A krónikás jól szemlélteti előadásával azt a meggyőződését, hogy szükség van a személyes kiválóságra, az egyéni erőre, az oroszlán bátorságára, a gazella gyorsaságára, de éppúgy szükség van a közösségre és egységre is. A hős, a kiváló ember nem önálló személy, hanem eszköz az Úr akaratának véghezvitelében. Viszont ha ilyen, méltó arra, hogy neve fennmaradjon. Az egyik ilyen vitézt megragadta Isten Lelke. Amászaj a harmincak vezére volt, fegyverforgató ember, aki a Lélek ereje által jelentette ki, már Dávid üldöztetése idején, annak kiválasztását. A „békesség” itt az élet teljességét fejezi ki. Ez a békesség az Úr áldásának jele, amelyben mindenki részesül, aki az Úrra bízta magát, és láthatóan is felvállalta az Úr gyülekezetét. Dávid az Úr küldötte, az Úr áldását vette, és az is részesül ebben az áldásban, aki hozzá csatlakozik. Jézus Krisztusban így hangzik Amászaj hitvallása: Tied vagyunk, Urunk Jézus Krisztus; veled tartunk, hiszen Te velünk vagy; békesség a Te ajándékod, az élet teljessége, mert megsegített, feltámasztott Téged az Úr!

Lukács 8,16-25

300. dicséret

* A teljes magyarázat:

Hitvallás is lehet az, hogy adott helyzetben hova állunk, kit támogatunk. Isten népének, benne az egyes törzseknek el kellett dönteni, hogy egy nehéz, zavaros helyzetben akarnak-e tisztulást, kérik-e az Úr segítségét ebben, és meglátják-e Isten küldöttét, döntenek-e mellette?

– 1. Dávid híveit sorolja fel a mai Ige, azokat, akik már ciklági bujdosása idején segítségére voltak. Ezek ekkor nagy áldozatokat is vállaltak. Voltak köztük távoli harcra kiképzett benjaminiták (1–8), közelharcban gyakorlott gáditák (9–16), jöttek Benjámin, Júda (17–19), Manassé törzséből (20–23), egész Izráelből. A krónikás szemlélete szerint tehát Izráel minden törzse adott hősöket a dávidi királyság megalapozásához. Ezt akarják kifejezni a nagy, kerekített számok is.

– 2. A krónikás jól szemlélteti előadásával azt a meggyőződését, hogy szükség van a személyes kiválóságra, az egyéni erőre, az oroszlán bátorságára, a gazella gyorsaságára, de éppúgy szükség van a közösségre és egységre is. A hős, a kiváló ember nem önálló személy, hanem eszköz az Úr akaratának véghezvitelében. Viszont ha ilyen, méltó arra, hogy neve fennmaradjon.

– 3. Az egyik ilyen vitézt megragadta Isten Lelke. Amászaj a harmincak vezére volt, fegyverforgató ember, aki a Lélek ereje által jelentette ki, már Dávid üldöztetése idején, annak kiválasztását. A „békesség” itt az élet teljességét fejezi ki. Ez a békesség az Úr áldásának jele, amelyben mindenki részesül, aki az Úrra bízta magát, és láthatóan is felvállalta az Úr gyülekezetét. Dávid az Úr küldötte, az Úr áldását vette, és az is részesül ebben az áldásban, aki hozzá csatlakozik.

– 4. Jézus Krisztusban így hangzik Amászaj hitvallása: Tied vagyunk, Urunk Jézus Krisztus; veled tartunk, hiszen Te velünk vagy; békesség a Te ajándékod, az élet teljessége, mert megsegített, feltámasztott Téged az Úr!

Dávidot kiváló vitézek is támogatták királyságában. A mai igeszakasz Dávid vitézei közül a legkiválóbbakat említi meg, hőstetteikkel együtt. Itt az minősít egy vitézt, hogy mennyire volt tekintélyes a többiek között (21), hány embert döfött le az ellenség seregéből (20), valamint milyen egyéb rendkívüli tetteket hajtott végre, amellyel erejét megmutatta (22-25). Ha belegondolunk, ma is ezek minősítenek egy embert, annak tekintélyét, ha nem is így nevezzük meg a minősítés feltételeit. Jézus Krisztusban valami alapvetően új és más szemlélet jött el erre a világra, amit azóta sem fogadott be igazán ez a világ, még Isten látható népe sem, de akik igazán az Ő követői, azoknak az Úr Jézus Krisztus Szentlelket ad, hogy így éljenek, és tekintélyüket ne a látható, földi erő, szépség, tehetség, okosság határozza meg csupán, hanem valamiféle mennyei több. Isten Jézus Krisztusban erre az új életre ad szabadulást és megváltást (14). Tehát ettől kezdve a kiváló ember értékmérője a krisztusi mérce (22), és nem pedig a „lándzsa” hossza (23).

Lukács 8,1-15

154. dicséret

* A teljes magyarázat:

Dávidot egységesen királlyá tették, és láthatóan támogatták királyságában. Ez azt jelenti, hogy ha valakinek bizalmat adunk, azt utána hűséggel támogatjuk is, nem hagyjuk magára (10).

– 1. Dávidot kiváló vitézek is támogatták királyságában. A mai igeszakasz Dávid vitézei közül a legkiválóbbakat említi meg, hőstetteikkel együtt. Itt az minősít egy vitézt, hogy mennyire volt tekintélyes a többiek között (21), hány embert döfött le az ellenség seregéből (20), valamint milyen egyéb rendkívüli tetteket hajtott végre, amellyel erejét megmutatta (22-25). Ha belegondolunk, ma is ezek minősítenek egy embert, annak tekintélyét, ha nem is így nevezzük meg a minősítés feltételeit.

– 2. Jézus Krisztusban valami alapvetően új és más szemlélet jött el erre a világra, amit azóta sem fogadott be igazán ez a világ, még Isten látható népe sem, de akik igazán az Ő követői, azoknak az Úr Jézus Krisztus Szentlelket ad, hogy így éljenek, és tekintélyüket ne a látható, földi erő, szépség, tehetség, okosság határozza meg csupán, hanem valamiféle mennyei több. Isten Jézus Krisztusban erre az új életre ad szabadulást és megváltást (14). Tehát ettől kezdve a kiváló ember értékmérője a krisztusi mérce (22), és nem pedig a „lándzsa” hossza (23).

– 3. Ennek a krisztusi újnak része az is, hogy Isten gyermekei sem egyformák, de Isten előtt mégis egyenlő értékűek. Tehát nem olyan hierarchia érvényesül Isten országában, mint itt a vitézek között, illetve azóta is, bárhol a világban (21).

– 4. Amikor Dávid eltikkadt rejtekhelyén a szomjúságtól, három embere olyan áldozatot hozott érte, hogy saját életük kockáztatásával áttörtek az ellenség táborán, és vizet merítettek a betlehemi kútból. Ilyen támogatottságot élvezett Dávid király, aki maga is megdöbbent és meghatódott ezen, ezért nem itta meg a vizet, hanem együtt szenvedett vitézeivel. Ilyen az igazi vezető. Majd a „betlehemi kútból” fakadó forrás egyszer mindnyájuk szomjúságát megenyhíti (15-19).

Aki „emelkedik”, soha nem önmagáért jut többre, hanem Isten kegyelméből, a rá bízottakért. Isten népének egész közössége felkereste Dávidot Hebrónban, mert noha még Saul volt a király, mégis Dávid volt az, aki foglalkozott velük, vezette és pásztorolta őket. A testi származás, miszerint valaki csontunkból való csont és húsunkból való hús, önmagában kevés. Dávid nem emiatt kapott bizalmat népétől. Akivel foglalkozunk, akit szeretünk, és akit nem szedünk rá, az megbízik bennünk, de ezzel áldott terhet is tesz ránk, önmagát (1-2). Dávid egy egész nép terhét kapta meg (3), de ehhez Isten erejét is birtokolta (9). Mit tehetett Dávid? Ő vezette, „hordozta”, pásztorolta Isten népét, az Úr gyülekezetét, miközben összefogta őket, „fővárost” épített nekik. Ez a város az Isten városává lett, ahol az élő Isten tisztelete a legfontosabb tevékenység volt (4-9). A mi Urunk Jézus Krisztus elhozta Isten örök városát nekünk, a maradandó város örömét. Ő nemcsak elhordozta életünk minden terhét, hanem le is vette azt rólunk; még ugyan hordozzuk azokat, de már nem sokáig.

Lukács 7,36-50

223. dicséret

A hűtlenség pusztuláshoz vezet. Megölték Saul háza népét, gyermekeit; - és magára a királyra is ez a sors várt volna, de beledőlt a saját kardjába, még mielőtt idegenek gúnyolódva és halálosan megkínozták volna. Ez a jelenet, nem pont Saul esete kapcsán, mégis elénk hoz egy kérdés,. Eljuthatnak odáig a dolgok, tőlünk függetlenül is, hogy „saját kardunkba kellene dőlni”? Ilyenkor lepereg az ember előtt az egész élete. Isten gyermeke még ebben az utolsó pillanatban is leteheti minden mulasztását, és megragadhatja az Úr kegyelmét (1-6). Ekkor meghal, de nem veszik el. Ki lehet mondani, hogy adódhat olyan helyzet, amikor jobb meghalni, mint idegen emberek gyarló kezeibe esni, nem engedve, hogy kínjainkkal gúnyolják az Úr ügyét! Persze, ha a szenvedésünk Isten akarata, akkor Ő ad hozzá erőt, hogy hűek maradjunk mindhalálig (Jelenések 2,10). Nagy kérdés: lennének-e ma közöttünk, elkényeztetett keresztyének között (8-10), ilyen helyzetekben hit-hősök? A szánk ugyanis nagy, de egy semmirevaló hétköznapi konfliktust sem tudunk hitben elrendezni.

