesének nevezi a vőlegényét.

– 2. Milyen szép kép: Almafa a vőlegény, liliom a menyasszony. Más a férfi és más a nő, Isten teremtői gondolata nyomán. A férfi erős, termő fa, almafa az erdő fái között; – azaz a menyasszony számára olyan a vőlegénye, mint aki kiemelkedik, kitűnik mindenki közül, és védelmet, árnyékot, élelmet ad neki, a menyasszonyának, élete illatozó, szép, törékeny „liliom” párjának (1–3).

– 3. Ővele, örök párommal mehetek a borozóhelyre, azaz a menyegzőkor és utána, egész életünkben is örülhetünk egymásnak, egymással, felüdíthetjük egymást. Ez nemcsak lehetőségünk, hanem rendelt feladatunk is a párunk felé. Ővele, kirendelt, felvállalt párommal kapcsolatban a szerelem betege lehetek egész életemben, mert ez a betegség azonnal gyógyul, amint megöleljük egymást. Viszont halálos az a szerelem, tényleg betegség, amelyet mi ébresztettünk fel, „Isten akarata ellenére”. Ha nem a párunk iránt vágyódunk, akkor gyógyíthatatlan, halálos betegség a szerelem (4–7).

Galata 4,12–20

47. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Az Énekek éneke nem isteníti a szerelmet, de nagy ajándéknak tartja azt, ezzel felel a korabeli vallások gyökeresen eltérő szerelem–szemléletére.

Párbeszédes formában, a vőlegény és a menyasszony felelgetése nyomán bomlik ki előttünk a szerelmesek öröme, valamint egy korabeli, egy hétig tartó menyegzői ünnep.

Emellett nekünk fontos figyelembe venni a teljes Írás összefüggéseit, amelyben ez a bibliai könyv is olvasható.

Ezek a fontos írásmagyarázati szempontok egyértelműen arra késztetik az olvasót, hogy itt egy férfi és egy nő házasságkötését, egymás iránti elköteleződését kiindulási alapnak vegyük a sorok olvasása során.

– 1. A szerelem Isten ajándéka, de a szerelem nem isteníthető, azaz nem a szerelem ad valódi boldogságot, megoldást, megváltást, hanem csakis az Isten. Az Énekek éneke megköszöni a férfi és a nő szerelmét, testi és lelki egyesülését, de nem isteníti azt. Az Ószövetség népét körbe vették más népek termékenységi kultuszai, amelyekre határozott, bibliai látással válaszolt az Énekek éneke. A próféták is elhatárolódtak attól, hogy a szerelmet istenként tiszteljék, amikor ezt bálványimádásnak nevezeték.

– 2. Jóléti világunkban sok minden a szerelem körül forog. Ettől várunk mindent, aztán csalódunk, „partnert” váltunk, majd újra próbálkozunk, de nem köteleződünk el, miközben annyi minden megy tönkre körülöttünk. A szerelem múlandó, halandó „isten” önmagában. A szerelem ajándék, de csak Isten kezéből véve, az Ő medrében. Egyébként nincs nagyobb kísértés és veszély a nap alatt a szerelemnél; – amely könnyen „szemétdombra” juttathatja életünket.

– 3. Nekünk a legszebb mindenkor a saját, Istentől kapott, egyetlen párunk. Őneki mondjuk, hogy szép. Sokan vannak még szépek, de mi az „idegen szépségre” nem tekinthetünk így. Ami nem az enyém, az után nem vágyakozom, ahhoz nem nyúlok, mert tolvajjá leszek.

Galata 4,1–11

483. dicséret

– 1. Az Urat hatalmas tetteiért dicsérjük (2). Az Úr leghatalmasabb tette, Jézus Krisztus feltámadása által a mi szabadításunk, megváltásunk üdvözítő tette.

– 2. Az Urat mindenekelőtt a szentélyében, a templomában dicsérhetjük (1). Ez egészen egyszerűen azt jelenti, hogy el kell jönni a templomba. Igen, ez a sokszor félreértett „templombajárás” fontossága. Hiszen ekkor vállalok közösséget, látható módon, Urunk ügyével, népével. A testi jelenlétet, Isten látható egyházában, gyülekezetében, hitvallás. Nem baj, ha fáradt vagy, ha nem tudsz figyelni, nem lehet kifogás, hogy nincs időd. Közben, ha eljössz, Isten Lelke majd elvégzi, hogy testi jelenléted ne legyen hiábavaló, hanem a mennyei világgal, a megváltó Jézus Krisztussal való találkozássá legyen.

– 3. Az Urat ezután, a „templomból” kijövet, dicsérhetjük, az Ő nagyságához méltóan, hitelesen a mindennapok örömei, sikerei, küzdelmei, kísértései és próbatételei között is (2). A „templomból” kijövet dicsérjük Őt a földön, úgy élve itt, hogy dicsérhesse az Urat az égboltozat is (1). Az ember már az égboltozatot is birtokba venné… Állj le ember, ne lépd túl hatáskörödet! Több ez, mint környezetvédelem. – Minden lélek dicsérje az Urat! (6) Ez már közbenjáró imádság. Isten magasztaló népének könyörgése.

Galata 3,19–29

458. dicséret

Május 3. – A teljes igemagyarázat

(1) „Dicsérjétek Istent szentélyében…” (Zsoltárok 150)

A SZENT ZENÉVEL FOGLALKOZÓKNAK, a „himnológusoknak” fontos csemege a 150. zsoltár hangszereinek sorjázása, jelezve, hogy mennyiféle hangszerrel lehet dicsérni az Urat (3–5).

Bach kantátái szentlelkesen ihletett példái ennek.

De ennek a zsoltárnak nem ez a fő üzenete. Főként nem azért íródott, hogy a lehetséges, Isten-dicsérő hangszereken vitatkozzunk.

– 1. Az Urat hatalmas tetteiért dicsérjük (2).

Az Úr leghatalmasabb tette, Jézus Krisztus feltámadása által a mi szabadításunk, megváltásunk üdvözítő tette.

