Íme a szentlelkesen zseniális példa arra, hogy az evangéliumot hogyan lehet a hallgatóság ismeretében úgy továbbadni, hogy hű maradok a rám bízott üzenethez, nem szolgálom ki olcsó módszerekkel a hallgatóság elvárásait, de mindent megteszek azért, hogy a hallgatóhoz eljusson az üzenet: értse, amit mondok, tudja kapcsolni saját életéhez, tapasztalatihoz, kultúrájához! Könyörögjünk Szentlélekért, mert mi reformátusok ezt nem tudjuk, ott sem, ahol tele vannak a templomok: többnyire ugyanis csak azokat érjük el, akik valamilyen szinten már kötődnek hozzánk, közöttünk nőttek fel, értik nyelvünket; de nem igazán tudunk mit kezdeni azokkal, akik egyáltalán nem „egyháziasak”; őket nem tudjuk megszólítani, „belterjesek” vagyunk, bocsánat a világi kifejezésért, egy „szubkultúra” vagyunk. Próbálkozunk ugyan ezernyi modern  módszerrel, de nincs áldás ezeken. Pál az Igét hirdeti, úgy, hogy ismeri és szereti azokat, akiknek szól (28), és mindenek felett szereti azt, akit hirdet, a feltámadott Urat! A többit a Szentlélek elvégzi! Az eredmény számszerűen csekély, néhány férfi (34), de ez csak a látszat, mert az élő Ige hű, és az adott hallgatóságot figyelembe vevő hirdetése mindenkor áldott, és soha nem számokban mérhető.
4Mózes 11,1-15
163. dicséret

 Jó lenne egyszer úgy tekinteni egyházunkra, ahogy azt a teljesen kívülállók látják, ma, egy ezerféle világban. Hogyan szemlélnek bennünket azok, akiknek alig van, vagy nincs „egyházélményük”, sőt másféle hatások érték őket. Athén egy egészen más világ, mint az eddigiek: fogékonyak minden újra (21), de kritikusak minden újjal szemben, miközben mindent meg akarnak érteni (20). Pál prédikációjának minősítésében nincs semmi sértő, egyszerűen nem tudják, ki ez, nem értik, miről – kiről beszél: ezért nyitott lelkű kíváncsisággal hallgatják, és megtisztelően fecsegőnek nevezik. Ma sokszor még ideáig sem jutunk el. Persze ez nem azt jelenti, hogy nekünk a kelleténél jobban figyelembe kell venni mások véleményét, de azt igen, hogy kik között, milyen világban hirdetjük azt az evangéliumot, amelyhez hűek vagyunk, de amelyet ebben a világban bízott ránk az Isten!
4Mózes 10,11-36
114. zsoltár
 

 A nemes lelkűség esetében nem arról van szó, hogy valaki fogékony valami „többre”, mint, amit ez a világ legszebb pillanatainkban is adhat; mert mi ez a „több”, ez így túl általános, éppen ezért keveset jelent. Mai igeszakaszunkban egyértelmű megfogalmazást olvasunk arról, hogy ki a nemes lelkű ember: az, aki készséggel fogadja az Igét, tehát nem valamiféle „lelkiséggel” (spiritualitással) rendelkezik, hanem az élő Isten konkrétan kijelentett szavára fogékony, és azt kutatva (11) akarja mindig világosabban megérteni Isten akaratát. Ezért állandó kapcsolatban van az élő Istennel, és az ő népével (gyülekezetével), Krisztusban kapott üdvbizonyossága pedig minden élethelyzetben örömmel tölti el a szívét. Urunk, adj „nemesebb” lelkületet nekünk!
4Mózes 10,1-10
396. dicséret
 

