A keresztyén ember szabadsága az örök élet bizonyosságából fakad. A hívő ember mindent az örökkévalóság távlataiból szemlél. Egyedül a Krisztus által megnyert örök élet teszi lehetővé azt, hogy megváltozzon az ember, az egyház, a társadalom. Más esély nincs; egyébként az emberi önzés (bűn) letarol mindent. Ha van örök élet, akkor nem csak e világban kell mindent „leszakítani”; akkor lehet lassabban, értelmesebben élni, lehet megbocsátani, lehet nemet mondani pitiáner hatalmi harcokra, lehet határtalanul szeretni. Aki szabad, az még arra is szabad, hogy mindenki szolgájává legyen (19). Aki szabad, az lemond „halott”, érdek alapú elvekről a Krisztusért, és a másik emberért. Pál, e szabadságban lemondott még nemzeti és vallási identitásáról is, csak hogy némelyeket a Krisztusnak megnyerjen. Ez az evangéliumot szolgáló szabadság volt az ő igazi identitása.
Zsoltárok 15
15. zsoltár
 

Méltó munkás az, aki hűséggel végzi feladatát. Az ilyen munkás joggal várja el azt, hogy tisztességgel meg tudjon élni munkájából, és ezért meg is becsüljék. Az anyagi megbecsülés fontos, de soha nem elég: észre kell venni a másik értékeit. Mindez az evangélium munkásaira is érvényes (19, Lukács 10,7). Mindkettő: az anyagi és erkölcsi megbecsülés is nagy hiánycikk; sőt, azt az ökröt ütik, amelyik amúgy is húz (9), és amelybe az „ökör” szép lassan belehal. Mindig ott kezdődik a megoldás, ha megpróbáljuk megbecsülni a másikat. Pál nem munkás, hanem az Úr „rabszolgája”: nem teheti, hogy ne hirdesse az evangéliumot (16), ingyen szolgál, nem él az evangélium hirdetésével járó jogával (18). Urunk, legalább méltó munkásokat adj nekünk, ha már rabszolgáid nincsenek…
Zsoltárok 14
14. zsoltár

Pál nem az üdvösséget akarja kiérdemelni önmegtartóztató életével, hiszen az örök élet egyszer és mindenkorra az övé, hanem azért sanyargatja meg a testét, hogy Krisztusért végzett szolgálata mindenben kedves legyen az Úrnak. A test önmagában nem a rossz forrása, de lelkünk megregulázása csak testünkön át lehetséges. Lelkünkhöz csak a testünkön át vezet az út. Nincs lélek test nélkül! Urunk, könyörülj, add Lelked erejét, hogy az üdvösséget már most „élvezve”, e világ útvesztőiben bukdácsolva, alkalmatlanná ne legyünk (27). A „versenypálya” képe erre az állandó koncentrálásra utal: összpontosítás az Isten országára, a bizonyosság békességével, és a megszentelődés önmegtartóztatásával. A hívő embert ettől kezdve a világ gyilkos versenypályái már nem érdeklik. Például erről megismerni az igazán hívő embert.
Zsoltárok 16
16. zsoltár

Nehéz ez a szakasz. A bálványáldozati hús problémája ahhoz a korhoz kapcsolódó kérdés volt. De közben az Istenkérdésről vall itt Pál. Ez az igazán fontos most számunkra. Kiemeli az Ige, hogy nincs bálvány a világon, csak mi teszünk azzá olyan tehetetlen „valóságokat”, vagy rendkívüli embereket, amelyeknek befolyásuk van ránk. Isten sincs más, csak egy, akitől lett a mindenség, aki tehát eredete (forrása), rendeltetése, és célja minden életnek; valamint Isten által egy Urunk van, Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, aki megváltó szeretetben tevékeny! Ezt korabeli hitvallással zengi felénk az apostol. Nem arról van tehát szó, hogy minden vallás ugyanazt az Istent imádja, csak más néven és formában, hanem kizárólag a Jézus Krisztus Atyjáról, a Mi Atyánkról. Itt nincsenek kompromisszumok.
Zsoltárok 13
13. zsoltár
 

