A MÉCSES utat mutat. A mécses megfogható, látható tárgy, de túlmutat önmagán.

– 1. Fontosak az ilyen konkrét mécsesek, amelyek érzékelhetőek, és reményt ajándékozóan többek önmaguknál. Ilyen „mécses” a családom. Meg kell ölelnem a feleségemet, a lányaimat, hogy reményt gyűjtsek. Szükségünk van reménységünk „érzéki” megtestesülésére, amely pontosan jelzi, hol tapasztalhatjuk meg leginkább ezt a reménységet ebben a világban, minden más gondolat, vélemény, káosz és kísértés ellenére is.

– 2. Ez a mécses, ez a megtestesülés, Isten népe számára Dávid király, a Sion hegye volt, a szent ládával és a templommal. Ezzel a hitvallással lehatárolta a zsoltár azt is; – hogy nem a salamoni, hanem a dávidi hagyomány a fontosabb. Fontos tisztázni, miként tapasztaltuk meg leginkább az Úr szabadító hatalmát. Ebben a világban le kell határolni mindent. A mécses is egy meghatározott teret világít meg.

– 3. Ezek a „mécsesek” megvilágítják a ránk bízott isteni kincseket, és közben rávilágítanak a krisztusi tágasságra. Dávid utóda, Jézus Krisztus, aki mindent az örök összefüggésekbe helyezett, anélkül, hogy azok itteni megtestesülésére nemet mondana odaát.

János 18,24–27

215. dicséret

Április 15. – A teljes igemagyarázat

(17) „…gondom lesz felkentem mécsesére.” (Zsoltárok 132)

A MÉCSES utat mutat.

A mécses fontos.

A mécses megfogható, látható tárgy, de túlmutat önmagán.

– 1. Fontosak az ilyen konkrét mécsesek, amelyek érzékelhetőek, és reményt ajándékozóan többek önmaguknál.

Ilyen „mécses” a családom.

Meg kell ölelnem a feleségemet, a lányaimat, hogy reményt gyűjtsek, és közben kifejezzem, mennyire szeretem őket, és milyen hálás vagyok érettük az Istennek.

Szükségünk van reménységünk „érzéki” megtestesülésére, amely pontosan jelzi, hol tapasztalhatjuk meg leginkább ezt a reménységet ebben a világban, minden más gondolat, vélemény, káosz és kísértés ellenére is.

– 2. Ez a mécses, ez a megtestesülés, Isten népe számára Dávid király, a Sion hegye volt, a szent ládával és a templommal.

Ez a dávidi és sioni gondolat egysége.

Ezzel a hitvallással lehatárolta a zsoltár azt is; – hogy nem a salamoni, hanem a dávidi hagyomány; – hogy nem silói és garizimi, hanem a sioni szent hely a legfontosabb megtestesülése az élő Isten jelenlétének.

Fontos tisztázni, miként tapasztaltuk meg leginkább az Úr szabadító hatalmát.

Ebben a világban le kell határolni mindent.

A mécses is egy meghatározott teret világít meg.

– 3. Ezek a „mécsesek” megvilágítják a ránk bízott isteni kincseket, és közben rávilágítanak a krisztusi tágasságra.

Vagyis, másként mondva ugyanezt: Ezek a „mécsesek” azért szükségesek, hogy megmaradhassanak a ránk bízott isteni kincsek, és azokon túlláthassunk mennyei, krisztusi tágasságba, reménységgel.

Dávid utóda, Jézus Krisztus, aki mindent az örök összefüggésekbe helyezett, anélkül, hogy azok itteni megtestesülésére nemet mondana odaát.

Dávid mécses, aki Jézus Krisztusra, a világ világosságára mutat ebben a csalókán csillogó, szürke világban (János 8,12).

Kell az isteni ígéretek érzéki megtestesülése.

A reformáció ebben a tekintetben mindent elvetett; – azt is, ami biblikus lehetne. Ugyanakkor mégis jól tette ezt.

Mert az érzéki megtestesülés kísértés, megkötözhet, bálvánnyá lehet.

Jézus Krisztus, Dávid utóda a legtökéletesebb megtestesülés.

Őrá tekintve áldjuk azokat, akikben, amikben látjuk az Ő szeretetének jeleit, reménységgel tekintve az üdvösségesen teljes jövőbe!

SZÜLJÖN ÚJJÁ BENNÜNKET A MI URUNK.

– 1. Így nem csupán érteni fogjuk, hanem megélni és megtapasztalni, amit a mi Urunk a kisgyermekekkel kapcsolatosan mondott (Márk 10,14).

– 2. A kisgyermek legfőbb jellemzője az, hogy boldog, elégedett, csendes, amikor az anyja közelében van, aki táplálja és védi. Ilyenkor nem kell neki semmi több, semmi más.

– 3. A mai nevelés már csecsemőkortól átalakította ezt a jézusi képet, aminek eredménye egy hisztériázó, jólétében szeretet helyett múlandó tárgyakkal elkényeztetett gyerek. Ezekből lesznek a „farizeusok”, akik profik, tehetségesek, nagy tekintélyűek, harsányan vitába szállnak bárkivel, mert megcáfolnak, letorkolnak bárkit, hogy aztán gátlástalanul uralkodjanak.

– 4. Tégy bennünket gyermekeiddé, Urunk! Nem elég gyermekké lennünk, a gyermekekről látott mai tapasztalataink szerint, hanem a Te gyermekeiddé formálj bennünket, Urunk! Csak, ha az Úr csitít le, mint jó anya a gyermekét, (2), akkor van esélye ennek a világnak, egyébként „karakánul” feszülő agyunk, testünk, valónk átgázol mindenen…

János 18,19–23

331. dicséret

Április 14.– A teljes igemagyarázat

(2) „…csitítottam, csendesítettem lelkemet…” (Zsoltárok 131)

Ezt a zsoltárt olvassuk, imádkozzuk, hogy ezáltal SZÜLJÖN ÚJJÁ BENNÜNKET A MI URUNK.

– 1. Így nem csupán érteni fogjuk, hanem megélni és megtapasztalni, amit a mi Urunk a kisgyermekekkel kapcsolatosan mondott: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa.” (Márk 10,14)

– 2. A kisgyermek legfőbb jellemzője az, hogy boldog, elégedett, csendes, amikor az anyja közelében van, aki táplálja és védi.

Ilyenkor nem kell neki semmi több, semmi más.

Nem véletlen az sem, hogy a jézusi képből az anya közelsége következik, noha az atya is sziklaszilárdan ott áll a háttérben.

A kisgyerek azonban az anya szolgálatán keresztül érzi meg az Atya biztonságot adó szeretetét.

Az anyaszentegyház rendjében, felvállalt közösségében tapasztalható meg az Úr megváltó ereje.

Nem véletlen, hogy sokan éppen ez ellen tiltakoznak: Isten talán kell, de egyház nem, mert az az isten kell, akit én kigondolok.

– 3. A mai nevelés már csecsemőkortól átalakította a jézusi képet, aminek eredménye egy nem, vagy alig szoptatott, kiskorától bizonytalansággal küzdő, hisztériázó, jólétében szeretet helyett múlandó tárgyakkal elkényeztetett gyerek, akire soha nem szólnak rá, és minden nyekkenését kielégítik külső dolgokkal, odaadás helyett.

Ezekből lesznek a „farizeusok”, akik profik, tehetségesek, nagy tekintélyűek, harsányan vitába szállnak bárkivel, mert megcáfolnak, letorkolnak bárkit, hogy aztán gátlástalanul uralkodjanak.

– 4. Tégy bennünket gyermekeiddé, Urunk!

