Az Istennek kedves megújulás jelei. – 1. Amit az Isten megítélt, azt el kell engedni, „le kell rombolni”. Csak így lehet valóságosan újat kezdeni (1). – 2. Nincs megújulás istentisztelet nélkül. Itt nincs vita arról, hogy milyen legyen az igazi istentisztelet, hiszen az Úrtól kapott kijelentéshez, előírásokhoz kell igazodni (20). Egy biztos, akkor is, most is az „áldozat” az istentisztelet középpontja (3). Mit adhatok én? Mit adott az Isten? A kijelentés íve egyértelmű: „Jövök semmit sem hozva, keresztedbe fogódzva” (459. dicséret). – 3. Nincs megújulás az Úr szolgáinak megbecsülése nélkül. Világosabban mondom: egy hívő embert azonnal meg lehet ítélni arról, ahogyan a „papjáról”, lelkészéről beszél (4). – 4. Ebben a lelkületben benne van minden áldozathozatal, adomány is, amellyel kifejezzük, hogy fontosnak tartjuk az Úr ügyét, még annyira is, hogy minden külső segítségtől függetlenül eltartsuk és fenntartsuk azt (5-10). – Lehet tiszteletre méltó nagy tanulmányokat írni reformációról, megújulásról; stratégiákat kidolgozni ezekre nézve. Pedig ennyi elég lenne.

Efezus 3,14-21

270. dicséret

* A teljes magyarázat:

Az Istennek kedves megújulás jelei.

– 1. Amit az Isten megítélt, azt el kell engedni, „le kell rombolni”. Csak így lehet valóságosan újat kezdeni. Az Úrral való ünneplés után nem lehet ott folytatni, ahol előtte abbahagytuk (1).

– 2. Nincs megújulás istentisztelet nélkül, amire nem az Istennek, hanem nekünk van szükségünk, hogy szűkös életünk találkozzon a mennyei világ gazdagságával (2). Itt nincs vita arról, hogy milyen legyen az igazi istentisztelet, hiszen az Úrtól kapott kijelentéshez, előírásokhoz kell igazodni (20). Egy biztos, akkor is, most is az „áldozat” az istentisztelet középpontja (3). Mit adhatok én? Mit adott az Isten? A kijelentés íve egyértelmű: „Jövök semmit sem hozva, keresztedbe fogódzva” (459. dicséret).

– 3. Nincs megújulás az Úr szolgáinak megbecsülése nélkül. Világosabban mondom: egy hívő embert azonnal meg lehet ítélni arról, ahogyan a „papjáról”, lelkészéről beszél (4).

– 4. Ebben a lelkületben benne van minden áldozathozatal, adomány is, amellyel kifejezzük, hogy fontosnak tartjuk az Úr ügyét, még annyira is, hogy minden külső segítségtől függetlenül eltartsuk és fenntartsuk azt (5-10). Ebben a lelkületben a világi vezető példaként élen jár (3). A papok és a léviták pedig átlátható, becsületes, takarékos rendben bánnak az adományokkal (11-19).

– Lehet tiszteletre méltó nagy tanulmányokat írni reformációról, megújulásról; stratégiákat kidolgozni ezekre nézve. Pedig ennyi elég lenne. Ez ugyanis az Úr előtt jó, igaz és helyes megújulás (20), ahogy azt Ezékiás is megélhette, az Úr kegyelméből; sőt, annak cselekvő részese lehetett.

Mit él át Isten népe az Úr színe előtt? – 1. Nagy öröm együtt lenni az Úrban egymással. Ezért a kovásztalan kenyerek egy hétig tartó ünnepét még egy hétig meghosszabbították. Azok a testvéreink, akikkel ezt az örömöt átéljük. Ahol tartós feszültséggel jár a közösség, ott nincs „testvériség”, bármennyire emlegetjük is (23-26). – 2. Az öröm hangos dicséretekben is megmutatkozott; - így is dicsérték az Urat (21). Mindennap megszólalt ez a dicséret, de nem volt folyamatos. Valaki ugyanis a csendet szereti, még igaz örömében és az Úr dicséretében is. Azokat is hagyjuk ünnepelni! Nem csak pont úgy helyes az Úr dicsérete, ahogy azt a „vérmérsékletünk” előhívja belőlünk. Mert bizony az újjászületett embernek is van „vére”, és „vérmérséklete”. – 3. Ezékiás szívhez szóló beszédekkel bátorította az Úr szolgáit, hogy azok hozzáértően végezhessék legszentebb szolgálatukat. Mindenféle vezetők, ti gyülekezeti vezetők is, bátorítsátok az Úr szolgáit, ne szapuljátok őket (22), hogy ne legyen keserű a szó, az Ige, az imádság és az áldás az ajkukon (27). – Megéljük, megtapasztaljuk ezeket a gyülekezetben? Ha nem, akkor felmerül a kérdés, hogy tényleg gyülekezetbe járunk-e, vagy csak valami remek civil szerveződés tagjai vagyunk?

Efezus 3,1-13

370. dicséret

* A teljes magyarázat:

Mit él át Isten népe az Úr színe előtt?

