Samuel Beckett sírjánál álltam nemrégiben. Eszembe jutott a „Godot-ra várva” című drámája. Egy nagy szemétkupacon ülve várnak többen egy Godot nevezetű emberre, aki majd, ha megjön, akkor minden jobb lesz.

Várunk, mítoszokat gyártunk, emberekben reménykedünk: majd jobb lesz, mert most rossz. Az ember alapvető problémája túlmutat a társadalmi és e-világi összefüggéseken. Az emberlét mélységét, az ember „világba kivetett” árvaságát és halandóságát (Hankiss Elemér, Az emberi kaland) nevezi a zsoltáros bűnnek, amely persze konkrét bűnök forrása. Itt lehetne sorolni a Tízparancsolat valamennyi passzusának megszegését (1–4).

Valódi reménységünk: emberen túli reménység, az élő Istenbe, a teremtő és megváltó Úrba vetett reménység. Ő az, aki Jézus Krisztusban megmutatta, hogy a bűnt nem lehet felmentéssel, vagy megtorlással semmivé tenni, csak megbocsátással. Isten az, aki megbocsáthatja a bűnöket. Ez a kegyelem fénysugara. Mi ezt az Urat várjuk, az Ő ígéreteiben bízunk, az Ő megváltó szeretetéből élünk (5–8). 

János 18,12–18

3. zsoltár