Nem elég gyermekké lennünk, a gyermekekről látott mai tapasztalataink szerint, hanem a Te gyermekeiddé formálj bennünket, Urunk: akik Benned bíznak (3), ezért nem fuvalkodik fel a szívük, nem kevély a tekintetük, megelégszenek kapott lehetőségeikkel, és azokkal élnek hálaadással, azaz nem törekvők, hanem csendesek, egy harsány világban (1).

Csak, ha az Úr csitít le, mint jó anya a gyermekét, (2), akkor van esélye ennek a világnak, egyébként „karakánul” feszülő agyunk, testünk, valónk átgázol mindenen…

Samuel Beckett sírjánál álltam nemrégiben. Eszembe jutott a „Godot-ra várva” című drámája. Egy nagy szemétkupacon ülve várnak többen egy Godot nevezetű emberre, aki majd, ha megjön, akkor minden jobb lesz.

Várunk, mítoszokat gyártunk, emberekben reménykedünk: majd jobb lesz, mert most rossz. Az ember alapvető problémája túlmutat a társadalmi és e-világi összefüggéseken. Az emberlét mélységét, az ember „világba kivetett” árvaságát és halandóságát (Hankiss Elemér, Az emberi kaland) nevezi a zsoltáros bűnnek, amely persze konkrét bűnök forrása. Itt lehetne sorolni a Tízparancsolat valamennyi passzusának megszegését (1–4).

Valódi reménységünk: emberen túli reménység, az élő Istenbe, a teremtő és megváltó Úrba vetett reménység. Ő az, aki Jézus Krisztusban megmutatta, hogy a bűnt nem lehet felmentéssel, vagy megtorlással semmivé tenni, csak megbocsátással. Isten az, aki megbocsáthatja a bűnöket. Ez a kegyelem fénysugara. Mi ezt az Urat várjuk, az Ő ígéreteiben bízunk, az Ő megváltó szeretetéből élünk (5–8). 

János 18,12–18

3. zsoltár

HITVALLÓ ZSOLTÁR ez, amelyet a gyülekezeti istentiszteleten énekeltek.

– 1. Ilyenkor Isten népe visszatekintett múltjára, majd ezt összegezte: Sokan szorongatták őket, hitüket, de mégsem bírtak velük (1–3). Isten azonban igazságos volt. Isten nem engedte népét vég nélkül bántani, megszégyenítette gyűlölőiket. Ezek előbb-utóbb kitépett fűcsomókká lettek, amelyeket nem érdemes az aratáskor kévébe kötni. Isten áldásának hiányára mutat ez a kép. Kárt szenvednek mindazok, akik Isten népét bántják. Az áldás hiánya átok (4–8).

– 2. Hitvalló, hitvédő, harcos zsoltár ez. Valóban, világunkban, ahol illatozik mindenféle virág, csak hitvalló, bátor bizonyossággal lehet megmaradni a hitben.

– 3. Ugyanakkor Jézus Krisztus még ennél a harcos hitnél is nagyobb bizonyossággal szolgált közöttünk, és minket is erre a bizonyosságra váltott meg, miszerint édeskevés az a lelkület, amely harcosan állítja, hogy neki van igaza, és átkot szór másokra, mert őt az istene úgyis megsegíti. Jézus Krisztus sokkal többet ajándékozott nekünk ennél a primitív szemléletnél. – Valóban megszégyenülnek az Úr ügyének gyűlölői. Éppen ez a bizonyosság ad nekünk erőt és szelídséget ahhoz, hogy mi senkit ne gyűlöljünk; – hitünkre és igazságunkra hivatkozva se.

János 18,1–11

334. dicséret

Isten áldása az Ő ajándékait hirdeti, amelyeket csak Ő adhat. EZEK AZ ÁLDÁSOK AZ ISTENFÉLELEM AJÁNDÉKAI (1).

– 1. Isten áldása, ha valaki a saját keze munkájából élhet; – nem szorul másokra; – egészséges, ezért tud dolgozni; – és munkájának kellő gyümölcse van, amelyet ő használhat fel, vagyis nem vesznek el tőle mások, hanem ő adhat másoknak. Nincs ennél nagyobb ajándék (2).

– 2. Isten áldása, ha valakinek van családja, felesége, gyermekei. Ez a zsoltár a család dicsérete. A Biblia családmodellje egyértelmű. Minden egyéb áldások forrása ez; – az Úrban (3).

– 3. Isten áldása azonban akkor is megtapasztalható, ha ezeknek híjával vagyunk: – ha még nem látjuk munkánknak gyümölcseit; – ha egyedül maradtunk; – vagy családi életünk kudarcot szenvedett. Itt emelkedik igazán mennyei magasságokba a zsoltár, hiszen Isten áldásáért imádkozik, azokat is magához ölelve, akik nem Isten földi, konkrét ajándékaiban tapasztalják meg Isten áldását. Jeruzsálem majdani jólétét meglátni (5), ahogy az imádság fogalmaz, túlmutat az e-világban megtapasztalható áldások keretein (4–6).

János 17,20–26

397. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Ez a zsoltár egyértelművé teszi azt, hogy miként ölthet testet Isten áldása ebben a világban.

Nagy szabadságunkban sokfelé kereshetjük a „boldogságot”, de csak az istenfélő ember, aki az Úr útján jár, tapasztalhatja meg azt: – itt és maradéktalanul odaát; – jólétben és próbatételekben; – békességben és békétlenségben egyaránt (4–6).

ISTEN ÁLDÁSÁRÓL…

– 1. Isten áldása az Ő megváltó, szabadító, vezető jelenléte földi életünkben, amely által mi is áldássá lehetünk ebben a világban. Isten áldása nélkül hiábavaló minden emberi erőlködés (1–2).

– 2. A zsoltáros úgy beszél Isten áldásáról, hogy olyan az Isten áldása, mint a „hős” kezében a nyilak. Isten fogja nyílvesszőjét, kiveszi azt tegzéből, ráhelyezi az íjra, biztos kézzel irányba helyezi azt, majd remegés nélkül megfeszíti az íjat és a nyílvessző pontosan célba talál, egy picit megrezdül és megnyugszik ott. Mindez úgy történik, hogy akármilyen csendben suhan az irányba kilőtt nyílvessző, vele együtt még a levegő is az általa mutatott biztos irányba hasít. Isten felhasznál bennünket, hiszen mi az Ő eszközei vagyunk. Tovább gondolva a képet, ha nekünk kell céloznunk és remegne a kezünk, akkor odaáll mellénk, mint apa a fia mellé és segít célozni, nem másokat lenyilazni, hanem mindent örök rendjének örömébe irányítani. Isten népe az örök rend irányába állított nép.

– 3. Ennek az irányba állított életnek, vagyis Isten áldásának konkrétumai a házasság, a család és a gyermeknevelés hitben megélt nagy ajándékai (3–5).

János 17,6–19

233. dicséret

ISTEN NÉPÉNEK TAPASZTALATA…

– 1. Isten népe már megtapasztalta, milyen az, amikor az Úr hatalmasan cselekszik népéért, és jóra fordítja megnyomorított életüket (3).

– 2. Minden itt, a halál árnyékának völgyében megtapasztalt szabadítás azonban csak előíze annak a tökéletes szabadításnak, amely Jézus Krisztus visszajövetelekor lesz a miénk. Addig, mint az álmodók, bizonyossággal, már most a szabadítás örömében élünk (2–3). Ezzel a bizonyossággal reméljük, hogy az Úr egykor teljességgel jóra fordítja sorsunkat (1).