 Isten Igéje szerint a jegyesség addig legyen jegyesség, amíg hatalmunk van saját kívánságunk felett (37), egyébként felelősen vállaljuk fel a másikat, és éljünk házasságban. Isten Igéje ma sem mond igent arra, hogy a jegyesek házasság előtt egymáséi legyenek. Sokakban felmerül a kérdés, hogy a mai igeszakasz hogyan értelmezhető egy megváltozott korban, amikor a házasságkötések ideje sok ok miatt kitolódott az egyetem befejezése, és az alapegzisztencia megteremtése utáni időszakra, ami sokak esetében a harmincéves életkort, vagy az afölötti időszakot jelenti. Az Ige szerint mindeddig uralkodni kell a kívánság felett. Egyrészt foglalkoznunk kellene időszerűen is az Ige értelmezésével. Másrészt nagyon vigyázzunk, mert soha nem az Ige üzenetét kell átértelmezni a saját igényeink szerint, hanem átgondolni, hogy mit kellene nekünk változtatni, hogy az Ige igényének meg tudjunk felelni. Harmadszor pedig higgyük el Istennek, hogy Ő jót akar nekünk: először felelősen vállaljuk fel egymást, mert minden együttlét egy olyan darab a másikból, amit soha nem lehet igazán kitörölni. Ha az Úrtól kérted el a jegyesedet, vedd magadhoz őt a házasságban, nincs mire várni, egyébként tisztességtelenül bánsz vele (36)! Mindennél nagyobb dolog pedig az, ha valaki kéri, és kapja, hogy hatalma legyen saját kívánságai felett.
Zsoltárok 12
12. zsoltár

De döbbenetesen rosszak az arányok. Mi mindent fáradozunk azért, hogy e világban berendezkedjünk, hogy tetszésére legyünk (33) a világ ezernyi kihívásának, ezért figyelmünk megoszlik, és csak nagyon kevés hely marad az Úr ügyére! Tele vagyunk a világ gondjával, miközben e világ arculata elmúlik (31). Nagy gonddal gondoskodunk a világi javakról: „hírnév, nő család, jószág, test, világ” (József Attila), miközben sem ezekre nincs időnk, sem az Úrra nem figyelünk igazán. Újra kellene gondolni a Hegyi Beszédet: „Boldogok a lelki szegények” (Máté 5,3), akiknek szíve nincs tele mindenféle lim-lommal, hanem elsősorban az Úr számára van ott hely, és minden egyéb az Úr szeretete miatt kaphatott ott helyet. Boldogok az osztatlan szívű emberek. Hogy van ez nálunk?
Zsoltárok 11
11. zsoltár

Az evangélium nem „forradalmi”, direktben nem foglalkozik társadalmi kérdésekkel. Ezért hangsúlyozza Pál háromszor is (17,20,24), hogy mindenki állhatatosan, de megújult emberként maradjon meg abban az állapotban, amiben volt, amikor megtért. A rabszolga maradjon rabszolga, de újjászületett rabszolga. Krisztusnak azonban van hatalma arra, hogy a rabszolgát „szabaddá”, a szabadot pedig Krisztus rabszolgájává formálja. Egyébként történhetnek nagy társadalmi „mozdulások”, ám alapjaiban semmi sem fog változni. Ugyanitt tartunk ma is.
Zsoltárok 10
10. zsoltár
 