 Vannak emberek, akiket megelevenít, ha vitatkozni lehet; az érvekre azonnal készen vannak az ellenérvekkel. Az ilyen vita-kész emberek „vitathatatlanul” nagyon okos emberek, vág az elméjük, komoly ismeretanyaggal, műveltséggel, kombinációs képességgel rendelkeznek. A vitatkozás során mindenki biztos a maga meglátásában, ezen keresztül önazonosságában, azt védi: az eredményes vitatkozó minden körülmények között meg tudja védeni önmagát. A vita azonban nem krisztusi lelkületből fakad, mert a megváltás csodájához képest lényegtelen ügyekre figyel, miközben nem ismerheti a krisztusi önmegtagadást, az engedést, az alulmaradást, az önátadást. Pál úgy vitatkozik, hogy nem vitatkozik, hanem Isten Igéjére hivatkozva bizonyságot tesz, hogy Jézus a Krisztus, aki meghalt, feltámadott, a mi feltámadásunk zálogaként. Mindig kész vagyok erről a csodáról beszélni és beszélgetni, de soha nem akarok erről vitatkozni.
4Mózes 9,15-23
97. zsoltár
 

A törvényesség fontos! Többnyire saját érdekeinket képviseljük a törvényesség fontosságára hivatkozva, így hárítjuk másra a felelősséget, érvényesítjük saját ügyünket; hiszen nem rólunk van szó, hanem a törvényességről. Pál nem hivatkozik római polgárjogaira, amikor börtönbe vetik, most pedig, amikor titokban akarják elbocsátani, a sarkára áll. Pál akkor beéri egy bocsánatkéréssel (39), itt azonban nem önmagáért hivatkozik jogaira, hanem az európai misszió kezdetét védi, a Krisztus ügyét: ezért ragaszkodik ahhoz, hogy megkövessék őket, a keresztyének ugyanis nem olyan emberek, akiket csak úgy agyba – főbe lehet verni. Hatalmas kérdés, hogy mikor kell védekezni, akár jogi eszközökkel is, és mikor kell az Úr kezéből, néma alázattal elfogadni a történéseket, ahogy azt Jézus Krisztus tette?! Annyi bizonyos, hogy sokkal több néma alázatra lenne szükség, mint amennyiszer azt mi, hívő keresztyének, éles helyzetekben gyakoroljuk.
4Mózes 9,1-14
459. dicséret
 

Hallottunk arról az Európa szerte megjelent, diákoknak készített naptárról amelyben szerepelnek a zsidó, muzulmán és hindu vallási ünnepek, ám a keresztény ünnepnapok  kimaradtak a kalendáriumból. Ez a fajta viszonyulás a hitvalló keresztyénség megerősödését fogja eredményezni, azt a bátor bizonyságtételt, hogy „higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz…” (31). Az Úr akarata ez a folyamat is, hogy Isten népe megtisztuljon, megerősödjön, hiszen „mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk” (Zsidókhoz írt levél 10,39), de nem emberi eszközökkel küzdünk, hanem Krisztussal, ezért „hadakozásunk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erődítmények lerombolására” (2Korinthus 10,4), hiszen „Velünk az Isten” (Máté 1,23).
4Mózes 8
59. zsoltár
 

 Isten nevének említése nem mindig szolgálja Isten dicsőségét. A jövendőmondó lány kiáltozása, mai kifejezéssel élve, egy „ingyen-reklám”, amely Pálra és munkatársára mutat: „ezek az emberek”(!). Pál megszabadítja a megkötözött lányt, ezzel nemet mond arra a kegyességre, ahol Isten csak ürügy, hogy még zavartalanabbul foglalkozhassunk magunkkal (antropocentrikus teológia). Ez a fajta keresztyénség él a világ kínálta módszerekkel, „ingyen-reklámokkal”, amivel Pál Filippiben nem élt. Mai keresztyénségünk minden evilági technikát felhasznál, ez azonban nem más, mint Krisztust emlegető önhittség. Aki azonban nem az ajtón megy be a juhok aklába az rabló és tolvaj; a világnak ajtó kell, és az ajtó Krisztus! Elég volt az ügyeskedő emberi technikákból, az „ingyen-reklámokból”, az emberközpontú keresztyénségből. Ahol azonban Krisztus áll az első helyen (18), aki Isten dicsőségének képmása, ott gyógyulás adatik még a jövendőmondó számára is, minden emberi ügyeskedés nélkül.
4Mózes 7,42-89
27. zsoltár
 