– 3. Addig azonban marad a könyörgés: „Fordítsd jóra sorsunkat, Uram…” (4). Mert jólétben és szükségben, egészségesen és betegen, öregen és fiatalon egyaránt a „délvidéki, kiszáradt patakokhoz” hasonlít az életünk. Sír itt mindenki; – az elkényeztetett, arcátlan, szemtelen, agresszív és követelő gyerek ugyanúgy, mint az idős és testi kínokban szenvedő haldokló; – sírnak itt a yachtos buli orgiáiban ugyanúgy, mint az aknamezők poklában; – de sírnak az Isten népének hitükben gőgös kegyesei is, akik a saját, kizárólag igaznak tartott tanaik és gyakorlataik mankóira támaszkodnak a feltámadott Jézus Krisztus helyett (4–6)…

János 17,1–5

344. dicséret

Április 9. – A teljes igemagyarázat

(4) „Fordítsd jóra sorsunkat, Uram…” (Zsoltárok 126)

ISTEN NÉPÉNEK TAPASZTALATA…

– 1. Isten népe már megtapasztalta, milyen az, amikor az Úr hatalmasan cselekszik népéért, és jóra fordítja megnyomorított életüket (3).

– 2. Minden itt, a halál árnyékának völgyében megtapasztalt szabadítás azonban csak előíze annak a tökéletes szabadításnak, amely Jézus Krisztus visszajövetelekor lesz a miénk.

Addig, mint az álmodók, bizonyossággal, már most a szabadítás örömében élünk (2–3).

Ezzel a bizonyossággal reméljük, hogy az Úr egykor teljességgel jóra fordítja sorsunkat (1).

– 3. Addig azonban marad a könyörgés: „Fordítsd jóra sorsunkat, Uram…” (4).

Mert jólétben és szükségben, egészségesen és betegen, öregen és fiatalon egyaránt a „délvidéki, kiszáradt patakokhoz” hasonlít az életünk.

Sír itt mindenki;

– az elkényeztetett, arcátlan, szemtelen, agresszív és követelő gyerek ugyanúgy, mint az idős és testi kínokban szenvedő haldokló;

– sírnak itt a yachtos buli orgiáiban ugyanúgy, mint az aknamezők poklában;

– de sírnak az Isten népének hitükben gőgös kegyesei is, akik a saját, kizárólag igaznak tartott tanaik és gyakorlataik mankóira támaszkodnak a feltámadott Jézus Krisztus helyett.

– 4. Reménységünk, hogy akik eközben tényleg sírnak, megszomorodva, megváltás után kiáltva, azok vigasztalást, örök szabadítást nyernek (Máté 5,4), „így aratnak majd” (4–6).

Jeruzsálemet hegyek veszik körül, népét pedig az Úr karolja át (2) – hallhattuk a Zsoltárból. Aki az Úrban bízik, az bizonyosságban él. MIT JELENT BIZONYOSSÁGBAN ÉLNI?

– 1. Megtapasztalod, hogy átölel az Isten. Mint ahogy a Kárpát-medencét is hegyek veszik körül, ami egy védelmet, egy óvó biztonságot jelent. Mit jelent az, ha valakit átölelek? Odalépek a szeretteimhez, a „enyémekhez”, túl a társadalmi szerepeken, átlépve az illendő kommunikációs teret, és megölelem őket. Így ölel át bennünket az Úr. Úr népét átölelő mozdulata, a megváltó, gyöngéd, óvó, örök biztonságot adó szeretet evangéliumát hirdeti meg. Átölel, lehatárol bennünket a maga számára, elkülönít, tulajdonaivá tesz bennünket az Úr (2).

– 2. Ez a bizonyosság megszilárdít. Akik az Úrban bíznak, nem ingadoznak. Aki szilárd, akit az Isten szilárdított meg, az mindig szelíd. Aki nem szelíd, az valószínűleg nem szilárd, hanem nagyon is ingatag, emiatt agresszív (1).

– 3. Ez a bizonyosság megtart. Az Úr átölel, megszilárdít, hogy az igazak nehogy a bűnösök útjára vetemedjenek! Az Úr nem engedi, hogy az Ő rendjének „határát” túllépjük; – nem engedi, hogy bedaráljon bennünket az élet (3–5).

János 16,29–33

204. dicséret

A SZABADÍTÓ ISTEN DICSÉRETE.

– 1. Ez a zsoltár általánosan fogalmazza meg a veszedelemből népét megszabadító Isten dicséretét. A zsoltáros szándékosan elhagyja a magasztalás mögött rejlő konkrét esemény megnevezését. Az általánosítás teszi lehetővé, hogy teljesen a magunkévá tegyük az üzenetet.

– 2. Ez a szabadítás mindig ugyanabból a veszedelemből ment meg. Hiszen a „hasadt”, bűntől rontott világban két irányból érhet bennünket halálos veszedelem: – ránk tör az emberi gonoszság, ezernyi életért, többért, presztízsért, hatalomért folytatott küzdelemben, amelyekben elevenen zabáljuk fel egymást; – illetve ránk törhet ezernyi áradat, természeti csapás.

– 3. Ez a szabadítás az Úr műve. Csak Ő szabadíthat meg. Konkrét helyzetekből is csak Ő menthet meg, még ha azt a szerencsének tulajdonítanánk is. Ha nem lett volna velünk az Úr, már nem élnénk (1). Minden kegyelem, mert törékeny madarak vagyunk, és sok a tövis, a durva „drót”, a tőr és a vérengző vadállat ebben a világban (6–8). Csak az Úr szabadíthat meg akkor is, amikor ebben a világban már nincs segítség számunkra…

János 16,23b–28

156. dicséret

Április 7. – A teljes igemagyarázat

(8) „A mi segítségünk az Úr nevében van…” (Zsoltárok 124)

A SZABADÍTÓ ISTEN DICSÉRETE.

– 1. Ez a zsoltár általánosan fogalmazza meg a veszedelemből népét megszabadító Isten dicséretét.

A zsoltáros szándékosan elhagyja a magasztalás mögött rejlő konkrét esemény megnevezését, mert azt mindenkor a maga idejében tapasztalja majd meg Istennek népe, különböző korokban másként, de mindig ugyanolyan valóságosan.

Az általánosítás teszi lehetővé, hogy teljesen a magunkévá tegyük az üzenetet, és bátran alkalmazzuk azt saját helyzetünkre, a Szentlélek által.

– 2. Ez a szabadítás mindig ugyanabból a veszedelemből ment meg.

Hiszen a „hasadt”, bűntől rontott világban két irányból érhet bennünket halálos veszedelem: – ránk tör az emberi gonoszság, ezernyi életért, többért, presztízsért, hatalomért folytatott küzdelemben, amelyekben elevenen zabáljuk fel egymást; – illetve ránk törhet ezernyi áradat, természeti csapás.

Mindkettő az emberlét árvaságát, nyomorúságát igazolja ebben a rideg világban, valamint a megváltás szükségességét.

Külön lehetne szólni Isten hitvalló népének e-világi küzdelmeiről, de most maradjunk az általánosan emberinél.

– 3. Ez a szabadítás az Úr műve.

Csak Ő szabadíthat meg.

Konkrét helyzetekből is csak Ő menthet meg, még ha azt a szerencsének tulajdonítanánk is.

Ha nem lett volna velünk az Úr, már nem élnénk (1).

Minden kegyelem, mert törékeny madarak vagyunk, és sok a tövis, a durva „drót”, a tőr és a vérengző vadállat ebben a világban (6–8).

Csak az Úr szabadíthat meg akkor is, amikor ebben a világban már nincs segítség számunkra, mert lejárt az Őáltala kiszabott időnk.

