MI A LEGNAGYOBB OSTOBASÁG? – 1. Sok áldást tapasztalt meg Ászá, amíg bízott az Úrban. Erő feletti útját tiszta szívvel járta ez a király, egészen uralkodásának 35. évéig (15,19). – 2. Aztán folyamatosan belefáradt a sok küzdelembe, az „összevissza hit” és a hitetlenség elleni harcba, a testvérháborúba, az összesen 41 évnyi vezetésbe, és ostobán viselkedve, több területen is csúnyán elbukott. - Nem az Úrban bízott, amikor Baasá, Izráeli király ellenében, az arámi (szír) királyhoz, Benhadadhoz fordult segítségért, akit a templom kincseiből fizetett le (1-6). - Nem az Úrban bízott, amikor az őt megintő Hanáni prófétát börtönbe dugta, és másokra is gyanakvóan dühös lett (7-10). - Nem az Úrban bízott akkor sem, amikor megbetegedett (11-12). - Nincs nagyobb ostobaság, mint szem elől téveszteni az Urat (9). – 3. Urunk, óvj meg bennünket a végső bukástól, ha gyengén olykor el is hajlik az életünk. Az Úr szemei azonban áttekintik az egész földet (Zakariás 4,10). Ő nem téveszti szem elől övéit-minket, akkor sem, amikor mi ostobán másokra tekintünk Őhelyette (9).**

Lukács 22,14-23

439. dicséret

* A teljes magyarázat:

MI A LEGNAGYOBB OSTOBASÁG?

– 1. Sok áldást tapasztalt meg Ászá, amíg bízott az Úrban. Erő feletti útját tiszta szívvel járta ez a király, egészen uralkodásának 35. évéig (15,19).

– 2. Aztán folyamatosan belefáradt a sok küzdelembe, az „összevissza hit” és a hitetlenség elleni harcba, a testvérháborúba, az összesen 41 évnyi vezetésbe; és ostobán viselkedve, több területen is csúnyán elbukott.

- Nem az Úrban bízott, amikor Baasá, Izráeli király erődöt (Rámát) építő törtetése ellenében, az arámi (szír) királyhoz, Benhadadhoz fordult segítségért, akit a templom kincseiből fizetett le, majd a segítséggel legyőzött izráeli királyt kirabolta és magának épített erődöt abból (1-6).

- Nem az Úrban bízott, amikor az őt megintő Hanáni prófétát börtönbe dugta, és másokra is gyanakvóan dühös lett (7-10).

- Nem az Úrban bízott akkor sem, amikor megbetegedett (11-12).

- Nincs nagyobb ostobaság, mint szem elől téveszteni az Urat (9).

– 3. Urunk, óvj meg bennünket a végső bukástól, ha olykor gyengén el is hajlik az életünk, mert minket nem a tisztes temetés, a balzsam és az evilági „jó illatok”, valamint emlékező tüzek tartanak meg (13-14), hanem egyedül csak a Te Jézus Krisztusban közölt kegyelmed. Az Úr szemei azonban áttekintik az egész földet (Zakariás 4,10). Ő nem téveszti szem elől övéit-minket, akkor sem, amikor mi ostobán másokra tekintünk Őhelyette (9). Ez a mi egyetlen reménységünk; - erre alapozva pedig az, hogy Ő nem enged végképp elbukni, megszégyenülni; nem engedi, hogy így menjünk el ebből a világból.

** Kortörténet:

Ászá király (uralkodott Kr. e. 912-871), júdai király,  Abijjá fia, aki nagy hűséggel szorította vissza az idegen kultuszokat; még nagyanyját, Maákát is megfosztotta királynői méltóságától emiatt. Az Úr nagy győzelmet adott neki az etióp Zerah király túlerővel büszkélkedő hada felett. Negyvenegy éves uralkodása végén azonban több területen is elbukott (2Krónika 16).

HOGYAN ÚJULHATUNK MEG IGAZÁN? – 1. Igazán megújulhatunk, ha vannak olyan hűséges szolgák, akik nemcsak remek közösségszervezők, hanem mindenekelőtt Isten Igéjének szelíd, de bátor tolmácsolói. Azarjáhú próféta ilyen volt, aki gyümölcstermő, azaz valóságos megtérésre hívta Isten népét. – 2. Igazán megújulhatunk, ha vannak olyan vezetőink, akik komolyan veszik Isten Igéjét, valamint Isten hűséges szolgáinak igei üzenetét, mint ahogy Ászá király hallgatott Azarjáhú próféta intésére. Ászá király elég bátor volt ahhoz, összeszedve minden erejét és kérve az Urat (8), hogy az esetleges ellenállással szemben az ország egész területén lerombolja a bálványozó kultuszhelyeket, visszaállítsa az élő Isten igaz tiszteletét. – 3. Igazán megújulhatunk, ha abban a kegyelmi állapotban részesülhetünk, hogy fájni kezd a „pazar, de haldokló” életünk. Ne döbbenjünk meg azon, ahogy az Ige fogalmaz, miszerint aki nem tartotta meg Isten törvényének rendjét, annak meg kellett halni. Hiszen itt csak annak leírásáról van szó, amiben azóta is szenvedünk, mert az Úr üdvözítő rendje és megváltó szeretete nélkül halálban vagyunk, haldoklunk, vagy megemésztjük egymást (13).

Lukács 22,7-13

438. dicséret

* A teljes magyarázat:

HOGYAN ÚJULHATUNK MEG IGAZÁN?

– 1. Igazán megújulhatunk, ha vannak olyan hűséges szolgák, akik nemcsak remek közösségszervezők, hanem mindenekelőtt Isten Igéjének szelíd, de bátor tolmácsolói.

Azarjáhú próféta ilyen volt, aki igehirdetéseiben arra mutatott rá, hogy Isten népe a bírák idejében tanító, pap és törvény nélkül élt, nagy nyomorúság és zűrzavar között.

Isten Igéjének szolgája gyümölcstermő, azaz valóságos megtérésre hív: vegyük végre észre, hogy az Istennek való engedelmességből áldás fakad.

– 2. Igazán megújulhatunk, ha vannak olyan vezetőink, akik komolyan veszik Isten Igéjét, valamint Isten hűséges szolgáinak igei üzenetét, mint ahogy Ászá király hallgatott Azarjáhú próféta intésére.

Ászá király elég bátor volt ahhoz, összeszedve minden erejét és kérve az Urat (8), hogy az esetleges ellenállással szemben az ország egész területén lerombolja a bálványozó kultuszhelyeket, visszaállítsa az élő Isten igaz tiszteletét, amelyben ezután Júda és Benjámin törzse mellett Efraim, Manassé és Simeon jövevényei is részt vehettek.

Még saját vér szerinti rokonainak sem kedvez, mert saját nagyanyja sem lehet bálványimádó (16-19).

Ászá király saját életében is kegyes ember volt, vagyis nem csupán „eszköz” volt részéről a hit (18).

Ászá szolgálatát, életét megáldotta az Úr, húszévnyi békével (15).

Szomorú, hogy gúny és gyanakvás kísér minden Ászá királyhoz hasonló vezetői próbálkozást, amely a lelki és hitélet terén is biztos irányt mutatna, és noha a hitet nem lehet parancsba adni, ám életmentő irányokat minden vezető felelőssége mutatni, halál-közelben pedig kötelessége parancsolni azokat.

Isten Lelke majd munkál, ha akar, annak ugyanis nem lehet ellent állni (8-15).

– 3. Igazán megújulhatunk, ha abban a kegyelmi állapotban részesülhetünk, hogy fájni kezd a „pazar, de haldokló” életünk. Ne döbbenjünk meg azon, ahogy az Ige fogalmaz, miszerint aki nem tartotta meg Isten törvényének rendjét, annak meg kellett halni. Hiszen itt csak annak leírásáról van szó, amiben azóta is szenvedünk, mert az Úr üdvözítő rendje és megváltó szeretete nélkül halálban vagyunk, haldoklunk, vagy megemésztjük egymást. Ebben a halálos tobzódásban kifogyhatatlan a változatosság, de az eredmény ugyanaz. Gondoljunk csak bele, mik vannak ebben a világban? Egyedül a megváltó Úr segíthet rajtunk (13).

MIT JELENT A „JÓT” TENNI? – 1. A „jó” tartalmát mindig Isten határozza meg, nem pedig mi. Ászá király azt tette, amit jónak tartott az Úr (1). A jó felismerése és cselekvése mindig az élő Isten tiszteletéből fakad. Ászá király összetörte Isten népének bálványait, és megparancsolta nekik, hogy az Urat keressék, és teljesítsék az Úr törvényéből fakadó jót (2-4). – 2. Ahol az Isten szerinti jót felismerik és cselekszik, ott tapasztalható meg, az ember minden nyomorúsága ellenére, Isten áldása. Ennek jele a külső és belső békesség, valamint gyarapodás. Ebben az időszakban nyugalmat adott népének az Úr, és a sok szorgos kéz külső és belső építkezésbe kezdhetett (5-7). – 3. Isten népe ekkor még a nyomorúságban is megtapasztalta az Úrtól való jót. Ebben az időszakban Isten népe ugyanis nem háborúzott, legfeljebb csak védekezett, amikor az etióp király milliós hadereje megtámadta őket. Itt sem saját erejükben bíztak, hanem saját erőtlenségüket belátva az Úrhoz kiáltottak szabadításért: „Uram, neked nem nehéz segíteni az erőtlent a sokasággal szemben!” Az Úr pedig segítségükre sietett (8-14).

Lukács 22,1-6

380. dicséret

* A teljes magyarázat:

MIT JELENT A „JÓT” TENNI?

– 1. A „jó” tartalmát mindig Isten határozza meg, nem pedig mi. Ászá király azt tette, amit jónak tartott az Úr (1). A jó felismerése és cselekvése mindig az élő Isten tiszteletéből fakad. Ászá király összetörte Isten népének bálványait, és megparancsolta nekik, hogy az Urat keressék, és teljesítsék az Úr törvényéből fakadó jót (2-4).