Lukács 7,18-35

240. dicséret

* A teljes magyarázat:

A krónikás Dávid király előtérbe kerülésének előzményeit összegzi.

– 1. Az előző király, Saul méltatlanná vált szolgálatára: hűtlen lett az Úrhoz, idegen „módszerekhez” folyamodott, és nem törődött az istentisztelettel sem (13).

– 2. Ez a hűtlenség pusztuláshoz vezet. Megölték Saul háza népét, gyermekeit; - és magára a királyra is ez a sors várt volna, de beledőlt a saját kardjába, még mielőtt idegenek gúnyolódva és halálosan megkínozták volna.

– 3. Ez a jelent azonban elénk hoz egy másik üzenetet. Eljuthatnak odáig a dolgok, tőlünk függetlenül is, hogy „saját kardunkba kellene dőlni”. Ilyenkor lepereg az ember előtt az egész élete. Isten gyermeke még ebben az utolsó pillanatban is leteheti minden mulasztását, és megragadhatja az Úr kegyelmét (1-6). Ekkor meghal, de nem veszik el. Ki lehet mondani, hogy lehetnek olyan helyzetek, amikor a „külső öngyilkosság”, lényegét illetően nem az? Jobb meghalni, mint idegen emberek gyarló kezeibe esni, nem engedve, hogy kínjainkkal gúnyolják az Úr ügyét! Persze, ha ez az Isten akarata, akkor ad hozzá erőt, hogy hűek maradjunk mindhalálig (Jelenések 2,10). Nagy kérdés: lennének-e ma közöttünk, elkényeztetett keresztyének között (8-10), ilyen helyzetekben hit-hősök? A szánk ugyanis nagy, de egy semmirevaló hétköznapi konfliktust sem tudunk hitben elrendezni.

– 4. Saul legnagyobb bűne az, hogy saját hűtlensége és pusztulása a rá bízottak bukását is jelentette (7-10). Ez a vezető mindenkori felelőssége. Imádkozzunk értük.

Így emlékezik meg a krónikás az előttünk járt nemzedékek hűségéről: az Úr legyen velük! - 1. Ennyit tehát mondhatunk a meghaltakért, viszont többet mondani róluk, értük; arra nincs felhatalmazásunk. Egy bizonyos, ebben a világban az Úr ügyében jár az, aki megtapasztalhatta, hogy vele van az Úr, és az ilyenek a halálon túl is ebben a tapasztalatban bővelkednek (20). A feltámadott Jézus Krisztus ezt világosan kijelentette nekünk (János 14,3). - 2. Az Úr volt azokkal, akik éltek a lehetőséggel, és visszatértek a fogságból, felépítették Jeruzsálemet, életüket újrakezdhették. Lám, korábbi hűtlenségüket a fogság nyomorúsága hűséggé érlelte. Isten nem hagyja elveszni az övéit (1). - 3. A visszatérők között elsőként a papokat és lévitákat említi a szentíró, majd felsorolja Júda és Benjamin törzsét, valamint az északi országrészből származókat is. Ezzel azt hangsúlyozza, hogy Isten egész népe képviseltette magát ekkor. (2-16). Az Úr jelenléte ez az egység. - 4. Az Úr velük volt. Ennek jele az istentisztelet fontossága. A léviták feladata az volt, hogy éjjel-nappal őrködjenek a jeruzsálemi templom épülete és az istentisztelet felett, biztosítva annak szépségét, tisztaságát és rendjét (17-34).

Lukács 7,1-17

402. dicséret

* A teljes magyarázat:

Így emlékezik meg a krónikás az előttünk járt nemzedékek hűségéről: az Úr legyen velük!

- 1. Ennyit tehát mondhatunk a meghaltakért, viszont többet mondani róluk, értük; arra nincs felhatalmazásunk. Egy bizonyos, ebben a világban az Úr ügyében jár az, aki megtapasztalhatta, hogy vele van az Úr, és az ilyenek a halálon túl is ebben a tapasztalatban bővelkednek (20). A feltámadott Jézus Krisztus ezt világosan kijelentette nekünk (János 14,3).

- 2. Az Úr volt azokkal, akik éltek a lehetőséggel, és visszatértek a fogságból, felépítették Jeruzsálemet, életüket újrakezdhették. Lám, korábbi hűtlenségüket a fogság nyomorúsága hűséggé érlelte. Isten nem hagyja elveszni az övéit (1).

- 3. A visszatérők között elsőként a papokat és lévitákat említi a szentíró, majd Júda és Benjamin törzse mellett a krónikás a korábbi északi országrészből származókat is felsorolja, azaz Efraim és Manassé törzsét is szóba hozza. Ezzel azt hangsúlyozza, hogy egész Izrael képviselve volt Jeruzsálem újbóli birtokba vételekor. Az Úr jelenléte ez az egység. A felsorolt számadatok alapján ez akkor kettőezer-négyszáz embert jelenthetett, bár a léviták száma nincs megemlítve. Az Úr tehát velük volt, és ez konkrét eseményekben mutatkozott meg (2-16).

- 4. Az Úr velük volt abban is, hogy Jeruzsálem városának újjáépítése mellett a templomi istentiszteletet is helyre állíthatták. A krónikás visszamegy egészen a pusztai vándorlás szent sátoráig, megemlítve Áron unokáját, Fineást (4Mózes 25,7-13). A léviták feladata az volt, hogy éjjel-nappal őrködjenek a jeruzsálemi templom épülete és az istentisztelet felett, biztosítva annak szépségét, tisztaságát és rendjét (17-34).

Benjamin törzsének névsorát olvashattuk már a 7. fejezetben is, itt a törzs másik névsora olvasható. Ha ezeket a listákat egymással összevetjük és hozzátesszük a 4Mózes 26,38-tól olvasható származási jegyzéket, akkor megállapíthatjuk, hogy ezek a névsorok nagy különbségeket mutatnak. Különböző hagyományanyagok olvashatók tehát az egyes névsorokban, a szentíró szándéka és mondanivalója szerint, így azt is kimondhatjuk, hogy nem elsősorban a nevek hordozzák az üzenetet, hanem a hagyományanyag megőrzésének ténye az, ami maga az üzenet, hiszen itt pont arról van szó, amit az európai ember mára elfelejtett: hitben megőrizni, rendszerezni, értékelni és továbbadni a saját örökségünket. A megmaradás emberi feltétele ez. Ehhez képest mellékes kérdés, hogy az évszázadok törzsi neveiből ki kit tart fontosnak megőrizni az emlékezet számára, hiszen mindegyik név csak egy apró láncszem, de együtt fontos; sőt, „üdvösséges” egészet képeznek.

Lukács 6,37-49

166. dicséret

* A teljes magyarázat:

Benjamin törzsének névsorát olvashattuk már a 7. fejezetben is, itt a törzs másik névsora olvasható.

– 1. Ha ezeket a listákat egymással összevetjük és hozzátesszük a 4Mózes 26,38-tól olvasható származási jegyzéket, akkor megállapíthatjuk, hogy ezek a névsorok nagy különbségeket mutatnak. Különböző hagyományanyagok olvashatók tehát az egyes névsorokban, a szentíró szándéka és mondanivalója szerint, így azt is kimondhatjuk, hogy nem elsősorban a nevek hordozzák az üzenetet, hanem a hagyományanyag megőrzésének ténye az, ami maga az üzenet, hiszen itt pont arról van szó, amit az európai ember mára elfelejtett: hitben megőrizni, rendszerezni, értékelni és továbbadni a saját örökségünket. A megmaradás emberi feltétele ez. Ehhez képest mellékes kérdés, hogy az évszázadok törzsi neveiből ki kit tart fontosnak megőrizni az emlékezet számára, hiszen mindegyik név csak egy apró láncszem, de együtt fontos; sőt, „üdvösséges” egészet képeznek.

– 2. Benjamin törzsének kiemelése, a krónikás ábrázolása szerint Júda és Lévi törzsével együtt történik. Ezt a három törzset tárgyalja a könyv részletesen. Ennek oka az, hogy Júdával és Simeon törzsének megmaradt részével együtt ezek alkották a déli országrész lakosságát. Az sem véletlen, hogy a felsorolás külön kitér a Jeruzsálemben lakókra. Ezeket a kiemeléseket a krónikás szándékosan, üdvtörténeti hangsúllyal teszi (28-32). A listában olvasunk törzsön belüli mozgásokról, áttelepítésekről (6), vagyis a nevek felsorolása mellett ott rejtőzik az akkori élet a maga elevenségével, mozgalmasságával, miszerint nem egyszerre találta meg egy-egy család, vagy az egyes ember a maga helyét a közösségen belül, de ha megtalálta a helyét, az áldássá lett a közösségre nézve is.

– 3. Saul király benjamini volt, de a júdai Dávid lett az utóda (33-40). Itt is a két törzs fontosságát olvassuk ki a sorok közül. A múlt sebei ellenére, amelyet Benjamin törzsének okoztak (Bírák 19,21. fejezetek), mégis kikerülhetetlen a legfontosabb törzsek testvéri egysége, a múlt sebeinek Isten színe előtt való gyógyulása, a megbocsátás, az újrakezdés; - és a belső villongások helyett az összetartozás megélése.