A „vegyes házasság” eredeti értelme az, amikor egy már megtért, Krisztusban újjászületett félnek a házastársa még nem tért meg. Az apostol erre az esetre nézve tanácsolja, hogy hitetlen házastársát ne bocsássa el, de ha az válni akar, engedje el. A hívő félnek ugyanis feladata, hogy jó bizonyságtétellel, hiteles élettel áldássá legyen a hitetlen házastárs felé, és mentse meg őt, Isten akarata szerint a Krisztusnak. A még házasságkötés előtt álló keresztyénekre azonban más üzenet vonatkozik, miszerint a hívő ember, kizárólag csak hívővel kössön házasságot, mert nem lehetünk hitetlenekkel felemás igában (2Korinthus 6,14). A hit nem mérhető úgy, mint egy kiló kenyér, de igenis látható jelei vannak. Egyetlen hívő se ringassa magát illúziókban, megzavarodva a szerelemtől, vagy félve az egyedülléttől, miszerint még nem hitben járó választottja a házasságkötés után majd megtér. Sok nyomorúság zsákutcájába vezet ez a döntés.
Zsoltárok 9
9. zsoltár
 

Újabban úgy kapom a meghívókat, hogy szeretettel hívnak engem és partneremet egy vacsorára. Úgy látszik, a nem házasságban élőket megilleti a jog, hogy eszerint szólítsák meg őket; engem viszont nem illet meg az a jog igény, hogy a Feleségemet ne a partneremnek nevezzék? A házasság az Isten csodálatos, nélkülözhetetlen ajándéka, amely minden egészséges társadalom alapja is. Pál most csak egy szempontból beszél a házasságról, úgy, ahogy ez a szakasz tematikájából, a paráznaságból következik. Eszerint a házasság a paráznaság elleni gyógyszer: „Ha azonban nem tudják magukat megtartóztatni, házasodjanak meg, mert jobb házasságban élni, mint égni” (9). A házasság azonban ennél sokkal több, ahogy erről Ravasz László vall: „A házasságban egy férfiúvá és nővé teremtett, öröktől fogva egymásnak szánt ember találja meg önmagát, hogy együtt alkossák meg Isten országának földi sejtjét, a családot…a házasság a legbensőbb és legegyetemesebb emberi kapcsolat”.
Zsoltárok 8
8. zsoltár
 

Megakadt a szemem egy nyíló virágon; ritka pillanat, nagy ajándék, amikor az ember gyönyörködni tud. Mekkora „kötöttségben” pompázik ez a virág, hiszen egy adott helyhez kötött, onnan mozdulni sem tud, egy ideig ragyog, aztán csendben eltűnik, majd a következő évben újra megmutatja magát. Mekkora kötöttség, és mégis milyen irigylésre méltó szabadság ez! A hívő ember Krisztushoz kötött, ahogy a virág a talajhoz, de ez a kötöttség egyben a legnagyobb szabadság is. Minden másfajta szabadság nyomorult rabszolgává teszi az embert, mert kiszolgáltatottjává válik annak, amiben (akivel) a szabadságát megélte. Pál ezért int a következő sorban: úgy légy szabad, hogy nem válsz semminek (senkinek) rabjává (12). De sok olyan „szabad rabszolgát” láttam már, aki hangoztatta a saját szabadságát, miközben nem akart szabadsága tetteiért felelősséget vállalni. Sokan közülük már bele is haltak a nagy szabadságba.
Zsoltárok 7
7. zsoltár
 

 Olyan dolgokat mond Isten Igéje, amelybe beleremeg a szívünk és az értelmünk! Ne feledjük, a hívőknek, a korinthusi testvéreknek mondja, akik megtértek, és mégis pereskednek egymással, sérelmet és kárt okoznak egymásnak! Nekik parancsolja Pál apostol, rajta keresztül nekünk, mai keresztyéneknek parancsolja az Úr, hogy ne pereskedjünk egymással, szenvedjük el inkább a sérelmet, tűrjük el inkább a kárt! Itt nem olyan tűrésről van szó, amikor az ember beletörődik valamibe, mert nincs más választása, hanem Isten Lelke által, a Krisztus ügyét előremozdító békesség érdekében elszenvedi a sérelmet, és tűri a kárt, mert tud hátul maradni, alul maradni. Ezt még soha nem tapasztaltam, egyetlen keresztyénnél sem. Pedig ez krisztusi.
 