– 2. Ahol az Isten szerinti jót felismerik és cselekszik, ott tapasztalható meg, az ember minden nyomorúsága ellenére, Isten áldása. Ennek jele a külső és belső békesség, valamint gyarapodás. Ebben az időszakban nyugalmat adott népének az Úr, és a sok szorgos kéz külső és belső építkezésbe kezdhetett.

Sokat beszélünk manapság a szegényekről. Azt a kérdést azonban fel sem lehet tenni, hogy ahol tartós szegénység van, ott mik ennek a valós okai? Ezzel nem hagyjuk figyelmen kívül a szegények szenvedéseit, de csak a valós okok feltárásával lehetne igazán gyógyítani a helyzetet, hogy Isten áldását megtapasztalva ők maguk is képesek legyenek szorgoskodni a saját külső és belső épülésükön (5-7).

– 3. Isten népe ekkor még a nyomorúságban is megtapasztalta az Úrtól való jót. Ebben az időszakban Isten népe ugyanis nem háborúzott, legfeljebb csak védekezett, amikor az etióp király milliós hadereje megtámadta őket. Itt sem saját erejükben bíztak, hanem saját erőtlenségüket belátva az Úrhoz kiáltottak szabadításért: „Uram, neked nem nehéz segíteni az erőtlent a sokasággal szemben!” Az Úr pedig segítségükre sietett (8-14).

A HÍVŐ EMBERRŐL. Az északiak királya, Jeroboám, minden prófétai figyelmeztetés ellenére sem a hit engedelmessége, hanem a harc mellett döntött. A harc pedig mindig tele van taktikákkal: lesben állva körbe kerítette déli testvéreit, akik a gonosz kísértése miatt ellenségeivé lettek. – 1. A hívő ember azonban nem taktikázik, hanem a legszorultabb helyzetben is az Úrhoz kiált segítségért, ahogy ezt Abijjá, júdai király tette (14-15). A hívő ember harci kiáltása is valójában imádság. – 2. A hívő ember az Úrtól fogadja el a győzelmet, de Isten akarata előtt meghajolva tud veszíteni is, mert bizonyos abban, hogy a döntő ütközetet már megnyerte számára az Úr. Mi ezt Jézus Krisztus által még világosabban hisszük és tudjuk (16-17). – 3. A hívő ember ereje mindig az Úrban van, aki pedig magában bízik, az csak egy ideig látszódhat erősnek, és bukása a kellő időben olyan nagy lesz, mint Jeroboámé, aki soha nem tudta többé összeszedni erejét, így is halt meg; - Abijjá azonban megerősödött. Milyen döbbenetes ez a megfogalmazás, mert Jeroboám halála kapcsán az erőtlensége valójában a hitetlenségét jelentette, és aki hitetlenül hal meg, az kárt vall (Máté 16,26). A hívő ember erőtlenségében is erős (2Korinthus 12,10).

Lukács 21,34-38

486. dicséret

* A teljes magyarázat:

A HÍVŐ EMBERRŐL. Az északiak királya, Jeroboám, minden prófétai figyelmeztetés ellenére sem a hit engedelmessége, hanem a harc mellett döntött. A harc pedig mindig tele van taktikákkal: lesben állva körbe kerítette déli testvéreit, akik a gonosz kísértése miatt ellenségeivé lettek.

– 1. A hívő ember azonban nem taktikázik, hanem a legszorultabb helyzetben is az Úrhoz kiált segítségért, ahogy ezt Abijjá, júdai király tette (14-15). A hívő ember harci kiáltása is valójában imádság.

– 2. A hívő ember az Úrtól fogadja el a győzelmet, de Isten akarata előtt meghajolva tud veszíteni is, mert bizonyos abban, hogy a döntő ütközetet már megnyerte számára az Úr. Mi ezt Jézus Krisztus által még világosabban hisszük és tudjuk (16-17).

– 3. A hívő ember ereje mindig az Úrban van, aki pedig magában bízik, az csak egy ideig látszódhat erősnek, és bukása a kellő időben olyan nagy lesz, mint Jeroboámé, aki soha nem tudta többé összeszedni erejét, így is halt meg; - Abijjá azonban megerősödött. Milyen döbbenetes ez a megfogalmazás, mert Jeroboám halála kapcsán az erőtlensége valójában a hitetlenségét jelentette, és aki hitetlenül hal meg, az kárt vall (Máté 16,26). A hívő ember erőtlenségében is erős (2Korinthus 12,10).

– 4. A hívő ember sem tökéletes, ezért életének minden győzelme kegyelem. Milyen tapintatosan utal erre a szentíró, amikor Abijjá király egyéb viselt dolgairól beszél, amelynek kapcsán nem elsősorban a kor szokása szerint vett tizennégy feleségére gondolhatunk, hanem egyéb meg nem nevezett gyengeségeire és nyomorúságaira. Ennek ellenére Abijját szerette az Úr, kegyelmével vette körül, ezért ő is szerethette az Urat. Ez a hívő élet titka.

ILYEN EGY HITVALLÁS. Különösen értékelendő, ha egy király, egy világi vezető szájából hangzik el. – 1. Ez a hitvallás bátran megszólítja azokat, akik elhagyták az Urat, vagyis a hitvallás mindig nevén nevezi a problémát (1-5). Abijjá király* így szólítja meg Jeroboám királyt, és a vele lévőket (5). – 2. Ez a hitvallás egy határon túl már nem lehet tapasztalatlanul lágyszívű, hiszen aki lágyszívű, az nem lehet elég erős a hitetlenséggel szemben. A lágyszívűség egy álszeretet, amely előbb-utóbb káoszt teremt. Nem lágyszívűségre, hanem krisztusi szeretetre van szükség, amely ugyanakkor tud gyengéd lenni, és soha nem durva (6-7). – 3. Ez a hitvallás hangsúlyozza, hogy az Úr Istennel szemben tartósan nincs esélyünk, hiába vagyunk sokan, hiába vannak velünk „bálványaink” (8) – 4. Ez a hitvallás bátran állást foglal az Úr ügye mellett, bármilyenek is a körülmények, bármilyen félelmetes vagy lehengerlő is a másik fél. Abijjá király is ezt tette (10-11).

Lukács 21,25-33

180. dicséret

* A teljes magyarázat:

ILYEN EGY HITVALLÁS. Különösen értékelendő, ha egy király, egy világi vezető szájából hangzik el.

– 1. Ez a hitvallás bátran megszólítja azokat, akik elhagyták az Urat, vagyis a hitvallás mindig nevén nevezi a problémát (1-5). Abijjá király így szólítja meg Jeroboám királyt, és a vele lévőket. A hitvallás mindig rámutat a problémára, nem kertel, de megtérésre hívja azokat, akik elhajlottak. Jeroboám felé is ez a hívás hangzik: "Nektek tudnotok kellene, hogy az Úr az Isten..." (5).

– 2. Ez a hitvallás egy határon túl már nem lehet tapasztalatlanul lágyszívű, mint amilyen Roboám király fellépése volt, hiszen aki lágyszívű, az nem lehet elég erős a hitetlenséggel szemben. Ezért Abijjá király kimondja az elhajlottakra, hogy ezek hitvány és elvetemült emberek. Valójában mindnyájan azok vagyunk, csak az Úr közelében lehetünk mássá, és ha elhagyjuk Őt, akkor hitványságunk megemészti életünket, és mások életét is (6-7). A lágyszívűségről csak annyit, hogy Jézus Krisztus határtalan szeretete nem lágyszívűség volt, hanem egy megváltó, határozott, áldott szeretet, amely visszavezetett bennünket az üdvözítő rendbe. Ezzel szemben a lágyszívűség egy álszeretet, amely előbb-utóbb káoszt teremt. Nem lágyszívűségre, hanem krisztusi szeretetre van szükség, amely ugyanakkor tud gyengéd lenni, és soha nem durva.

– 3. Ez a hitvallás hangsúlyozza, hogy az Úr Istennel szemben tartósan nincs esélyünk, hiába vagyunk sokan, hiába vannak velünk bálványaink, pénz, hatalom, tehetség, szépség, amelyek birtokában az ember azt hiszi, hogy elég erős a győzelemhez. Ez azonban csak a látszat (8-9): "...ne harcoljatok őseitek Istene, az Úr ellen, mert nem boldogultok" (12).

– 4. Ez a hitvallás bátran állást foglal az Úr ügye mellett, bármilyenek is a körülmények, bármilyen félelmetes vagy lehengerlő is a másik fél. Abijjá király is ezt tette: "Mi azonban megmaradtunk Istenünk, az Úr mellett" (10-11).

–  Urunk, adj ilyen bátor hitvallókat a te népednek a mostani időkben, gyülekezeti tagokat és vezetőket; egyházban és világban egyaránt.

** Kortörténet:

Abijjá király, júdai király (Kr. e. 915-912).

HOGYAN ERŐSÖDHETÜNK MEG IGAZÁN? – 1. Ha „emberileg” megerősödünk és megszilárdulunk, többnyire elhagyjuk az Urat. Az emberi nyomorúság jele ez: még emlegetjük az Urat, netán buzgólkodunk is körülötte, de valójában már régen csak magunknak élünk. Roboám király is ebbe a csapdába esett (1). – 12. Hűtlenné vált népét azonban figyelmeztette az Úr, eseményeken és szaván keresztül: Sisak fáraó és Semajá próféta ilyen figyelmeztetések. Megmentett ember az, aki hallja az Igét, és életének eseményeit nem a véletlen művének tartja (2-5). – 3. Roboám és a vezetők megalázták magukat, és igazat adtak az Úrnak! Minden itt kezdődik: igazat adni az Úrnak, és leborulni Őelőtte (6-8).  

Lukács 21,20-24

205. dicséret

* A teljes magyarázat:

HOGYAN ERŐSÖDHETÜNK MEG IGAZÁN?

– 1. Ha „emberileg” megerősödünk és megszilárdulunk, többnyire elhagyjuk az Urat. Az emberi nyomorúság jele ez: még emlegetjük az Urat, netán buzgólkodunk is körülötte, de valójában már régen csak magunknak élünk. Roboám király is ebbe a csapdába esett (1).