A törzsek névsorának számbavétele során hiányoznak Zebulon és utódai, Dán és utódai; - valamint feltűnően rövid a naftáliak és  Manassé törzse Jordánon inneni felének felsorolása. Ezekből a részadatokból kiderül, hogy az északra eső területek törzseit zilálta szét leginkább a történelem, hiszen ezek voltak a leginkább kitéve a Damaszkusz felől érkező arám politikai és vallási befolyásnak. Ennek ellenére a krónikás törekszik arra, hogy a tizenkét törzset a lehető legteljesebben felsorolja és bemutassa. Vagyis a krónikás szemlélete kifejezi a reménység lényegét: nem hajlik meg a testi szemekkel látható tények előtt. A területveszteségek, a népesség csökkenése, elvándorlás, háborúk okozta elnéptelenedés tényei nem csüggesztik el a szentírót. Ez a reménység: nem panaszkodni, a látható tények ellenére is hinni, hogy Isten többet készített, mint ami éppen most látszik. Pál apostol Ábrahámról is ezt írta: reménység híján is reménységgel hitte az Isten ígéreteit (Róma 4,18).

Lukács 6,20-36

204. dicséret

– 1. Itt leszármazáshoz kötött a szolgálat, ma pedig hithez és elhíváshoz. Lévia fiai Gérsón, Kehát és Merári voltak. Ezeknek fiait olvassuk a felsorolásokban (1-15). – 2. Akkor is, ma is ékes rendhez kötött a szolgálat. A krónikás leírja Lévi fiainak szolgálati rendjét, név szerint is kiemelve őket (18-32). – 3. Amikor pedig az egyik konkrét szolgálatunk letelik, az Úr ad helyette máshol, mást. Amikor Dávid a szövetségládát Jeruzsálembe vitte; a léviták, akik eddig a ládát is hordozták, az éneklés mellett szabadokká váltak más feladatokra (16-32). – 4. A szolgálat lényege ugyanaz minden hívő számára, de a szolgálat területe elhíváshoz és kegyelmi ajándékokhoz kötött. Rövid összefoglalás határolja el a léviták és az ugyanazon törzshöz tartozó papok szolgálatait (33-34). – 5. Aki az Úrnak szolgál, az Isten népe között él. A léviták lakóhelyének felsorolása kapcsán kiderül, hogy e léviták szétszórva éltek a testvéri törzsek között (49-66).

Lukács 6,12-19

395. dicséret

* A teljes magyarázat:

Az Úr házában szolgálni a legnagyobb kitüntetés. Aki nem az Úr házában szolgál, az pedig úgy végezheti munkáját, mintha istentiszteletet végezne, mert az egész világ is az Úr háza, Isten dicsőségének színtere. Ugyanakkor a látható szolgálatra, csak erre, Isten ma is, konkrétan elhívja övéit.

– 1. Itt leszármazáshoz kötött ez a szolgálat, ma pedig hithez és elhíváshoz. Lévia fiai Gérsón, Kehát és Merári voltak. Ezeknek fiait olvassuk a felsorolásokban (1-15). Itt találjuk Elkánát, Sámuel apjának nevét, aki Efraim törzséből származott, amit a krónikás úgy magyaráz, hogy Efraim törzsének területén is voltak lévita városok. Érezhető a törekvés, hogy Sámuelt a Lévi utódok között tüntesse fel a krónikás, mivel Sámuel és apja olykor papi tisztet is ellátott, áldozatot mutatott be (10-13). Mindhárom lévita csoport közül, megneveznek Dávid idejéből egy vezetőt, és mindegyik családfáját Léviig vezetik vissza (16-32).

– 2. Akkor is, ma is ékes rendhez kötött a szolgálat. A krónikás leírja Lévi fiainak szolgálati rendjét, név szerint is kiemelve őket (18-32). A léviták hordozták a szövetség ládáját, a sátor körül vezették a gyülekezet éneklését, majd pedig a kőből épült templomnál végeztek mindenféle szolgálatokat, ékes és szép rendben (16-17). Az éneklésnél a felállás sorrendje is meghatározott volt (16-32).

– 3. Amikor pedig az egyik konkrét szolgálatunk letelik, az Úr ad helyette máshol, mást. Amikor Dávid a szövetségládát Jeruzsálembe vitte, a léviták, akik eddig a ládát is hordozták, szabadokká váltak más feladatokra, az éneklés mellett (16-32).

– 4. A szolgálat lényege ugyanaz minden hívő számára, de a szolgálat területe elhíváshoz és kegyelmi ajándékokhoz kötött. Rövid összefoglalás határolja el a léviták és az ugyanazon törzshöz tartozó papok különböző szolgálatait. A főpapok sorának megismétlése annak igazolásául szolgált, hogy Cádók utódai az egyedül jog szerinti főpapok. Áron és fiai az áldozatokat mutatták be az égőáldozati és illatáldozati oltáron, valamint végezték a szentek szentjének minden teendőjét, hogy engesztelést szerezzenek Isten népének (33-34).

– 5. Aki az Úrnak szolgál, az Isten népe között él. A léviták lakóhelyének felsorolása kapcsán kiderül, hogy e léviták szétszórva éltek a testvéri törzsek között (49-66).

A törzsek letelepedése után Rúben és Gád, valamint Manassé törzsének fele a Jordán keletre eső oldalán kapott területet. A Krónikás ezekre a törzsekre figyel a fejezet első felében (1-22), amíg egy asszír hadjárat, Kr. e. 732-ben véget nem vetett önállóságuknak (26; 2Királyok 15,29). A két és fél törzsnek korábban sikeres harcaik voltak, amíg az Úrban bíztak (18-21). Ezek a sikerek elbizakodottá tették őket, ezért amikor hosszan és megátalkodottan hűtlenné lettek az Úrhoz, idegenek hurcolták el őket (23-26). Jobb megelégedni az Istentől rendelt kevesebbel, alázatban és hitben, mint „többre” vágyva, ehhez még Isten segítségét is kérve, önhitté és istentelenné lenni. Döbbenetes olvasni a tömör megállapítást, hogy ezek ott vannak még ma is a fogságban (26). Nyilván, ez az időmeghatározás a krónika rögzítésének időszakát jelenti (Kr. e. 400 körül), vagyis sokak számára a fogság maradandóbb volt hetven évnél, akár „örökké” tarthatott. Ahol nincs megtérés, ott nincs áldás, és először „cifra nyomorúságot”, majd „fogságot” és „kárt” hoz ránk az Úr.

Lukács 6,1-11

294. dicséret

* A teljes magyarázat:

- A törzsek letelepedése után Rúben és Gád, valamint Manassé törzsének fele a Jordán keletre eső oldalán kapott területet. A Krónikás ezekre a törzsekre figyel a fejezet első felében (1-22), amíg egy asszír hadjárat, Kr. e. 732-ben véget nem vetett önállóságuknak (26; 2Királyok 15,29). A két és fél törzsnek korábban sikeres harcaik voltak, amíg az Úrban bíztak (18-21). Ezek a sikerek elbizakodottá tették őket, ezért amikor hosszan és megátalkodottan hűtlenné lettek az Úrhoz, idegenek hurcolták el őket (23-26).

- Jobb megelégedni az Istentől rendelt kevesebbel, alázatban és hitben, mint „többre” vágyva, ehhez még Isten segítségét is kérve, önhitté és istentelenné lenni.

- Döbbenetes olvasni a tömör megállapítást, hogy ezek ott vannak még ma is a fogságban (26). Nyilván, ez az időmeghatározás a krónika rögzítésének időszakát jelenti (Kr. e. 400 körül), vagyis sokak számára a fogság maradandóbb volt hetven évnél, akár „örökké” tarthatott. Ahol nincs megtérés, ott nincs áldás, és először „cifra nyomorúságot”, majd „fogságot” és „kárt” hoz ránk az Úr.

- Ennek ellentéteként, ezután Lévi leszármazottairól olvasunk, akiknek nem jutott terület, mert az ő örökségük az Úr volt, vagyis papi szolgálatukért járt nekik a „megélhetés” (27-41). A főpapi listát egészen a babiloni fogságig követhetjük itt (Kr. e. 587).

- Isten azzal bízta meg Lévi törzsét, hogy szolgáljanak az istentisztelet, a szent sátor és a templom körül; figyelmeztetve ezzel Isten népét az istentisztelet, az Úr előtt való megállás fontosságára: hiszen minden jó adomány az Úrtól van, és kárhozatosan belehalunk az életbe, ha az Úrról elfeledkezünk (Jakab 1,17).

- Amikor ezeket a sorokat írom, pünkösd van, és a legnézettebb tv csatornán bicikliversenyre hívnak bennünket. Nem folytatom tovább…

Rövid magyarázat ismerteti, mi történt Rúben elsőszülöttségi jogával. Mindezt az 1Mózes 35,22 részletezi, miszerint Rúben az apja másodfeleségével hált, így bemocskolta apja ágyát, és elvesztette elsőszülöttségi jogát. Ezért az elsőszülöttségi jog Józsefre és fiaira szállt, noha József majdnem a legkisebb volt Jákób tizenkét gyermeke közül. De, és ez a „de” fontos: József volt Jákób kiválasztott feleségének, Ráhelnek az elsőszülöttje (1). Aztán ismét előttünk áll egy „de”, hiszen mégsem Józsefet írták be elsőszülöttként a származási jegyzékbe, hanem Júdát, mert Júda törzséből fejedelem származott, Dávid király, majd a várva várt Szabadító (2), akiért sóhajt a világ, és akinek visszajövetele után kiált az Ő népe, hogy végérvényesen és üdvösségesen rendeződjenek dolgaink. Ugyanis nincs itt olyan földi fejedelem, aki békességes, szeretettel és élettel teli rendet tudna teremteni a megbomlott világban. Tehát bár először Rúben, majd József volt az elsőszülött, Isten mindezeket felülírta, akarata és „jótetszése” szerint. Isten népe nem földi leszármazás alapján jön létre, hanem az Ő kiválasztó kegyelme által, minden népből és nemzetből.

