Ki a barbár? A görög nyelv a „barbár” kifejezéssel illetett minden olyan idegen népet, akik nem görögül, hanem a saját anyanyelvükön beszéltek. Ez a kifejezés eredetileg nem hordozott negatív értelmet, de hamarosan hozzá tapadt egy olyan érzet, amely ma támad bennünk, ha ezt a szót halljuk, hogy „barbár”. Az a „barbár”, aki nem olyan, mint én (mi). A barbárok azonban nem mindennapi emberséget tanúsítottak a hajótörött Pál iránt, azaz krisztusi szeretettel vették körül a nélkülöző, didergő, éhező hajótörötteket. Létezik barbárság, és nem az a barbár, aki más, mint én (mi), hanem az, aki nem szánja meg a nélkülözőt, sőt hagyja szenvedni a másikat, sokszor azért, mert más, mint az, aki éppen „helyzetben” van. Jézus hangsúlyozta, milyenek az ő követői: „…éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok” (Máté 25,35).
4Mózes 28,16-31
227. dicséret
 

A pánik egy rendkívüli állapot, mely a hirtelen ránk törő, pusztulással fenyegető veszélyfaktorok miatt sokkos görcsbe rántja az egész szervezetet, az egész embert, testet és lelket együtt. Persze nem mindegy, hogy a veszélyfaktorok ténylegesen pusztulással fenyegetnek, tehát valóban nagy a baj, vagy csak mi látjuk őket életveszélyesnek. A krisztusi ember valóságosan észleli a veszélyt, azt nem becsüli sem túl, sem alá, ugyanakkor nincs számára életveszélyes helyzet, mert örök életbe vetett bizonyossága van. Éppen ezért, a hívő ember minden helyzetben a reménység, és soha nem a pánik embere. Krisztus ezzel a mennyei nyugalommal aludt a viharzó tenger dobálta hajón (Márk 4,38). A halálba készülők között, a jogos pánik határán Pál, Krisztusban bízva enni kezd, és a többieket is erre bíztatja. Milyen gyönyörű meghatározása ez az úrvacsorának. „Üdvösségünk reménységre szól” (Róma 8,24).
4Mózes 28,1-15
75. zsoltár
 

„Velünk az Isten” (Máté 1,23) Vannak olyan helyzetek, amikor az ember teljességgel tehetetlen, nem tud tenni semmit; csak egyet, ráhagyatkozik az élő Istenre, és hiszi, hogy valójában nem „mindenféle szél” által sodortatik az élete, hanem az Úr irányítja még a sodrást is. Velünk az Isten akkor is, amikor minden „tény” arra mutatna, hogy elhagyatottak vagyunk; ilyenkor jusson eszünkbe, hogy mindenkor az Úr Jézus Krisztus tulajdonai vagyunk. Ábrahám remény híján is reménységgel hitt az Isten ígéretében (Róma 4,18). Pál az Isten eszköze volt, mert egy hánykolódó hajó reményvesztett utasainak hirdette ezt az evangéliumot: „jó reménységben legyetek” (22). Az Isten emberének szíve mindenkor tele van reménységgel, és reménységre hangol másokat is. Nemzeti ünnepünkön adassék nekünk Krisztusra hagyatkozó hit, reménység, és tevékeny szeretet, amely képes letenni - kidobni a felesleges terheket (18).
 