– 12. Hűtlenné vált népét azonban figyelmeztette az Úr, eseményeken és szaván keresztül: Sisak fáraó és Semajá próféta ilyen figyelmeztetések. Megmentett ember az, aki hallja az Igét, és életének eseményeit nem a véletlen művének tartja (2-5). 

– 3. Roboám és a vezetők megalázták magukat, és igazat adtak az Úrnak! Minden itt kezdődik: igazat adni az Úrnak, és leborulni Őelőtte. Az ilyen ember, az ilyen nép kegyelmet nyert. Ez nem azt jelenti, hogy azonnal megoldódik minden probléma, mert végérvényesen meg kell tanulnunk, hogy mekkora különbség van e kettő között: mit jelent az Úrnak, és mit jelent földi királyoknak szolgálni (6-8). Inkább vigyen mindent az ellenség (9-11), mint abba a pokolba essünk, amelyben nem látjuk a kettő közötti különbséget. Boldog az olyan nép, aki az Urnak szolgál. 

– 4. Roboám egy földi király, de mégis annak példája, hogy az Isten gyermeke minden hibája, felesleges harca, hűtlensége és gonoszsága ellenére is az Úr gyermeke, aki ha nem is kereste mindvégig állhatatos szívvel az Urat (13-16), de akit előbb-utóbb újjászül és megvált az Úr (12). De aki csak földi királyokat szolgál, az velük együtt tündököl és bukik el véglegesen. Roboám egyszer emberi módon erősödött meg, aztán pedig az Úrban (13).  Kár, hogy gyakran az Úr újjászülő, erőt ajándékozó munkáját mi nem vesszük észre, mert csak „sablonokban” vagyunk képesek gondolkodni, pedig hányan keresnek, kérdeznek, kiáltanak - a „maguk módján”, de mégis Isten Lelkének indítására. Mi azonban kegyetlenül nemet mondunk nekik, mert ezt nem az általunk elvárt módon teszik. Áldott legyen az Isten, hogy megszabadulásuk nem tőlünk függ.

MILYENEK VAGYUNK? Roboám, júdai királyra tekintve önvizsgálatot tarthatunk. – 1. Ez Roboám király* indulata: ó-emberi indulat. Az északiak elszakadtak tőlünk, majd visszavágunk és visszaszerezzük azt, ami a miénk. Az Úr azonban erre a lelkületre nemet mond, még akkor is, ha mi józan ésszel nem látunk semmilyen más utat. A megtérés nem más, mint az Úrnak engedni és nem az indulatnak (1-4). – 2. Családi és hitéletünkben is zavarosak vagyunk. A keleti többnejűség valójában a férfiak parázna vágyait fejezi ki és valósítja meg, amit a jóléti társadalmakban már a nők is kiélhetnek. Ezt a „hívők” egészen profin művelik: a paráznaság mesterei, ahogy gyülekezetet, lelkészt, kegyességet váltogatnak; - ha a házastársukat nem is cserélik le, de mindig valami újért és látszólag jobbért rajonganak. Roboám, jó diplomataként sok feleségétől való fiait is vagyonnal és nőkkel engesztelte ki. A parázna szív megvehető (18-23). A sor még folytatható…

Lukács 21,5-19

117. zsoltár

* A teljes magyarázat:

MILYENEK VAGYUNK?

– 1. Lemossuk a gyalázatot! Ez Roboám király indulata: ó-emberi indulat. Az északiak elszakadtak tőlünk, majd visszavágunk és visszaszerezzük azt, ami a miénk. Az Úr azonban erre a lelkületre nemet mond, még akkor is, ha mi józan ésszel nem látunk semmilyen más utat. A megtérés nem más, mint az Úrnak engedni és nem az indulatnak (1-4).

– 2. Bebiztosítjuk magunkat. Így is mondhatjuk: hiszünk, de bebiztosítjuk magunkat. A biztonság alapvető emberi igény, főleg, ha mindenütt bizonytalanság és ellenség vesz körül, mint Roboám királyt. És ezen a helyzeten még az sem változtat, ha most éppen én vagyok a szimpatikus „király”, ezért máshonnan is jönnek hozzám tanácsért, segítségért, és emiatt még hódolnak és hízelegnek is nekünk.

Ilyenkor az is emberi biztosíték, a kézzel épített erődítmények mellett, hogy vannak nálunk még gonoszabbak és istentelenebbek, mint az északon „bálványimádó” Jeroboám király. Így kevésbé tűnik ki Roboám gyengesége, aki imádja, hogy ő most „jobb”! Na, de kihez képest? Legyen gyanús, ha túl „sokan járulnak” hozzánk, mert ez is bálványimádás.

Csak bízhatunk abban, hogy vannak olyanok, akik tiszta szívvel az Úr jelenlétét keresik a közelünkben, és őszintén szeretnek minket is, minden gyengeségünkkel együtt (5-17). Ezek hozzásegíthetnek bennünket is ahhoz, hogy együtt, egyre jobban bízzunk az Úrban, emberi erődítmények helyett

– 3. Családi életünkben is zavarosak vagyunk. A keleti többnejűség valójában a férfiak parázna vágyait fejezi ki és valósítja meg, amit a jóléti társadalmakban már a nők is kiélhetnek. Ezt a „hívők” egészen profin művelik, a paráznaság mesterei, ahogy gyülekezetet, lelkészt, kegyességet váltogatnak; - a házastársukat nem cserélik le, de mindig valami újért és látszólag jobbért rajonganak. Roboám nem az elsőszülöttjét tette meg utódjául, hanem Absolon lányának, Maakának a fiát Abijját. De jó diplomataként sok feleségétől való fiait is vagyonnal és nőkkel engesztelte ki. A parázna szív megvehető (18-23).

– Nincs mit szépíteni, ilyenek vagyunk, hívőként is a teljes megváltásra, Jézus Krisztusra szorulunk!

** Kortörténet:

Roboám, a Júdai királyság első uralkodója (Kr. e. 930-913). Salamon király halála után annak egyik ammonita feleségétől való fia, Roboám következett a trónon. Miután Salamon, kegyetlen bánásmódjával, robotoltatásával maga ellen fordított Izráel 12 törzse közül tízet, azok külön királyságot alapítottak, uralkodójuknak pedig Jeroboámot tették meg, így Roboám csak a déli országrész, Júda királya maradt. Roboám ekkor mintegy 180 ezer embert gyűjtött össze Júda és Benjámin törzséből, hogy megtámadja és megszállja az elszakadt országrészt. Ám ekkor Semajá próféta által figyelmeztetést kapott Istentől, hogy ezt ne tegye, ő pedig engedelmeskedett a figyelmeztetésnek. Roboám 17 évig volt uralmon. Kezdetben az Urat szolgálta, de később elhajlott, és a pogány áldozati helyeket „tolerálta” az országában. Uralkodásának későbbi éveiben az Izráeli királysággal hosszú ideig háborúzott. Közben az egyiptomi fáraó megtámadta az országát, és több jelentős júdai várost elhódított tőleés Jeruzsálemet is kifosztotta. A jeruzsálemi templomból elrabolt értékek, többek között Salamon aranypajzsaimind Egyiptomba kerültek. Roboámnak 18 felesége, 60 ágyasa, 28 fia és 60 lánya volt.

Mi közünk nekünk Dávidhoz? Így lázadnak fel az északi törzsek, és elszakadnak déli testvéreiktől. A szakadás lényegi oka: Isten népének közösségében mindent az határoz meg, hogy mi közünk van nekünk Dávidhoz, illetve az Újszövetség felől megfogalmazva ugyanezt, mi közünk van nekünk Dávid „fiához”, Jézus Krisztushoz? Amennyiben többé nincs közünk a feltámadott Úrhoz, a mi Megváltónkhoz, bár előfordulhat, hogy nem szakadtunk el Őtőle; sőt, nagy kegyesen folyton Őt emlegetjük, de már régen nem vagyunk közösségben Ővele; akkor minden elkezd szétesni, szakadni, öncélúvá lenni. Így lesz az egyház is csupán egy szervezet, ahol mindenki Jézus Krisztusra hivatkozva mondja a magáét, de már nincs közösségben Ővele. Ez Isten népe kettészakadásának, hanyatlásának valóságos, teológiai oka.

Lukács 21,1-4

269. dicséret

* A teljes magyarázat:

Mi közünk nekünk Dávidhoz? Így lázadnak fel az északi törzsek, és elszakadnak déli testvéreiktől.

– 1. A szakadás lényegi oka: Isten népének közösségében mindent az határoz meg, hogy mi közünk van nekünk Dávidhoz, illetve az Újszövetség felől megfogalmazva ugyanezt, mi közünk van nekünk Dávid „fiához”, Jézus Krisztushoz? Amennyiben többé nincs közünk a feltámadott Úrhoz, a mi Megváltónkhoz, bár előfordulhat, hogy nem szakadtunk el Őtőle; sőt, nagy kegyesen folyton Őt emlegetjük, de már régen nem vagyunk közösségben Ővele; akkor minden elkezd szétesni, szakadni, öncélúvá lenni. Így lesz az egyház is csupán egy szervezet, ahol mindenki Jézus Krisztusra hivatkozva mondja a magáét, de már nincs közösségben Ővele. Ez Isten népe kettészakadásának, hanyatlásának valóságos, teológiai oka.

– 2. A szakadásnak vannak önző, történeti okai is. Az északi törzsek önállósodási törekvései már korábban is veszélyeztették Isten népének egységét, de Júda törzsének, valamint Dávid és Salamon királyok tekintélyének köszönhetően sikerült megőrizni az egységet. Ám, Salamon halálával az északiak vezére, Jeroboám hazatér Egyiptomból, hogy megvalósítsa magát és elképzeléseit (1-2).