Minden hatalmas tette, ennek előképe, és ebből fakadó kegyelmi tette; – népe és az egyes hívő ember életében egyaránt; – nagy szabadításokban és hétköznapi, alig észrevehető rezdülésekben ugyancsak.

– 2. Az Urat mindenekelőtt a szentélyében, a templomában dicsérhetjük (1).

Ez egészen egyszerűen azt jelenti, hogy el kell jönni a templomba.

Igen, ez a sokszor félreértett „templombajárás” fontossága.

Hiszen ekkor vállalok közösséget, látható módon, Urunk ügyével, népével.

A testi jelenlétet, Isten látható egyházában, gyülekezetében, hitvallás.

Nem baj, ha fáradt vagy, ha nem tudsz figyelni, nem lehet kifogás, hogy nincs időd.

Közben, ha eljössz, Isten Lelke majd elvégzi, hogy testi jelenléted ne legyen hiábavaló, hanem a mennyei világgal, a megváltó Jézus Krisztussal való találkozássá legyen.

Vagyis, ha nem jössz el, olyan hálátlan vagy az Uradhoz, noha mindennap az Ő kegyelméből élsz, mint a megveszett, gazdájának is nekitámadó kutya.

Még akkor is, ha otthon úgy imádkozgatsz.

Isten Igéje, üzenete ugyanis a gyülekezetben szólal meg, és így kísér tovább Isten közelsége a mindennapokban.

A szentélyben elhangzó magasztalásra támad visszhang az égbolton, a mindenségben, a mennyben (1).

A templom, a gyülekezet az a „tér”, ahol tökéletes az Isten magasztalásának „akusztikája”.

Minden tevékenységnek van méltó helye, miért pont ennek a legszentebbnek ne lenne.

Nyaralni, már nem adod alább, távoli tájakra utazol jólétedben.

Megváltó Urad közelébe nem mész, arra sajnálod az időt.

Mindenkor adjunk hálát azokért, akik viszont jönnek.

Ez csoda!

– 3. Az Urat ezután, a „templomból” kijövet, dicsérhetjük, az Ő nagyságához méltóan, hitelesen a mindennapok örömei, sikerei, küzdelmei, kísértései és próbatételei között is (2).

A „templomból” kijövet dicsérjük Őt a földön, úgy élve itt, hogy dicsérhesse az Urat az égboltozat is (1).

Az ember már az égboltozatot is birtokba venné, a „látható eget”: gépek, műholdak, frekvenciák, ózonlyukak...

Állj le ember, ne lépd túl hatáskörödet!

Több ez, mint környezetvédelem.

– Minden lélek dicsérje az Urat! (6)

Ez már közbenjáró imádság. Isten magasztaló népének könyörgése.

– 1. Minden vallás, eszme, „igazság” sajátja, hogy magáévá akarja tenni az egész világot, akár úgy is, hogy kiirtja azokat, akik ellent állnak (6–9), majd körtáncot járva ünnepel: – győzött az igazság; – vagy győzött „az Isten”; – ezért győzött „az Ő népe”, és ítéletre jutottak a bűnösök (1–5). A történelem szinte csak erről szól. Fogalmazzunk pontosabban: Az ember annyira gyarló és önző, hogy a kezén megfakul minden igazság, még az egyetlen, szent Isten ügye is.

– 2. Ezt a zsoltárt csak Jézus Krisztus felől lehet helyesen érteni, hiszen a mi Urunkban látjuk meg igazán, hogy milyen az Isten, mit tett értünk, hogyan hajtotta végre jogos ítéletét, és miként érvényesítette igazságát. Van tehát Ura ennek a világnak, van miért magasztalnunk az Istent, van igazság (János 14,6), van bűn miatti jogos ítélet; – de van kegyelem, megoldás, megváltás is, a Jézus Krisztusban.

– 3. Vagyis, ha ítéletről beszélek, az először mindig rám vonatkozik, és nem a másikra; – de kegyelmet nyerve, csakis irgalmas lehetek a másikhoz, az Úr nevében; – mert én is irgalmat nyertem (Máté 5,7; Máté 9,13). Minden más igazság kárhozatos szemfényvesztés. Dicsérjük az Urat, Jézus Krisztusért!

Galata 3,1–18

343. dicséret

Ez a zsoltár Isten dicséretére hívja fel a mindenséget (1–12), majd megindokolja, hogy MIÉRT DICSÉRJÜK AZ URAT (13–14).

– 1. Dicsérje az Urat az ég, vagyis a világmindenség: az angyalok, a csillagok, a nap, a hold és minden égitestek (1–6). Dicsérje a Teremtőt a teremtett világ. Dicsérjük a Teremtőt, aki a világ törvényeit, rendjét megalkotta, és azokat fenntartja (6). Valóban kegyelem, magasztalásra indító csoda, hogy „működik” ez a világ, minden romlás ellenére, mert az Úr hatalmasabb a gonosznál.

– 2. Ezért dicsérje az Urat a föld, az elemek, a természet, az állatok (7–10); – és dicsérje az Urat az ember, minden uralkodó és minden korosztály (11–12). Megmaradásunk egyetlen lehetősége, életünk értelme az, hogy ehhez a mennyei kórushoz csatlakozzunk.

– 3. Hiszen Isten magasztalásában elismerjük, hogy Ő magasztos, fenséges, egyetlen, élő Isten, akinél nincs nagyobb, és akin kívül nincs más; – így belesimulunk az Ő üdvözítő rendjébe. Az Ő közelsége az üdvösség. Jézus Krisztusban nyilvánvalóvá lett ennek a közelségnek valósága, áldása, megtartó szeretete. Isten népe, minden hívő, szerte a világban, részesült ebből (13–14).

Galata 2,15–21

275. dicséret

Talán A JERUZSÁLEMI VÁRFAL FELÉPÍTÉSÉNEK IDEJÉN született ez az Urat magasztaló ének, Nehémiás korában, Kr. e. 445 után.