Felemelt kezekkel, tapsolva, lehunyt szemmel, átélést tükröző arccal dicsőíti „némelyik gyülekezet” az Urat! Vallom, többféleképpen lehet az Urat „lélekben és igazságban” (János 4,23) imádni, mégis számomra ebben a fajta imádatban van valami nagyon idegen. Mai igeversünk az első Európában megtért testvér, egy asszony hitre jutását adja hírül: az Úr megnyitotta a szívét, hogy figyeljen az Úr szavára, amit akkor éppen Pál tolmácsolt neki. Ahol Isten megnyitja az ember szívét, ott a szívén át megnyitja az értelmét is, hogy figyeljen az Úr Igéjére, és „értse és szeresse elrendelt útját, és az Úr minden parancsát” (512. dicséret). Az élő hit soha nem érzés, sőt a „csalárd szív” (Zsoltárok 101,4) késszé lesz arra, hogy ne akadályozza többé az ember „értelmét” abban, hogy az Úrra figyeljen, hanem egész valójával, engedelmesen az Úrnak éljen. A megtért ember józanul, soha nem a „szívére” figyel, hanem az Úr szavára, és a befogadott Ige áldottá érleli érzéseit is.
4Mózes 7,1-41
162. dicséret
 

A keresztyén élet lényege: megérteni Isten akaratát, és azonnal (10) aszerint cselekedni: nem feszegetni az általa bezárt ajtókat, de szolgálni az általa megnyitott úton. A Szentlélek nem engedte, hogy Pál és szolgatársai Ázsiában hirdessék az Igét, mert Európába hívta el őket az Úr! Sokféleképpen megmutathatja a Lélek, hogy valamerre nem enged tovább, leginkább úgy, hogy konkrét akadályokat gördít elénk, vagy az adott helyen nincs áldás (eredmény) a munkánkon, vagy éppen úgy, hogy nem ajándékoz Igét, üzenetet. Átéltem már ezt: adott helyen, adott időben nincs mondanivalóm, nincs indíttatásom szólni; ezért nincs rettenetesebb, amikor ennek ellenére mégis beszélni kell. Kell?!
4Mózes 6,22-27
193. dicséret
 

Pál mindig az Isten ügyét nézi, és felesleges vitákba nem keveredik! Ezért körülmetéli Timóteust, hogy ezzel munkatársa származását egyértelművé tegye, hiszen Timóteus anyja megtért zsidó asszony volt. Ugyanakkor a görög származású Tituszt, a szigorú zsidókeresztyén körök követelésére sem engedte körülmetélni (Galata 2,3); mert ekkor is határozottan az Úr ügyéről volt szó! Áldott az olyan ember, aki tudja, mikor kell az Úr ügyében járva engedni, és mikor kell harcolni! A „harc” nekünk inkább megy, mint az „engedés”. Persze ezek a „harcok” az öröklét szempontjából lényegtelenül apró ügyek miatti perpatvarok. Az Isten szerinti, kellő „engedés” a Szentlélek tudománya!
4Mózes 6,1-21
379. dicséret

 János Márk az első missziói út során nem tölti ki szolgálati idejét, hanem az út felénél valamiért visszamegy Jeruzsálembe (13,13). Pál ezért a második missziói útra nem viszi magával, emiatt Barnabással is összekülönbözik. Neheztel itt Pál, netán haragszik, vagy csak következetes ahhoz az emberhez, aki még nem érett erre a szolgálatra. Úgy illik magyarázni, hogy Pál következetes, ő nem haragszik, szerintem pedig Pál, mivel megtérten is ember, itt bizony neheztel, haragszik; de ő ennek ellenére újjászületett ember, haragja nem örök harag. Később arról olvasunk, hogy rendeződött kettejük viszonya. Pál halála előtti utolsó kérése így hangzik: „egyedül Lukács van velem. Márkot vedd magad mellé, hozd el magaddal, mert hasznomra van a szolgálatban” (2Timóteus 4,11). Kell a következetesség, de Isten ügyének győzelme nem a mi következetességünkben rejtőzik, főként nem a következetességnek álcázott haragunkban, hanem egyedül a feltámadott Krisztusban!
4Mózes 5
143. zsoltár
 