Lukács 5,27-39

239. dicséret

* A teljes magyarázat:

- Rúben törzsének családfája igen fontos üzenetet hordoz. Az akkori házasodási, családi viszonyokat vegyük figyelembe, mert Isten mindig az adott kor viszonyai között szólít meg bennünket, hogy akarata szerint megtisztítsa szokásainkat, egész életünket.

- Rövid magyarázat ismerteti, mi történt Rúben elsőszülöttségi jogával. Mindezt az 1Mózes 35,22 részletezi, miszerint Rúben az apja másodfeleségével hált, így bemocskolta apja ágyát, és elvesztette elsőszülöttségi jogát. Ezért az elsőszülöttségi jog Józsefre és fiaira szállt, noha József majdnem a legkisebb volt Jákób tizenkét gyermeke közül.

- De, és ez a „de” fontos: József volt Jákób kiválasztott feleségének, Ráhelnek az elsőszülöttje (1).

- Aztán ismét előttünk áll egy „de”, hiszen mégsem Józsefet írták be elsőszülöttként a származási jegyzékbe, hanem Júdát, mert Júda törzséből fejedelem származott, Dávid király, majd a várva várt Szabadító (2), akiért sóhajt a világ, és akinek visszajövetele után kiált az Ő népe, hogy végérvényesen és üdvösségesen rendeződjenek dolgaink.

- Ugyanis nincs itt olyan földi fejedelem, aki békességes, szeretettel és élettel teli rendet tudna teremteni a megbomlott világban.

- Tehát bár először Rúben, majd József volt az elsőszülött, Isten mindezeket felülírta, akarata és „jótetszése” szerint. Isten népe nem földi leszármazás alapján jön létre, hanem az Ő kiválasztó kegyelme által, minden népből és nemzetből. Ez a „lelki Izráel” az Isten valóságos népe (Róma 9-11. fejezetek). Isten gondolatai nem a mi gondolataink (Ézsaiás 55,8), és Isten logikája következetesebb és irgalmasabb a miénknél (Róma 6,16). Az Úr mindent jól tesz, „láthatatlan népéért”, azaz nem csak a testi szemekkel látható népéért cselekszik. Ha ennek örül a szíved, akkor ehhez a néphez tartozol.

A megmaradás mindig Isten kegyelmi tette. Ennek a csodának emberi oldala az, hogy Isten népének egyes törzsei, hitvallásuk részeként őrizték hagyományaikat, Isten velük cselekedett nagy tettein át egészen az egyes családok jegyzékéig, mindent. Még a hézagos adatokat is lejegyezték, hogy minél hűségesebbek legyenek „dolgaikhoz”. Isten népe szent, annak minden tagjával és egész múltjával együtt, még a múlt bűnei ellenére is. A múlt, a „régi dolgok” megbecsüléséből virágzik ki a jövő (22). Ez minden megmaradás titka és záloga. Ezek a jegyzékek is ezt hirdetik. Éppen ez az, amit mi elfelejtettünk: saját dolgainkat megbecsülni, továbbadni, mint Isten ránk bízott szent ügyét. Ehelyett, az „idegen” mindig szebb, jobb, érdekesebb, és „paráznaságunk” éppen abban a leggyalázatosabb, hogy saját magunkat megtagadjuk, idegeneknek pedig behódolunk. Az „idegen” is lehet értékes és fontos; de soha nem saját értékeink feladása árán. Aki a saját hitvestársát megtagadja, a saját gyerekeit elárulja, hogy másokat szerethessen; ez a legátkosabb hűtlenség.

Lukács 5,17-26

226. dicséret

* A teljes magyarázat:

A megmaradás mindig Isten kegyelmi tette.

– 1. Ennek a csodának emberi oldala az, hogy Isten népének egyes törzsei hitvallásuk részeként őrizték hagyományaikat, Isten velük cselekedett nagy tettein át egészen az egyes családok jegyzékéig, mindent. Még a hézagos adatokat is lejegyezték, hogy minél hűségesebbek legyenek „dolgaikhoz”. Isten népe szent, annak minden tagjával és egész múltjával együtt, még a múlt bűnei ellenére is. A múlt, a „régi dolgok” megbecsüléséből virágzik ki a jövő (22). Ez minden megmaradás titka és záloga. Ezek a jegyzékek is ezt hirdetik.

– 2. Éppen ez az, amit mi elfelejtettünk: saját dolgainkat megbecsülni, továbbadni, mint Isten ránk bízott szent ügyét. Ehelyett, az „idegen” mindig szebb, jobb, érdekesebb, és „paráznaságunk” éppen abban a leggyalázatosabb, hogy saját magunkat megtagadjuk, idegeneknek pedig behódolunk. Az „idegen” is lehet értékes és fontos; de soha nem saját értékeink feladása árán. Aki a saját hitvestársát megtagadja, a saját gyerekeit elárulja, hogy másokat szerethessen; ez a legátkosabb hűtlenség.

– 3. Ebben a fejezetben Júda törzsének egy másik névsora olvasható (1-23), majd Simeon leszármazottai kerülnek elénk (24-43). Ezek a leszármazási névsorok csak itt olvashatók. Itt olvasunk Jábécről, akit az anyja nagy fájdalommal szült. Jábéc segítségül hívta az Urat, hogy fájdalmak helyett áldást kapjon Ő és népe, vagy pedig a fájdalmakhoz erőt ajándékozzon neki az Úr, és Isten áldása konkrét „eredményekben” legyen láthatóvá rajta és övéin. Nem imádkozott hiába (9-10). A megmaradás másik záloga az imádság.

– 4. Mi sem szűnünk meg imádkozni, egészen addig, amíg a mi Urunk Jézus Krisztus vissza nem jön. Akkor a „kövér és gazdag” legelőkért, azaz saját jólétünkért már nem kell másokat beáldozni, ahogy ezt itt Simeon törzse tette (38-43), aki aztán később bele is olvadt Júda törzsébe. Isten tartósan nem áldja meg a nyers erőszakot. Ezért a megmaradás kapcsán csak látszat az, hogy ebben a világban a durva erő győzedelmeskedik! Akinek az Úr az oltalma, az marad meg! Isten a Betlehemben megszületett Jézus Krisztusban ezt jelentette ki nekünk. Már a krónikás is utal Őrá (22).

Dávid fiait (1-9), Salamon fiait (10-16), majd a fogság utáni utódokat tárja elénk ez a fejezet (17-24). A nevek felsorolását gondos vizsgálattal összevetve a hasonló nemzetségtáblázatokkal (2Sámuel 3,2-5; 5,14-16; Máté 1,12-17) megállapíthatjuk, hogy mik a hasonlóságok és az eltérések. Ebből kiderül, hogy a krónikásnak, az ismert források mellett adott volt a saját hagyománya, amelyhez minden körülmények között ragaszkodott, hiszen a saját hagyománya egy nézőpontot, sőt mi több, hitvallást fejezett ki. Saját nézőpontunk nem mindig önző szempontok alapján tekint a történésekre, hanem kivételezett esetekben ez a nézőpont hitvallás, amelyben Isten láttatja és üdvösségesen értékelteti velünk a tényeket. Ez a „mennyei több” egy áldott nézőpont. – A krónikás megszakítja Júda leszármazottainak lajstromát, és hitvallást tesz Dávid házáról. Mi már tudjuk, ezzel hitvallást tesz a megígért Szabadítóról. – A krónikás a névsort folytatja, egészen a fogság utáni időkig, ezzel jelzi, hogy saját jelenük a múltban gyökerezik, jövőjük pedig Isten ígéreteinek további beteljesedésében garantált.

Lukács 5,1-16

299. dicséret

* A teljes magyarázat:

– Dávid fiait (1-9), Salamon fiait (10-16), majd a fogság utáni utódokat tárja elénk ez a fejezet (17-24). A nevek felsorolását gondos vizsgálattal összevetve a hasonló nemzetségtáblázatokkal (2Sámuel 3,2-5; 5,14-16; Máté 1,12-17) megállapíthatjuk, hogy mik a hasonlóságok és az eltérések. Ebből kiderül, hogy a krónikásnak, az ismert források mellett adott volt a saját hagyománya, amelyhez minden körülmények között ragaszkodott, hiszen a saját hagyománya egy nézőpontot, sőt mi több, hitvallást fejezett ki. Saját nézőpontunk nem mindig önző szempontok alapján tekint a történésekre, hanem kivételezett esetekben ez a nézőpont hitvallás, amelyben Isten láttatja és üdvösségesen értékelteti velünk a tényeket. Ez a „mennyei több” egy áldott nézőpont.

– A krónikás is így tekintett a nevekre, azok mögött az eseményekre. Ezért megszakítja Júda leszármazottainak lajstromát, és hitvallást tesz Dávid házáról. Mi már tudjuk, ezzel hitvallást tesz a megígért Szabadítóról. A krónikást bizonyára a jeruzsálemi templom és istentiszteleti rend létrehozója, Dávid király iránti tisztelet vezette erre. Jézus Krisztusban az istentisztelet beteljesedett, és Őbenne életünk is istentiszteletté lesz, azaz kiteljesedik.

– A krónikás a névsort folytatja, egészen a fogság utáni időkig, ezzel jelzi, hogy saját jelenük a múltban gyökerezik, jövőjük pedig Isten ígéreteinek további beteljesedésében garantált.

