Mindenki a „saját ügyét” tartja a legfontosabbnak és a legigazabbnak, ez nem is lehet másként, hiszen egyedül a saját ügyünk az átélt ügy, mások ügyét csak másodkézből ismerjük. Mások ügye valójában mindig idegen marad számunkra, egyszerűen, mert nem a miénk. Mások ügyét csak bizonyos határig vehetjük magunkra, mi emberek, mert mindenkinek a maga terhét kell hordoznia (Galata 6,5). Egyedül az Isten képes arra, mert Isten, hogy a másik ügyét maradéktalanul átélje, maga elé vegye, elfogultság nélkül szemlélje, valamint igazságosan, de irgalmas szeretettel hordozza azt. Pál saját ügyében fellebbez a császárhoz, mert keresett egy olyan „felsőbb” fórumot, és ezt római polgárjoga által megtehette, ahol ügyét pontosabban látják. Az igazi feljebbviteli fórum azonban az élő Isten, aki Krisztusban megváltott bennünket. Életünk, élet-ügyünk nem tökéletes ügy, tele van hibával és rettenetes önzéssel, a keresztyén ember sem különb ebben; a hívő ember azonban tudja, hova kell járulni az „ügyével”, hogy az áldott, igazsággal teli kiigazítást, bocsánatot és értelmet nyerjen. „De az ÚRnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istenemnél.” (Ézsaiás 49,4)
4Mózes 23
134. zsoltár