De nagy öröm, amikor egy bonyolult, sokrétű ügyet sikerül megoldani. Ehelyett többnyire megbukunk a „vizsgán”, mert az érdekeink, sérelmeink, indulataink bedarálnak bennünket, és az ügy elmérgesedik, egyetértés helyett szakadás, gyógyulás helyett gennyesedő sebek, öröm és bátorítás helyett még a legjobb esetben is a néma eltávolodás dermesztő csendje üli meg az adott ügy részeseit. Isten Igéje elénk állítja az utat: egyetértésre kell jutni a Szentlélekkel, azaz meghallani Isten akaratát az adott ügyben, és azt jónak látni (28); hogy aztán egyetértésre jussunk egymással is (25), ami értelmes kompromisszumok és szent nagyvonalúság nélkül lehetetlen; végezetül mindezt tudjuk úgy hírül is adni, hogy annak nyomán minden érintett megbátorodjon. A Krisztus-hit kibogozza a „gubancot”, és minden „elvtelen engedés” helyett, hitvallásos szeretetet, megértést, bíztatást ajándékoz (31). Jaj, de nem megy ez nekünk, még a testvérek közösségében sem!
4Mózes 4,17-49
25. zsoltár
 

 Mindig elgondolkodtat, amikor az egyház hatóságként akar fellépni, és valamit meg akar határozni az embereknek. Amíg az Isten nem szólított meg valakit, és nem terelte életét az Ő medrébe, elfogadva a krisztus gyönyörűséges igáját, addig minden intézményes „kioktatás” értelmetlen, manapság különösen. Az élő Istenbe vetett hit nem terheket aggat ránk, hanem terhektől szabadít meg. Ez nem azt jelenti, hogy megszűnnek az élet terhei, hanem Krisztusban hordozhatók, értelmezhetők, elfogadhatók lesznek. Először adassék a krisztusi új élet, majd krisztus gyönyörűséges igája, aztán ha a szívek megnyílnak, akkor a többit már nem kell előírni, az többé nem teher, hanem szabadságban megélt evidencia (magától értetődő valóság).
4Mózes 4,1-16
487. dicséret
 

„Nincs rettenetesebb a fanatikus embernél! Szűkszívű. Szűkfejű. Szűklátású. Kiragad valami részletet, mert a nagyot nem tudja áttekinteni, és a kicsin keresztül érvényesülni akar. Aki bizonytalan a dolgában az veri az asztalt irgalmatlanul” (Gyökössy Endre). Ilyenek voltak azok, akik Antiochiában is előálltak. „Nem üdvözülhettek” (1), illetve „csak így és így üdvözülhettek” – harsogták. De jó, hogy nem mi döntjük el, hogy kié az üdvösség, hanem az élő Isten. Nagyon kezdj el imádkozni, ha a másik üdvösségére akarsz nemet mondani, mert valójában a magadéban nem vagy biztos (jaj, nekem kevesebb lesz, ha a másiknak  is jut), miközben Isten határozottan határtalan szeretete helyett szűkszívű irigységgel akarsz kizárni mást abból, aminek osztogatásához semmi jogod és közöd nem lehet, legfeljebb annyi, hogy a tiedet akkora hálával fogadod el, hogy az túlcsordul rajtad mások felé.
4Mózes 3
100. zsoltár