– 1. Milyen ez a világ? Minden „romos” és „szétszórt” ebben a világban, sebes és beteg (3). Minden deres, havas, jeges, nem lehet kiállni hidegét (16–17).

– 2. Milyen Isten városa? A mindenható és világot teremtő, gondviselő (8–9), erős és bölcs Isten (4–7) összegyűjti népét, megépíti „városát”, „országát” (2). De jó, hogy „Isten városa” az Úrba vetett bizalom, ennek nyomán a békesség, az üdvösség, és nem a tahó, erőszakos dominancia városa. Ő erős zárakat tett városára, hiszen az Ő szeretetétől senki és semmi el nem választhat bennünket (10–14).

– 3. Isten szava, Igéje mutat rá a világ romos és rideg állapotára; – valamint Isten városának felépített, jeget elolvasztó békességére, a megváltó Isten közelségére. Ez az Ige, ebben a romos világban rendet teremtő, újjáteremtő parancs (15), törvény (19); – Isten országában evangéliumi kegyelem, az Úr Jézus Krisztusban (18), áldás (13). – Üdvössége van annak, aki ezt tudja, és ezért magasztalhatja az Urat! Nem kell ennél több (20).

Galata 2,11–14

212. dicséret

A 146–150. fejezetek közötti zsoltárok szintén „HALLÉL ZSOLTÁROK”.

– 1. Az ószövetségi istentiszteleten az egyéni kegyesség is a gyülekezet közös áhítatán valósulhatott meg. A gyülekezetben kapja a Szentlélek indítását az egyén, hogy magasztalja az Urat, amíg csak él. Ravasz László magyarázata visszaadja a dicséret lényegét: A zsoltáros élete, létezése dicséretmondás; – ez pedig az üdvözültek állapota (1–2).

– 2. Ezek a „Hallél zsoltárok” azt hangsúlyozzák, hogy csak az Úrban lehet bízni, Jákób Istenében, aki az eget és a földet alkotta. Emberekben, hatalmasságokban, előkelőkben, halandókban ne bízzunk, mert azok tehetetlenek, sírba jutnak (3–6).

– 3. Ennek indoklására mi sokkal nyomósabb érvet tudunk előhozni, mint ahogy azt a zsoltáros tette. Hála az Úrnak, nemcsak azért bízhatunk az Úrban, mert Ő felkarolja a mindenféle szükségben szenvedőket! Ez fontos, de életünk valódi nyomorúságára nézve még édeskevés lenne. Ő Jézus Krisztusban megváltott a bűntől és a haláltól az örök életre, az üdvösségre (7–9).

– Dicsérjük az Urat! Dicsérjem az Urat!

Galata 2,1–10

26. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

A Zsoltárok könyvének ötödik fejezete a 107–150. zsoltárokat tartalmazza. Ezen belül a 113–118. zsoltárok Istent magasztaló ún. „Hallél zsoltárok”, a 120–134. zsoltárok „Zarándokénekek”, a 135–145. zsoltárok között találunk „Királyzsoltárokat” és „Panaszénekeket”, a 146–150. zsoltárok szintén „Hallél zsoltárok”.

EGYSZERRE EGYETEMES ÉS MÉGIS HITVALLÓ EZ A ZSOLTÁR.

– 1. Egyetemes ez a zsoltár (2–10), hiszen minden embert, minden népet, mint az egyetlen Isten teremtményeit, magához ölel (Cselekedetek 17,26). Mindenkihez jó az Úr (8–9). Az Urat magasztalja minden teremtménye (10), még „akaratlanul”, a lélegzetvételével is. Az Urat várja minden ember (15), mert minden emberi sóhaj, kín, haldoklás a megváltó Úr után kiált. Nem a tankegyességbe illő, de az Igében igenis jelenlévő ez az egyetemesség.

– 2. De a zsoltár nemcsak egyetemes, hanem hitvalló is (11–21). Nemcsak egybeölel mindeneket, hanem meg is különböztet. Vannak ugyanis olyanok, akik úgy csatlakoznak ehhez az egyetemes, Istent magasztaló „kórushoz”, mint a zsoltáros is (2–5), hogy felismerhették az Úr szabadító kegyelmét az életükben, „gyülekezetükben”, népük életében, az elesettek között és a világ minden színterén, nemzedékről nemzedékre; – és ezt hirdetik másoknak is; – ezzel Isten országát építve. Emberek, mi megláthattuk, elmondjuk, lássátok meg, hogy jóságos az Úr, boldogok azok, akik Őbenne bíznak (Zsoltárok 34,9).

– 3. Vagyis egyetemes az Istenre szorultságunk, de ennek felismerése kegyelem. Mélységbe taszító bűneikben maradtak azok, akik ezt nem ismerhették fel. Mi senkit nem ítélünk, csak hirdetjük az Úr megtartó, hatalmas tetteit (20–21).

Galata 1,10–24

67. zsoltár

Ebben a „Királyzsoltárban” maga a király imádkozik az Úrhoz győzelemért, hadba indulás előtt (1). ÁLDOTT AZ ÚR, AKI HARCOLNI TANÍT MINKET! (1) Így magasztalja a király az Urat.

– 1. Ez azt jelenti, hogy a király tudja, tudomásul veszi, hogy a földi élet harc, hadakozás, mégpedig sokszor vérre menő, sokszor „lélektani”, de ugyanúgy életveszélyes harc; – mindenhol, mindenkor, minden szinten (1).

– 2. A király azt is tudja, hogy csak az Úr adhat győzelmet, megmaradást (2–11). Bizonnyal nem feledkezik el az erős Isten azokról (2), akik a harcaikban Őhozzá kiáltanak: Lehajlítja az eget és leszáll érettük (5; Zsoltárok 18,10), még a természeti erőket is javukra fordítja a küzdelemben (6–7).

–  3. A király tudja, hogy csak az Úr taníthat meg minket a hadakozásra. A zsoltáros-királyt lepték el, támadták meg, ő csak védekezik, ezért hadakozik (11).