– A szentíró Jákób helyett az Izrael nevet használja (1-2). – Izrael leszármazottai közül Júda törzse, történelmi súlya alapján, valamint Dávidra tekintettel, ebben a felsorolásban az első helyre került (3-17). A rá vonatkozó anyag terjedelmes, egészen a 4,13-ig tart. – A törzsön belül kiemelkedik Káléb jelentősége (18-55). A kálébiak eredetileg idegen népek voltak, de az idők folyamán beolvadtak Júda törzsébe és szervesen egybeforrtak azzal (Józsué 14,6). Káléb a tizenkét férfi egyike, akiket Mózes az ígéret földjének megtekintésére küldött el (4Mózes 13,1). A küldetésből visszatérve csak Józsué és Káléb bátorították a népet a sikeres honfoglalás reményével. Ezért Isten közülük csak őt és Józsuét engedte be az ígéret földjére, ahol Káléb nemzetsége Hebrónt és vidékét kapta örökségül. – A krónikás Isten ígéreteinek beteljesedésére koncentrál, arra a valakire, akit Isten megígért ennek a világnak, a Júda törzséből, a Dávid házából származó örökkévaló királyt. Őbenne zsidók és nem zsidók, Júdák és Kálébek üdvösséget és maradandó megoldást nyernek. Szívünkben ezzel az üzenettel olvassuk a száraznak tűnő nevek felsorolását.

Lukács 4,31-44

151. dicséret

* Az 1–9. fejezetek kevés elbeszélő szövegtől eltekintve nemzetségtáblázatokat, lajstromokat, földrajzi feljegyzéseket foglalnak magukba. Itt inkább a mögöttük levő írói szándékot és célt fontos megközelíteni és megragadni. A nemzetségtáblázatok magyarázata során nem lehet célja a magyarázatunknak az, hogy lajstromok magyarázata címén részletes történeti ismertetést adjunk. A főleg nemzetségtáblázatokat tartalmazó 1–9. fejezet elsősorban Izráel 12 törzsének múltjára tekint vissza. Ezt a múltat az utókor nemzedéke előtt jól ismert családfák képviselték s a múlttal és egymással való összetartozás kiábrázolásává váltak. Nem találunk bennük utalást a kivonulásra, az ősatyák történetére, a honfoglalásra, hanem csak a 12 törzs s főleg Júda és Dávid leszármazására. Az író röviden összefoglalja az első embertől Izráel 12 törzsének kialakulásáig terjedő történetet. A 2,3-tól kezdődőleg egészen a 8,40-ig már Izráel törzseiről beszél. Izráel fiainak anyjuk rendje szerint való felsorolása után először Júda utódait sorolja fel (2,3–4,23), mivel szerinte Benjáminnal és Lévivel együtt Júda képviseli az igazi Izráelt.

Miért említi Edóm királyait (43-54) ez a bibliai könyv Ádám és Ábrahám nemzetségtáblázatai után? (1-53)* A könyv nézőpontjának lényege: egy kevert világban az Istentől rájuk bízott önazonosság, a hagyomány, az üzenet, az Isten-ismeret és az istentisztelet megőrzése. A legnagyobb probléma, az északi, samáriai országrész kevertsége, közben délen Ézsau utódainak, az edomitáknak jelenléte. Minden irányból veszélyeztetik őket. Hogyan lehet megmaradni? Csakis úgy, ha nagyon komolyan és szigorúan megbecsüljük hitünket, múltunkat, értékeinket; - mindazt, amit az Úr ránk bízott. Ma is ez a feladat. Ezzel senkit nem zárunk ki, nem minősítünk, de nem engedjük, hogy pusztán valamiféle szeretetre, „minden mindegy nyitottságra” hivatkozva kiradírozzanak minket. Nem engedünk a hitünkből, de nem leszünk embertelenek, bizonyosságunk pedig erőt ad, hogy ne panaszkodjunk, hanem szerény maradékként kitartsunk a ránk bízott kincs megőrzésében, a szebb időkig.

Lukács 4,14-30

470. dicséret

* A teljes magyarázat:

Miért említi Edóm királyait (43-54) ez a bibliai könyv Ádám és Ábrahám nemzetségtáblázatai után? (1-53)

– A „Krónikás történeti mű” Izráel történeti hagyományait a kezdetektől a kortárs időkig beszéli el, hogy a felmerülő új kérdésekre választ tudjon adni. A babiloni fogság után keresik a próféták által megígért boldog jövőt, de még nem látják: hogyan tehát tovább?

– Ezt a jövőt keresve a Krónikák könyve a történeti hagyományt saját, fogság utáni, déli országrészbeli, „papi” nézőpontjából mondja el. Ez a nézőpont Isten igazi népét keresi, benne a tiszta istentisztelet vágyával, idealizáltan kiemelve azokat a királyokat (Dávid, Salamon, Ezékiás, Jósiás), akik a templomért, az istentiszteletért, Isten népéért meghatározó módon cselekedtek. A könyv szó szerint idéz más szent könyvekből (plagizál???), de nézőpontja szerint kihagy részeket, mégsem ferdít, hanem egy elv szerint halad, miközben beépít ismeretlen forrásokat is. A felsorolás Ádámmal, az első emberrel kezdődik, és évszázadokat lépve rövid úton eljut Ábrahámig, az első ősatyáig, onnan Izráelig (így nevezi Jákóbot). Mindebben személyes élő hittel egyrészt azt szemlélteti, hogy az Úr az egész emberiség teremtője, másrészt hogy Izráel népe a teremtéstől kezdve benne volt Isten örök tanácsvégzésében.

– Ennek a nézőpontnak lényege: egy kevert világban az Istentől rájuk bízott önazonosság, a hagyomány, az üzenet, az Isten-ismeret és az istentisztelet megőrzése. A legnagyobb probléma, az északi, samáriai országrész kevertsége, közben délen Ézsau utódainak, az edomitáknak jelenléte. Minden irányból veszélyeztetik őket. Hogyan lehet megmaradni? Csakis úgy, ha nagyon komolyan és szigorúan megbecsüljük hitünket, múltunkat, értékeinket; - mindazt, amit az Úr ránk bízott. Ma is ez a feladat. Ezzel senkit nem zárunk ki, nem minősítünk, de nem engedjük, hogy pusztán valamiféle szeretetre, „minden mindegy nyitottságra” hivatkozva kiradírozzanak minket.

– A megmaradás reménységével tekint ez a könyv Isten teljes népének egységére, noha a fenti okok miatt csak a déli országrész történetét tartja felvállalhatónak. Ma is ez az egység a reménységünk, Jézus Krisztusban bizonyosságunk. Nem engedünk a hitünkből, de nem leszünk embertelenek, bizonyosságunk pedig erőt ad, hogy ne panaszkodjunk, hanem szerény maradékként kitartsunk a ránk bízott kincs megőrzésében, a szebb időkig.

** A nemzetek és népek leszármazását az akkori ismeretek alapján közli s Ádámtól Nóéig (1–4), Nóé leszármazottaitól Ábrahámig (4–23), Sémtől Tháréig (24–26), Ábrahámtól Izráelig (28–34), majd Ézsau és Szeir fiaiig (35–42), végül az edomi királyokig (43–54) sorolja fel a nemzetségeket. Ábrahám fiai közül Izsák megelőzi az elsőszülött Ismaelt, nyilván kiválasztásánál fogva.

Nincs vezető, nincs méltó király; és szétesik minden. Ezt a Bírák könyvének utolsó fejezete is alátámasztja. – 1. Későn sírnak ezek itt (2-3), mert már kiirtottak egy bűnös, de náluknál semmivel sem rosszabb törzset, saját népük köréből. – 2. Elhamarkodott, értelmetlen fogadalmat tesznek ezek itt, mint Jefte (Bírák 15,15-17), miszerint nem adják lányaikat Benjaminihoz (18). Az Istennek kedves fogadalom soha nem lehet öncélú, és mindig Isten dicsőségét és a másik életét szolgálja. Egyébként pedig nem fogadalmakra van szükség, hanem folyamatosan megszentelt életre. – 3. Ezek itt az erőszak okozta nyomorúságot újabb erőszakkal akarják megoldani. Ez is tipikus! Egy korábbi gyarló fogadalmuk szerint teljesen kipusztítják Jábés-Gileád lakóit, akik nem tartottak velük a harcban, csak azt a 400 szűz lányt hagyva életben, akiket a benjámini bujdosó férfiaknak adnak (8-12), a szentély körül táncoló lányokkal együtt (19-23) – 4. Az élő Isten, a megváltó Jézus Krisztus, az örökkévalóság királya után kiáltanak ezek a fejezetek, mert itt akkora rések tátongnak mindenütt (18), hogy már-már összedől az egész ház. Az Úr pedig még ebből a sok rettenetből is áldást formál számunkra, hiszen a helyreállított törzsből jön majd elő a megígért egyetlen igazságos és szent király, aki kedves az Istennek!

Lukács 4,1-13

338. dicséret

A teljes magyarázat:

A Bírák könyvének záró igeversre ez, amit korábban is többször olvashattunk már, mint a kor végének legjellemzőbb állapotát: nincs vezető, nincs méltó bíra, nincs király; és szétesik minden. Ezt a könyv utolsó fejezetének tartalma is alátámasztja.

