Az erőszakos ember halálra kínozza a másikat.

Nem feltétlenül testi erőszakról van itt szó. A lelki, szellemi erőszak ugyanolyan halálos lehet. Az is erőszaknak minősül, amikor valaki „sok”, túllép egy határt, mindig szól, mindig ír, mindig válaszol, mindig jelen van. Ennek „csak” fokozata, ha valaki gőgösen, ambícióval, dominánsan teszi ezt; – ügyeskedve, másokon áttaposva.

Meddig mehetünk el saját magunk ügyében? Felmentheti a törekvőt, ha az illető tehetséges? Jaj, annyi a tehetség! Ha ezek közül mind érvényesülni akar, megemésztjük egymást. A tehetség csendes szolgálatban bontakozhat ki a leginkább. De ezt ma még hitben sem merjük elfogadni. Az Úr által megnyitott kapukon be kell menni, az ott kapott lehetőségekkel kötelességünk élni, az Isten dicsőségére, az Ő ügyének javára, amely másoknak is csak épülésére lehet.

Egyébként halálos viperafészek az életünk! A bűnös élet ilyen (1–6). Megváltásra szorulunk. Ezért könyörög a zsoltáros (7–14).

János 20,30–31

185. dicséret

Hozzáfűzés az Igemagyarázathoz

A zsoltárost, könyörgése közben magával sodorja a gyarló emberi indulat, ami átkot mondat vele ellenségére (11–12).

Ebből meg kell szabadulni, az Úrban.

Inkább járuljunk ezzel az indulattal mindig az Úrhoz (14), hogy megnyugodva, hittel intézhessük ügyeinket, dolgainkat.

Nagy kérdés, van-e esélyünk a viperafészekben?

Az is az Úr szabadítása, hogy nem enged viperák közé, ha pedig odaküld, ad botot a kezünkbe.

Nem kell feltétlenül ütni, de láttatni kell a botot, valamint a viperák fejét le kell szorítani.

Ez igenis szükséges.

Ez a „hasadt” világ ilyen.

Valamikor bottal, de mindig szelíd lélekkel… (1Korinthus 4,21)