– 4. A király tudja, hogy eljön majd a győzelem utáni áldás ideje (12–15), amikor nem lesz többé harc és jajveszékelés, mert örömünk a feltámadott Krisztusban, és nem mások legyőzésében lesz.

Galata 1,1–9

349. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

– 2. A király azt is tudja, hogy csak az Úr adhat győzelmet, megmaradást (2–11).

Ő gondot visel emberére a harcban is, noha kicsoda az ember önmagában (3; Zsoltárok 8,5), és Istennek mégis fontos a halandó ember, minden ember, a hadakozás nyomorúságában is (4).

Bizonnyal nem feledkezik el az erős Isten azokról (2), akik a harcaikban Őhozzá kiáltanak: – Lehajlítja az eget és leszáll érettük (5; Zsoltárok 18,10); – még a természeti erőket is javukra fordítja a küzdelemben (6–7).

–  3. A király tudja, hogy csak az Úr taníthat meg minket a hadakozásra, vagyis arra, mikor és hogyan kell harcolni, mikor nem kell harcolni, mikor kell „megadni” magunkat.

Egyértelműen kiderül a zsoltárból, hogy a zsoltáros-királyt lepték el, támadták meg, ő csak védekezik, ezért hadakozik, ezért imádkozik győzelemért, saját országában, saját otthonában (11).

– 4. A király tudja, hogy eljön majd a győzelem utáni áldás ideje (12–15), amikor nem lesz többé harc és jajveszékelés, mert örömünk a feltámadott Krisztusban, és nem mások legyőzésében lesz.

AZ ÚR ELŐTT ÁLLVA ILYENNÉ LESZ AZ EMBER, az Ő jó Lelke által (10).

– 1. Az Úr előtt alázatossá leszünk. Az Úr előtt félretehetünk minden érdemet, minden igazságot, mert nincs semmink Őnélküle, csak hiányunk (1–2).

– 2. Az Úr előtt leplezetlenek leszünk, mert valódi helyzetünk, „földbe tiport”, ellenséges, halandó, csüggedésre okot adó életünk nem szépíthető tovább. Itt minden hamis önáltatás, minden „pozitív” gondolkodás és áljókedvű léhaság lelepleződik. Bizony, „odavan” az életünk az Úr nélkül, mert Őnélküle olyanná leszünk, mint a kiszikkadt föld (3–9).

– 3. Az Úr előtt könyörgésre nyílik életünk (10–12). Ez az igazi nyitottság! Ebben a könyörgésben meglátjuk a szabadító Urat, aki a múltban is megmutatta nagy tetteit, nemcsak népe életében, hanem a mi személyes életünkben is (5). Ebben a könyörgésben beáll az életünk az örökkévaló irányba, az Úr akaratának isteni rendjébe (10). Ebben a könyörgésben minden gyarló emberi indulattól megszabadulva (12) megtapasztaljuk az Úr megtartó kegyelmét (11).

János 21,20–25

353. dicséret

Hangosan kiált a zsoltáros (2).

Börtönben van (8). Átvitt értelemben és szó szerint is valós és súlyos helyzet ez. Az emberlét „eleve” börtön. Ez csak sokszorozódik, amikor bilincseink láthatóvá is lesznek.

Vannak olyan testi és lelki fájdalmak, olyan élethelyzetek, amikor már nem lehet titkolni a szenvedést, bármennyire viselkedik is az ember. Az emberlét gyötrelme azonban hangosabb a hangos felkiáltásnál, mert szótlanul hangos igazán, és nem konkrét fájdalmakhoz köthető, hanem folyamatos. A „soha nem panaszkodott” szlogen hazugság. Aki soha nem panaszkodik, az szenved a leginkább, mert az befelé kiált. Nem szabad befelé kiadni a panaszt, mert azzal magunkat tesszük tönkre; – de kiefelé sem szabad kiadni a panaszt, mert azzal a környezetünket tesszük tönkre.

Ki kell adni a panaszt, de Urunk előtt; – Isten elé odavihetünk mindent (3). Amikor elcsügged a lelkünk, Ő akkor is ismer, megismer, „elismer” bennünket, nem vet el (4).

János 21,15–19

350. dicséret

Április 25. – A teljes igemagyarázat

(2) „Hangosan kiáltok az Úrhoz…” (Zsoltárok 142)

Az emberlét mélységeit és magasságait érintik ezek a PANASZZSOLTÁROK.

– 1. Segítség kérése (2–4).

Hangosan kiált a zsoltáros (2).

Börtönben van (8).

Átvitt értelemben és szó szerint is valós és súlyos helyzet ez.

Az emberlét „eleve” börtön.

Ez csak sokszorozódik, amikor bilincseink láthatóvá is lesznek.

Vannak olyan testi és lelki fájdalmak, olyan élethelyzetek, amikor már nem lehet titkolni a szenvedést, bármennyire viselkedik is az ember.

Az emberlét gyötrelme azonban hangosabb a hangos felkiáltásnál, mert szótlanul hangos igazán, és nem konkrét fájdalmakhoz köthető, hanem folyamatos.

A „soha nem panaszkodott” szlogen hazugság.

Aki soha nem panaszkodik, az szenved a leginkább, mert az befelé kiált.

Nem szabad befelé kiadni a panaszt, mert azzal magunkat tesszük tönkre; – de kiefelé sem szabad kiadni a panaszt, mert azzal a környezetünket tesszük tönkre.

Ki kell adni a panaszt, de Urunk előtt; – Isten elé odavihetünk mindent (3).

Amikor elcsügged a lelkünk, Ő akkor is ismer, megismer, „elismer” bennünket, nem vet el (4).

– 2. Panasz (4–5).

Tőrt vetettek a zsoltár írójának, és ott hagyták egyedül.

Nincs mit szépíteni: az élet csupa tőr.

Ezek jó részét egymásnak vetjük.