Szeretem az árnyas fák alá, vagy vízpartok mellé felállított padokat. A Balaton partján vannak kedves padjaim, máshol ugyancsak. Olyanok ezek számomra, mint a „templompadok”. Jelzik, hogy pihenni kell, és Isten ad szüneteket, ha már nagyon feszül a húr. Mit jelent ez a kép mai szakaszunk szerint. Pál apostol kiszállhatott a hajóból a szidóni kikötőben Juliusz embersége által, és a szidóni barátok gondoskodhattak róla. Milyen elgyötört lehetett Pál apostol testiekben - lelkiekben, és milyen felüdülést jelenthetett neki ez a szidóni „pihenő”. Isten ad nekünk ilyen „szent szüneteket”, erőforrás gyanánt, amikor ott vannak mellettünk szeretteink, Krisztusban testvéreink, akik testileg táplálnak, lelkileg erősítenek, miközben fellélegzünk, hogy legyen erőnk tovább menni az Úr által kijelölt úton.
4Mózes 27,1-11
240. dicséret
 

Most néhány kortörténeti adatot végiggondolva leljünk rá az üzenetre. Pál Agrippa király előtt tesz bizonyságot. Ki volt ez a király? II. Heródes Agrippa zsidó király 27-100 között élt, 47-70 között uralkodott, Libanon, majd 53-tól Galilea, és Perea területein. Dédapja az a Nagy Heródes volt (Kr. e. 37 – 4), aki Jézus születése után legyilkoltatta a kisgyermekeket. Nagybátyja, Heródes Antipász lefejeztette Keresztelő Jánost. Apja, I. Heródes Agrippa (Kr. e. 10 - Kr. u. 44) végeztette ki Jakabot (12,1-5). Ő pedig saját húgával, Berenikével élt vérfertőző házasságban; másik testvére, Druzilla, Félix helytartó felesége volt (24,24). Övé volt a Jeruzsálemi templom felügyeleti joga, és az ő ideje alatt tört ki a zsidó háború (66-70), amelyben Agrippa végig a rómaiak oldalán állt, majd Jeruzsálem eleste után Rómába költözött. Ennyi adat után felmerül a böjti kérdés: „…De milyen érdek harcosa voltam? De milyen ügynek a szolgája voltam…?” (A katona imája)
4Mózes 26
170. dicséret
 

Pál Agrippa király előtt is a lényegről beszél, arról, amit Mózes és a próféták is meghirdettek (22), hogy Krisztus feltámadt a halálból, a mi feltámadásunk zálogaként (23). Egyedül ez a reménység, az örök élet evangéliuma képes alapjaiban átalakítani egy embert, egy közösséget, a társadalmat. E hit nélkül azonban minden nemes gondolat, bölcsesség, társadalomfilozófia, és politika csupán az önzés szépen becsomagolt formája, amely a legjobb indulattal is csak élet-börtönünk falát képes kitapétázni. Gondoljunk Kosztolányi regényére: még a kalitkában vagyunk, de már nyitva a kalitka ajtaja!
4Mózes 25
74. zsoltár
 

 Bibliai szakaszunkban Fesztusz helytartó nem érti a zsidók vitás vallási kérdéseit. Bizony, hányszor áll értetlenül a világ Isten népének vitái előtt, hányszor nem tudnak eligazodni rajtunk, hányszor nem értik, hogy Isten ügyének szolgálatában miért vagyunk annyifélék, és miért nem tudjuk egymást nagyobb szeretettel elhordozni. Az igazodási pont Jézus Krisztus!
4Mózes 24
325. dicséret
 

 Mindenki a „saját ügyét” tartja a legfontosabbnak és a legigazabbnak, ez nem is lehet másként, hiszen egyedül a saját ügyünk az átélt ügy, mások ügyét csak másodkézből ismerjük. Mások ügye valójában mindig idegen marad számunkra, egyszerűen, mert nem a miénk. Mások ügyét csak bizonyos határig vehetjük magunkra, mi emberek, mert mindenkinek a maga terhét kell hordoznia (Galata 6,5). Egyedül az Isten képes arra, mert Isten, hogy a másik ügyét maradéktalanul átélje, maga elé vegye, elfogultság nélkül szemlélje, valamint igazságosan, de irgalmas szeretettel hordozza azt. Pál saját ügyében fellebbez a császárhoz, mert keresett egy olyan „felsőbb” fórumot, és ezt római polgárjoga által megtehette, ahol ügyét pontosabban látják. Az igazi feljebbviteli fórum azonban az élő Isten, aki Krisztusban megváltott bennünket. Életünk, élet-ügyünk nem tökéletes ügy, tele van hibával és rettenetes önzéssel, a keresztyén ember sem különb ebben; a hívő ember azonban tudja, hova kell járulni az „ügyével”, hogy az áldott, igazsággal teli kiigazítást, bocsánatot és értelmet nyerjen. „De az ÚRnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istenemnél.” (Ézsaiás 49,4)
4Mózes 23
134. zsoltár