– 1. Későn sírnak ezek itt (2-3), mert már kiirtottak egy bűnös, de náluknál semmivel sem rosszabb törzset, saját népük köréből. Senki sem makulátlan, ezért érdekek függvénye, hogy éppen kit bélyegzünk az adott pillanatban bűnösnek. Ezzel nem a bűnt akarjuk viszonylagossá tenni; sőt, inkább azt hangsúlyozzuk, hogy halálos a bűnünk, szükséges a bűnbánat, a sírás; de történjen ez mielőbb, még a pusztítások előtt. Sajnos, a mi sírásunk is gyakran késő, nem teológiai értelemben, mert Isten a töredelmes szívnek ad újrakezdést és erőt, hogy többet ne éljen vissza az Úr szeretetével; de amit tönkre tettünk, azt ebben a világban már aligha lehet újra építeni.

– 2. Elhamarkodott, értelmetlen fogadalmat tesznek ezek itt, mint Jefte (Bírák 15,15-17), miszerint nem adják lányaikat Benjaminihoz (18). Az Istennek kedves fogadalom soha nem lehet öncélú, és mindig Isten dicsőségét és a másik életét szolgálja. Egyébként pedig nem fogadalmakra van szükség, hanem folyamatosan megszentelt életre.

– 3. Ezek itt az erőszak okozta nyomorúságot újabb erőszakkal akarják megoldani. Ez is tipikus! Egy korábbi gyarló fogadalmuk szerint teljesen kipusztítják Jábés-Gileád lakóit, akik nem tartottak velük a harcban, csak azt a 400 szűz lányt hagyva életben, akiket a benjámini bujdosó férfiaknak adnak (8-12), a szentély körül táncoló lányokkal együtt (19-23)

– 4. Az élő Isten, a megváltó Jézus Krisztus, az örökkévalóság királya után kiáltanak ezek a fejezetek, mert itt akkora rések tátongnak mindenütt (18), hogy már-már összedől az egész ház. Az Úr pedig még ebből a sok rettenetből is áldást formál számunkra, hiszen a helyreállított törzsből jön majd elő a megígért egyetlen igazságos és szent király, aki kedves az Istennek!

Félreérthető, ha a Gibeában kialakult helyzetet csupán „erkölcsi zűrzavarnak” nevezzük. Minden morális válság mögött ott rejtőzik ugyanis az ember alapvető nyomorúsága, Isten nélküli állapota, amely ezer formában, látványosan és kevésbé látványosan gyűr bennünket a halálba; kivétel nélkül mindenkit. Tehát a „jó erkölcs” emlegetésében mindig ott rejtőzik egyfajta felszínesség és egy alaptalan gőg, arra nézve, aki éppen emlegeti. – Ugyanakkor az „erkölcsi zűrzavar” kifejezés mégis fontos, mert hirdeti, hogy van egy látható határ, amin túl senki sem merészkedhet konkrét következmények nélkül, hiszen a közösséget védeni kell. Főként így van ez Isten maga számára elkülönített, szent népével kapcsolatosan. – Újjá kell születnünk, ezzel nem leszünk tökéletesek, de alapvetően mások leszünk: Jézus Krisztus lesz az életünk forrása, és ez a forrás mindig tiszta vizet ad. A jó erkölcs csak látható következmény, és nem a mi produktumunk.

Lukács 3,21-38

431. dicséret

– 1. A „testvérek közösségében” gyakran nagyobbak a veszekedések, mint a világban (1-17). – 2. A „testvérek közösségében” az indulat sokszor fondorlatosabb, leplezettebb, éppen ezért félelmetesebb, mint ott, ahol nyílt kártyákkal csapják le a kemény játszmákat. Itt az egységet a kaini bosszúvágy hozza létre, amely a történetet elindító lévita fél információin alapul, és ez a kép nem a valóságot, hanem az indulatból létrehozott ellenségképet tükrözi, a „kollektív bűnösség” vádjával tetézve (18-28) – 3. A „testvérek közösségében” is határtalanná lehet az irgalmatlanság. Egy törzset teljesen kiirtottak, csellel (29-48), Istennek tulajdonított felhatalmazással (28), Gibea városának bűne miatt, mert a bűnt ki kell irtani maguk közül, Isten törvényének sok helyen hangsúlyozott passzusa szerint. – 4. A „testvérek közössége” csak akkor tudott sírni, amikor őket is jól elverték (26). Az ember „kemény”, amíg nem rajta csattannak a dolgok; de egészen más a helyzet, ha már neki is jut az „igazságos” csapásokból. Az Istennek tetsző sírás a megszomorodás sírása, Szentlélekért könyörgő sírás: megtérésért, Jézus Krisztusban való új életért.

Lukács 3,1-20

312. dicséret

* A teljes magyarázat:

– 1. A „testvérek közösségében” gyakran nagyobbak a veszekedések, mint a világban. Tény, hogy ezek saját „bűnös” törzsük kiirtásában elszántabbak voltak, mint minden más küzdelemben. Isten népe egy akarattal indul egy testvér-törzs ellen. Fontos az egység, de kétes akkor, ha valakik ellen és nem valakik mellett jön létre. Isten népe esetében különösen fontos az egység. Mégis ki kell mondani, hogy Isten népén belül sokszor jobban tudjuk egymást gyűlölni, mint bármi mást (1-17).

– 2. A „testvérek közösségében” a gyűlölet sokszor fondorlatosabb, leplezettebb, éppen ezért félelmetesebb, mint ott, ahol nyílt kártyákkal játsszák a kemény játszmákat. Itt az egységet a kaini bosszúvágy hozza létre, amely a történetet elindító lévita fél információin alapul, és ez a kép nem a valóságot, hanem az indulatból létrehozott ellenségképet tükrözi, a „kollektív bűnösség” vádjával tetézve. Ezt támasztja alá az is, hogy Izráel törzsei nem kérdezik meg az Urat, hogy felvonuljanak-e testvérük, Benjámin és a „bűnös város”, Gibea ellen, hanem csupán technikai információkat kérdeznek Istentől, hogy ki vonuljon fel elsőnek a csatában, melyik törzs? Aztán csak a sorozatos vereségek hoznak számukra nagyobb alázatot és tisztább látást (18-28); de még ezek sem vezetik őket irgalomra, a sajátjaikkal szemben sem.

– 3. A „testvérek közösségében” is határtalanná lehet az irgalmatlanság. Egy törzset teljesen kiirtottak, csellel (29-48), Istennek tulajdonított felhatalmazással (28), Gibea városának bűne miatt, mert a bűnt ki kell irtani maguk közül, Isten törvényének sok helyen hangsúlyozott passzusa szerint.

– 4. A „testvérek közössége” csak akkor tudott sírni, amikor őket is jól elverték (26). Az ember „kemény”, amíg nem rajta csattannak a dolgok; de egészen más a helyzet, ha már neki is jut az „igazságos” csapásokból. Az Istennek tetsző sírás a megszomorodás sírása, Szentlélekért könyörgő sírás: megtérésért, Jézus Krisztusban való új életért.

Kemény történet ez. Most csak egyetlen kérdést villantok fel a rengetegből. Egy közösséget, kultúrát számos jellemző minősít; többek között az is, hogyan bánik társadalmuk a nőkkel. Ez döntő szempont. Történetünkben a vendéglátó is csak a férfiakat védi, de saját lányát és a vendég feleségét már kiszolgáltatná a „bűzös” férfi indulatoknak. Micsoda fertő, hogy még egy lévita is ilyen, aki a maga védelmét biztosítva kiszolgáltatja feleségét, és ő elmegy aludni, miközben felesége meghal a férfiak durva vágyai között (23-28). De megfordítom a gondolatot, mert egy jóléti közösséget az is minősít, hogy a megbecsült nők mennyire élnek vissza rendezett helyzetükkel.

Lukács 2,41-52

84. zsoltár

* A teljes magyarázat:

Ahol feje tetejére áll a „király” nélküli világ, ott minden kifordul magából, mint amikor az ember fejen áll, és a zsebeiből minden kipotyog, vagy amikor egy táskát  megfordítunk, és hullik kifelé abból számolatlanul mindenféle rejtett dolog is.

– 1. Ennek része, hogy kifordul rendjéből, medréből a szexualitás is. Gibea elvetemült férfi emberei maguknak követelik az éjszakára befogadott vendégeket. Mi minden történik az éjszakában, egy buliban, nyaranta, hétvégén, bármikor? Egy közösséget minősít az, hogy mit csinál a szabad idejében, hogyan él a szabadságával, mit tesz a sötétben? (22)

– 2. Ám itt ennél kiferdültebb elfajzásról van szó: itt férfi a férfit kívánja (22). Egy közösséget minősít az, hogy miként kezeli a szélsőséges megnyilvánulásokat: megbélyegzi, gyalázatosnak nevezi (23); vagy éppen eltűri, esetleg a szélsőségest tesz „normává”?

– 3. Egy közösséget minősít az is, hogyan bánik társadalmuk a nőkkel. Ez döntő szempont. Történetünkben a vendéglátó is csak a férfiakat védi, de saját lányát és a vendég feleségét már kiszolgáltatná a „bűzös” férfi indulatoknak. Micsoda fertő, hogy még egy lévita is ilyen, aki a maga védelmét biztosítva kiszolgáltatja másodfeleségét, és ő elmegy aludni, miközben felesége belehal a férfiak durva vágyainak kielégítésébe (23-28).

– 4. De megfordítom a gondolatot, mert egy jóléti közösséget az is minősít, hogy a megbecsült nők mennyire élnek vissza rendezett, szabad helyzetükkel, és lesznek ők azok, akik kihasználva lehetőségeiket sok mindenre vetemednek, amíg tehetik.

– 5. Egy közösséget minősít az is, hogy mit tesz akkor, amikor sérelem éri? Itt rettenetes módon készítik elő a bosszút (29-30).