De nagyon sok tőr „csak úgy” van; – mint a betonból kiálló apró drótdarab, aminek nekimegyünk, és felhasítja a lábunkat; – mint a deszkából kiálló rozsdás szög; – mint a Balaton medrében megbúvó éles kő, amelyre rálép a boldog strandoló, és volt már, akinek olyan sérülést okozott, hogy majdnem belehalt.

A „hasadt” világ, a „halálos” világ része ez.

A megváltás után kiáltó világ tele van tőrrel.

Az is valóság, hogy aki bajban van, az emberileg egyedül marad.

Egy rákos beteg mondta nekem: ezen a küzdelmes pályán egyedül vagyok, ti csak „drukkolhattok”, bármennyire segítetek.

Az a baj, hogy már annyira érzéketlenek és önzők vagyunk, hogy már nem is drukkolunk; – csak mondjuk, hogy imádkozunk, de nem könyörgünk igazán.

Arra gondoltam, hogy vannak olyan hivatások, amelyek minden mást kivesznek a kezünkből, hiszen csak a hivatásunknak élhetünk, nincs idő és lehetőség másra…

Ha innen kilöknek, semmink nincs: Csak az Úr!

Isten mindent kivesz a kezünkből, mindent megtanít elengedni, hogy ne maradjon senki más, csak Ő!

Ez nehéz lecke, de így van jól.

– 3. Kérés (6–7).

Kétségbeejtő a zsoltáros helyzete, mert az ellenség hatalmasabb nála, a tőr durvább (7).

Helyzetünk azonban csak emberi szemmel kétségbeejtő.

Isten szemével nem az.

A hit pedig nem más, mint az, hogy Isten szemével képes nézni a dolgait, a helyzetét az ember. Isten megmutatta a megoldást, Jézus Krisztusban.

– Ez kegyes sablonos válasz, mindenre ez a válasz! – mondta nekem egyszer valaki.

– Igen, mindenre csak ez a válaszunk.

Van sok más válasz is, és megzabálja őket a rothadás (Róma 8,21).

Ő hatalmasabb minden hatalomnál, Ő kegyelmesebb minden durvaságnál, Ő aláhajlóbb minden elesettségnél…

– 4. Fogadalom (8).

Isten „serege” azokból áll, akik megismerték ezt a szabadítást, és ezért magasztalják az Urat.

Ez a magasztalás látható az istentiszteleti összegyülekezésben.

Igen, ez a „demonstráció” fontos.

Ez a magasztalás azonban több ennél, mert ebben a magasztalásban ott feszül az emberlét örök kiáltása a megváltó Úr felé.

Itt ugyanis mindig szaggat a fájdalom, gyötör a kétség.

– 5. Elém került egy régi filmfelvétel, 1908-ból.

Katartikus élmény volt.

Lev Nyikolajevics Tolsztoj gitározik és bluest énekel, angolul; – profi gitáros és énekes.

Egy mítosz ő, és most ott látom a filmkockákon hús-vér emberi mivoltában.

Egészen közelről mutatják a szemeit, arcát, kezeit.

A jellegzetesen tankönyvízű ruháján, sapkáján, szakállán túl látjuk az eleven embert, aki élt, örült, szenvedett, gyötrődött, keresett, kiáltott, félt, meghalt.

Ő mindezt le is írhatta nekünk.

Már régóta nincs itt.

Egész életében kiáltott, mint a blues; – ember volt, és Istent kereste.

Az Isten talál meg bennünket.

Kiáltásunk is már az ő kegyelme.

– Emlékszem egy völgyre, amiben egy erkélyen ülve gyönyörködtem. Alattam a völgy mélyén csobogó patak. Előttem pedig teljes panorámában a túlsó oldal, ragyogó napfényben. Július végén csodálhatom mindig ezt a látványt. A völgyből szemben, meredeken kiemelkedő dombokon aranylik a búza. Egy keskeny közút kanyarog alá a búzatáblák között, összekötve a völgy két oldalán épült kis falvakat. Aprócska pontok innen az autók, éppen ezért feltűnő, ahogy lassan, óvatosan, engedelmesen követik a kanyargó út vezetését, mint biztos irányt. A kis út fölött, a domb tetején ott morajlik az éjjel-nappal zsúfolt autópálya.

– A zsoltáros azért imádkozik, hogy az Úr tartsa meg őt a hit útján. Annyi a kísértés, hogy gyorsabban menjek, más utakat keressek, biztos és csendes utakat elhagyjak, zajos, látványos, zsúfolt sztrádákért, ahol álomautók suhannak egymást előzgetve, sokszor halálosakat ütközve, szakadékokba zuhanva; – ahogy a zsoltár írja (6).

– A zsoltáros arra kéri az Urat, esti imádságában (1–3), hogy ne engedje el az Úr se a szívét, se a kezét, se a gondolatait, se a cselekedeteit, semmiféle gonoszra; – sem ízes falatok, sem más élveztek, sem látványosan öncélú élet, sem önző érdekek okán.

János 21,1–14

348. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Csak az Úrhoz menekülhetünk, aki nem enged a kísértésbe, vagy hatalmával erőt ad abban (8), mert Ő a kísértésekben is szabadító Úr (Máté 6,13).

A sztrádán visszafogott fegyelem!

A kicsi, csendes utakon is alázatos igazodás, az Úrban!

Bámészkodni nem lehet.

De gyönyörködhetünk a búzatáblákban, amikor már megérkeztünk; – sőt, élhetünk is annak kenyeréből, bőséggel és örömmel, „a nagy vacsorán” (Lukács 14,15–17).

Addig azonban imádságban, óvatosan, az útviszonyoknak megfelelően!

Sok a veszély!

Nagy a gonosz!

De Krisztus a győzedelmes!

Az erőszakos ember halálra kínozza a másikat.

Nem feltétlenül testi erőszakról van itt szó. A lelki, szellemi erőszak ugyanolyan halálos lehet. Az is erőszaknak minősül, amikor valaki „sok”, túllép egy határt, mindig szól, mindig ír, mindig válaszol, mindig jelen van. Ennek „csak” fokozata, ha valaki gőgösen, ambícióval, dominánsan teszi ezt; – ügyeskedve, másokon áttaposva.