– 3. A szakadás belső okai között Salamon királyt is meg kell említenünk. párhuzamos történeti leírásokból tudjuk, hogy Salamon elhajlott a „sikerei” csúcsán, és mint korának gyermeke, nem pedig, mint Isten gyermeke viselkedett a dicsőségében. Nagy kísértés ez, pedig minden itteni dicsőség elmúlik, ezért soha nem lehetünk elbizakodottak, hanem csak hálával szolgálók, bárhol, bármikor. Salamon gazdagságának nagy ára volt, mert robotolt az egész nép, súlyos igát hordozott mindenki, miközben idegen feleségeket hozott udvarába, akik befolyásolták a királyt (1Királyok 12,1-24). Szögezzük le, hogy minden „jólétnek, sikernek, gazdagságnak”, egy határon túl nagy ára van. A krónikás kiemeli Salamon páratlanságát, de most kiemeli ennek árát is. Nagy nyomorúság kezdődött Salamon halála után, hiszen kettészakadt Isten népe. Roboámnak, Salamon fiának szemére vetik azt a terhet, amit Salamon király rájuk helyezett, mint súlyos igát (1-2). Nem azt kérik, hogy vegye le a terhet róluk, mert munka nélkül nincs áldás, hanem azt, hogy könnyítsen a terheken. Persze az ezzel előálló Jeroboámot saját érdekek, ambíciók is vezették. Ez ugyancsak vitatható, mert a törekvő ember mindig talál valamit, amibe beleköthet, joggal, vagy kevésbé joggal, de kellő csúsztatással mindig jogosnak tűnően; - és így ő a reflektorfényben lehessen.

– 4. A szakadás részletes okait is felsorolhatjuk:

- Roboám tanácsot kér Salamon véneitől, akik azt tanácsolják, hogy könnyítsen a terheken, és örökké szeretni fogják őt (6-7). De Roboám nem a vének, hanem a szintén vehemens és törekvő ifjak tanácsát fogadta meg (8-11). Bizony, életbevágó döntések ezek.

- Kell a szigor, de az szeretetből fakadjon, és mindig legyen határa.

- Kell a látható eredmények csodája, mint Salamon életében, és kell az ebbe belefektetett munka, áldozat, sokszor az időleges robot, de az soha ne legyen határtalan, nyomorúságos, elviselhetetlen és ne legyen bántó mások számára; ami által mások megirigyelnek, megutálnak minket, és sokféle gyarló törekvést felélesztenek.

- Kell a tapasztalatból fakadó higgadt tanács, amely Isten népének ügyét szolgálja, és szükséges a rendben, a szigorban is a szeretetet.

- De kell annak alázatos belátása is, főként a törekvő ifjak esetében, hogy nem miénk a világ. Kell a több hit és alázat az ifjak számára is. Sokat beszélünk az ifjakról, ők a jövő, de nem a mostani állapotukban, hanem alázatukkal és tisztelettudásukkal. Salamon is hibázott, de ifjai még inkább.

- Ez a hiba hosszú nyomorúság kezdetévé lett (12-19). Jeroboám király lett északon, Roboámnak pedig a déli országrész maradt; ettől kezdve a két országrész háborúzott egymással, Istennel és folyton taktikázott a környező nagyhatalmakkal. Ezen a lelkületen nincs áldás.

Milyen fontos a krónikás számára, hogy Salamon gazdagságának, tehetségének, hatalmának páratlanságát kiemelje; - hiszen nem volt ilyen király soha, még hozzá hasonló sem (19). – 1. Elsőre úgy tűnik, hogy a krónikás magáévá tette az itteni világ szemléletét, amely akkor is, most is a gazdagokat, tehetségeseket, vagyis a sikereseket, ezáltal a hatalmasokat értékelte, azoknak hódolt, azoktól tartott (13-28). – 2. Úgy tűnik, hogy a krónikás szemlélete elhallgatja Salamon gyengéit is, hiszen gazdagsága, bölcsessége, hatalma kapcsán nem említi, legfeljebb utal rá (29-31), a király bukását. Salamon ugyanis a „sikert” nem mindig tudta áldásként megélni, és döntései olyannyira félresiklottak, hogy végül ezek az ország kettészakadásához vezettek. – 3. A krónikás szemlélete azonban nem valami világi szemléletmód, vagy képmutató lelkület, amely a problémákat elhallgatja. Ez a szemlélet az Isten népe iránti féltő szeretetből fakad, amely Isten népének tagjaiban és küldötteiben, azok minden nyomorúsága ellenére, a jót látja. Isten népéről mi rosszat nem mondhatunk, mert Ő kezeskedett értünk, a Jézus Krisztusban.

Lukács 20,41-47

110. zsoltár

* A teljes magyarázat:

Milyen fontos a krónikás számára, hogy Salamon gazdagságának és tehetségének páratlanságát kiemelje, hiszen nem volt ilyen király soha, még hozzá hasonló sem (19).

– 1. Elsőre úgy tűnik, hogy a krónikás magáévá tette az itteni világ szemléletét, amely akkor is, most is a gazdagokat, tehetségeseket, vagyis a sikereseket, ezáltal a hatalmasokat értékelte, azoknak hódolt, azoktól tartott. Salamon ebben is páratlan volt, hiszen olyan gazdag volt, hogy az ezüstöt semmire sem becsülték az arany sokasága miatt, így még a palotáját is arany pajzsok százaival díszítették, pazar trónját, edényeit hasonlóképpen aranyból öntötték, virágzott a kereskedelem (13-21); miközben Salamon bölcsessége, tehetsége, vagyis páratlan „sikeressége” is növelte gazdagságát, hiszen sokan jöttek és hódoltak neki (22-24). Gazdagsága és bölcsessége páratlanul hatalmassá tette Salamont, óriási hadseregével pedig nagy területén, más népek fölött is uralkodott, az Eufrátesztől, a filiszteusok földjén át, egészen Egyiptomig (25-28). Valóban, Isten népének azóta is kísértése, hogy a világ mércéjének is megfeleljen. Pedig a Krónikás csak látszólag képviseli ezt a nézőpontot, hiszen Salamonnal kapcsolatban végig azt hangsúlyozza, hogy Isten áldása volt rajta, amelynek külső jele lehet a gazdagság, tehetség, hatalom, azaz a siker. Ezek az ajándékok csak akkor lehetnek áldássá, ha mindig tudjuk, kitől kaptuk, és hűséggel sáfárkodva azokkal, bőségesen továbbadjuk azokat mások felé.

– 2. Úgy tűnik, hogy a krónikás szemlélete elhallgatja Salamon gyengéit is, hiszen gazdagsága, bölcsessége, hatalma kapcsán nem említi, legfeljebb utal rá (29-31), a király bukását. Salamon ugyanis a „sikert” nem mindig tudta áldásként megélni, és döntései olyannyira félresiklottak, hogy végül ezek az ország kettészakadásához vezettek.

– 3. A krónikás szemlélete azonban nem valami világi szemléletmód, vagy képmutató lelkület, amely a problémákat elhallgatja. Egyáltalán nem erről van szó. Sőt, éppen ebben a szemléletben leljük meg az üzenetet. Hangsúlyozzuk, hogy ez a szemlélet az Isten népe iránti féltő szeretetből fakad, amely Isten népének tagjaiban és küldötteiben, azok minden nyomorúsága ellenére, a jót látja. Isten népéről mi rosszat nem mondhatunk, mert Ő kezeskedett értünk, a Jézus Krisztusban. Persze, bűneink megvallása, megtisztulásunkért való könyörgésünk, napi kegyességünk elengedhetetlen része. De Isten megváltott népéről, kifelé, csak jót gondolunk, szólunk és teszünk, hiszen a Jézus Krisztusba vetett reménységünk erre jogosít fel bennünket.

Sába királynője személyesen akart megbizonyosodni Salamon hírének valóságáról. Kíváncsiságból és kétkedve vállalta az utat: „na, megnézem én azt!” (1-6). Salamon meggyőzi Sába királynőjét; sőt, a nagy királynő így értékeli Salamont: „Felülmúlod azt a hírt, amelyet hallottam rólad”, a felét sem mondták el rólad a tényleges valósághoz képest (6). Mi ez a „több”, ami felülmúl mindent Salamonnal kapcsolatban, és ilyen meggyőzővé lesz? Mi ez a „több”, ami hitelessé, igazoltan „jó hírűvé” tesz valakit, ez esetben Salamont; úgy, hogy mások ezt alázattal elismerik, de ez az elismerés nem iriggyé teszi, végképp nem kisebbíti őket, hanem inkább gazdagítja életüket. Ez a „több” nem Salamon érdeme, hanem az Őt megáldó Isten jelenléte, aki Jézus Krisztusban ma is megáldja, és minden irigység nélküli elismerésre készteti a világot. Nem minket ismernek el, hanem a bennünk munkálkodó, feltámadott Urat (7-8).

Lukács 20,27-40

408. dicséret

* A teljes magyarázat:

– Sába királynője személyesen akart megbizonyosodni Salamon hírének valóságáról. Kíváncsiságból és kétkedve vállalta az utat: „na, megnézem én azt!”

– Akiről sok jót mondanak és hallanak, az nagy nyomás alatt él, mert sok a kétkedő kíváncsi ember körülötte; - ezek pedig jönnek, néznek, „mérnek”, kérdeznek, tesztelnek, és saját maguk akarnak megbizonyosodni a hír valóságáról (1-6).

– Salamon meggyőzi Sába királynőjét; sőt, a nagy királynő így értékeli Salamont: „Felülmúlod azt a hírt, amelyet hallottam rólad”, a felét sem mondták el rólad a tényleges valósághoz képest (6).

– Mi ez a „több”, ami felülmúl mindent Salamonnal kapcsolatban, és ilyen meggyőzővé lesz? A gazdagsága, a bölcsessége, a hatalma? Hiszen ezeket valamilyen formában az „okos és gazdag nő”, Sába királynője is birtokolhatta. Mi az a „titok”, amely egy keleti királynőt arra késztet, hogy ne csupán kétkedő kíváncsisággal elmenjen egy „vetélytársához”, és ott ne csupán kutakodjon, és diplomáciai látogatást végezzen (9), hanem alázattal elismerje Salamon hírének jogosságát. Mi ez a „több”, ami hitelessé, igazoltan „jó hírűvé” tesz valakit, ez esetben Salamont; úgy, hogy mások ezt alázattal elismerik, de ez az elismerés nem iriggyé teszi, végképp nem kisebbíti őket, hanem inkább gazdagítja életüket.