– 1. A történet kezdete: Egy lévita Efraim vidékéről betlehemi másodfeleségének apjához utazik, mivel az asszony elhagyta őt, és visszatért a szülői házhoz. Nem teljesen világos, hogy a feleség miért tért vissza az apjához, hiszen ez a kor viszonyait ismerve elképzelhetetlen volt. – 2. A történet további menete pedig elképzelhetetlen mélységekbe vezet: öt napos mulatozás, aztán az ettől való megcsömörlésben a lévita, másodfeleségével együtt elindul az éjszakába, de csak Jeruzsálemig jutnak, amelyet ekkor még nem izraeliek laktak, ezért mennek Gibeáig, egy Jeruzsálem melletti városig, ahol viszont csak egy szintén jövevény öregember fogadja be őket. – 3. A borzalmak ezután kezdődnek. Egy rémtörténet az egész. A történet bevezetése indokolja mindezt: nem volt király Izraelben. Minden szándékosság nélkül érdemes lenne párhuzamot vonni a nyugati világ viszonyai és e történet között. A gond csupán az, hogy nincs már az a földi király, aki itt rendet tudna teremteni, hiszen a „királyokat” a háttérből ezernyi érdekek irányítják. Csak az egyetlen, üdvözítő, feltámadott Királyban lehet reménységünk.

Lukács 2,21-40

447. dicséret

* A teljes magyarázat:

Ez a történet egy feje tetejére állított világot mutat be, Izrael népe történetében azt a szakaszt, amikor egyértelművé vált, hogy a bírák által megtestesített vezetés nem működik. A történetben olvasható férfi szereplők között, talán a szolga kivételével, nem találunk senkit, aki a társadalom rendjében ráruházott feladatának megfelelne: a lévita a legmélyebbre süllyed, a vele lévő nőt is képtelen megvédeni, az apát csak a mulatozás érdekli, a városlakók semmibe veszik a vendégjogot, és erőszakot követnek el.

– 1. A történet kezdete: Egy lévita Efraim vidékéről betlehemi másodfeleségének apjához utazik, mivel az asszony elhagyta őt, és visszatért a szülői házhoz. Nem teljesen világos, hogy a feleség miért tért vissza az apjához, hiszen ez a kor viszonyait ismerve elképzelhetetlen volt. Talán azt a magyarázatot adhatjuk rá, ahogy a 17-18. fejezetekben is láttuk már, hogy Palesztinában éltek munkanélküli léviták, és így szükségszerű megélhetés után néztek. Előfordulhat, hogy ez a lévita ellehetetlenült anyagi helyzetét feleségének árusításával próbálta megoldani; ezért menekülhetett vissza a felesége az apjához.

– 2. A történet további menete pedig elképzelhetetlen mélységekig jut: öt napi mulatozás, aztán az ettől való megcsömörlésben a lévita, másodfeleségével együtt elindul az éjszakába, csak Jeruzsálemig jutnak, amelyet ekkor még nem izraeliek laktak, ezért mennek Gibeáig, egy Jeruzsálem melletti városig, ahol viszont csak egy szintén jövevény öregember fogadja be őket.

– 3. A borzalmak ezután kezdődnek. Egy rémtörténet az egész. A történet bevezetése indokolja mindezt: nem volt király Izraelben. Minden szándékosság nélkül érdemes lenne párhuzamot vonni a nyugati világ viszonyai és e történet között. A gond csupán az, hogy nincs már az a földi király, aki itt rendet tudna teremteni, hiszen a királyokat a háttérből ezernyi érdekek irányítják. Csak az egyetlen, üdvözítő, feltámadott Királyban lehet reménységünk.

Ez az egyetlen mód célt érni, mint itt teszi ezt Dán törzse? – Letarolni „a gyengébbet”, kilesni, közben fosztogatni, azt „törvényesíteni”, a kifosztottat megalázni, hogy jobb lesz, ha nem felesel, örüljön az életének; végül a békességben élőt kiirtani és helyére telepedni egy olyan földön (11-26), ahol nem hiányzik semmi (7-10). – Milyen esélyei vannak manapság a krisztusi szelídségnek? Legfeljebb a kereszt? Igen, a kereszt, azzal a bizonyossággal, hogy a golgotai kereszt egyetlen szent helyén megváltást nyert a világ; - tehát lesz még ez másként is. Érdemes kitartani, a Jézus Krisztusban. – Dán törzse teológiai igazolást keres cselekedeteire, hiszen mindezt azért tehetik, mert az Úrtól bíztatást kaptak (2-6) és egy lévita is velük van; miközben az már nem számít, hogy ez a lévita annak a maszek bálványszentélynek volt a papja, amelynek bálványát ezek elrabolva magukkal vitték.* Így hivatkozni Istenre, tisztátalanul, önző céljainkat igazolva, nem hozhat áldást, legfeljebb ideig való „sikert”. Tudjuk, hogy egy hosszan tartó bálványimádás kezdete volt ez Isten népének életében (1Királyok 12,29).

Lukács 2,1-20

316. dicséret

* Most a lévita származásának problémájára (30) nem is térek ki (2Királyok 21,1-17).

Egyetlen mondatban megkapjuk a HELYZETJELENTÉST. – 1. Milyen döbbenetes hogy ezek a szereplők a maguk vallásosságában is olyan tudatlanok, hogy észre sem veszik az ellentmondásokat, például az Úr tisztelete és az ezüst bálványszobor között, vagy Isten népének közös ügye és a maszek szentélyben folyó istentisztelet között, a látszólagos szabályok betartása és a teljes megromlás között, ide értve a lévitát is, akinek pedig csak az számít, hogy megéljen. – 2. Látszólag itt jó szándék, buzgóság indít mindenkit, de mégis ez lesz Isten népe egyik legnagyobb eltévelyedésének forrása (1Királyok 12,29). Itt egy család annyira buzgó volt, hogy saját ügyének, „maszek vállalkozásának” gondolta az istentiszteletet, miközben sem hite, sem ismerete, sem tapasztalata nem volt ebben. – 3. Akkor nem volt vezető Izráelben, így mindenki azt tette, amit akart! Milyen szabadság ez?

Lukács 1,57-80

296. dicséret

A teljes magyarázat:

Egyetlen mondatban megkapjuk a HELYZETJELENTÉST.

– 1. Egy asszony titokban összegyűjtött ezüstjét ellopják, amire az asszony átokkal válaszol, majd amikor a saját fia bevallja, hogy ő lopott, megbocsát, és az Úrnak szenteli a visszanyert ezüstöt.

– 2. Milyen döbbenetes azonban, hogy ezek a szereplők a maguk vallásosságában is olyan tudatlanok, hogy észre sem veszik az ellentmondásokat, például az Úr tisztelete és az ezüst bálványszobor között, vagy Isten népének közös ügye és a maszek szentélyben folyó istentisztelet között, a látszólagos szabályok betartása és a teljes megromlás között, ide értve a lévitát is, akinek pedig csak az számít, hogy megéljen.

– 3. Látszólag itt jó szándék, buzgóság indít mindenkit, de mégis ez lesz Isten népe egyik legnagyobb eltévelyedésének forrása (1Királyok 12,29). Itt egy család annyira buzgó volt, hogy saját ügyének, „maszek vállalkozásának” gondolta az istentiszteletet, miközben sem hite, sem ismerete, sem tapasztalata nem volt ebben.

– 4. Akkor nem volt vezető Izráelben, így mindenki azt tette, amit akart! Hát, ez egy súlyos mondat: nagyjából ez jellemző ránk, egyházban, világban másként; - de a fő diagnózis ez. A szabadság ugyanakkor illúzió, mert soha nem voltunk ennyire lefigyeltek, mint ma, minden lépésünkről tudnak, minden szavunkat hallják. Milyen szabadság ez? Istentől való király kell, aki tudja, hogy az Úr az igazi király. Irány kell! A korlát az igazi szabadság.

ISTEN NEM ENGEDI EL AZ ÖVÉIT. – 1. Sámson elbukott. Ahol pedig elbukik a „kegyes” is, ott „idegen istenek” derítik hamis jókedvre az embereket, akik gúnyolódnak (Zsoltárok 2) Isten népén és gyermekein (23-25). – 2. Milyen nagy bizonyosság olvasni a történet végét, hogy az Úr nem hagyja az övéit elveszni. Végül Sámson megtér a nyomorúságában, és Urába kapaszkodva visszatér az ereje is. Ennek külső jele az volt, hogy a börtönben ismét elkezdett nőni a haja (22), és már nem a puszta erejében bízott, hanem könyörögve az Úrhoz kiáltott. Ez már egy megtért ember imádsága, aki tudja, hogy az Úr nem feledkezett meg róla, ezért Őtőle kér erőt (26-28). – 3. Sámson azonban így is, csak pusztítani tudott, hogy nyomorult helyzetét megoldja, másokat is magával rántva a halálba (29-31). Nekünk még isteni segítséggel is csak ennyire futja: vassal és vérrel tudjuk kezelni az igazán nagy problémákat, mind a mai napig. Ez a mi igazán nagy nyomorúságunk. – 4. Az élő Isten akarata azonban nem ez. Jézus Krisztus volt az egyetlen, akinek isteni ereje nem ölt, nem pusztított, hanem a legnagyobb pusztítót is legyőzve, üdvösséget ajándékozott nekünk. Ezt azóta sem „vette be” a világ. Olyan is az életünk itt, egy halom törmelék.