De Jézus Krisztusban örök életünk van.

Ezt az örömhírt még az ószövetségi gondolatsor szerint sejteti a zsoltáros (7).

Számunkra azonban ez már valóság.

Az Úr nem adott oda minket a pusztító gonosznak, akkor sem, ha sok gonoszság történik velünk (6).

Gondoljunk Jóbra (Jób 1,12).

– 4. Áldjuk a szabadító Urat, a mi segítségünket, aki az eget és a földet alkotta, és aki Jézus Krisztusban újjáteremtette azokat! (8)

– A magyar vizslánk megöregedett. A kiszabott ideje lassan letelik. Hófehér a pofája, tele van csomókkal a teste, alig lát, szinte süket, sokat fekszik, nehezen jár… Mégis, amikor hazaérek, és észleli, azonnal ugrana, jönne elém, többször próbálkozik felkelni, visszazuhan, de leküzdi a testi fájdalmat, megrázza magát, és az „agg eb”, farkát csóválva siet, ahogy csak tud, a megismert és felismert gazdi felé. Megújul, kivirul ebben a találkozásban, nem enged el, amíg nem történt meg az érintés, a simogatás, az üdvözlés. „Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz engem.” (1Mózes 32,27)

– Gyökössy Endre „mennyei gazdának” nevezte az Urat. Aki Őt megismerte, aki egyszülött Fiában felismerte a Megváltót, és aki Őt elismerte élete egyetlen megtartójának, megoldásának; – az minden körülmények között áldott, annak üdvössége van.

– A zsoltáros zarándok az Úrhoz emeli tekintetét, a mennyei Gazdához (1), ahogy a szolgák uruk „áldó, üdvözítő kezére” néznek, amíg az meg nem könyörül rajtuk (2). A megváltott szolga bizonyossággal tudja, hogy noha ebben a „hasadt” világban sokféle gyalázat történhet, amivel torkig lehetünk (3–4), mi ilyenkor is mennyei Gazdánkat keressük, Őrá figyelünk, Őrá tekintünk, ugrunk, ha szólít!

János 16,16–23a

367. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Szeretem ezt a köszöntést, amit a „világi” levelezésekben is használunk: „Üdvözlettel”.

Gyönyörű kép.

Az Úr, könyörülő Isten szolgáihoz.

A megváltott szolga pedig bizonyossággal tudja, hogy noha ebben a „hasadt” világban sokféle gyalázat történhet, amivel torkig lehetünk, mégsem lesz úrrá rajtunk a kétségbeesés (3–4).

Mennyei gazdánkat keressük mindenhol, Őrá figyelünk, Őrá tekintünk, ugrunk, ha szólít!

Itt a zsoltáros szinte A MENNYEI JERUZSÁLEM KÉPÉT tárja elénk.

– 1. Itt öröm Isten népének együtt lenni az Úr színe előtt (1–2). Itt nemcsak a „templom”, hanem a „város” részei is áldottan illeszkednek egymáshoz (3). Itt a falak között az Isten békessége uralkodik, amely minden értelmet meghalad (Filippi 4,7). Itt együtt magasztaljuk majd az Urat (4).

– 2. Megnyugtató, hogy a bírói székek is itt állnak majd (5), vagyis lesz számadás, de az nem itt van fenntartva, nem most, és végérvényesen nem is a mi számunkra rendeltetett (Róma 12,19).

– 3. Imádkozzunk egymásért, falainkon belül békességért, boldogságért, minden jóért (6–9), a testvérek legyenek barátok is (8); – ugye értjük a kettő közötti minőségi többletet, a barátság javára. Az Úr házáért, ügyéért kérjük ezt a minden jót (9), azaz az üdvösséget (Filippi 1,23). Mert, ha a „templomot” nem járja át az üdvösség tetten érhető valósága, akkor a „palotát” (7) végképp szétfeszíti a pokol…

János 16,12–15

373. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Megremegek, amikor egyik keresztyén képes a másikat kárhozatba gondolni és akár kimondva arra ítélni.

Különösen tanulságos, amikor a hitetlenné lett jóléti világban, a helyzetből következően érthető okokból megjelennek a szélsőséges keresztyén hitvallók, amelyen belül az egyes felekezetek is üdvösségkérdést formálnak a maguk felismert, bibliai igazságaiból vagy kegyességi gyakorlataiból, hagyományaikból: – Csak így, kizárólag így helyes, így jó, így és itt üdvösséges az Urat imádni!

Gyülekezeti tagjaim, munkahelyi tapasztalataik kapcsán is említik, hogy mit jelent, amikor a vadpogány környezetben megjelenik egy-egy hitvalló ember, csoport, netán a cégvezető és bizalmasai azok.

Ilyenkor nem lesz jobb, áldottabb a helyzet; – sőt, vadabb lesz; – mert a vad hitetlenség mellett megjelenik a „vad hitvalló”.

A ZARÁNDOK.

– 1. A zarándok útja (1) hosszú, fárasztó, bizonytalan, veszélyes, fenyegető. Jön a síkságról, a puszta felől, aztán készül „megmászni” a hegyi utakat, a jeruzsálemi templom felé. „Felfelé” kell menni, a templom felé. Ugyan a hegyek között sok a váratlan történés, hamis istenek oltárai, vadállatok, rablók, ki tudja, mi minden…

– 2. Aggódik a zarándok, mi tagadás. Szemeit a hegyekre emeli, és riadtan kérdezi: Honnan jön a segítsége? (2)

– 3. De a zarándok éppen attól zarándok, hogy nemcsak aggódik, hanem imádkozik is, ennek nyomán bizonyossággal halad, hiszen segítsége van, Megváltója van, a teremtő és újjáteremtő Úr (2). Nem a nap és a hold, nem csillogó, de halott „teremtmények”, hanem az élő, feltámadott, örökkévaló Úr! (6) Ő megőrzi életünket a halálos bajtól, akkor is ha beleveszünk a bajba. Jártunkban-keltünkben is velünk van, de igazából a hitben őriz meg: ez a lényeg (7–8).

– 4. A zarándok éppen ezért hitvalló, úton van, az Úr útján, ezért akármekkora is a veszély, hitében nem tántorodik meg soha (3–4), miszerint lesz számára üdvözítő megérkezés.

János 16,4b–11

370. dicséret

Április 4. – A teljes igemagyarázat

(1) „Honnan jön segítségem?” (Zsoltárok 121)

Útnak indulni mindig izgalmas.

Nemrégiben Igét hirdettem egy református testvérem hamvai felett, aki festőművész feleségével együtt sok utat tett meg nyugdíjban.

Ekkor „éltek” igazán, örültek egymásnak, miközben felesége művészi pályája is kiteljesedhetett.

Az egész életében világhíres rajzfilmek háttereit festő művésznő alkotói élete kitört a hátterek fogságából.

Amikor útnak indultak hosszú utakra, ez a testvérem mindig listát készített a fiának: ha nem térnek haza, lássa, mi hol van, és ékes rendet hagyva maguk után, utaztak el.

Felesége előbb halt meg.

Amikor pedig ő került kórházba, ugyancsak elkészült a lista.

Sejtette, ez az utolsó út…

Készült.

– 1. A zarándok útja (1) hosszú, fárasztó, bizonytalan, veszélyes, fenyegető.

Jön a síkságról, a puszta felől, aztán készül „megmászni” a hegyi utakat, a jeruzsálemi templom felé.

„Felfelé” kell menni, a templom felé.

Ugyan a hegyek között sok a váratlan történés, hamis istenek oltárai, vadállatok, rablók, ki tudja, mi minden…

– 2. Aggódik a zarándok, mi tagadás.