– Ez a „több” nem Salamon érdeme, hanem az Őt megáldó Isten jelenléte, aki Jézus Krisztusban ma is megáldja, és minden irigység nélküli elismerésre készteti a világot (7-8).

– Nem minket ismernek el, hanem a bennünk munkálkodó, feltámadott Urat. Sába királynője kimondja ezt: áldott az Úr, aki kedvét leli Salamonban, és aki boldoggá teszi őt és népét, hiszen a boldogság Isten közelsége.

– Ez az „elismerés” nem kényszeríthető ki, mert felülről való ajándékról van szó. Ha mások nem látják meg bennünk az Urat, és a kelleténél több az irigyünk, az ellenségünk, akkor ne csüggedjünk, de bátran tartsunk önvizsgálatot.

– Befejeződött Salamon minden munkája, állapítja meg a szentíró (16); - de, mégsem, mert a szomszédos király küldött még aranyat az építkezéshez (17). – Nem lehetett megállni a szolgálatban, és mindennek pontosan kellett történnie, teljesítményes precizitással és szervezettséggel, mint egy multinacionális cégnél. Ezeknél a cégeknél „maximalistán” lehet csak „szerepelni”, és mindig a helyzetben lévő a maximalista, a másik pedig a lusta, akit hajtani kell. Ilyen lenne az Istennek kedves, odaszánt szolgálat? –  Valóban, soha nincs vége a szolgálatnak, életünk utolsó percéig tehetjük azt az Úr dicsőségére; - micsoda méltóság ez. De a szolgálat soha nem robot, mintha a mi cselekvésünktől függne az Isten ügye. Vigyázzunk, mert ebben ma is tévedünk, ószövetségi módon gondolkozunk, szünet nélkül robotolva, alkalmak, módszere, stratégiák, szervezetfejlesztések ezrével próbáljuk igazolni az egyház létjogosultságát, biztosítva, láttatva életét, mint ahogy a templom felszentelésekor több ezer áldozat vérfürdőjével szentelték fel az épületet. Ez a robotoló, „soha semmi nem elég” túlbuzgóság és állandó gyanús, öncélú megújítási szándék nem szolgálat, és ugyanúgy megbetegíti az egyházat, mint a közömbösség.

Lukács 20,20-26

72. zsoltár

* A teljes magyarázat:

A templomi istentisztelet ékességének fontossága miatt a krónikás megismétli az istentiszteleti feladatokat: - az áldozatok bemutatásának rendjét a mózesi törvények szerint: naponta, valamint a nyugalom napján és a három főünnepen (12-13); - Dávid rendelkezése szerint a papok, léviták, kapuőrök szolgálatának rendjét (14-15).

– Befejeződött Salamon minden munkája, állapítja meg a szentíró (16); - de, mégsem, mert a szomszédos király küldött még aranyat az építkezéshez (17).

– Nem lehetett megállni a szolgálatban, és mindennek pontosan kellett történnie, teljesítményes precizitással és szervezettséggel, mint egy multinacionális cégnél. Ezeknél a cégeknél „maximalistán” lehet csak „szerepelni”, és mindig a helyzetben lévő a maximalista, a másik pedig a lusta, akit hajtani kell. Ilyen lenne az Istennek kedves, odaszánt szolgálat?

– Valóban, soha nincs vége a szolgálatnak, életünk utolsó percéig tehetjük azt az Úr dicsőségére; - micsoda méltóság ez. De a szolgálat soha nem robot, mintha a mi cselekvésünktől függne az Isten ügye. Vigyázzunk, mert ebben ma is tévedünk, ószövetségi módon gondolkozunk, szünet nélkül robotolva, alkalmak, módszere, stratégiák, szervezetfejlesztések ezrével próbáljuk igazolni az egyház létjogosultságát, biztosítva, láttatva életét, mint ahogy a templom felszentelésekor több ezer áldozat vérfürdőjével szentelték fel az épületet. Ez a robotoló, „soha semmi nem elég” túlbuzgóság és állandó gyanús, öncélú megújítási szándék nem szolgálat, és ugyanúgy megbetegíti az egyházat, mint a közömbösség.

– Tehát amíg élünk, nem lehet abbahagyni a szolgálatot, de meg lehet állni, sőt valamikor veszteg kell maradni, mert a valójában Isten cselekszik és nem mi (2Mózes 14,14). Amikor pedig menni kell, mert Isten rendelése szerint befejeződött e testben a szolgálatunk, tudjuk, hova megyünk; - kegyelemből, Jézus Krisztusunk vár ott (János 14,1-2), ahol sokkal inkább jobb mindennél (Filippi 1,23).

Salamon felépítette az Úr templomát, ezután pedig nemcsak saját palotáját építette meg, hanem mások városait is kiépítette (1). – Salamon élt azokkal a lehetőségekkel, amelyeket az Úr adott neki. Ezt is mások javára tette. Nem hódításról van itt szó, hanem Salamon csupán bement azokon a kapukon, amelyeket az Úr megnyitott neki; - és éppen az lett volna bűn, ha nem megy be a nyitott kapukon. A gondolatot megfordítva domborodik ki az üzenet: bűnös hódítás, ha a kapu zárva van, és mi mégis betörjük azt, sok nyomorúságot okozva a mögötte élőknek (2-6). – Megkérdezhetjük: irgalom, vagy kegyetlenség-e, hogy Salamon nem bántotta az itt megmaradt korábbi lakókat, de dolgoztatta őket, rabszolgákká tette azokat; - míg Izráel fiai ezekben a munkákban nem vettek részt? (7-10) Minden attól függ, hogy milyen lelkülettel történik az, amit teszünk. A Filemon levélből tudjuk, hogy a megtért ember rabszolgája igazából nem rabszolga többé, hanem testvér; - miközben mindenki végzi, a maga helyén, a szolgálatát; - így közöttük többé nincs fent és lent, kiemelt és alacsonyabb rendű munka; - hiszen a bánásmód krisztusi, másokra is figyel.

Lukács 20,9-19

459. dicséret

* A teljes magyarázat:

Salamon felépítette az Úr templomát, de utána lehetőséget adott neki az Isten, hogy felépíthesse a saját palotáját is (1).

– De Salamon nemcsak a saját palotáját, hanem mások városait is kiépítette (1).

– Salamon élt azokkal a lehetőségekkel, amelyeket az Úr adott neki. Ezt is mások javára tette. Salamon gondoskodott Isten népének testi és lelki javairól, amikor szerzeményeiből raktárvárosokat épített. Nem hódításról van itt szó, hanem Salamon csupán bement azokon a kapukon, amelyeket az Úr nyitott neki; - és éppen az lett volna bűn, ha nem megy be a nyitott kapukon. A gondolatot megfordítva domborodik ki az üzenet: bűnös hódítás, ha a kapu zárva van, és mi mégis betörjük azt, sok nyomorúságot okozva a mögötte élőknek (2-6).

– Megkérdezhetjük: irgalom, vagy kegyetlenség-e, hogy Salamon nem bántotta az itt megmaradt korábbi lakókat, de dolgoztatta őket, rabszolgákká tette azokat; - míg Izráel fiai ezekben a munkákban nem vettek részt? (7-10) Minden attól függ, hogy milyen lelkülettel történik az, amit teszünk. A Filemon levélből tudjuk, hogy a megtért ember rabszolgája igazából nem rabszolga többé, hanem testvér, miközben mindenki végzi a maga helyén a szolgálatát, így közöttük többé nincs fent és lent, kiemelt és alacsonyabb rendű munka; hiszen a bánásmód krisztusi, másokra is figyel.

–  Salamon a feleségét, a fáraó lányát átviszi egy neki épített palotába. Ez az igevers utal arra a korra, amelyben a krónikás élt és dolgozott, hiszen ekkor már a templomban külön helyen, az asszonyok udvarában jelenhettek meg az asszonyok. Emellett a fáraó pogány származása is indokolta ezt a döntést. A krónikás teológiai látását tükrözi, hogy számára fontos volt a templom, a kultusz, annak tisztasága, szentsége, méltósága; nem önmagáért, hanem Isten dicsőségéért. Csak Isten ügyének komolyan vétele vezethet el oda, hogy Isten népe hűséggel lehessen jelen ebben a világban, és az Úrnak kedves módon nyithasson a világ felé.

A templomról. – 1. Az Úr a jeruzsálemi templom helyét az áldozat házául választotta (12). Az ember maga helyett mást áldoz fel, hogy élhessen. Jézus Krisztusban, a golgotai kereszten Isten beteljesítette és eltörölte az áldozatot, ezért egymást sem kell megemésztenünk, hogy élhessünk; - de önátadásunkkal segíthetjük egymást. Ezért ma a templom Jézus Krisztus megváltó halálának evangéliumát hirdető és ebben részesítő hely. Nem az épület, hanem a Szentlélek részesít a megváltás áldásaiban, de kell a hely, ahol Isten népe összegyűlik és imádkozik Igéért és Lélekért. – 2. A templom az imádság helye, az Isten keresésének háza, hiszen ez az igeszakasz direkten azt hangsúlyozza, ha legalább bajunkban az Úrhoz menekülünk; mégpedig láthatóan, nem szégyellve tesszük ezt, vagyis az „Ő házában, egyházában” közösséget vállalunk Ővele; az Úr meghallja szavunkat, és akarata szerint könyörül rajtunk. – 3. A templom a mennyei erőforrás helye, hogy hűségesek maradhassunk az Úrhoz, az Ő ügyéhez, látható népéhez mindhalálig.

Lukács 20,1-8

290. dicséret

* A teljes magyarázat:

A templomról és a látható egyházról.

– 1. Az Úr a jeruzsálemi templom helyét az áldozat házául választotta (12). Az ember maga helyett mást áldoz fel, hogy élhessen. Jézus Krisztusban, a golgotai kereszten Isten beteljesítette és eltörölte az áldozatot, ezért egymást sem kell megemésztenünk, hogy élhessünk; - de önátadásunkkal segíthetjük egymást. Ezért ma a templom Jézus Krisztus megváltó halálának evangéliumát hirdető és ebben részesítő hely. Nem az épület, hanem a Szentlélek részesít a megváltás áldásaiban, de kell a hely, ahol Isten népe összegyűlik és imádkozik Igéért és Lélekért.

