AZ EMBER LEGNAGYOBB NYOMORÚSÁGA, hogy akkor kezdi el értékelni mindazt, amit kapott az Úrtól, életét, egészségét, szeretteit, munkáját, hitét, kultúráját, értékeit; – amikor az Úr azokat elveszi tőle.

– 1. Isten népe a babiloni fogságban visszaemlékezett korábbi életére, Istenére, hitének kincseire, országára, városára és templomára. Idegen országban emelkedett érzékenységgel és bizonyossággal, szent vágyódással énekelték zsoltáraikat (1). Ezt hallva, sanyargatóik öröménekre kényszerítették őket, cinikusan és megalázóan (2–3).

– 2. Ekkor kétségbeesett és elkeseredett indulat ragadta el Isten népét. Parancsra, fogságban, idegenek között nem énekelnek az Úrnak, csak azért, hogy szent ügyük nevetség tárgya legyen.

– 3. Dacos, de fontos hitvallást tesznek, miszerint soha nem feledkeznek el hitükről, városukról, templomukról, szent értékeikről. Inkább a halál, mint Istenük és hitük megtagadása (4–6).

– 4. Ekkor azonban az érzelmek fokozódnak, indulataik emberivé lesznek, amikor ellenségeikre, a rajtuk gúnyolódó edomitákra, valamint az őket fogvatartó Babilonra kegyetlen pusztulást kérnek Uruktól (7–9). Ez emberi, túlzottan is emberi, de mégis érthető. Jézus Krisztus megmutatta, hogy Isten gondolata más. De Jézus Krisztus arra is megváltott és erőt adott, hogy csak saját hitünkhöz hűen szerethetjük a másikat.

János 19,31–42

339. dicséret