Szemeit a hegyekre emeli, és riadtan kérdezi: Honnan jön a segítsége? (2)

– 3. De a zarándok éppen attól zarándok, hogy nemcsak aggódik, hanem imádkozik is, ennek nyomán bizonyossággal halad, hiszen segítsége van, Megváltója van, a teremtő és újjáteremtő Úr (2).

Nem a nap és a hold, nem csillogó, de halott „teremtmények”, hanem az élő, feltámadott, örökkévaló Úr! (6)

Ő megőrzi életünket a halálos bajtól, akkor is ha beleveszünk a bajba.

Jártunkban-keltünkben is velünk van, de igazából a hitben őriz meg: ez a lényeg (7–8).

– 4. A zarándok éppen ezért hitvalló, úton van, az Úr útján, ezért akármekkora is a veszély, hitében nem tántorodik meg soha (3–4), miszerint lesz számára üdvözítő megérkezés.

– Most, hogy „eltemettük” református testvéremet, nézem azt a gyönyörű „mesés” festményt, amelyet felsége hagyatékából nekem ajándékozott az örök útra készülő „listában”.

A mesteri akvarellben felfedezem a „Vuk” rajzfilm ecsetvonásait, a gyerekkoromat, az indulást; – de ennél többet, az Úr által garantált megérkezést.

„TÖRTÉNET” MAGYARÁZZA MOST EZT A ZSOLTÁRT.

– 1. Egyik fontos barátom említette nekem a napokban: „Tudod, régóta messze távol tartom magam minden internetes fórumtól, közösségi oldaltól, de mások véleményét sem engedem oda magamhoz. Nem is akarok tudni ezekről. Ezek nagyrésze ugyanis nagyképű okoskodás, negatív vélemény, romboló kritika, bántás, mocskolódás. Fájdalmas – akár igaz, akár nem – ami olvasható. Maga a jelenség is meggyötör.”  Megdöbbentett a tömör, világos elhatárolódás.

– 2. A zarándok felment Jeruzsálembe, a templomba, hogy hálát adjon az Úrnak, mert megmentette őt a hazug ajaktól, és csalárd nyelvtől (1–2).

– 3. Olyan ez a világ, mint amikor idegenben vagyunk, durva, agresszív népek között: Mesekben, vagy Kédárban. Nem tudunk bővebbet ezekről a helyekről, talán Izmáel utódai lakták ezeket a városokat, a Kaszpi-tenger alatt. De azt tudjuk, hogy az itt lakók gyűlölték a békességet (5–7). Ennél már csak az halálosabb, amikor valaki az Úr ügyének védelmében gyalázkodik, még ha a szerinte tiszta tant védi is.

– 4. A zsoltáros parazsas nyilat kíván az ilyenre (3–4). „Mi csak” megtérésért és megváltásért imádkozunk: Krisztusért.

János 16,1–4a

380. dicséret

Április 3. – A teljes igemagyarázat

(2) „Uram, ments meg engem a hazug ajkaktól…” (Zsoltárok 120)

Néhány történet magyarázza most ezt a zsoltárt (narratíve).

Egyik fontos barátom említette nekem a napokban:

„Tudod, régóta messze távol tartom magam minden internetes fórumtól, közösségi oldaltól, de mások véleményét sem engedem oda magamhoz. Nem is akarok tudni ezekről. Ezek nagyrésze ugyanis nagyképű okoskodás, negatív vélemény, romboló kritika, bántás, mocskolódás. Fájdalmas – akár igaz, akár nem – ami olvasható. Maga a jelenség is meggyötör.” 

Megdöbbentett a tömör, világos elhatárolódás.

Ugyanakkor azonnal eszembe jutott ennek fokozása.

Megtörtént eset.

Játszótér.

Egy anyuka a kisgyerekével játszik.

A picihez odaszegődik játszani egy másik, ismeretlen lurkó.

Ennek nyomán az anyuka, és az unokázó nagyapa is beszélgetni kezdenek egymással.

Kiderül, hogy az anyuka gyülekezeti tag, ott helyben, a nagyapa pedig református lelkész, aki éppen ott nyaral.

Erre aztán a nagyapai minőségében „játszóterező” „lelkipásztor”, a számára valójában ismeretlen anyukának válogatás nélkül elkezdi szidni, gyalázni a helyi lelkészt, az anyuka lelkipásztorát…

Nem folytatom.

A zarándok felment Jeruzsálembe, a templomba, hogy hálát adjon az Úrnak, mert megmentette őt a hazug ajaktól, és csalárd nyelvtől (1–2).

Olyan ez a világ, mint amikor idegenben vagyunk, durva, agresszív népek között: Mesekben, vagy Kédárban.

Nem tudunk bővebbet ezekről a helyekről, talán Izmáel utódai lakták ezeket a városokat, a Kaszpi-tenger alatt.

De azt tudjuk, hogy az itt lakók gyűlölték a békességet (5–7).

Ennél már csak az halálosabb, amikor valaki az Úr ügyének védelmében gyalázkodik, még ha a szerinte tiszta tant védi is.

A zsoltáros parazsas nyilat kíván az ilyenre (3–4).

„Mi csak” megtérésért és megváltásért imádkozunk: Krisztusért.

A 119. zsoltár törvényt magasztaló, ezen keresztül Isten igazságát, csodálatos intelmeit dicsérő, nagyívű költeményében (129–130) SZÁMOS PONTON FELRAGYOG AZ EVANGÉLIUM.

– 1. Ugyanis az Isten törvényében (annak nemcsak betűjében, hanem igazságában, és értelmessé formáló ajándékaiban) meggazdagodó ember mégis érzi a maga elégtelenségét; – minden igyekezete, minden feddhetetlensége ellenére is látja a maga hiányosságait.

– 2. Vagyis nemcsak azokért hullat könnyeket a zsoltáros, akik nem tartják meg Isten törvényét, és nem ismerhetik az Urat (129–136); – hanem önmagáért is, aki ugyan az Úr törvényében gyönyörködhet és mégis „szüksége van”: – az Úr szabadítására; – életét megtartó kegyelmére; – az Isten mindent megelőző döntéseire; – amely segíti őt, hogy az úton maradhasson, és hívő életének töredékességét irgalmával kipótolja (174–176).

– 3. Még ebben a farizeusinak nevezett zsoltárban is milyen biztosan felragyog az evangélium, amely Jézus Krisztusban már a maga teljességében a miénk.

János 15,18–27

426. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

Mi azért gyönyörködhetünk az Úr törvényében, mert Ő mindent megtett értünk.

Minden a miénk (2Kor. 4,15), ezért Ő szív szerint késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy Őneki éljünk.

ISTEN TÖRVÉNYE AZ Ő ÖRÖKKÉVALÓ RENDJÉT TÜKRÖZI ebben a világban.

– 1. Ez a rend életmentő rend, ebben a világban, ahol mindent a bűn káosza fenyeget. Ez a rend, amely által megtart bennünket az Úr.

– 2. Jobb nekünk az Isten rendje, mint ezernyi arany és ezüst (72), amely minden rendet felborít, tökretesz ebben a világban, és pokollá teheti az emberi életet.

– 3. Ezért jobb nekünk, ha nyomorúság ér bennünket, minthogy elbizakodva elhagyjuk az Úr útját (71).

– 4. Isten törvényét mindig megelőzi a megváltás evangéliuma. Isten előbb szeretett bennünket. Aki ezt a krisztusi örömhírt befogadta, az tud Isten kegyelméből Isten rendjéhez igazodni, mígnem az örök és maradéktalan öröm kiteljesedik Isten népén (65–72). Tehát a helyes sorrend ez: evangélium, törvény, evangélium. Ebben az evangéliumi összefüggésben soha nemcsak a törvény betűje, hanem mindig annak Lelke, azaz Jézus Krisztus vezet bennünket; – a betű ugyanis megöl, a Lélek pedig megelevenít (2Korinthus 3,6).