Lukács 1,39-56

293. dicséret

A KÍSÉRTÉSRŐL. Sámson beáldozza a legszentebb küldetését is egy nőért. Sámson ereje nem a hajában volt, hanem az Úrnak szentelt elhívásában. A hosszú haj ennek csak külső jele. A külsőleg roppant erős Sámson nem kérte el a felülről való erőt, ezért testi erejével és egyéb ajándékaival visszaélt. Ez a bivaly-erős ember valójában szánalmasan gyenge, sebezhető. A szép asszony négyszer próbálkozott, és Sámson számára a napnál világosabb lehetett, már az első kísérlet után, hogy Delila rá akarja szedni őt, és ki akarja szolgáltatni a filiszteusoknak. A kísértés azonban erősebb volt, és végül olyan halálosan belefáradt Sámson lelke az egészbe, hogy kiadta legszentebb titkát: feltárta Delila előtt a szívét. Aki enged a kísértésnek, aki a kelleténél jobban kitárulkozik, az belepusztulhat; és csak az Isten kegyelme végezheti el, ha ez mégsem így történik; de sok nyomorúság követi ekkor is a bukást. Isten nem a „jótól” akar eltiltani, hanem a nyomorúságtól akar megóvni bennünket; - valamint világossá akarja tenni számunkra, hogy mi az, amit mi jónak gondolunk, de az valójában halálos méreg, saját magunk és sokak számára is. „Uram, ha lenne kedvem a bűnre, ne legyen alkalmam rá; ha lenne alkalmam a bűnre, ne legyen kedvem hozzá!” (Joó Sándor).

Lukács 1,26-38

310. dicséret

NEM ERŐVEL, HANEM AZ ÚR LELKÉVEL? – 1. Ó-emberi gondolataink szerint szimpatikus ez a Sámson. Úgy vélhetjük, hogy hamar rövidre lehetne zárni ügyeket, ha olyan vitathatatlan testi erővel rendelkeznénk, mint Sámson, aki egyedül ezrével agyba-főbe verte személyes ellenségeit (8). Nem volt vita. – 2. Persze, fontoljuk csak meg; - nem látványosan, de mai napig így működnek a dolgok, a nagy szabadságban is: az erősebb, a „nagyobb” győz, elagyabugyálja a többieket, akik aztán elkullognak, hogy valahol máshol náluknál gyengébbeket keressenek, hasonló céllal. Ezen nincs mit szépíteni. Erő-politika minden; undorodni, öklendezni kellene miatta; helyette azonban be sem ismerjük, hogy így van. – 3. Sámsont saját népe kiadná a filiszteusoknak, csak aztán hadd éljék hamisan békés, langyos és Istenhez hűtlen hétköznapjaikat (9-13). Sámsont azonban megszállta az Úr Lelke, és nem lehetett őt elfogni (14-17). Sámson személyes, önmagában megbotránkoztató ügyein keresztül az Úr ébresztgette népét: nem jó az úgy, ahogy most élnek, idegen mocsárban. Nem az „idegennel” van a baj, hanem a „mocsárral”!

Lukács 1,1-25

479. dicséret

* A teljes magyarázat:

NEM ERŐVEL, HANEM AZ ÚR LELKÉVEL?

– 1. Ó-emberi gondolataink szerint szimpatikus ez a Sámson. Úgy vélhetjük, hogy hamar rövidre lehetne zárni ügyeket, ha olyan vitathatatlan testi erővel rendelkeznénk, mint Sámson, aki egyedül ezrével agyba-főbe verte személyes ellenségeit (8). Nem volt vita. Persze, fontoljuk csak meg; - nem látványosan, de mai napig így működnek a dolgok, a nagy szabadságban is: az erősebb, a „nagyobb” győz, elagyabugyálja a többieket, akik aztán elkullognak, hogy valahol máshol náluknál gyengébbeket keressenek, hasonló céllal. Ezen nincs mit szépíteni. Erő-politika minden; undorodni, öklendezni kellene miatta; helyette azonban be sem ismerjük, hogy így van.

– 2. Sámson személyes, szenvedélyes indulatait nehezen lehet elkülöníteni isteni küldetésétől. Bizonyos, hogy személyes indulatai ragadták el, amikor filiszteus apósa másnak adta feleségét, és annak húgát kínálta helyette, a kor szokása szerint; és akkor is a személyes indulatai gerjesztették haragra, joggal, amikor a filiszteusok megölték feleségét és családját, mert ezek miatt csattant az egész filiszteus népen Sámson bosszúja (1-8). Isten azonban Sámson személyes indulatait felhasználta, szabadító tervébe illesztette; hiszen Isten népe már-már beletörődött, megbékélt az idegen filiszteus elnyomással (11). Sámsont is kiadnák a filiszteusoknak, csak aztán hadd éljék hamisan békés, langyos és Istenhez hűtlen hétköznapjaikat (9-13). Sámsont azonban megszállta az Úr Lelke, és nem lehetett őt elfogni (14-17). Sámson személyes, önmagában megbotránkoztató ügyein keresztül az Úr ébresztgette népét: nem jó az úgy, ahogy most élnek, idegen mocsárban. Nem az „idegennel” van a baj, hanem a „mocsárral”!

– 3. Hatalmas, erős, láthatóan nagy képességű ember ez a Sámson, de Ő is Isten szabadítására szorul, nem mindenható. Legyőzi a filiszteusokat, de aztán majdnem szomjan hal. Ha Isten nem siet segítségére, elpusztul (18-19). Aki itt legnagyobb, az is csak Isten kegyelméből él, és lehet azzá, aki (Zakariás 4,6). Ez a tapasztalás teszi Sámsont igazán Isten népének vezetőjévé, aki már elindult azon az úton, hogy személyes ügyeit hittel alárendelje Isten elhívó akaratának, és ezáltal, egy adott helyzetben népe szabadítója lehessen (20).

Hol találjuk meg itt a jelét annak, hogy Sámsont AZ ÚR LELKE IRÁNYÍTOTTA? (14,6;19) Az Úr Lelke munkálkodott Sámsonban, bár nem úgy, ahogy azt mi megszoktuk. Itt az Úr Lelkének munkája abban állt, hogy Sámsonon keresztül az Úr ürügyet keresett a filiszteusok ellen (4). Hiszen Sámson idejére Isten népe már annyira alkalmazkodott az őt körülvevő világhoz, hogy az csak a kárára vált (15. fejezet). Isten népe, Sámsonhoz hasonlóan egy tőle teljesen idegen kultúrába akart „beleházasodni”, feladva ezzel saját magát, éltetve a „filiszteus” társadalmat és kultúrát. Az Úr Sámsonban talált eszközt arra, hogy ezt megakadályozza. Az Úr Sámson méltatlanságát használta fel, hogy Isten népét elválassza a filiszteusoktól, és ezáltal megmentse őket ezektől, és népét a teljes megsemmisüléstől.

2Péter 3,14-18

195. dicséret

* A teljes magyarázat:

Hol találjuk meg itt a jelét annak, hogy Sámsont AZ ÚR LELKE IRÁNYÍTOTTA? (14,6;19)

– 1. Sámsonnak názir fogadalma volt, tehát különösképpen az Úrnak szentelt emberként kellett volna élnie, fogadalma szerint.

– 2. Itt pedig arról olvasunk, hogy Sámson azonnal cselekszik, erejével visszaél, vágyai és ösztönei irányítják; vagyis nyoma sincs itt az Isten kiválasztott, szent emberére jellemző tulajdonságoknak, mint a bölcsesség, tiszta szív, erős lélek. Mindez konkrétumokban: megkíván, s feleségül vesz egy idegen, filiszteus lányt, - puszta szórakozásból széttép egy oroszlánt, - majd később a dögöt megérintve, az oroszlán hullájában otthonra lelt méhraj mézéből jól lakik, pedig egy názirnak tilos volt bármiféle élettelent érintenie; - aztán az esküvőjén ostoba találós kérdést tesz fel az erős filiszteus férfiaknak; - végül az erős Sámson enged felesége nyomásának, elárulja a találós kérdés megoldását, de bosszúból harminc askelóni filiszteus férfit öl meg.

– 3. Hol lelhető itt fel Isten Lelkének munkája, egy olyan ember életében, aki hiteltelen szolga, azonnal cselekszik, erőszakos, ösztönember, gyilkos, az igazán lényeges dolgokban tehetetlen? Egy ilyen ember hogyan mutat irányt Isten népe számára?

– 4. Mégis, éppen ez az üzenet, az Úr Lelke munkálkodott Sámsonban, bár nem úgy, ahogy azt mi megszoktuk. Itt az Úr Lelkének munkája abban állt, hogy Sámsonon keresztül az Úr ürügyet keresett a filiszteusok ellen (4). Hiszen Sámson idejére Isten népe már annyira alkalmazkodott az őt körülvevő világhoz, hogy az csak a kárára vált (15. fejezet). Isten népe, Sámsonhoz hasonlóan egy tőle teljesen idegen kultúrába akart „beleházasodni”, feladva ezzel saját magát, éltetve a „filiszteus” társadalmat és kultúrát. Az Úr Sámsonban talált eszközt arra, hogy ezt megakadályozza. Az Úr Sámson gyengeségét használta fel, hogy Isten népét elválassza a filiszteusoktól, és ezáltal megmentse őket ezektől, és a teljes megsemmisüléstől.

– 5. Isten Lelke most így munkálkodott Sámsonban. Jó látni és tudni, hogy az Úr a legnehezebb helyzetekben is kezében tartja az események menetét, és egy alkalmatlan embert is fel tud használni arra, hogy saját népét megmentse. Hisszük, ez ma is így van. Könyörülj rajtunk, Urunk! Minden méltatlanságunk és hitetlenségünk ellenére, tarts meg bennünket, és szülj bennünket újjá, Lelked által.