Meddig mehetünk el saját magunk ügyében? Felmentheti a törekvőt, ha az illető tehetséges? Jaj, annyi a tehetség! Ha ezek közül mind érvényesülni akar, megemésztjük egymást. A tehetség csendes szolgálatban bontakozhat ki a leginkább. De ezt ma még hitben sem merjük elfogadni. Az Úr által megnyitott kapukon be kell menni, az ott kapott lehetőségekkel kötelességünk élni, az Isten dicsőségére, az Ő ügyének javára, amely másoknak is csak épülésére lehet.

Egyébként halálos viperafészek az életünk! A bűnös élet ilyen (1–6). Megváltásra szorulunk. Ezért könyörög a zsoltáros (7–14).

János 20,30–31

185. dicséret

Hozzáfűzés az Igemagyarázathoz

A zsoltárost, könyörgése közben magával sodorja a gyarló emberi indulat, ami átkot mondat vele ellenségére (11–12).

Ebből meg kell szabadulni, az Úrban.

Inkább járuljunk ezzel az indulattal mindig az Úrhoz (14), hogy megnyugodva, hittel intézhessük ügyeinket, dolgainkat.

Nagy kérdés, van-e esélyünk a viperafészekben?

Az is az Úr szabadítása, hogy nem enged viperák közé, ha pedig odaküld, ad botot a kezünkbe.

Nem kell feltétlenül ütni, de láttatni kell a botot, valamint a viperák fejét le kell szorítani.

Ez igenis szükséges.

Ez a „hasadt” világ ilyen.

Valamikor bottal, de mindig szelíd lélekkel… (1Korinthus 4,21)

Ez a zsoltár TEOLÓGIA, Istenről szóló tanítás, de éppen a teológia lényegi elemével, hiszen Isten maga jelenti ki nekünk azt, amit mi róla tudhatunk és mondhatunk.

– 1. Isten mindentudó (1–6). Isten tudja, mit teszünk, mit mondunk; – kimondatlanul is mit gondolunk. De Isten azt is tudja, mik a valós szándékaink; – szavaink és gondolataink mögött. Ezért említi az Ige a veséket, ami valójában a „tudatalatti” kifejezése volt (13). Őelőle nem rejthetünk el semmit (Jelenések 2,23; 3,15). Kegyelem ez; – a hitben. Az Úr ismer, és tudja, mire van szükségünk.

– 2. Isten mindenütt jelenvaló (7–12). Őelőle nem rejtőzhetünk el. Ez is kegyelem; – a hitben. Mert, ha megrettennék, hogy elnyel a sötétség (11), Ő ott is velünk van, nem enged el.

– 3. Isten mindenható (13–24). Ő teremtett, de már a teremtésünk előtt ismert, magáénak tudott bennünket; – akkor, amikor testünk még alaktalan volt. Ő megváltott, mert Ő nemcsak napjainkat ismeri, amelyeket nekünk szánt, hanem Jézus Krisztusban kiválasztott, és megtartja életünket. Kegyelem ez, mert mi bárhogy kalkulálunk, csakis Őhozzá érkezhetünk meg. Minden mást elengedhetünk (18).

János 20,19–29

187. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Ne csodálkozzunk, ha a zsoltárírónak indulatosan fáj, ha Urát gyalázzák (19–22).

De Isten mindenhatósága még ebből a gyűlöletből is megváltott, kiemelt.

– Ő megvizsgál, ítéletet érdemelnénk, és kegyelmet kapunk.

Vegyük komolyan ezt az örömhírt, így az Úr kegyelméből letehetjük, amit Ő megítélt bennünk (23–24).

– 1. Személyes ez a zsoltár (1). Húsvét örömhíre csak személyesen tapasztalható meg. Jézus Krisztus feltámadott, legyőzte a halált, megváltotta a halandó embert a bűn zsoldjától (Róma 6,23).

– 2. Ez az Isten az, aki nemcsak szól az emberhez, hanem megszólítja az embert (4).

– 3. Ez az Isten nemcsak megszólított minket, hanem szavával utat mutatott nekünk (5). Ez az Isten szólt, de úgy, hogy meghallotta a mi szavunkat, kiáltásunkat, és arra válaszként bátorított minket az Ő szavával (3). Erre csak az Úr képes. Ha az ember szól, az csak a saját szavát hallja, és azzal leüvölti a másikat, nemhogy meghallaná embertársa szavát (Barth, Ember és embertárs). Ez az Isten mennyei felségéből lehajolt érettünk, megalázottakért, szorult helyzetben senyvedőkért, ellenségek között viaskodókért (6–7).

– 4. De az Úr ennél is sokkal többet tett értünk. Jézus Krisztus evangéliumát ennél szebben nem lehet kifejezni: Az Úr javamra döntötte el ügyemet. Örök, megtartó szeretetével vett körül minket, mert nem hagyta cserben alkotásait (7–8). Az Úr úgy segít meg, hogy megvált.

János 20,1–18

356. dicséret

Április 21. – Húsvét – A teljes igemagyarázat

(8) „Az Úr javamra dönti el ügyemet…” (Zsoltárok 138)

Személyes ez a zsoltár.

Húsvét örömhíre csak személyesen tapasztalható meg.

Jézus Krisztus feltámadott, legyőzte a halált, megváltotta a halandó embert a bűn zsoldjától (Róma 6,23).

Ez az örömhír teljes szívünket átjárja.

De ez az örömhír nem arra késztet, hogy személyes hitünk „önálló kegyes útra” indítson minket, hanem odakerget az Úr templomába, egyházába (2), amit megelevenít magasztalásom (1).

Ez az Isten az, aki nemcsak szól az emberhez, hanem megszólítja az embert (4).

Örömükben pedig magasztalják az Urat azok, akik meghallották az Úr szájának mondásait, mert az élő, személyes Isten felismerésének boldogsága mindent betölt (5).