– 2. A templom az imádság helye, az Isten keresésének háza, hiszen ez az igeszakasz direkten azt hangsúlyozza, ha legalább bajunkban az Úrhoz menekülünk; mégpedig láthatóan, nem szégyellve tesszük ezt, vagyis az „Ő házában, egyházában” közösséget vállalunk Ővele; az Úr meghallja szavunkat, és akarata szerint könyörül rajtunk. Ez nem azt jelenti, hogy a belső szobában mondott könyörgést nem hallja meg az Isten. Mégis fontos a mai Ige, miszerint az imameghallgatás összefüggésben van a „templommal”, az Ő látható népének felvállalásával, legyen akármilyen nyomorult is ez a nép (13-16). Nem az a legnagyobb gond, hogy sokan „csak” bajban fordulunk Őhozzá, hanem az, hogy akkor is a magunk módján, mert az ezzel kapcsolatos „szabályokat” is mi akarjuk meghatározni.

– 3. A templom a mennyei erőforrás helye, hogy hűségesek maradhassunk az Úrhoz, az Ő ügyéhez, látható népének minden nyomorúsága ellenére is. Soha ne felejtsük el: Isten szereti az Ő egyházát, akármilyen is az, ezért mi csak úgy szerethetjük az Urat, hogy szeretjük az Ő látható népét, templomát, egyházát (János 21,15-17). Éppen ennek hiánya sorvasztja el a látható egyházat (17-22); - miközben hitben járva tudjuk, hogy a láthatatlan egyházon, magán az Úr ügyén semmi sem vehet ártó diadalmat (Máté 16,18).

Az Úr dicsősége tűzként betöltötte a templomot. A papok nem tudta bemenni a templomba. A nép letérdelt, arcukkal a földet érintették. - Félve imádták és magasztalták az Urat, ebben az istenfélelemben azonban ott volt az a bizonyosság, hogy jó az Úr, örökké tart szeretete (3; 6; 9-10). - A féltőn szerető Isten jelenléte és tisztelete ez, akinek határtalan szeretetére csak szent tisztelettel, vagyis így lehet válaszolni. Aki nem tiszteli az Urat, az nem részesült megváltó szeretetében sem. Ez az élő Isten Jézus Krisztusban egyértelművé tette megváltó szeretetét, de továbbra sem szolgáltatta ki magát nekünk, tehát vissza ne éljünk azzal, hogy Jézus Krisztusban baráttá lett az Isten, hiszen Ő továbbra is a világ Ura maradt. - Boruljunk le előtte szent félelemmel és mégis örömteli bizonyossággal, hiszen nekünk már nem kell „százhúszezernyi áldozatokat” bemutatni egy héten át, mert rendezve van ügyünk az Úr előtt (4-5; 7-8). Az istenfélő ember tehát örömteli bizonyossággal élő ember, aki jókedvű (10).

Lukács 19,41-48

163. dicséret

Salamon a templomszentelési imádságát egy emelvényről mondta el, mégpedig úgy, hogy amint fellépett rá, térdre esett (12-13). – 1. Aki „emelvényre” állhat, csak élő hittel és alázattal teheti ezt, mint aki térdre esik; térdre esni pedig csak az élő Isten előtt lehet. Aki nem ezzel a lelkülettel lép fel az „emelvényre”, és nem borul azonnal térdre az Úr előtt, az megnyomorít másokat, és saját lelkében is kárt vall (Máté 16,26). – 2. Ennek a leborulásnak elengedhetetlen része az élő Isten magasztalása, aki egyetlen Úr, akinek mindent köszönhetünk, aki beteljesíti ígéreteit (14-17); akit nem zárhat magába egy épület, de aki mégis az Ő templomában teszi alkalmassá népét az Ővele való találkozásra (18-21). Ez a találkozás, ez a leborulás minden nép számára áldott lehetőség; Isten temploma nyitott (32-33). – 3. Ennek a leborulásnak másik fontos eleme a bűnbánat, ugyanakkor a bűnbocsánat bizonyossága. Bizony gyarló az Isten népe (26). Micsoda kegyelem, hogy Isten, ennek ellenére soha nem veti el kiválasztott népét (42).

Lukács 19,28-40

330. dicséret

* A teljes magyarázat:

Salamon a templomszentelési imádságát egy emelvényről mondta el, mégpedig úgy, hogy amint fellépett rá, térdre esett (12-13).

– 1. Aki „emelvényre” állhat, csak élő hittel és alázattal teheti ezt, mint aki térdre esik; térdre esni pedig csak az élő Isten előtt lehet. Az „emelvény” csupán annyit jelent, hogy az illetőt sokan látják, sokan ismerik, sokakat képvisel, és ezt csak hittel és alázattal, vagyis Isten színe előtti felelősséggel teheti. Aki nem ezzel a lelkülettel lép fel az „emelvényre”, és nem borul azonnal térdre az Úr előtt, az megnyomorít másokat, és saját lelkében is kárt vall (Máté 16,26).

– 2. Ennek a leborulásnak elengedhetetlen része az élő Isten magasztalása, aki egyetlen Úr, akinek mindent köszönhetünk, aki beteljesíti ígéreteit (14-17); akit nem zárhat magába egy épület, de aki mégis az Ő templomában teszi alkalmassá népét az Ővele való találkozásra (18-21). Ez a találkozás, ez a leborulás minden nép számára áldott lehetőség; Isten temploma nyitott (32-33). Az Úr előtt leborulni, Őt magasztalni csak nyitott szívvel lehet. Sokszor ez a legnehezebb, mert könnyebb önigazultan bezárkózni és a hitben így tisztán megállni. Salamon azonban az „idegenekre” is gondol ebben az imádságban.

– 3. Ennek a leborulásnak másik fontos eleme a bűnbánat, ugyanakkor a bűnbocsánat bizonyossága. A töredelmes szív végig áthatja Salamon imádságát, minden kérés mellett ott szerepel: „ha megbünteted őket, mert vétkeztek ellened” (26). Bizony gyarló az Isten népe. Micsoda kegyelem, hogy Isten, ennek ellenére soha nem veti el kiválasztott népét (42). A töredelmes szív Isten kegyelmére alapozott bizonyossága: öröm és reménység mindenkor (Filippi 4,13).

Az élő Isten a halandó ember számára elérhetetlen világosságban, „homályban” lakik. – 1. Isten kijelentette magát, kilépett a „homályból”. Ennek bizonysága az, ahogy Isten megszólította és vezette népét; valamint az, hogy felépülhetett a jeruzsálemi templom (1-5). – 2. Isten kijelentése azonban nem jelenti azt, hogy ezzel birtokoljuk az Istent, mert Ő továbbra is titok az ember számára. Jézus Krisztusban a legtökéletesebben mutatta meg magát, de még Őbenne sem mondott el magáról mindent; vagyis továbbra is fenntartja a jogot magának, hogy „homályban” kíván lakni. – 3. Ebből az következik, hogy az ember csak annyit mondhat Istenről, amennyit az Ő kijelentéséből, Jézus Krisztusra tekintve, egyre érettebb hittel befogadhatott, a Szentlélek által. Isten kijelentette magát nekünk, de ez nem azt jelenti, hogy mi is kijelentéseket fogalmazhatunk meg Istenről. Mi csak Isten kijelentésének hűséges tolmácsolói lehetünk, miközben a titkok továbbra is az Úréi (5Mózes 29,29). A hitvalló bátorság elengedhetetlen, de mindig szeretetben és alázatban.

Lukács 19,11-27

273. dicséret

* A teljes magyarázat:

Az élő Isten a halandó ember számára elérhetetlen világosságban, „homályban” lakik. Minden vallás veszélye, hogy valójában homályosan láthatja csak az Istent és az Istenről való ismeretét mégis abszolút igazságnak tűnteti fel. Ezzel pedig a vallások igen nagy nyomorúságot okoztak és okoznak az emberiségnek. Egyetlen lehetőségünk, hogy ez ne így legyen, ha az élő Isten kijelenti magát nekünk és a legfontosabbat elmondja magáról, megakadályozva azt, hogy homályosan mi képzelegjünk róla, ezzel hamis istent teremtve magunknak.

– 1. Isten kijelentette magát, kilépett a „homályból”. Ennek bizonysága az, ahogy Isten megszólította és vezette népét; valamint az, hogy felépülhetett a jeruzsálemi templom (1-5).

– 2. Isten kijelentése azonban nem jelenti azt, hogy ezzel birtokoljuk az Istent, mert Ő továbbra is titok az ember számára. Jézus Krisztusban a legtökéletesebben mutatta meg magát, de még Őbenne sem mondott el magáról mindent, vagyis továbbra is fenntartja a jogot magának, hogy „homályban” kíván lakni.

– 3. Ebből az következik, hogy az ember csak annyit mondhat Istenről, amennyit az Ő kijelentéséből, Jézus Krisztusra tekintve, egyre érettebb hittel befogadhatott, a Szentlélek által. Isten kijelentette magát nekünk, de ez nem azt jelenti, hogy mi is kijelentéseket fogalmazhatunk meg Istenről. Mi csak Isten kijelentésének hűséges tolmácsolói lehetünk, miközben a titkok továbbra is az Úréi (5Mózes 29,29). A hitvalló bátorság elengedhetetlen, de mindig szeretetben és alázatban.

– 4. Isten mindig kiválasztott népének jelenti ki magát, mégpedig a gyülekezetben, akik a látható egyházban, vagyis az Ő templomában, jelenlétükkel is hitvallást tesznek, hogy ide tartoznak (6).

– 5. Isten kijelentése az áldott Isten közelsége (4), aki megáld bennünket, hogy mi is áldássá legyünk mások számára.