Az önmegtartóztatás az a konkrétum, amely minden értelmes, boldog emberi élet, egyéni és közösségi élet alapfeltétele, de amelyre csak az újjászületett ember képes, ő is csak Isten ereje és naponkénti harc által. Nincs rettenetesebb az „önkiélésnél”, amikor az ember gátak nélküli utat enged a saját érzéseinek, vágyainak, indulatainak, érdekeinek; mennyi szenvedést okozott már ez a világban! Miért beszél Pál az önmegtartóztatásról? Félix helytartó a feleségével, Druzillával magához hívatja Pált, és meghallgatja őt a Jézus Krisztusba vetett hitről (24). Amikor Pál az igazságról, az önmegtartóztatásról, és a jövendő ítéletről kezd el beszélni, Félix megrémül. Miért? Félix helytartó felesége Druzilla híres volt elbűvölő szépségéről. Félix helytartó ezért csábította el őt hites férjétől. Druzilla Félix harmadik felesége volt. A helytartót szíven találja Pál figyelmeztetése, de mindössze megrémül, és marad minden a régiben: a testi szépség és élvezet (Druzilla), a kenőpénz (pénzt várt Páltól), valamint a hatalom iránti hódolat (kedvében akart járni a zsidóknak). A megtért ember egyre önmegtartóztatóbb ember. Annyira szabad, hogy tud nemet mondani!
4Mózes 22
171. dicséret

 Pál teljesen egyedül van. A zsidók tanácsa ügyvédet fogad, aki szónoki bravúrral vádolja az apostolt, miközben Félix világosan látja, hogy semmi törvénybe ütközőt nem követett el ez az ember, mégsem vállalja fel a döntés felelősségét, és különböző ürügyekkel még két évig fogságban tartja Pált, főleg azért, mert a zsidók kedvében akar járni. Mindebből két üzenetet kaptam: óvakodjunk azoktól, akik megnyerő modorban túl „szépen szónokolnak”, és azoktól is, akik halogatják, vagy mindig másra hárítják a döntés felelősségét. Mit tesz Pál? Nem esik kétségbe, nem csügged el, és nem vádakkal válaszol a vádakra. Viszont bátran bizonyságot tesz a feltámadásba vetett hitéről. Egy ember életét nem a körülményei határozzák meg, hanem az, hogy miképpen reagál a körülményeire. A Jézus Krisztusba vetett hit az egyetlen lehetőség arra, hogy az örök élet reménységével reagáljunk a pillanatnyi történésekre, ugyanakkor az Isten erejével, bölcsességével és akarata szerint formáljuk is azokat.
4Mózes 21,10-35
84. zsoltár
 

A római császár ezredese, Liziász nem tud mit kezdeni Pál és a zsidók vitás vallási kérdéseivel, nem ismeri, nem érti, nem érinti; ahogy a ma embere is sok tekintetben hasonlóképpen viszonyul az egyházhoz. Azt azonban tiszta lelkiismerettel megállapítja Pálról a pogány ezredes, mint a törvényes rend őre, hogy Pál nem bűnöző, a római törvények szerint vétek nélküli, sőt társadalmilag sem veszélyes. Ma ott kezdődik a látható keresztyénség, ha a földi törvényekkel kapcsolatos feddhetetlenségen túl, a világ elismeri tisztességünket, sőt észreveszi rajtunk a mennyei többet, a bennünk kiábrázolódó Krisztust! Isten előtt csak Krisztus érdeméért, kegyelemből lehetünk feddhetetlenek, de aki az emberek előtt nem feddhetetlen, az nem mutathat hitelesen Istenre (Lukács 2,52). Jaj nekünk, ha mindenki jót mond rólunk (Lukács 6,26), de még nagyobb jaj nekünk, ha nem mondanak jót rólunk, mert nem is látszik rajtunk a Krisztus.
4Mózes 21,1-9
466.dicséret
 