Pál itt nem a kívül levőkről beszél, a „világ paráznáiról” (10), hanem a belül levőkről (12), azaz Isten gyülekezetéről. Isten népe között nem lehetnek paráznák, nyerészkedők, rágalmazók, részegesek és rablók; az ilyenekkel azért nem vállalhatunk közösséget, mert akkor az adott bűnnel is közösséget vállalunk. Az illető, amíg bűnéből meg nem tér, nem lehet a gyülekezet tagja, de a gyülekezet imádkozik érte, hogy bűnéből megtisztulva, Isten bűnbocsátó kegyelmét megragadva, azzal többé vissza nem élve, újból a gyülekezet közösségének tagja lehessen. Ne gyengítsük az Igét azzal, hogy Isten gyülekezetében is előfordul a fenti bűnök valamelyike, hiszen „mindnyájan bűnösök vagyunk”, a hívő ember sem tökéletes…Pál azt hangsúlyozza, hogy igenis a nyilvánvaló, tetten érhető bűnökből meg kell térni, ez nem képmutatás, hanem a legelemibb látható jele Krisztus jelenlétének!
Zsoltárok 5
5. zsoltár

Paráznaság! Tele van vele a világ! Nemcsak átvitt értelemben, hanem szó szerint is. Mi a helyzet ezen a területen az Isten népe között? Pál határozottan nemet mond arra, amire az Isten nemet mondott. Itt nincsenek kompromisszumok: ha a gáton a legkisebb repedés támad, egy adott pillanatban az áradat elsodor mindent. Amikor az ilyen embert átadják a Sátánnak, akkor nemcsak a gyülekezetből zárják ki, hanem ezzel mintegy nyilvánvalóvá teszik az illető tényleges állapotát, azt, hogy Jézus hatalma helyett idegen hatalom irányítja életét. Ténylegesen igent mondani Isten akaratára csak úgy lehet, ha megregulázom a „testemet”, és ezzel a „lelkemet” is: így Isten közelében maradok (üdvözülök - 5). A biblia mindig az egész emberről beszél, miszerint nem választható el egymástól test és lélek. Csak a testen át juthatunk el a lelkünkig (anyag van lélek nélkül, de lélek nincs anyag nélkül – Pannenberg) Ezért itt a test megregulázása egyben a lélek karbantartásának egyedüli módja, hogy pillanatnyi örömökért ne áldozzuk be az ígéretes jövendőt…
Zsoltárok 4
4. zsoltár

 Pál átforrósodott szeretettel szól a Korinthusiakhoz, úgy, mint lelki gyermekeihez. Pál a Korinthusiak atyja, Krisztusban (15). Ezért fogalmaz úgy, hogy legyenek az ő kővetői (16). Aki Pált követi, az Krisztust követi; Pál ugyanis egész életével hitelesen hirdeti a Krisztust (17), nemcsak beszél az evangéliumról, hanem éli is azt. Ebben a hitelességben mutatkozik meg Isten ereje Pál életében: mert nem elég a beszéd, ennél több kell (20), hiteles élet, melynek során kiábrázolódik bennünk a Krisztus, és az Ő „ereje”. Az apa azonban adott helyzetben nemcsak szelídségével, hanem szigorúságával is kifejezheti szeretetét. Bot, vagy szelíd lélek? Ez mindig nagy kérdés. Melyik vezet eredményre, hogy szeretett „gyermekünket” megmentsük?
Zsoltárok 3
3. zsoltár
 