János 15,12–17

340. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

A nyomorúság ugyanis alázatossá tesz, az Úrhoz kerget, és az Ő követésébe állít minket.

Nem jó a nyomorúság, nem jó szenvedni, de életünk nyomorúságban kiszenvedett irányváltása után, Urunk követéséből, annak üdvözítő rendjéből öröm fakad (71).

Nincs tehát nagyobb dolog, mint az Úr törvényében gyönyörködni.

Mi azonban Istennek mai népe, a megváltó Jézus Krisztus szeretetéből élve és Őt követve tudjuk, hogy Isten törvényét mindig megelőzi a megváltás evangéliuma.

A fogságban a zsidó öntudat, hagyomány, ősi forma értéke erősödött, ellenállóvá vált, összezárt; – szembefordult a külső pogánysággal, és azokkal az otthon maradt zsidókkal is, akik szép lassan alkalmazkodtak az elhatalmasodó pogány, főképpen hellenista, görög világhoz. Az előbbiek óriási áldozatokat hoztak hitükért, miközben kikerültek a fennálló hatalom politikai és gazdasági életének előnyeiből; – szemben az utóbbiakkal, akik hagyták hitüket, és élvezték az adott rend előnyeit. Jézus korára az előbbi csoportból lettek a farizeusok, az utóbbiból a szadduceusok. Az eset maga azonban újra és újra ismétlődik, más történeti körülmények között is ugyanúgy. A zsoltáros kegyessége az Isten és ember közötti viszonyt Isten törvényére alapozza, amely az élő Istennel való személyes kapcsolatot megszűkíti, és egy könyvhöz, egy gondolatrendszerhez kötve intellektuális állásfoglalássá teszi. Ugyanakkor ez a szigorú „szűkítés” abban a helyzetben „a gyülekezhet” hitének, kegyességének életben maradását jelentette. Ma is ez az egyetlen esélyünk…

János 15,9–11

126. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Ravasz László tömör, lényegi bevezetést ad a 119. zsoltárhoz.

A 22 kisebb, egyenként nyolcsoros költemények nem alkotnak semmiféle magasabb egységet.

A 22 betűs héber abc megjelenítése, az egyes szakaszok kezdőbetűiként (akrosztikon) inkább csak ziláltabbá teszik a zsoltárt.

A zsoltár Isten törvényének magasztalása.

A törvényt számos módon fejezi ki a zsoltáros: Ige, ígéret, bizonyság, határozat, utasítás, szabály, parancs, rendelés, ítélet.

Műfaji szempontból dicséret, panasz, kérés, tanítás, áldás, átok egyként szerepel ebben a zsoltárban.

A zsoltár háttere ma is beszédes…. (Lásd a magyarázatban!)

Káoszban, hitetlenségben, pogányságban ma is és mindekor csak egy lehetőségünk van: Gyönyörködni Isten Igéjében, Jézus Krisztus megváltó evangéliumában, és az abból következő szabadság rendjében.

Ez egy egyéni HÁLAÉNEK, ami egyre inkább a gyülekezet közös hálaadásává lett. Ez az ének Jézus Krisztusért ad hálát, aki az Úr nevében jött Szabadítónk (26).

– 1. Hálát adunk az Úrnak, mert örökké tart szeretete (1–4; 28–29). Minden istenfélő ember és nép boldog bizonyossága, hogy Isten szeretete örök. Minket megelőző, a jelenben hordozó, az örök jövőben megtartó szeretet ez!

– 2. Hálát adunk az Úrnak, mert örök szeretete megszabadít bennünket (5–18). Ez a szabadító szeretet kihoz minket minden nyomorúságból (5) az örök élet tágas terére (17). Ez a szabadító szeretet velünk van, ezért ember nem árthat nekünk (6–13). Magasztaljuk az Urat ezért a szabadító szeretetért: Erőnk és énekünk az Úr (14).

– 3. Hálát adunk az Úrnak, mert örök szeretete üdvösségünk kapuja (19–27); – örök napunk, amit Ő szerzett (23); – életünk mindent összetartó sarokköve (22); – minden örömünk forrása (24).

János 15,1–8

338. dicséret

LOMTALANÍTÁS közben gyakran találok olyan „kütyüket”, amikről nem tudom, hogy mik is valójában. Ezek letörtek, leszakadtak valahonnan, és így önmagukban – az „eredetük”, az „egész” nélkül – értelmetlen, kidobásra való szemétté lettek. Ilyen „rész”, ilyen „töredék” az ember, az élő Isten nélkül, „Eredete” nélkül.

– 1. Minden emberi élet ilyen értelmetlen, kidobásra való…, az Úr nélkül. Ez a bűn egyetemessége.

– 2. Töredéknek tartották ezt a zsoltárt, mert rövid. Pedig a töredék, a rész, Istent dicsőítve lesz egész. Ez a zsoltár is egész, mert minden népet az Úrhoz hív. Az Úr dicsérete az Ő egyetlen, tökéletes, szent valójának, hatalmának és rendjének elismerése. Ugyanakkor az Úr az egyetlen, aki hatalmát megváltó szeretetében és örök hűségében mutatta meg, amellyel megkeresett és megváltott bennünket (Lukács 19,10). A bűn egyetemességéből következik megváltásra szorultságunk egyetemessége.

– 3. Ravasz László szerint ez a zsoltár igazi egyetemes, „ökumenikus” zsoltár. Az egész lakott föld állapotát és egyetlen lehetőségét hirdeti meg.

János 14,25–31

371. dicséret

Március 29.

(1) „Dicsérjétek az Urat mind, ti népek…” (Zsoltárok 117)

LOMTALANÍTÁS közben gyakran találok olyan „kütyüket”, amikről nem tudom, hogy mik is valójában.

Ezek letörtek, leszakadtak valahonnan, és így önmagukban – az „eredetük”, az „egész” nélkül – értelmetlen, kidobásra való szemétté lettek.

Ilyen „rész”, ilyen „töredék” az ember, az élő Isten nélkül, „Eredete” nélkül.

– 1. Minden emberi élet ilyen értelmetlen, kidobásra való „szemét”, az Úr nélkül.

Minden „szemétkedésünk” is erre utal.

Ezt nevezi a Biblia bűnnek.

De a fentiek szerint, durvábban, hétköznapiasan fogalmazva talán jobban értjük, miről is van szó.

Minden ember ilyen az élő Isten nélkül; – kortól, nemtől, vallástól, kultúrától függetlenül ilyen.

Ez a bűn egyetemessége.

– 2. Töredéknek tartották ezt a zsoltárt, mert rövid.

Pedig a töredék, a rész, Istent dicsőítve lesz egész.

Ez a zsoltár is egész, mert minden népet az Úrhoz hív, meghív a tökéletes és egyetlen Isten dicséretére.

Az Úr dicsérete az Ő egyetlen, tökéletes, szent valójának, hatalmának és rendjének, „törvényének” elismerése: leborulás az Úr előtt.

Ugyanakkor az Úr az egyetlen, aki hatalmát megváltó szeretetében és örök hűségében mutatta meg, amellyel megkeresett és megváltott bennünket (Lukács 19,10).

A bűn egyetemességéből következik megváltásra szorultságunk egyetemessége.

– 3. Ravasz László szerint ez a zsoltár igazi egyetemes, „ökumenikus” zsoltár.

