Miért említi Edóm királyait (43-54) ez a bibliai könyv Ádám és Ábrahám nemzetségtáblázatai után? (1-53)* A könyv nézőpontjának lényege: egy kevert világban az Istentől rájuk bízott önazonosság, a hagyomány, az üzenet, az Isten-ismeret és az istentisztelet megőrzése. A legnagyobb probléma, az északi, samáriai országrész kevertsége, közben délen Ézsau utódainak, az edomitáknak jelenléte. Minden irányból veszélyeztetik őket. Hogyan lehet megmaradni? Csakis úgy, ha nagyon komolyan és szigorúan megbecsüljük hitünket, múltunkat, értékeinket; - mindazt, amit az Úr ránk bízott. Ma is ez a feladat. Ezzel senkit nem zárunk ki, nem minősítünk, de nem engedjük, hogy pusztán valamiféle szeretetre, „minden mindegy nyitottságra” hivatkozva kiradírozzanak minket. Nem engedünk a hitünkből, de nem leszünk embertelenek, bizonyosságunk pedig erőt ad, hogy ne panaszkodjunk, hanem szerény maradékként kitartsunk a ránk bízott kincs megőrzésében, a szebb időkig.
Lukács 4,14-30
470. dicséret
* A teljes magyarázat:
Miért említi Edóm királyait (43-54) ez a bibliai könyv Ádám és Ábrahám nemzetségtáblázatai után? (1-53)
– A „Krónikás történeti mű” Izráel történeti hagyományait a kezdetektől a kortárs időkig beszéli el, hogy a felmerülő új kérdésekre választ tudjon adni. A babiloni fogság után keresik a próféták által megígért boldog jövőt, de még nem látják: hogyan tehát tovább?
– Ezt a jövőt keresve a Krónikák könyve a történeti hagyományt saját, fogság utáni, déli országrészbeli, „papi” nézőpontjából mondja el. Ez a nézőpont Isten igazi népét keresi, benne a tiszta istentisztelet vágyával, idealizáltan kiemelve azokat a királyokat (Dávid, Salamon, Ezékiás, Jósiás), akik a templomért, az istentiszteletért, Isten népéért meghatározó módon cselekedtek. A könyv szó szerint idéz más szent könyvekből (plagizál???), de nézőpontja szerint kihagy részeket, mégsem ferdít, hanem egy elv szerint halad, miközben beépít ismeretlen forrásokat is. A felsorolás Ádámmal, az első emberrel kezdődik, és évszázadokat lépve rövid úton eljut Ábrahámig, az első ősatyáig, onnan Izráelig (így nevezi Jákóbot). Mindebben személyes élő hittel egyrészt azt szemlélteti, hogy az Úr az egész emberiség teremtője, másrészt hogy Izráel népe a teremtéstől kezdve benne volt Isten örök tanácsvégzésében.
– Ennek a nézőpontnak lényege: egy kevert világban az Istentől rájuk bízott önazonosság, a hagyomány, az üzenet, az Isten-ismeret és az istentisztelet megőrzése. A legnagyobb probléma, az északi, samáriai országrész kevertsége, közben délen Ézsau utódainak, az edomitáknak jelenléte. Minden irányból veszélyeztetik őket. Hogyan lehet megmaradni? Csakis úgy, ha nagyon komolyan és szigorúan megbecsüljük hitünket, múltunkat, értékeinket; - mindazt, amit az Úr ránk bízott. Ma is ez a feladat. Ezzel senkit nem zárunk ki, nem minősítünk, de nem engedjük, hogy pusztán valamiféle szeretetre, „minden mindegy nyitottságra” hivatkozva kiradírozzanak minket.
– A megmaradás reménységével tekint ez a könyv Isten teljes népének egységére, noha a fenti okok miatt csak a déli országrész történetét tartja felvállalhatónak. Ma is ez az egység a reménységünk, Jézus Krisztusban bizonyosságunk. Nem engedünk a hitünkből, de nem leszünk embertelenek, bizonyosságunk pedig erőt ad, hogy ne panaszkodjunk, hanem szerény maradékként kitartsunk a ránk bízott kincs megőrzésében, a szebb időkig.
** A nemzetek és népek leszármazását az akkori ismeretek alapján közli s Ádámtól Nóéig (1–4), Nóé leszármazottaitól Ábrahámig (4–23), Sémtől Tháréig (24–26), Ábrahámtól Izráelig (28–34), majd Ézsau és Szeir fiaiig (35–42), végül az edomi királyokig (43–54) sorolja fel a nemzetségeket. Ábrahám fiai közül Izsák megelőzi az elsőszülött Ismaelt, nyilván kiválasztásánál fogva.