Elgondolkodtató, ahogy az apostol fogalmaz: „látványossággá lettünk a világban” (9). Ezt teherként, negatívumként említi. Isten ennyire alkalmazkodott e világ kereteihez, hogy  az evangélium hirdetése is a „látványosság”, a „nyilvánosság” egyik fajtája. Az apostol nem szégyelli bevallani, hogy neki „terhes” az a tény, hogy ki kell állnia emberek elé, hogy a szemek rá szegeződnek, miközben Krisztust hirdeti. Eközben véleményezik külsejét, beszédét, megjelenését. Ő azonban ezt is vállalja Krisztusért. Jaj annak, aki azért hirdeti az Igét, mert valójában a „látványosságot”, a „nyilvánosságot” szereti. Sokan vannak ilyenek, akik nem az ügyet szolgálják, hanem az ügy nyilvánosságát fogják a saját vitorlájukba. Jaj nekünk, ha ez a lelkület indít bennünket a „szolgálatra”, ahogy ezt a lelkületet egyszer megfogalmazva is hallottam: „az egyház nem nagy piac, de biztos piac”. Szabadíts meg Urunk, az ilyen lelkülettől.
Zsoltárok 2
2. zsoltár

A sáfár gondnokot jelent, akinek az volt a feladata, hogy a rá bízott birtok személyzetét élelemmel és minden más szükséges dologgal ellássa. Nem a társainak, hanem az Urának tartozott felelősséggel. Nem saját kezdeményezésre végezte munkáját, hanem Ura megbízásából; tehát nem saját indíttatásból és érdekből végzi a feladatát, hanem mert erre „elhívták” (vocatio). A sáfár nem uralkodik a többiek felett, hanem gondoskodik róluk: feladatának lényege a szolgálat és nem a hatalom. Egyféle hatalom létezik, az Istené, ez a hatalom pedig a Krisztusban megmutatott, önátadó szeretet hatalma. A sáfár szolgálata nem a rábízott birtokra, nem a haszonra (profitra) irányul, hanem az ott dolgozó személyek jólétére. A sáfár legkevésbé (fordítási vita, hogy legkevésbé, vagy legkevésbé sem) törődik azzal, hogy mit mondanak róla, csak arra törekszik, hogy hű legyen ahhoz a feladathoz, amit Ura rábízott.
Zsoltárok 1
1. zsoltár
 

„Csak” ennyi kellene, hogy ezt elhiggyük végre, hogy Isten Krisztusban mindent odaajándékozott nekünk, hiszen „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róma 8,32) Minden a miénk, mert mi Krisztusé vagyunk, Krisztus pedig Istené (23)! Miénk a másik ember, miénk a világ, az élet és a halál, vagyis a jelenvalók és az eljövendők (22). Ha pedig minden a miénk, akkor mi több kell még? Akkor végre lehet békességben lenni! Mit akarhatsz még, ha minden a tiéd? Ha pedig Krisztusban a miénk minden, akkor a másik ember testvér, a világ Istentől kapott életterünk, amit óvni kell, az élet Isten ajándéka, aminek örülni kell és lehet, akkor a halál az örök élet torkolata. Ha miénk Krisztus, akkor minden a miénk, eltűnnek az árnyak, akkor nem kell végre semmi egyébre törekedni, csak a krisztusi szeretetre. Sajnos nem miénk a Krisztus, csak a nyelvünkön van, nem a szívünkben; ezért nincs semmink; és tele vagyunk szerzési vággyal (ambícióval), és marad minden a régiben. Szomorú.
4Mózes 36
164. dicséret
 

Gyakran idézett bibliai Ige ez, a növekedést Isten adja. Nem arról van itt szó, hogy nekünk mindent meg kell tenni, és akkor majd az Úr Isten a többit, mint jutalmat, kipótolja, és a dolgok végül is sikerülnek; ketten együtt, az Úr Istennel csak megyünk valamire. A 127. zsoltár egyértelműen fogalmaz: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők!” Az eredmény szempontjából nem számít sem az, aki ültetett, sem az, aki öntözött, sem az, aki bármit, bármilyen szorgalommal, akarással, ügyeskedéssel tett; mindez semmit sem számít, egyedül az élő Isten számít (7). Vagyis mindent meg kell tennünk, amit krisztusi emberként tehetünk, de hiába a száz százalékos akarás, ha ehhez nem adatik az Isten száz százalékos kegyelme, jóváhagyása, áldása! Az áldás lényege éppen ez: az „eredmény” szempontjából csak az Isten számít! Ne feledjük, a legnagyobb „eredmény”, az üdvösség, éppen az Ő kegyelméből már a miénk. Mi kellhet még nekünk? A többi csak ráadás!
4Mózes 35,9-34
294. dicséret
 