Nincs rettenetesebb a vallási fanatizmusnál, amely valójában politikai célokat szolgál, és amely arra is képes, hogy Isten előtti átokkal, éhségsztrájkkal (ez nem böjt), és hazug csel bevetésével kötelezze magát mások meggyilkolására. Isten főpapjai, a Nagytanács tagjai pedig tárgyalnak a gyilkosokkal, hogy végre megszabaduljanak Páltól. Isten azonban most is Pál segítségére siet. Küldött már mennyei követet övéi kiszabadítására (5,19), segített már természeti erők által (16,26), most pedig egy kisfiú, Pál nővérének fia az, aki által az Úr megszabadítja Pált. Isten sokféleképpen váltja „aprópénzre” azt a nagy szabadítást, amelyet Jézus Krisztusban adott nekünk: hányszor tette már konkréttá a te életed „apró” történéseiben, „megoldásaiban” is, hogy Jézus Krisztusban neked is megváltást és örök életet adott!? Minél nagyobb a romlás, Isten gyermekei annál inkább megtapasztalják az Úr szabadító irgalmát.
4Mózes 20,14-29
168. dicséret
 

 Indulatok csapnak össze ebben a fejezetben. A főpap tiszteletlennek tartja Pál megszólítását, „Atyámfiai, férfiak”, és hazugnak beszéde első mondatát, ezért szájon csapatja az apostolt. Ki ne lenne erre hasonlóképpen indulatos! Pál megfelel a főpapnak: meszelt falnak nevezi; rámutat képmutató lelkületére, hiszen a törvény szerint akarnak ítélkezni felette, és a törvény parancsa ellenére megütik. Anániás főpap egész élete, brutalitása nem Isten szolgájára vall; ezért nevezi Pál „meszelt falnak”, képmutatónak. Pál lehiggad, tud bocsánatot kérni (5), a hitetlen és hiteltelen Anániás indulata azonban a sírig tart; a „lehiggadáshoz” ugyanis megtért szív kell, és a „higgadt”,  még a legkiélezettebb helyzetben is békességes élethez pedig folyamatos Szentlélek. „Csak Istennél csendesül el (higgad le) lelkem, tőle kapok reménységet” (Zsoltárok 62,6).
4Mózes 20,1-13
458. dicséret
 

 Pál hivatkozik örökölt római polgárjogára, amely megvédte a megkorbácsolástól és kínvallatástól. Pál él a neki járó védelem jogával: mindig elfogadta a mártíromságot, de sohasem kereste. Másnap azonban félelem nélkül megjelenik a zsidó nagytanács előtt. Fogadjuk el Urunk védelmét, ha Ő elrejt, maradjunk veszteg; amikor azonban előállít, akkor tegyünk bátran bizonyságot a bennünk lévő reménységről (1Péter 3,15).
4Mózes 19
266. dicséret
 

A rajongás ugyanúgy veszélyes, mint a közömbösség. Mindkettő maradandó károkat okozhat bennünk, és a másikban. Az egyik forr, a másik fagy: nem az arany középutas „langymeleg” állapot jóváhagyása következik ebből. Az Ige szerint légy „hideg”, vagy „hév”, mert a langymeleget kiköpik (Jelenések 3,16), de a „forró” már éget, a „fagyos” pedig megdermeszt. Arról nem is beszélve, hogy Pál Istenért való rajongásából, „az ősi törvény szigora szerint” (3) mások elpusztítása következett, üldözve azokat, akik Jézus Krisztusban ismerték fel az Istent. Később a Krisztusért rajongók is megtanulták, hogyan kell „üldözni” azokat, akik szerintük nem hisznek…A rajongás nem kedves Istennek, torzít, ferdít, indulatokat támaszt, sért, öl; miközben senkit sem tud megnyerni az Isten ügyének. Isten a józanság Istene (2Timótheus 1,7).
4Mózes 18
495. dicséret