 Lelkipásztori szolgálat legfontosabb eleme az állandó, de nem tolakodó személyes kapcsolatok kiépítése és fenntartása. Ez minden gyülekezetépítés emberi feltétele, amely folyamatos szeretetet, számontartást, szolgálatot igényel. Ennek ellenére ezt végezzük a legkevésbé, helyette nyilvánosan nyüzsgünk, építkezünk, menedzselünk, számos pótcselekvéssel próbálkozunk, miközben sorvadnak gyülekezeteink. Pál és Barnabás visszafelé ugyanazt az utat teszik meg, amit odafelé, vagyis meglátogatják az újonnan alakult gyülekezeteket: az evangélium hirdetése után erősítik őket (22), a megtérés után tanítják őket. Ahol csak evangélizálás folyik, és nincs tanítás, ott a hit olyan fennkölt szólammá lesz, amelynek semmi köze nincs a való élethez. Nem ez az egyház nyomorúsága ma? Elfelejtünk emberként (!) visszamenni azokhoz, akiket Isten megtérített általunk, hogy folyamatosan erősítve (számon tartva, szeretve) őket, érleljük hitüket, miközben érlelődik a miénk is.
4Mózes 2
156. dicséret
 

 Isten sok nemzedéken át megengedte, hogy minden nép a maga útján járjon (16), a maga kultúrája, gondolatai szerint, de Jézus Krisztus eljövetele óta egyértelművé tette az utat, a célt. Sok értékes gondolaton, sokszínűségen át juthatunk el erre az egyre, de ez az egy az út, amelynek végén nem szakadékos „lehullás” (Kányádi Sándor) vár bennünket. Egy sokszínű világban felvállalható ez a bizonyosság? Az Ige radikálisan ezt kiáltja: „ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez!” (15) Bizony minden egyébről előbb – utóbb kiderül, hogy Nélküle halálosan hiábavaló.
4 Mózes 1
87. zsoltár
 

Mindig vannak, akik meghasonlást támasztanak. A „nagy ellenség” indulata ez. A különböző „látásmód” még nem meghasonlás. A meghasonlás mögött a különböző látásmódból fakadó gyilkos indulat feszül, amely szeretné elpusztítani azt, aki más. Hány ember életét tette már tönkre szóbeszéd, amely az indulatok sodrában elvezethet a megsemmisítés szándékáig, és a konkrét bántalmazásig, ahogy Pált és Barnabást megkövezték. Az Úr azonban még a meghasonlást is az Ő ügye javára tudja fordítani, sőt, Krisztus ügye, az élő Isten tiszta üzenete mindig támaszt meghasonlást (Lukács 12,51), mert döntésre késztet embereket; e mögött azonban a hívő ember részéről soha nem lehet gyilkos indulat, annak legfeljebb elszenvedője lehet.
3 Mózes 27
104. zsoltár
 

Az élő hit, az Igén alapuló Krisztus hit kegyelmi állapot. Jele annak, hogy az Úréi vagyunk. Egy „keveredett” világban ezt egyre inkább hangsúlyozni kell. Teljen meg a szívünk hálával Krisztusba vetett hitünkért. Akik pedig nem hittek, azokról később azt írja Pál, hogy „ezeknek a gondolkozását e világ istene megvakította, mert hitetlenek, és így nem látják meg a Krisztus dicsőségéről szóló evangélium világosságát” (2Korinthus 4,4). Ez a hitetlenség. Képpel érzékeltetve. Állok a Balaton-partján és gyönyörködöm a napfelkeltében, miközben a napkorong fénye mindent betölt; de ha közben valaki zseblámpával a szemembe világít, a zseblámpa fénye képes úgy elvakítani, hogy ne lássam a napfényt. Mi egy zseblámpa fénye a nap fényességéhez mérve, és mégis képes „elvakítani”. Így vakíthat el a világ dicsősége, hogy ne lássuk a Krisztus dicsőségét. Áldott az Isten, hogy kikapcsolta a szemünkbe világító zseblámpát, hogy lássuk az Ő dicsőségét; és ezáltal az Ő világa is nagyon értékes helyre (a helyére) került bennünk.
3 Mózes 26,40-46
95. zsoltár