A „lelki” ember az, aki Isten Lelke által újjászületett ember, aki Krisztusban örök életet nyert, és mindazt a mennyei gazdagságot megkapta, amit szem, fül, és emberi értelem nem képes érzékelni, ahogy a vakond sem képes elhordozni a napfényt (2,9). A „lelki” ember kinyilatkoztatást kap (2,10), üzenetet kap az Úrtól, érti az Úr szavát, míg a testi ember azt hiszi, hogy minden tudás birtokában van, és ő ad kinyilatkoztatást, vagyis a testi embernek „mindig igaza van”. A lelki ember mindent megvizsgál (2,10), minden kérdést fel mer tenni, még Istennel kapcsolatban is, mert tudja, hogy ő már az Úr tulajdona, míg a testi ember egyetlen komoly kérdéssel, még életének végességével sem mer szembesülni, miközben félelmeit magabiztossággal palástolja. Nagy a baj, ha lelkiek helyett testiek vagyunk!
4Mózes 35,1-8
83. zsoltár

Nagy baj, ha nincs különbség a világ és Isten népe között. A világ múlandó fejedelmeinek bölcsességéről beszél az apostol (6). Ez a „bölcsesség” (gondolkodásmód és életmód), csak e világra tekint, csak saját magára, és csak a még több sikerre. Mindenáron megkeresi azt a „terepet”, ahol ő lehet az első, a „fejedelem”, mert nem bír második, sokadik lenni, és a kitörési pontok között kiváló terep az egyház, ha kell, egy új közösség létrehozása is. Ez a bölcsesség azonban múlandó, e világ dicsősége elmúlik, hol vannak ma, akik egykor „fejedelmek” voltak, a maguk „szemétdombján”, bizony kimúltak, sokukat egyszerűen elfelejtettük, a leggonoszabbak pedig egy ideig mítosszá lettek, később szidalommá. Mi nem így tanultuk a Krisztust!
4Mózes 34
82. zsoltár
 

Éjszaka megébredtem. Az egyik televíziós csatornán református istentiszteletet közvetítést ismételtek éppen. A szószék magasan a gyülekezet fölött ékesedik, rajta az „árva pap” beszél, miközben a gyülekezeti tagok, amíg bírják, ágaskodó tekintettel, és „megtekert” nyakkal néznek fel a lelkészre. Lehetetlen ilyen térben nem „fölénnyel” prédikálni, és nem „ékesszólóan” beszélni. Személyes hangvétel, gondolati párbeszéd nem teremthető meg ilyen helyzetben, a távolság ridegséget sugároz, miközben valaki fent áll, a többiek felett. Az egész kommunikációs helyzet paradox, nem evangéliumi, annak ellenére, hogy az építészet szempontjából értékes templomterek teológiai üzenetet is hordoznak, de igehirdetésre, közösség építésére megváltozott világunkba alig alkalmasak. Pedig megnyerő szavak (4), és az emberi bölcsesség fölénye helyett a Lélek bizonyító erejére (4) van szükségünk, hogy együtt tekinthessünk fel a megfeszített Krisztusra (2), aki feltámadott a halálból.
4Mózes 33
77. zsoltár
 