Az Úrnak és a templomnak szentelt adomány felett az adakozó többé nem rendelkezhetett. Az Úr kezéből visszavett adományon nem lenne áldás: az Úrnak szentelt és visszavett élet nem találja meg többé rendeltetését (1). Amikor a szövetség ládáját, benne a tízparancsolattal a templomba vitték, kifejezték, hogy noha mindenhol lehet az élő Istent imádni, de van egy hely, ahol az élő Isten előtt láthatóan, „önátadó áldozatainkkal” leborulhatunk (János 2,17-22). Ez az egyetlen hely, a mi Urunk Jézus Krisztus. Őbenne, Őáltala imádhatjuk lélekben és igazságban az Urat (János 3,19-26). Ezzel a szent sátor funkciója megszűnt (2-10). Isten dicsősége betöltötte a templomot és leginkább megjelent a mi feltámadott Urunkban. Őbenne Isten megmutatta, hogy az Ő dicsősége nem elmélet, nem teológia, nem tanítás, nem is emésztő tűz, hanem életre segítő áldás. De csakis Jézus Krisztusban. Istent nem láthatjuk, de Jézus Krisztusban ez a dicsőség minket is ragyogóvá tesz (13-14), és Isten dicséretére indít (11-13).

Lukács 19,1-10

298. dicséret

A templom felszerelésének részletes leírása is kifejezi az ember helyzetét: tisztulásra van szükségünk, mert életünk csak mások feláldozásával lehetséges. Az egész istentiszteleti áldozati kultusz ennek kifejezése. A templom felszerelése mind erre utal, a rézből készült oltár (1), a papok tisztulását szolgáló medence (2-5), a kis medencék, amelyekben az áldozatra szánt húsdarabokat mosták meg (6), az ételáldozat számára készített asztalok (8), valamint az áldozatok bemutatására szolgáló segédeszközök (11-22). Azért, hogy mi élhessünk, azért mások keményen megfizetnek, sokszor az életükkel. Isten eredeti gondolata nem ez, a bűneset előtt ez nem így volt. De aztán itt minden összezavarodott. Isten Igéje azonban a templomi áldozati kultusszal, mint „előképpel” is az evangéliumot hirdeti, miszerint Isten, Jézus Krisztusban, mint egyetlen tökéletes áldozatban újjáteremti majd ezt a világot. Hit által, mi már ennek a világnak részesei vagyunk, és eljön majd az Isten országának kiteljesedése, amikor nem egymást kell megemésztenünk, hogy élhessünk, hanem újból Isten Lelke éltet bennünket mindenestől és örökre, az Úrban.*

Lukács 18,35-43

207. dicséret

* A templom megépítése, benne a berendezések és felszerelések elkészítése, annak visszafogott, tiszta, pontos, arányos, szimmetrikus szépségével, bizony már Jézus Krisztus eljövetelét szemlélteti. Ebben a szakadozott világban csak az ékes és nem gyilkos rend, vagyis az ilyenfajta szépség az egyetlen, ami kifejezheti azt az örömöt és szabadságot, ami ott vár ránk.

Nem a templom nagy itt, hanem az Isten! – 1. A krónikás a templomépület leírásával, annak nagyságával, beosztásával, díszítésével, aranyozásával; - csakis az Úr hatalmát akarta hirdetni. A templom külső megjelenése soha nem önmagáért van, nem az épület puszta szépségét szolgálja, hanem még akkor is az Úr hatalmára utal, ha az építész és az építők a saját dicsőségüknek akartak emléket állítani (3-14). – 2. A templom bejárata elé helyezett két oszlop mérete itt nagyobb, mint más leírásokban; szintén az Úr hatalmát hirdetve (15-17). – 3. Tehát nem a templom nagy itt, hanem az Isten! A felséges, szent Isten elé pedig a gyarló ember nem járulhat, csak ha vállalja a halált. Isten szentsége ugyanis megemészti a bűnös, koszos, tisztátalan, tökéletlen embert. Ezért a templom a helyettes áldozat helye, ahol az ember, maga helyett „bűnbakot” ad halálra, hogy Istenével találkozhasson és életben maradhasson. A templomépület helye, a Móríjjá hegyén, szintén erre utal, ahol Isten próbára tette Ábrahámot (1Mózes 22,2). Jézus Krisztusban miénk az örömhír, nem halunk meg, hanem életben maradhatunk, sőt miénk az élet teljessége. Isten az élet Istene (1-2).

Lukács 18,28-34

458. dicséret

* A teljes magyarázat:

Nem a templom nagy itt, hanem az Isten!

– 1. A krónikás a templomépület leírásával, annak nagyságával, beosztásával, díszítésével, aranyozásával; - csakis az Úr hatalmát akarta hirdetni. A templom külső megjelenése soha nem önmagáért van, nem az épület puszta szépségét szolgálja, hanem még akkor is az Úr hatalmára utal, ha az építész és az építők a saját dicsőségüknek akartak emléket állítani. Ki tudja manapság egy-egy templom építőjének nevét, ha oda belép, ám ott akarva akaratlanul is a legnagyobb „Egyetlenre” gondol (3-14).

– 2. A templom bejárata elé helyezett két oszlop mérete itt nagyobb, mint más leírásokban. Már csak arra tekintettel is, hogy a templomépület magassága az író szerint 120 könyök, azaz közel hatvan méter volt, tehát többszöröse más források adatainak (1Királyok 7,15), ezért a bejárat előtti két oszlop mérete is „megnövekedett”. Az oszlopok nevének megfejtése bizonytalan. Ha elfogadjuk, hogy a Jákim jelentése: ő alapít; a Boázé: benne az erő; akkor a templomot alapító és védelmező Úrra való utalást kell látnunk benne. Rendeltetésük az volt, hogy ünnepi benyomást keltsenek a belépőben, és kifejezzék a hely szentségét (15-17).

– 3. Tehát nem a templom nagy itt, hanem az Isten! A felséges, szent Isten elé pedig a gyarló ember nem járulhat, csak ha vállalja a halált. Isten szentsége ugyanis megemészti a bűnös, koszos, tisztátalan, tökéletlen embert. Ezért a templom a helyettes áldozat helye, ahol az ember, maga helyett „bűnbakot” ad halálra, hogy Istenével találkozhasson és életben maradhasson. A templomépület helye, a Móríjjá hegyén, szintén erre utal, ahol Isten próbára tette Ábrahámot (1Mózes 22,2). Jézus Krisztusban miénk az örömhír, nem halunk meg, hanem életben maradhatunk, sőt miénk az élet teljessége. Isten az élet Istene (1-2).

Salamont okosnak és értelmesnek tartja az „idegen”, tíruszi király (11). – 1. Bizony, mások számára a hitünk így látszik, nyugalomban és bajban egyaránt tetten érhető rajtunk egy felülről való okosság és értelem. Ez nem okoskodás, nem is tehetség, tehát nem valami olyan, amivel kérkedni lehetne ebben a világban, hanem talán az, amit hétköznapiasan intelligenciának neveznek; - de a lényege az, hogy látszik rajtunk, hogy nem tőlünk való, de bennünk van. – 2. Ez az okosság és értelem semmiképpen sem kelti azt a látszatot, hogy ő mindenhez ért: ezért segítséget fogad el másoktól is, hiszen minden területnek vannak szakemberei (16-17). – 3. Ez az okosság és értelem nem akarja elhitetni, hogy vele kezdődött el minden, és ő majd megmutatja, hogyan kell „jól csinálni”. Hányszor tapasztaltam ezt az egyházban is. Tehetséges emberek belevetették magukat a buzgó szolgálatba, és mindent nullának tekintettek, ami előtte történt, hiszen az egyház is velük kezdődik. Na, ezek azok, akik lehet, hogy tehetségesek, vagy tőlem legyenek zsenik, akik kimérten mindig a másik fölött járnak, de közük sincs a salamoni „okossághoz és értelemhez”, vagyis az Úr Lelkéhez.

Lukács 18,18-27

267. dicséret

* A teljes magyarázat:

Beszédes az, hogy a templom építésében a tíruszi király is segítséget nyújt, aki tisztelettel beszél az Úrról és Salamon királyról (10-11). Salamont okosnak és értelmesnek tartja ez az idegen király (11).

– 1. Bizony, mások számára a hitünk így látszik, nyugalomban és bajban egyaránt tetten érhető rajtunk egy felülről való okosság és értelem. Ez nem okoskodás, nem is tehetség, tehát nem valami olyan, amivel kérkedni lehetne ebben a világban, hanem talán az, amit hétköznapiasan intelligenciának neveznek; - de a lényege az, hogy látszik rajtunk, hogy nem tőlünk való, de bennünk van.

– 2. Ez az okosság és értelem semmiképpen sem kelti azt a látszatot, hogy ő mindenhez ért: ezért segítséget fogad el másoktól is, hiszen minden területnek vannak szakemberei. Az ilyen ember a „vallási” kategóriák szerinti „idegenben” is meglátja azt, amiben a másik értékes. Noha a krónikás feltétlenül ki akarja mutatni, hogy a templom építésében idegen kéz nem vett részt, hiszen a tíruszi király által küldött szakember zsidó származású volt (12-13), és az épületen minden lényeges szakmunkát valójában csak Isten népe végzett el, illetve a „segédmunkát” is a nép közé befogadott jövevényekkel végeztették el, szigorú rendben (16-17).

– 3. Ez az okosság és értelem nem akarja elhitetni, hogy vele kezdődött el minden, és ő majd megmutatja, hogyan kell „jól csinálni”. Hányszor tapasztaltam ezt az egyházban is. Tehetséges emberek belevetették magukat a buzgó szolgálatba, és mindent nullának tekintettek, ami előtte történt, hiszen minden velük kezdődik. Na, ezek azok, akik lehet, hogy tehetségesek, vagy tőlem legyenek zsenik, akik kimérten mindig a másik fölött járnak, de közük sincs a salamoni „okossághoz és értelemhez”, vagyis az Úr Lelkéhez.

– 4. Olyan az Úr Lelke által vezetett okos és értelmes ember ebben a világban, mint az a faág, amelyiket beszorítottak egy rendezvénysátorba; - ott nincs esélye, elsorvad, de kint továbbra is zöldell. Akik pedig a levegőtlen sátorban „táncolnak”, előbb-utóbb ők maguk is kimenekülnek a levegőre, mert odabent már halálosan elhervadtak a „szerepekben”. Ekkor ezek is kénytelenek lesznek rácsodálkozni, hogy milyen zöld, szép, levegős ez a világ „odakint”. Így észreveszik, hogy milyen „áldott” az a fa is, amelynek beszorult ága elhalt ugyan, de árnyékával kintről a legnagyobb melegben is védte, óvta őket, hogy teljesen meg ne kukuljanak odabent.

