Nagyon tiszteltem, szerettem édesapámat…amikor egy 14 évvel ezelőtti éjszakán, eszméletlenül otthagytam őt egy kórházi ágyon, tudtam, hogy többé (itt) nem látom őt viszont. Hívő emberként, belül szégyelltem magam, hogy mennyire elviselhetetlen volt számomra ez az érzés. A Szentírás legszentebb „gyöngyszemei” azok a szakaszok, amelyekben, a szentlelkes emelkedettség mellett, Isten küldötteinek „emberi” arca is megmutatkozik. Pál, saját életét, szolgálatát összegzi Milétoszban, búcsúzva az efezusi vénektől: hiteles mindennapi életével, viselkedésével (18), szenvedéseivel (19), és szavaival (20), alázatos határozottsággal bizonyságot tett Isten kegyelmének evangéliumáról (24), amely mindenek előtt a megváltás és az örök élet örömhíre, miszerint meglátjuk az Urat, és egymást: „Még egy kis idő, és a világ többé nem lát engem, de ti megláttok, mert én élek, és ti is élni fogtok” (János 14,19; Máté 5,8). Ennek ellenére nehéz a válás, annyira nehéz, hogy nem lehet „viselkedni”; hangos, őszinte fájdalomról árulkodó, visszatarthatatlan sírás jelzi ezt (37), mert többé nem fogják Pált látni. Itt többé nem. A szeretett „társunk” hiánya, a reménység ellenére is fáj. A hit nem elfojtja a fájdalmat, hanem reménységgel szembenéz vele.
4Mózes 15,22-41
165. dicséret