 Bizony, azokra nézünk fel, és azoktól tartunk, akik okosak, erősek, előkelők, valami fontos felett rendelkeznek. Ez nemcsak a világ értékrendszere, hanem sajnos többnyire a keresztyén embert is megkísérti ez a látásmód. Hivatalosan persze nem ez az álláspontunk, de mégis olyan gyakran értékelünk, és cselekszünk eszerint. Egy okos, teológus lelkészre felnézünk, de aki „csak” csendben, de hűséggel szolgál a maga helyén, arról azt mondjuk, hogy nem sok vizet zavar. Érdemes egymás mellé állítani az ellentétpárokat: bölcsek és bolondok, erősek és erőtlenek, előkelők és lenézettek, valakik és senkik. A zsidóknak győztes jel kell, diadalmas Messiás; a görögöknek mindent értelmező okos rendszerre van szükségük, értelemre és eszmére. Isten azonban nem úgy értékel, ahogy mi: Ő az erőtlenek, megvetettek, senkik Istene. Csak az lehet valaki, akit az Isten aláhajló szeretete felemelt. Isten előtt valakik vagyunk, Isten nélkül senkik.
4Mózes 32
503. dicséret
 

Szószthenész a zsinagóga elöljárója volt Korinthusban, akiről a Cselekedetek könyvében is olvasunk (18,16). Amikor a zsidók egy akarattal Pálra támadtak, és Gallió helytartó elé vitték őt, Gallió nem foglalkozott velük,  ezért a zsidók tehetetlen dühükben, saját zsinagógájuk elöljáróját, Szószthenészt kezdték el püfölni: „így intézted el ezt az ügyünket, így vagy a mi vezetőnk?” Ez a Szószthenész az első korinthusi levélben már mint „testvér” szerepel. Miközben megpüfölték, és megtapasztalta az emberi indulat határtalan gátlástalanságát; miközben véraláfutásos lett keze-lába, és ott maradt a porban; ezalatt a lelke is olyan sebeket kapott, amelyet már csak Krisztus gyógyíthatott be. Ez az ember megtért. Kellenek a sebek, a megaláztatások, a csalódások, hogy rádöbbenjünk, igazi gyógyulás csak az Úrnál van. Krisztussal közösségben azonban mindenben meggazdagodhatunk (5).
4Mózes 30
174. dicsé

Pál apostol 61 tavaszán érkezett Rómába, ott házi őrizetben tartották még két évig, várva perének végét. - Pál nem csüggedt, hanem szolgált; a csüggedés ellen a leghatékonyabb gyógyszer a szolgálat; nem a tevékenység, mert az pótcselekvés, menekülés a jogos csüggedés elől, hanem szolgálat, bizalom az Úrban. – Pál nem mehetett sehová, de jöttek hozzá! Fogadta mindazokat, akik felkeresték! Nem utasított el senkit sem! Jézus azt mondta, „aki Hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem” (János 6,31). Ne feledjük, aki hozzánk jön, Krisztushoz jön, mi milyen okokra hivatkozva mondhatunk bárkinek is nemet, ha a mi Urunk semmiképpen nem tette ezt? - Pál bátran bizonyságot tett Jézus Krisztusról, minden akadályoztatás nélkül. Ne feledjük, az akadály soha nem a körülményekben, hanem mindig bennünk van, a körülményekre csak olcsó módon hivatkozni szoktunk.
4Mózes 29,12-39
76. zsoltár

Sokszor egy falra felhelyezett kép, egy pólóra nyomtatott felirat, egy elektronikus közösségi fórumra feltelepített fénykép mindent elmond annak gazdájáról: matricák, hűtő-mágnesek, jelszavak, jellegzetes tárgyak, polcra helyezett könyvek, és hanghordozók vallanak egy - egy emberről. Pál egy alexandriai hajón jut el az áhított Rómába, egy olyan hajón, amelynek címerében „Dioszkurok” voltak. A hajó orrában megfaragott - festett szoborról ír Lukács, amely szó szerint „ikerfitestvéreket” jelent, és a görög – római mitológia főistenének, Zeusznak fiait, Kasztort és Polluxot, a tengerészek védőisteneit ábrázolta. A hajó „orra” utalt a hajó tulajdonosára, annak gondolataira, vallására, lelkületére... Pál felszáll erre a hajóra (!), de itt is Krisztust hirdeti, pusztán azzal is, hogy ott utazik a „pogány szimbólumokkal díszített hajón”. Mit, kit ábrázol a te „címered”?
4Mózes 29,1-11
101. zsoltár