A templomról. – 1. A templomnak méltó épületnek kell lenni az Úr nagyságához (6-9), ahol Isten népe különösképpen megtapasztalhatja az Ő jelenlétét. De Isten jelenléte több, mint egy emberi kéz által emelt épület, mert Őt az egek egei sem fogadhatják be (3-5). – 2. A templom épülete az a hely, ahol az ember rendezheti életét az Istennel, áldozataival kiengesztelheti Istent, tökéletlen életének hiányosságai miatt. A templom az a szent hely, ahol az ember ténylegesen átéli a maga nyomorúságát és az Isten hatalmát (5). – 3. Éppen ezért, a templom az a szent hely, ahol az ember megváltás, Isten segítsége, kegyelme után kiált. Akkor véres-áldozatokkal tette ezt. Ma már erre nincs szükség, mert a megváltás a miénk. De szükségünk van arra, hogy Jézus Krisztus megváltó szeretete újból és újból felragyogjon előttünk, az Ő Igéje és Lelke által. Ezért kell a templom, kell a gyülekezet, kell az egyház, kell a szolgálat.

Lukács 18,9-17

51. zsoltár

Az Ige hangsúlyozza, hogy azért erősödhetett meg Salamon hatalma, mert vele volt az Úr (1). –  Salamon első királyi ténykedése az volt, hogy az ország vezetőivel együtt, mintegy hitvallást téve, áldozatot mutatott be Gibeonban, a szent sátorban. Az Úr volt Salamonnal, és Salamon tudta (az ezer véres áldozatban ezt nyilvánította ki), hogy csakis az Úr kegyelméből boldogulhat (2-6). – Ezt Salamon szavakkal is megvallotta: miszerint az Úr kegyelméből lett királlyá s hogy ő maga alkalmatlannak érzi magát a nép kormányzására. Ezért bölcsességet kért az Úrtól. – Az emberi hatalom birtokosa ráadásul kaphatja meg a földi dicsőséget, ha él benne a hitből fakadó engedelmesség és a szolgálat szándéka (10). A nagyobb ajándékok csak nagyobb hit mellett maradnak meg áldásnak, különben átokká és ítéletté válnak (14–17).

Lukács 18,1-8

480. dicséret

* Az író azzal kezdi tudósítását, hogy Salamon királysága megerősödött. Ebben lehet burkolt célzás a trónra lépése körül támadt feszültségekre, intrikákra, amelyek felett sikerült úrrá lenni. Még a látszólagos egység idején is dolgozik a gonosz; sőt, akkor támad igazán.

Dávid szívében hitből fakadó örvendezés van, amikor átadja királyságát Salamonnak. (20-22). – 1. Örömmel kérik Isten áldását az új királyra. Salamon királyt tömérdek áldozat bemutatásával iktatták be tisztébe, több ezer véres áldozattal. Komoly vérfürdő lehetett ez. Jézus Krisztus egyetlen, tökéletes áldozata óta nincs szükség véres áldozatra; de életünk „odaáldozására” igen. Mi pedig pont fordítva gondoljuk: „véres” áldozatokkal akarjuk megoldani problémáinkat, a másik feláldozása, beáldozása árán; - de önmagunk megtagadását csak hírből és a szánkkal ismerjük (21-22). – 2. Örömmel iktatták be az új király mellett a főpapot is. Ez azt fejezte ki, hogy nincs áldott kormányzás az élő Isten tisztelete nélkül (22). Áldott az a nép, ahol félik az Urat, tisztelik a vezetőt, és mindezt egységben teszik (23-25). – 3. Dávid örömmel adja át szolgálatát. A krónikás Dávid haláláról írva, mesterien foglalja össze élete áldott voltát: megerősíthette Isten népének országát, előkészíthette a templomépítést, „ihletetten” megteremthette a templomi éneklést és liturgiát. Dávid elvégezte, minden nyomorúsága ellenére is, amit az Úr rábízott, ezért „betelve” az élettel térhetett az örökkévaló hazába (26-30).*

Lukács 17,20-37

192. dicséret

* – 4. Igen, lehet így is, ezzel az örömmel, reménységgel „lelépni”. Ettől az örömtől a konkrét evés és ivás mértéktartó öröme sem lehet idegen (22). Lehet enni és inni, amikor már letettük a lantot, - hiszen nagy vacsorára készülünk odaát (Lukács 14,15-24). Böjtöltünk eleget a „szolgálat” alatt, mint Dávid, negyven éven át. Akkor számára is a böjt ideje volt, és vétkezett, ha ezt nem tartotta be. De, Urunk, adj még majd egy kis emberi örömre is időt, itt. Túl nagy kérés ez?

Dávid hálaimát mond az adományokért. Mindennapi imádságunk lehet ez az igeszakasz. – 1. Dávid először magasztalja az Urat. A magasztalásnak éppen az a lényege, hogy elismerjük Isten nagyságát, minden élethelyzetünkben, és a próbatételek során is leborulva dicsérjük hatalmát (10-13). – 2. Dávid, Isten magasztalása után hálát ad. Kegyelmi állapot, ha valaki észreveszi, hogy mikor miért adhat hálát; még a kínok között is. Az Úr magasztalásában és az Őneki való hálaadásban rejlik a megoldás sok-sok bajunkra (13). – 3. Dávid könyörgése rámutat arra, hogy milyenek vagyunk mi „magunkban”; picik, senkik, nincstelenek, erőtlenek, bizonytalanok, halandók (14-17). A könyörgés lényege, hogy picik vagyunk, de leborulunk a hatalmas Úr előtt, ez életünk egyetlen, de biztos „esélye”. – 4. Végezetül, a magasztalás, hálaadás és könyörgés után megfogalmazhatjuk a konkrét kéréseinket is. Hadd bátorítsunk mindenkit, hogy a fenti lépések után, legyünk konkrétan bátrak a kérésekben; - magunknak is kérhetünk! Az Úr pedig akarata és jó tetszése szerint cselekszik majd (18-19). Aki így tud imádkozni, az képtelen a másiknak szándékosan fájdalmat okozni.

Lukács 17,11-19

210. dicséret

* A teljes magyarázat:

Dávid hálaimát mond az adományokért. Mindennapi imádságunk lehet ez az igeszakasz, különösen akkor, ha annyira megdermesztett minket a nyomorúság, hogy lefagyott az értelmünk, megkeményedett a szívünk, és nem jön ajkunkra a szó.

– 1. Dávid először magasztalja az Urat. A magasztalásnak éppen az a lényege, hogy elismerjük Isten nagyságát, minden élethelyzetünkben, és a próbatételek során is leborulva dicsérjük hatalmát (10-13).

– 2. Dávid, Isten magasztalása után hálát ad. Kegyelmi állapot, ha valaki észreveszi, hogy mikor miért adhat hálát; még a kínok között is. Az Úr magasztalásában és az Őneki való hálaadásban rejlik a megoldás sok-sok bajunkra (13).

– 3. Dávid könyörgése rámutat arra, hogy milyenek vagyunk mi „magunkban”; picik, senkik, nincstelenek, erőtlenek, bizonytalanok, halandók (14-17). Egyetlen lehetőségünk, hogy ezt őszintén megvalljuk az Úrnak. A könyörgés lényege, hogy picik vagyunk, de leborulunk a hatalmas Úr előtt, ez életünk egyetlen, de biztos „esélye”.

– 4. Végezetül, a magasztalás, hálaadás és könyörgés után megfogalmazhatjuk a konkrét kéréseinket is, amely nem csupán áldásért folyamodik, hanem merészeli megfogalmazni, megnevezni, hogy most éppen kiért kéri ezt. De figyeljük meg, hogy a kérések sem öncélúak; Dávid valójában az Úr ügyében kér, amikor fiával kapcsolatban kér. Mégis, hadd bátorítsunk mindenkit, hogy a fenti lépések után, legyünk konkrétan bátrak a kérésekben; magunknak is kérhetünk! Az Úr pedig akarata és jó tetszése szerint cselekszik majd (18-19). Aki így tud imádkozni, az képtelen a másiknak szándékosan fájdalmat okozni.

Az adakozás teológiája olvasható itt. – 1. Amit adunk, az Úrnak adjuk (1). Ez azt jelenti, hogy az Ő dicsőségére adjuk, nem a magunkéra (Máté 6,1-4).* – 2. Először mindig tegyünk meg mindent, saját erőből. Nyilván, a hívő ember saját erőlködésében mindig ott van az Isten ereje és kegyelme. Dávid minden erejével, de valójában az Úr segítségével, előteremtette a templom építéséhez szükséges alapanyagokat (3). Először tegyünk meg mindent, a magunk helyén, a magunk erejéből, aztán forduljunk mások felé.** – 3. Amikor kérünk, akkor sem magunknak kérünk. Aki az Úrnak kér, az másokat tart szem előtt „egész emberségükben”, testükben és lelkükben; de éppen ebben a szemléletben kap majd ő maga is segítséget, ha szüksége lesz rá. – 4. Ez a kérés mindig csak úgy kezdődhet, hogy miután már előkészítettem az egész ügy forrását, én kezdem az adakozást. Dávid nem dicsekszik a saját adományával, de buzdít másokat, mert azon felül, amit szerzett, a sajátjából is bőven ad az Úr házának építésére. Ő kezdi az adakozást. Aki kér, az kezd el adni (4-5). – 4. Ez aztán másokat is megindít, akik önként, jó szívvel, örömmel adnak, vagyis hálából, Istent dicsérve (6-9).

Lukács 17,1-10

448. zsoltár

* Ugyanakkor, amit az Úrnak adunk, az Úr ügyének, az Úr templomának; - azt mindig embereknek adjuk, hiszen az Úr Istennek egyetlen ügye van, hogy megváltsa, megszabadítsa az embert.

** …lám, eddig jutottam, ennyi már van, de tovább nem megy egyedül, kell a segítség. Áldott állapot az, amikor erre rádöbben az ember; - főként, ha az Úr ügyében jár.