Az egész lakott föld állapotát és egyetlen lehetőségét hirdeti meg.

A megváltás szükségességének egyetemességéből nem következik a megváltás egyetemessége, de az „üdvegyetemesség” kérdése végképp az Úr szuverenitásának körébe tartozik.

Alig van zsoltár, amelyikben az érzelmek ilyen gazdagságával találkoznánk, mint ebben. Itt a zsoltáros azt vallja meg, hogy Istenével SZERETETVISZONYBAN van (1).

– 1. Isten nemcsak erős, hanem gyengéd is. Isten nemcsak igazságos, hanem irgalmas is (5). Istennek fáj az Ő szeretteinek szenvedése, „rettegése”, „haldoklása” (2). Isten lehajol az elesettekhez, azokhoz, akiket mások megvetnek (6). Isten akkor is megmarad mellettünk, amikor minden ember elhagy, mert kiderül, hogy „minden ember hazug”, azaz mindenki csak magával törődik (11).

– 2. De Isten nemcsak szánakozik az emberein, hanem cselekszik érettük. Ő meghallgatja könyörgésünket, hozzánk fordul (2–4), jól bánik velünk minden körülményben (7). De az Úr még ennél is többet tesz: megszabadít a haláltól (8), ennek nyomán pedig megnyugtat (7).

– 3. Az ember válasza, erre a kegyelemre, csak a hálatelt, szolgáló élet lehet (12–19). Felemeljük életünk poharát, és odaöntjük Őelé mindenünket, amink van, szent „italáldozatul” (13); – hiszen Ő már mindent odaadott érettünk, Jézus Krisztusban (2Korinthus 4,15).

János 14,22–24

511. dicséret

DICSÉRJÜK AZ URAT! (18)

– 1. Micsoda kegyelem Isten rajtunk keresztül, az Ő népén keresztül szerez nevének dicsőséget. Ugyanakkor kegyelmi állapot az is, hogy az Ő dicsősége érvényesül, és nem a mienk. Az ember dicsősége mindig sok nyomorúságot okoz másoknak (1).

– 2. Csak, amikor az Isten dicsősége ragyog fel, akkor kerülnek üdvözítő helyükre emberek, események, dolgok, azaz minden. Ezért mindenkori imádságunk, hogy ragyogjon fel Isten dicsősége, és ennek mi is engedelmes eszközei lehessünk. A bálványok ellenében Ő legyen az Úr mindenkor (3–8). A bálványok ugyanis élettelenek, és hozzájuk hasonlók lesznek a bálványok készítői is, vagyis azok, akik a bálványokban bíznak. Pedig sok-sok bálványa van a ma emberének (8).

– 3. Bízzunk az Úrban, az Ő mindeneket helyreállító dicsőségében, megváltó szeretetében. Áron háza, azaz a zsidó nép, és minden nép a földön, mert csak az Úr ad áldást, Ő azonban meg fog áldani, sőt már gazdagon megáldott bennünket a Jézus Krisztusban. Őbenne hatalmasan megmutatta, hogy kié a dicsőség égen, földön és a föld alatt, vagyis még a halál fölött is (9–18).

János 14,15–21

372. dicséret

A MINDENHATÓ ÉS MEGVÁLTÓ ISTEN CSELEKVÉSE felfoghatatlan, hiszen amikor Ő cselekszik, az emberileg lehetetlen válik lehetségessé. Éppen ez Isten cselekvésének lényege, egyben hitünknek tárgya (Máté 19,26).

– 1. Isten cselekvése: az Ő kiválasztó kegyelme, amellyel népét elkülönítette minden barbárságtól. Nem tudunk enyhébb kifejezést használni, mert ez szerepel itt. Isten szentté tette népét, Izráelt és Júdát; – hogy közülük szülessen meg a világ megváltója, Jézus Krisztus, aki minden nép között munkálkodva, megvált minket az emberi bűn barbárságából (1–2).

– 2. Isten cselekvése konkrét szabadító tettekben mutatkozott meg (3–6).

– 3. Isten cselekvése azonban az itteni világunkban megtapasztalható, konkrét szabadító tettein túl akkor is érvényes, ha éppen ezeket nem látjuk, vagy nem azonnal élhetjük meg. Isten cselekvése Jézus Krisztusban mindent elintézett: – a lehetetlen vált lehetségessé; – ahogy Mózes a sziklából vizet fakasztott (2Mózes 17,6); – úgy Ő, a legkeményebb, „sziklás” időkben sem hagy elveszni (7–8).

János 14,12–14

475. dicséret

Március 26. – A teljes igemagyarázat

(8) „…a sziklát bővízű tóvá változtatta…” (Zsoltárok 114)

A MINDENHATÓ ÉS MEGVÁLTÓ ISTEN CSELEKVÉSE felfoghatatlan, hiszen amikor Ő cselekszik, az emberileg lehetetlen válik lehetségessé.

Éppen ez Isten cselekvésének lényege, egyben hitünknek tárgya (Máté 19,26).

– 1. Isten cselekvése: az Ő kiválasztó kegyelme, amellyel népét elkülönítette minden barbárságtól.

Nem tudunk enyhébb kifejezést használni, mert ez szerepel itt.

Isten szentté tette népét, Izráelt és Júdát; – hogy közülük szülessen meg a világ megváltója, Jézus Krisztus, aki minden nép között munkálkodva, megvált minket az emberi bűn barbárságából (1–2).

– 2. Isten cselekvése konkrét szabadító tettekben mutatkozott meg (3–6).

Isten kivezette népét a szolgaság házából, amikor kettévált a tenger (2Mózes 14,21).

Isten országot adott népének, amikor Józsué vezetésével a Jordán folyón át otthont találtak az Ígéret földjén (Józsué 3,16).

Isten országának rendjét, alkotmányát kapták meg a Sínai-hegyen, a Tízparancsolatban (2Mózes 19–20).

Isten cselekvése ma is ilyen konkrét és szabadító cselekvés népe életében; – ahol az Ő országa, az Ő országának üdvözítő rendje megjelenik, és fokozatosan kiteljesedik.

– 3. Isten cselekvése azonban az itteni világunkban megtapasztalható, konkrét szabadító tettein túl akkor is érvényes, ha éppen ezeket nem látjuk, vagy nem azonnal élhetjük meg.

Isten cselekvése Jézus Krisztusban mindent elintézett: – a lehetetlen vált lehetségessé; – ahogy Mózes a sziklából vizet fakasztott (2Mózes 17,6); – úgy Isten Jézus Krisztusban legyőzte a halál és a gonosz hatalmát.

Ő a föld Ura, aki a legkeményebb, „sziklás” időkben is éltet; – és amikor sziklák zuhannának ránk, és agyonnyomnának bennünket; – Ő akkor sem hagy elveszni.

Mindenkor emlékezzünk erre (7–8).

– 1. Dicsérjük az Urat, mint szolgái! Napkelettől napnyugtáig, vagyis az egész világon dicsértessék az Úr neve. Hiszen ezen a világon mindenki az Úr szolgája, az Úr küldötte. Életünknek csak ez adhat értelmet, hogy mint az Ő szolgái, a magunk helyén dicsérjük az Urat, és általunk áldott lesz az Úr neve nemzedékről-nemzedékre, mindörökké. Az ember nyomorúsága is éppen abban van, hogy a maga dicsőségére él, és önző módon tönkretesz mindent maga körül (1–2).

– 2. Dicsérjük az Urat magasztos felségéért! Az Úr magasan fölötte van minden népnek. Ravasz László írja: Az élő Isten nem egy népnek, hanem minden népnek, az egész világnak Istene, az Ő dicsősége túlhaladta a földet, nem fér el az égben, kinő a teremtett mindenségből (4–5).