Mi mindent gondolunk a másikról? Hallunk róla valamiket, felszínesen ismerve kialakítunk egy képet a másikról, amely számos előzetes ítélettől terhelt. Istentől való ajándék, ha két ember (vagy embercsoport) időt áldoz egymásra, és őszintén elkezdenek beszélgetni. Minden ilyen beszélgetés (dialógus), az Isten ajándéka, és az Ő színe előtt történik. Pált az ezredes elé vezetik, és ekkor Pál így szól hozzá: „szabad valamit mondanom neked” (37)? Ezzel pedig elkezdődik egy párbeszéd Pál és a római ezredes között, és közben kiderül, hogy Pál egészen más, mint ahogy azt az ezredes gondolta róla. Amikor azonban Pál szólhat ez ezredeshez, a hadvezér egyik ámulatból a másikba esik: hát te tudsz görögül (37), hát nem te vagy a lázító egyiptomi (38), hát te római polgár vagy (22,26)? Szánjunk több időt egymásra, ismerjük meg a másikat, és addig ne gondoljunk róla semmit másodkézből szerezett információk alapján…
4Mózes 17,16-28
107. zsoltár
 

Az élő hitű keresztyén nem azért követi Krisztust, mert ezáltal akarja megtalálni önmagát, és egyben elhatárolni magát másoktól, hanem azért, mert Jézus Krisztusban valósággal megismerte az élet útját, így csak ezen az úton tud járni. A keresztyén hit nem „önazonosságot” (identitást) adó rendszer, mert így csak „egy” a sok hasonló önazonosságot nyújtó egység között, hanem az „egyetlen”. Akinek az élő Jézus Krisztusba vetett hite van, az „apróságokon” nem vitatkozik, mert számára Krisztus több, mint identitás. Ezért Pál Jeruzsálemben nem kezd el vitatkozni Jakabbal a zsidó áldozatról, és Jézus Krisztus, egyetlen, tökéletes áldozatáról; Pál nem vitázik, hanem alá veti magát a zsidó törvények szerint előírt tisztulási szertartásnak. Itt a legnagyobb Pál, itt igazán krisztusi Pál, mindenkivel szemben szabad, miközben mindenkinek szolgájává lett…(1Korinthus 9,19-20).
4Mózes 17,1-15
73. zsoltár
 

 Pál és útitársai Ciprus szigete mellett elhajózva jutottak el Tíruszba amely akkoriban négy napi hajóutat vett igénybe. Itt egy hetet kellett várni a tovább utazásra, amíg a hajó gyomrából kiürítették a rakományt, és újabbal töltötték meg. Ezalatt Pál felkereste a tíruszi testvéreket. Az Úrnak itt is volt népe. Pál egy hétig velük volt, erősítették egymást, majd a búcsú perceiben, a tengerparton térdre esve imádkoztak. A tíruszi keresztyének, egész családjukkal együtt kísérik az apostolt, a városon túl a kikötőig, majd visszatérnek otthonaikba. Van, akinek mennie kell, hittel vállalva az előtte álló próbatételeket; és van aki marad; kinek milyen feladatot adott az Úr, éppen akkor. A tíruszi testvérek szeretettel fogadják be Pált, és ez a hét nap valóban felüdülés az apostol számára. A közös imádság, térdre hullva, annak kifejezése, hogy mindannyian az Úr kegyelmére szorulnak.
4Mózes 16
72. zsoltár