Csak „gyarló”, emberi módon lehet szemléltetni ezt az emberfeletti csodát.

Olyan ez a felismerés, mint amikor az ember szerelmes lesz. Abban a pillanatban ez a tapasztalat mindent felülír.

Nem a szerelemhez hasonlítjuk ezt a felismerést, hanem annak mindent felülíró következményeihez.

Bár legitim kép, hogy Isten szerelmes levele az emberiséghez, maga Jézus Krisztus; – ezért a napi Igéket is úgy kell olvasnunk, mint egy szerelmeslevelet (D. Bonhoeffer).

Egy neves ember, aki engem soha nem ismert előtte; – az egyik igehirdetés után megvárt, odajött, hogy megköszönje az igehirdetést; – majd úgy ölelt át és puszilt meg, mintha mindig ismert volna.

Semmi mesterkéltség nem volt ebben. A mesterkélt hamisság és az őszinte öröm megkülönböztetésére már van szemem.

Valójában nem nekem szólt az ölelés, az öröm, a köszönet; – hanem az Úrnak.

Őt magasztaltuk mindketten, hogy megszólított minket.

Ez az Isten nemcsak megszólított minket, hanem szavával utat mutatott nekünk (5).

Ez az Isten szólt, de úgy, hogy meghallotta a mi szavunkat, kiáltásunkat, és arra válaszként bátorított minket az Ő szavával (3).

Erre csak az Úr képes.

Ha az ember szól, az csak a saját szavát hallja, és azzal leüvölti a másikat, nemhogy meghallaná embertársa szavát (Barth, Ember és embertárs).

Ez az Isten mennyei felségéből lehajolt érettünk, megalázottakért, szorult helyzetben senyvedőkért, ellenségek között viaskodókért.

Az emberi bűn nyomorúsága éppen ez: megnyomorítjuk egymást.

A fennhéjazó, gőgös élet e nyomorúság „csúcsa”, ahonnan le lehet zuhanni.

Kegyelmi állapot, ha valaki úgy zuhan innen, hogy nem zúzza magát halálra, és élete nem vész kárba, hanem „csak” megalázottá lesz, az Úrhoz kiált, ahová lehajol érte az Isten (6–7).

De az Úr ennél is sokkal többet tett értünk.

Jézus Krisztus evangéliumát ennél szebben nem lehet kifejezni: Az Úr javamra döntötte el ügyemet.

Örök, megtartó szeretetével vett körül minket, mert nem hagyta cserben alkotásait (7–8).

Az Úr úgy segít meg, hogy megvált.

A zsoltár látomása, hogy eljön az az idő, amikor a föld minden királya az Urat magasztalja majd, vagyis minden ország, minden nép elismeri egykor, hogy ennek a világnak van élő, személyes Istene (4).

Arra nézve is van kijelentésünk, hogy mikor lesz ez (Filippi 2,11).

AZ EMBER LEGNAGYOBB NYOMORÚSÁGA, hogy akkor kezdi el értékelni mindazt, amit kapott az Úrtól, életét, egészségét, szeretteit, munkáját, hitét, kultúráját, értékeit; – amikor az Úr azokat elveszi tőle.

– 1. Isten népe a babiloni fogságban visszaemlékezett korábbi életére, Istenére, hitének kincseire, országára, városára és templomára. Idegen országban emelkedett érzékenységgel és bizonyossággal, szent vágyódással énekelték zsoltáraikat (1). Ezt hallva, sanyargatóik öröménekre kényszerítették őket, cinikusan és megalázóan (2–3).

– 2. Ekkor kétségbeesett és elkeseredett indulat ragadta el Isten népét. Parancsra, fogságban, idegenek között nem énekelnek az Úrnak, csak azért, hogy szent ügyük nevetség tárgya legyen.

– 3. Dacos, de fontos hitvallást tesznek, miszerint soha nem feledkeznek el hitükről, városukról, templomukról, szent értékeikről. Inkább a halál, mint Istenük és hitük megtagadása (4–6).

– 4. Ekkor azonban az érzelmek fokozódnak, indulataik emberivé lesznek, amikor ellenségeikre, a rajtuk gúnyolódó edomitákra, valamint az őket fogvatartó Babilonra kegyetlen pusztulást kérnek Uruktól (7–9). Ez emberi, túlzottan is emberi, de mégis érthető. Jézus Krisztus megmutatta, hogy Isten gondolata más. De Jézus Krisztus arra is megváltott és erőt adott, hogy csak saját hitünkhöz hűen szerethetjük a másikat.

János 19,31–42

339. dicséret

FELELGETŐS.

– 1. Az istentisztelet vezetője dicséri az Urat, és hálát ad az Úr csodás tetteiért: a teremtésért (1–9), a szabadításért (10–15), a pusztában való vezetésért és védelemért (16–26). Isten népének boldog kiváltsága, hogy bízhat az Úrban, magasztalhatja, mint teremtő, megváltó, megtartó Istenben, aki eledelt ad minden élőlénynek (25), és örökséget ad népének (22).

– 2. Ez az örökség Jézus Krisztusban maga az üdvösség, Isten országának teljessége, amely kiemel bennünket a halálos völgy minden megaláztatásából (23). Csodálatos üzenete a zsoltárnak, hogy éppen ennél a versnél többes számra vált a zsoltár, jelezve, hogy Izráel népén túlmutat Isten könyörülő kegyelme. Van miért hálát adni (26).

– 3. Fontosak a gyülekezetet is aktivizáló feleletek, amelyek testben, lélekben, hitben fáradtan is megtartanak bennünket Isten közelében, a hitigazságok bizonyosságában, nemzedékről nemzedékre. Ugyanakkor ezek a feleletek közösséggé formálnak bennünket az Isten színe előtt, és az egyhangúan azonos formula folyamatos ismétlése áldott erővel ruházhat fel a Szentlélek által. Isten Igéjének hirdetése ennél sokkal több és gazdagabb, de a gyülekezet hallható felelete megszilárdíthat az igei üzenetben.