– 3. Dicsérjük az Urat mélységes irgalmáért, aki a magasból aláhajol a legkisebbért és a legbűnösebbért is (János 3,16). Ő az, aki otthagyja a kilencvenkilencet az egyért (Lukács 15,4). Ő a nincstelenek, a szegények Istene is, de a gazdagoké is, akik nem is tudják, hogy milyen szemétdombon ülnek, és milyen meddő az életük. Isten megváltó szeretete tesz bennünket igazán „előkelőkké” (6–9).

János 14,7–11

228. dicséret

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

A 113–118. zsoltárokat HALLÉL VAGY HALLELUJA ZSOLTÁROKNAK nevezték.

Ezekben a refrén így hangzik: Hallelu–Jah. Ez annyit jelent: Dicsérjétek az Urat (Jahvét)!

A három nagyünnepen, páska ünnepén, pünkösd ünnepén és lombsátrak ünnepén énekelét a zarándokok ezeket a zsoltárokat.

AZ ISTENFÉLELEM ÁLDÁSAI.

– 1. Az eszményi állapot az, amit a zsoltáros itt leír (Zsoltárok 1). Az istenfélelem áldásai a vagyon, a tekintély, a siker, ezzel párhuzamosan a megszégyenült ellenség bosszankodása, valamint az istenfélő ember hosszú ideig tartó emlékezete a földön.

– 2. Az istenfélelemből fakadó áldások sora azonban sokkal többet jelent. Mert ezek az áldások éppen ott teljesednek ki igazán, ahol a hívő ember, és Isten hívő népe a fentieknek éppen az ellenkezőjét tapasztalja, és mégis megmaradhat az Úr útján. Az istenfélelemnek lehet járulékos következménye az e–világban megmutatkozó áldások sora is, de mindennél nagyobb áldás az, amikor az ember szegénységében is gazdag, megalázottságában is a hit elvehetetlen tekintélye rajzolódik ki rajta. Hiszen a földi élet kiszámíthatatlanul változó, bizonytalan. Az istenfélő ember azonban tudja azt, hogy élete minden körülmények között az Úr kezében van.

– 3. Az istenfélelem igazi áldása azonban túlmutat ezen a világon, arra az örök életre, amit Isten Jézus Krisztusban készített nekünk. Ez sokkal inkább jobb mindennél (Filippi 1,23).

János 14,1–6

63. zsoltár

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Hasonló ez a zsoltár az elsőhöz, miszerint boldog az az ember, aki az Úr törvényében gyönyörködik éjjel és nappal.

Az istenfélelem áldásai éppen ott teljesednek ki igazán, ahol a hívő ember, és Isten hívő népe a fentieknek éppen az ellenkezőjét tapasztalja, és mégis megmaradhat az Úr útján. Ezért kérdez rá már az Ószövetségben a 73. zsoltár és aztán Jób könyve is arra, hogy miért szenved az istenfélő ember?

HÁLAADÁS ISTEN TETTEIÉRT.

– 1. A zsoltár gerince (5–9) felsorolja Isten nagy tetteit, amelyet Isten népe megtapasztalt. – Eledelt adott népének: ez a pusztai vándorlás során ajándékozott manna (5). – Nekik adta a pogányok birtokát: ez az ígéret földjének elfoglalása (6). – Rendelkezései maradandók, igazak, helyesek, rendíthetetlenek, maradandóak mindörökké: ez a törvényadásra utal (7–8). – Gondoskodott népe megváltásáról (9): ez pedig az Egyiptomból való kivonulásra, és Isten minden későbbi szabadító, megváltó tetteire vonatkozik; az Ígéret földjére való megérkezésig. Isten szabadító, megváltó tettei ölelik körbe népe életét a „kivonulástól” a „megérkezésig.

– 2. Ezek a nagy tettek pedig csak halvány előképei annak a szabadításnak, amely Jézus Krisztusban, minden nép számára adatott. Istennek nagy tetteit a szövetségkötés kifejezésével foglalja össze, többször is a zsoltár (5; 9)

– 3. Isten nagy tetteit himnikus szárnyalással „minősíti” az Ige (3–4). Isten munkája fenséges és ékes; – igaz; – kegyelmes és irgalmas. Isten népe dicséri az Urat Isten hatalmas tetteiért, hálaadással, a gyülekezet együttes közösségében, amelyből öröm fakad (1).

János 13,36–38

445. dicséret

Ez egy messiás-zsoltár, illetve király-zsoltár, a műfaja szerint.

– 1. Az élő Isten az Úr. Ő az egyetlen király. Őrajta kívül nincs más. Ez ennek a zsoltárnak legfontosabb üzenete. Aki az Úr jobbján ül, az Őt képviseli, képviselheti. Nincs ennél nagyobb méltóság.

– 2. Jézus Krisztus az Úr jobbján ül. Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó. Az Újszövetségben ez az egyik legfontosabb zsoltár, mert a keresztyénség egyik legfontosabb tanítása ennek a zsoltárnak az értelmezéséből fakadt Jézus Krisztus főpapi és királyi tisztéről. Ahogy Melkisédek, Sálem királya, egyszerre volt pap és király (1Mózes 14,18–20), úgy Jézus Krisztus az egyetlen pap és király (4), az élő Isten maga. Így az élő Isten legtökéletesebb „képviselője” Ő. Isten a végső győzelmet az egyetlen főpapnak és királynak, a feltámadott Jézus Krisztusnak adta, a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalma felett. Nincs ennél nagyobb győzelem (5–6). Ő „fölemelte fejünket” (6).

– 3. Isten gyermekei, Isten népének tagjai, az Úr kegyelméből, szintén az Úr jobbján ülhetnek. Mi, mindannyian az Úr „képviselői” vagyunk, azok lehetünk, azokká kell lennünk…

János 13,31–35

178. dicséret

Hozzáfűzés az igeszakasz magyarázatához

A „király” Isten követe ebben a világban, aki „az Úr jobbján” ülhet.  A király elfoglalja trónját, mint az Úr követe, a győzelem ígéretével (1), az isteni jogrend képviselőjeként és kezeseként (2). A Biblia tanítása szerint a király Isten hatalmának és szentségének képviselője. Jaj neki, ha nem az!

Az Úr jobbján ülni: ez mindig Isten képviseletét jelenti, amivel élni kell, és amivel soha nem lehet visszaélni, mert ez a hatalom Isten ügyének szolgálatára adatott mindazoknak, akik valamely terület „királyai”, felelősei lehetnek. Ez tehát egy szentségi hatalom. A magunk helyén, mint felelősök, az élő Istent kell képviselnünk. Isten győzelmet ad „királyának”, felkentjének, mindazoknak, akik Őt képviselik.

Isten a végső győzelmet az egyetlen főpapnak és királynak, a feltámadott Jézus Krisztusnak adta, a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalma felett. Nincs ennél nagyobb győzelem (5–6). Ő „fölemelte fejünket” (6).

Mi az Urat követve, ebből a győzelemből merítünk reménységet és erőt az itteni „királysághoz”, azaz szolgálathoz, az Úr képviseletéhez (4). A feltámadott Úr az egyetlen király. Mi a magunk helyén Őneki engedelmeskedünk (3); – miközben „királyként” Őt szolgáljuk, képviseljük; – ugyanakkor más helyzetben mi is engedelmeskedünk az isteni rend szerint azoknak, akik fölöttünk „királykodnak”, mint az Isten képviselői. Dávid is egyszerre volt király és Urának engedelmeskedő fiú (Máté 22,45).