Nagyon tiszteltem, szerettem édesapámat…amikor egy 14 évvel ezelőtti éjszakán, eszméletlenül otthagytam őt egy kórházi ágyon, tudtam, hogy többé (itt) nem látom őt viszont. Hívő emberként, belül szégyelltem magam, hogy mennyire elviselhetetlen volt számomra ez az érzés. A Szentírás legszentebb „gyöngyszemei” azok a szakaszok, amelyekben, a szentlelkes emelkedettség mellett, Isten küldötteinek „emberi” arca is megmutatkozik. Pál, saját életét, szolgálatát összegzi Milétoszban, búcsúzva az efezusi vénektől: hiteles mindennapi életével, viselkedésével (18), szenvedéseivel (19), és szavaival (20), alázatos határozottsággal bizonyságot tett Isten kegyelmének evangéliumáról (24), amely mindenek előtt a megváltás és az örök élet örömhíre, miszerint meglátjuk az Urat, és egymást: „Még egy kis idő, és a világ többé nem lát engem, de ti megláttok, mert én élek, és ti is élni fogtok” (János 14,19; Máté 5,8). Ennek ellenére nehéz a válás, annyira nehéz, hogy nem lehet „viselkedni”; hangos, őszinte fájdalomról árulkodó, visszatarthatatlan sírás jelzi ezt (37), mert többé nem fogják Pált látni. Itt többé nem. A szeretett „társunk” hiánya, a reménység ellenére is fáj. A hit nem elfojtja a fájdalmat, hanem reménységgel szembenéz vele.
4Mózes 15,22-41
165. dicséret
 

Erre vágyunk, egészen megvigasztalódni! Sajnos, ritka élményünk ez. Sokszor távozunk úgy az istentiszteletről, hogy nem történt találkozás sem Istennel, sem egymással, nem nyertünk erőt, „terhünk egyre súlyosabb” (274. dicséret), és így még „sűrűbb” a hétköznap. Igeszakaszunkban minden együtt van, mintaszerűen: tanítás, amelyet jel kísér, a lezuhant fiatalember feltámasztása, amelyet a kenyér megtörése követ; mindennek eredménye, hogy a jelenlévők egészen megvigasztalódtak. A három fontos elem, a Szentlélek valóságos jelenlétére utal. Azt már szóba sem merem hozni, hogy mi húsz percnél tovább képtelenek vagyunk a tanításra figyelni, sőt e húsz perc alatt is gyakran „alszunk”, pedig, lám, „halálos álom” ez. Imádkozzunk szentlelkes istentiszteletekért, élő tanításért (Igéért), megerősítő jelekért, a kenyér rendszeres megtöréséért; hogy egészen megvigasztalódjunk, és legyen erőnk krisztusi emberként a hétköznapokhoz.
4Mózes 15,1-21
71. zsoltár

 A keresztyének pénzhez, és evilági javakhoz való viszonyáról ritkán beszélünk a sablonokon túl. Erre a világra születtünk, valahogy meg kell élnünk, gondoskodnunk kell szeretteinkről, ma ehhez „kereset” kell; de milyen áron?! „Jólét” és „jóllét” között ugyanis különbség van! Sándor (33) Demetriosz ötvös műhelyéből élt, miközben érdeklődéssel hallgatta Pált, és az evangéliumot. Az adott pillanatban azonban nem mert dönteni Krisztus mellett, és a biztos, de hazug megélhetést választotta. Pál, a hit dolgában hajótöröttnek nevezi őt (1Timótheus 1,19-21; 2Timótheus 4,14-15). „Uram se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem, táplálj engem hozzám illő eledellel” (Példabeszédek 30,8)
4Mózes 14,26-45
70. zsoltár
 