Gyönyörködöm egy színes fényképben, ami egy neves épületet ábrázol. Később ezt az épületet láthattam a valóságban is. Szép, de nem olyan lenyűgöző, mint a képen, mert a valóságban minden kiábrándítóbb ebben a világban, mint amit „képen” látva elképzeltünk róla. A megigazulás ez: Isten Jézus Krisztusra néz, mint a mi eredeti képünkre, és az Ő tisztaságán keresztül tekint ránk, az ő igazságát nekünk tulajdonítja, noha a valóságban nem vagyunk igazak és tiszták. Itt fogalmazta meg Pál először a hitből való megigazulást. A modern teológia újabban kritika alá veszi a Szentírásból táplálkozó legfontosabb felismeréseket, úgy mint a helyettes elégtétel, és a megigazulás üzenetét, pedig a mindennapi élet ma sem bizonyít mást, mint azt, hogy nincs gyarlóbb, és irgalmatlanabb lény az embernél, akinek minden gondolata és tette csak gonosz, azaz nem őszinte, nem önzetlen, nem szeretettel teli; az újjászületett ember más, nem azért mert tökéletes, hanem mert ő erre rádöbbent, ezért élete utolsó percéig küzd „régi emberével”, és csak a neki tulajdonított igazságból, azaz kegyelemből, hitből él.
3 Mózes 26,1-39
115. zsoltár
 

 A Krisztus hit az élő hit, mert Krisztusban, a Szentlélek által az élő Istennel van találkozásunk, aki egyedül képes bennünket újjászülni, áldott közösséggé formálni, és üdvözíteni: „Ilyen bizodalmunk pedig a Krisztus által van Isten iránt” (2Korinthus 3,4). Minden egyéb gondolat, eszme, ideológia, vallás (legyen egyébként bármilyen értékes), csupán emberek által, maguk számára alkotott, törékeny „védőburok” (Hankiss Elemér). Boldog az, akinek a tiszta Igére alapozott, Krisztus-hite van. Ez kegyelmi ajándék. A fenti gondolatot csak bizonyítja és megerősíti az a letagadhatatlan tény, hogy az emberek mindenféle mágiára, varázslásra, misztikára fogékonyak, csak a Krisztus-hitre nem. Ez ugyanis felülről való ajándék! „Ő gyújtott világosságot a szívünkben!” (2Korinthus 4,6)
3 Mózes 25,35-55
254. dicséret
 

Sokan panaszkodnak manapság emésztési zavarokra. Indulataink, egymáshoz való viszonyunk, és emésztésünk között, azaz testünk rezdülései között összefüggés van. Mai szakaszunk szerint Heródes király hajlamos volt ellenséges indulatra; nem meggyőződésből, csupán szeszélyből fordulva az ellen, aki neki nem volt szimpatikus (20). Mi mindent hordoz magában az, akinek látszólag mindene megvan, mint Heródes királynak, belül azonban csupa görcs és indulat, egy „nyugtalan stressz-halmaz”. A zsigerek, belek azonban lelki állapotunk tükrei. Heródes király emésztő szervei szabályosan elrothadtak. Erre utal az Ige, amikor azt mondja, hogy férgek emésztették meg. Aki nem az Úrnak adja meg a dicsőséget (23), hanem a maga dicsfényét keresi, az előbb utóbb „belehal” a saját nyugtalanságába, azaz önmagába pusztul bele.
3 Mózes 25,1-34
98. zsoltár