János 19,16b–30

337. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

A 120. zsoltártól a 134. zsoltárig, tizenöt zsoltár alkotja az úgynevezett Zarándokénekeket.

Előtte a 113–118. zsoltárokat Isten dicséretére felhívó Halleluja zsoltároknak nevezzük.

Ennek a sornak folytatása a 135–136. zsoltárok.

A 136. zsoltár ezek közül is kiemelkedik, mint Nagy Halleluja zsoltár.

Aminek kistestvére az ezt megelőző 135. zsoltár, amelynek néhány verse ebben a zsoltárban is megtalálható.

Az ó-egyházban a közös imádság bevett formája volt a litánia, amit a pap vezetett elő, és a gyülekezet, mint kórus együtt felelt arra állandó szólammal.

Ennek a litániának ótestamentumi előképe az antifónikus, felelgetős istentisztelet.

A felelgetős istentisztelet ismétlődő válaszait elhagyva áll össze a zsoltár gerince.

MIÉRT DICSÉRHETJÜK AZ URAT?

–Dicsérjük Őt, mert jó az Úr!

– Dicsérjük Őt, mert az Ő irgalmas jóságából, az Ő tulajdonai, választottai lehetünk (1–4).

– Dicsérjük Őt, mert irgalmas jósága hitet ajándékozott nekünk; – azt a tudást és bizonyosságot ajándékozta nekünk, amely minden ismeret és bizalom csúcsa, miszerint Ő az egyetlen Isten (1–7).

– Dicsérjük Őt, mert az Úr jósága nem engedte, hogy „élettelen bálványok” szolgálatában állva, azokhoz hasonlóan halálban maradjunk. Gondoljunk csak bele, sokféle bálványaink közül mi marad meg ezen a világon túl, bár sokuk már e földi életben limlommá és szemétté lesz (15-18).

– Dicsérjük Őt, mert Ő megszabadított bennünket. Izráel életében ez a konkrét tapasztalat Jézus Krisztusban mindenki számára örömhírré lett. Ő nem ver meg senkit azért, hogy saját népének kedvezzen, hanem egyszülött Fiára terhelt minden csapást, hogy minket felemelhessen (8–14).

– Dicsérjük mindnyájan az Urat, mind akik csak félhetjük Őt, Izráel háza és a népek egyaránt (19–21).

János 19,1–16a

341. dicséret

ÁLDANI AZ URAT.

– 1. Istent áldani, azt jelenti, hogy leborulunk Őelőtte, elismerjük, hogy Ő az Úr, aki Jézus Krisztusban megváltott, szeret, nem vetett el, irgalmába fogadott. Ezért Őrá bízzuk magunkat mindenben, teljesen Őrá hagyatkozunk, ahogy az erkély az azt hordozó oszlopokra.

– 2. Istent azok áldhatják, akiket az Úr már mindent megelőzően megáldott, örök élettel, hittel, szolgálattal. Vagyis szolgái áldhatják az Urat, de azok mind áldják; – és ha sok apró különbség is van Isten szolgái között; – mégis tudják együtt is áldani az Urat. Ma ez igen fontos: Úr szolgái mindnyájan áldjuk Urunkat, együtt valljuk, hogy Jézus Krisztus az Úr, aki teremtett és újjáteremtett (3).

– 3. Istent az Úr házában, a látható „templomos” keretek között áldhatjuk mindenekelőtt. Az Ő látható házára, egyházára nemet mondva, maszek hitünk saját magunk ügyét, saját magunk „vallását” képviseli, és nem az Urat. Ugyanakkor Isten áldása folytatódik az Úr házán kívül, ott ölt testet, ott lesz hitelessé: éjjel és nappal, mindig és mindenkor (1–2).

János 18,33–40

342. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Felemelhetjük kezeinket, vagy összekulcsolhatjuk az Úr házában; – akár vitatkozhatunk is, hogy melyik a helyes magasztalása közös Urunknak, ha közben egymásra kezet emelünk odakint, akár átvitt értelemben is.

De szerethetjük egymást egy általános szeretettel, ha ugyanakkor nem vállaljuk fel az Úr látható házát; – szeretetünk emberi, mindent összemosó szirupos lé, amibe beleragadnak szeretetünk áldozatai, és belevesznek.

A TESTVÉREK EGYETÉRTÉSE.

– 1. Az egyetértés nem egység. Ezért az „egyetértés” egy pontos és valós kifejezés, ugyanakkor Istennek tetsző. Ez az egyetértés nem egység, mert ebben a világban nincs egység, a testvérek között sincs, a Jézus Krisztust követők között sincs. Különbözőek vagyunk adottságokban, lehetőségekben, kegyelmi adottságokban, kinek-kinek mást és mást világít meg a Szentlélek az Igéből is. Az egység hűtlenséggé lehet az Úrhoz, ha a kelleténél jobban bővítjük a kört.

– 2. Ez az egyetértés csak az Úr Jézus Krisztusban lehetséges. Ő az, akire nézve, akiben egyet értünk, hiszen Őbenne együtt, hitben valljuk, hogy Ő az Isten Fia, Megváltó. Mindent az Úr Jézus Krisztus evangéliumának világosságból szemlélünk.

– 3. Ugyanakkor megváltásért és megtérésért kiáltó bűn, ha elsőrenden nem az Úrra tekintünk, hanem a saját kegyes meglátásunkra és gyakorlatainkra, és ennek nyomán gyűlöljük a Krisztusban mégis „más” testvérünket. Könyöröghetünk a Szentlélek olajáért, a mennyei harmatért, hogy tisztítson meg bennünket, és adjon egymás között hívő egyetértést és testvéri szeretet az Úrban. Amíg ezt nem abszolváltuk, addig nincs rajtunk áldást. Mert csak az Úr Jézus Krisztusban küld áldást nekünk az Úr; – oda, ahol Ő van (2–3).

János 18,28–32

440. dicséret