Nem Pál tette a csodákat, hanem Isten, Pál keze által. Az élő hitből fakadó szolgálat lényege ma is ez, Isten felhasznál bennünket, hogy az Ő hatalma és ereje által megszállott emberek megszabaduljanak és megnyugodjanak. Korunk megszállott! Szabadulást, megtisztulást, békességet: értelmes életet azonban csak az Úr adhat, úgy, hogy Ő ebben a szolgálatban fel akar használni bennünket: ha ránk néznek látják-e az Isten minden értelmet felülhaladó békességét? Az Isten felhasználja a hívő embert, minden egyéb esetben az ember akarja használni a saját céljaira az Istent. Minden mágia, varázslás, álvallás és álkegyesség gyökere ez, hemzseg ettől ma is a színes vallási paletta. Meg kell vallani minden ilyenféle mesterkedésünket, és szakítani kell azzal! Akkor az Isten kézbe vesz!
4Mózes 14,1-25
69. zsoltár
 

Próbálom úgy olvasni a mai igeszakaszt, mintha semmi „egyházi kötődésem” nem lenne, és egy sereg kérdésem támad: Apollós, Efézus, tanítvány, Szentlelket venni, János keresztsége, Jézus nevére megkeresztelkedni, kézrátétel, leszállt rájuk a Szentlélek, nyelveken prófétálás??? Már belefognék a magyarázatba, amikor egy alapvetőbb kérdés szólal meg bennem: izgatják egyáltalán ezek a ma emberének többségét, vagy olyan kérdésekre válaszolunk, amelyeket a ma embere fel sem tesz? Hova vezet ez? Van kapcsolat a mindennapi hús - vér élet, és az üzenet között? Amennyiben az üzenet éppen az, hogy Isten „hús-testté” lett, a valóságos élet keretei közé jött el a Krisztusban, akkor mi sem beszélhetünk el ennyire az emberek feje felett.
4Mózes 13
91. zsoltár

Nagy nyomorúság, hogy csak arra figyelünk oda, amit „dobpergés” kísér: befolyásolhatók vagyunk mindannyian. Akinek felragyogott a Krisztus, az meglátja a reklám és harsogás nélküli, csendes történéseket is. Az Isten akarata szerinti nagy dolgok többnyire „csendben” történnek, ezért kezdetben alig néhányan veszik észre. Vedd észre Krisztus világosságában mások munkáját, eredményeit, értékeit; azokét is, akikre nem figyel a világ, akik nem tudják, és nem is akarják magukat „tálalni”. Pál, szinte észrevétlen kezdi meg harmadik missziói útját, a mai Törökország területén megtesz sokszáz kilométert, végig járja a korábbi gyülekezeteket. Mennyi munka, sok fáradtság, és mindössze néhány sor az egész. Ha itt vagy valahol, „névtelenül”, ebben a „sorban”, áldott vagy! Neved fel van írva (Lukács 10,20)!
4Mózes 12
208. dicséret
 

Krisztus evangéliumát először a nagy városokban hirdették, amelyek aztán áldássá lettek a hozzájuk tartozó „vidék” számára is. Pál bátorítást kap az Úrtól, hogy ne féljen, hanem szóljon bátran Krisztusról, mert Ő vele van, és eredményessé teszi munkáját Korinthusban, ebben a „sokféle” „modern” nagyvárosban. Ez a hit: Isten szemével látni, mert a testi szemeink megcsalnak, becsapnak bennünket. Pál teljesen reménytelennek érezhette volna helyzetét Korinthusban, de meghallja az Úr szavát, és ott marad másfél évig, hogy munkatársaival együtt megtalálják azt a „sok” embert, akik Korinthusban az Úréi! Pál éppen a Korinthusiaknak írja: „hitben járunk, nem látásban” (2Korinthus 5,7). De jó lenne ma is a hit szemével, és nem testi szemekkel egy városra tekinteni; mert Isten ígérete ma is  érvényes, és ma is oda kell menni, ahol az emberek élnek, akik nem veszik észre, hogy belevesznek saját „szabadságukba”.
4Mózes 11,16-35
103. zsoltár