Az Úr elküldte angyalát, csodálatosan megszabadította a börtönből Pétert. E történetben a csoda lenyűgöz és elgondolkodtat bennünket, ezért alig – alig vesszük észre, hogy Péter szabadulása, a csoda ellenére mégis két „ártatlan” őr életébe került, akiket megkínoztak és kivégeztek. Valaki „fizet” azért, hogy én szabad legyek. A jóléti államok szabadságát más földrészeken fizetik meg. Persze mi ez a két névtelen, nem istenhívő áldozat a Krisztus ügy nagyságához képest? Valóban! Mégsem lehet ennyivel elintézni a két őr halálát. Valaki azt kérdezte tőlem, hogy az Isten tényleg egyen – egyenként számon tart bennünket; ismerte ezeket az őröket is, akik tudva - tudatlanul Krisztus ügyéért haltak meg? Isten számon tartja övéit, erre ígéretünk van (Ézsaiás 43,1; Máté 10,30). Efelett Isten nagyobb a mi szívünknél (1János 3,20), és a „körein” kívül valókkal is üdvözítő akarata szerint cselekedhet. „Ha akarom, hogy ő megmaradjon, a míg eljövök, mi közöd hozzá? Te kövess engem!” (János 21,22). Ezért ki merem mondani, hogy Péter „nagy”, mert az Isten kegyelméből az Úr nagy dolgait tapasztalta, de ez a két őr „még nagyobb”!
3 Mózes 24
155. dicséret
 

Csak egyetlen sor az első mártírról, tényközlés, semmi részletezés. Ez azt üzeni, hogy meghalni lehet a Krisztusért, de saját áldozatunk érdemével az Ő dicsőségét elhomályosítani mindenkor tilos. Nagy nyomorúságunk, hogy mi pedig újból és újból engedünk ennek a kísértésnek.
3Mózes 23,23-44
81. zsoltár
 

Barnabás nevének jelentése: a vigasztalás fia, aki észrevette, és elismerte, hogy Antiochiában jelen van az Úr! Irigység, féltékenység helyett tudott örülni annak, hogy nem csak Jeruzsálemben munkálkodik az Úr, sőt bátorítja őket! Aki telve van Szentlélekkel és hittel (24), az nem is tehet másként, sőt nálánál alkalmasabb embert is bevon a szolgálatba (a megtért Sault), akivel együtt tudnak szolgálni, hogy még áldottabb lehessen az Úr ügye. Bizony kellenek a szelíden, kedvesen hívő emberek, a békítő, áthidaló lelkek, mint Barnabás, akik az Úr ügyét nézik, és ebben a szolgálatban tudnak mások alkalmasságának és „sikereinek” örülni! Ilyenek vagyunk?
3Mózes 23,1-22
378. dicséret
 

Számomra ez nagyon fontos Ige! Emlékszem arra, amikor lelkészek, igazolható okokból, és értelmes teológiai érvekkel alátámasztva, nem szolgáltatták ki az őket önként megkereső szülők gyermekeinek a keresztség sákramentumát…Nem akarok a problémára kitérni, de függetlenül attól, hogy kinek van igaza e kérdésben; mélységesen elszomorodtam, mert valamit alapvetően nem értünk, ameddig ez kérdés! Az egyház küldetésének alapja, hogy legalább ne akadályozza az Isten cselekvését. Hányszor fordul elő, hogy a „tanítványok” Jézus Krisztus és a vágyakozó emberek közé állnak, akár hiteltelenségükkel, akár azzal, hogy sokszor a Jézushoz igyekvőkre szólnak, sőt egyenesen eltiltanák őket Jézustól, direkten akadályozzák az Úr felé tartókat (Lukács 18,15): lehet az érv komoly elvi-teológiai indoklás, vagy egészen gyakorlati, esetleg önző, érdekeken alapuló; ez esetben teljesen mindegy, az eredmény ugyanaz, sokan miattunk nem jutnak el az Úrhoz, ez pedig ítéletünkké lesz. Jó lenne újra gondolni, hogy a vágyakozás őszinteségének megítélése mennyiben a mi tisztünk, illetve mennyiben támaszthatunk feltételeket, miközben az ingyen (de nem olcsó!) kegyelmet hirdetjük?!
3Mózes 22,17-33
78. zsoltár