– 1. Nagy öröm együtt lenni az Úrban egymással. Ezért a kovásztalan kenyerek egy hétig tartó ünnepét még egy hétig meghosszabbították. Erre a királytól is megkapták az engedélyt és a támogatást is. A király nyolcezer áldozati állatot ajánlott fel a nagy sokaságnak (23-26). Azok a testvéreink, akikkel ezt az örömöt átéljük. Ahol tartós feszültséggel jár a közösség, ott nincs „testvériség”, bármennyire emlegetjük is.

– 2. Az öröm hangos dicséretekben is megmutatkozott; - így is dicsérték az Urat (21). Mindennap megszólalt ez a dicséret, az „erős hangú hangszereken”, de nem volt folyamatos. Valaki ugyanis a csendet szereti, még igaz örömében és az Úr dicséretében is. Azokat is hagyjuk ünnepelni! Nem csak pont úgy helyes az Úr dicsérete, ahogy azt a „vérmérsékletünk” előhívja belőlünk. Mert bizony az újjászületett embernek is van „vére”, és „vérmérséklete”.

– 3. Ezékiás szívhez szóló beszédekkel bátorította az Úr szolgáit, hogy azok hozzáértően végezhessék legszentebb szolgálatukat. Mindenféle vezetők, ti gyülekezeti vezetők is, bátorítsátok az Úr szolgáit, ne szapuljátok őket (22), hogy ne legyen keserű a szó, az Ige, az imádság és az áldás az ajkukon (27).

– 4. Békeáldozatokat mutatott be Isten népe, két héten át. Ez az áldozat egyben lakoma is volt, asztalközösség, az összetartozás, a megbékülés asztala, az Úrban. Innen felállva nem lehetett a régit felemlegetni, és akként cselekedni (22).

– Megéljük, megtapasztaljuk ezeket a gyülekezetben? Ha nem, akkor felmerül a kérdés, hogy tényleg gyülekezetbe járunk-e, vagy csak valami remek civil szerveződés tagjai vagyunk?

Kell a nyomorúság ahhoz, hogy Isten népe, és benne az egyes ember töredelmes szívvel és szent elhatározással rádöbbenjen arra, hogy nem mehet ez így tovább; - ezért ismét az Úrhoz forduljon, és legalább a testvéreivel egységben éljen. Az asszírok elhurcolták az északi országrész lakosságának nagy részét (Kr. e. 722). Ezután szólította meg Ezékiás király Isten teljes népét, nemcsak a déli Júdát, hanem a megmaradt északi törzseket is: Nem mehet ez így tovább, együtt térjünk meg az Úrhoz, és ezt láthatóan is vállaljuk fel, megtartva a páska ünnepét, amely Isten szabadító tetteire való emlékezés, és egyben abban való részesedés (1-5). Ezékiás kiemelte, hogy ne késlekedjenek, most vegyenek „úrvacsorát”, az első hónap helyett a másodikban (2-3), mint utópáskát (4Mózes 9,10). Nem baj, ha nem tud mindenki az előírások szerint felkészülni, megtisztulni; - majd kegyelmével veszi körül népét az Úr. Most azonban a megtérés, a látható, hitvalló cselekvés ideje van. Ez mindenestül kegyelem, amelyben Isten minden méltatlanságunk ellenére is használ, és megsegít (17-20). Az Úr a szívekre tekint, és nem a kultusz hiányosságaira.*

Efezus 2,11-22

392. dicséret

* Persze készültek, ahogy tudtak! Először el kellett távolítani a „bálványimádás” megmaradt, megbotránkoztató jeleit. A bűnök gyakorlatával látható módon szakítani kell (14). A király és a vezetők mindenkit meghívtak az ünnepre, és nem csüggedtek el azon, hogy számosan csúfolódva utasították vissza a hívó szót, mindenféle kifogásokat keresve. Sokan azonban meghallották az Úr szavát, és eljöttek (10-12)

Ezékiás helyreállította az istentiszteletet, és ezzel megmentette népét. Az élő Isten tiszteletére nem az Úrnak, hanem nekünk van szükségünk. Olyan ez, mint amikor a tátogó halat visszadobják a vízbe, azaz olyan, mint amikor visszakerülünk az „életelemünkbe”, ahol aztán a haldoklás helyett újra élünk (35). Az istentisztelet helyreállítása nem a saját elgondolásaik, kreatív ötleteik alapján, hanem az Úr rendelkezései szerint történt, amelyeket Dávid királynak adott az Isten, Gád és Nátán prófétákon keresztül (25). Eszerint mutatták be: - az előírt vétekáldozatokat (20-24); - a léviták hangszeres éneklése közben eszerint történt az égőáldozatok bemutatása (25-27). Ekként tisztult meg az Úr népe, akik örömmel hozták véres és hálaáldozataikat az Úr házába (31-35). Jézus Krisztus tökéletes áldozata óta ügyünk rendben van az Úr előtt, de életünk odaszentelése ma is elengedhetetlen, mégpedig nem a saját elgondolásaink, hanem az Úr akarata és rendelése szerint.

Efezus 2,1-10

432. dicséret

* A teljes magyarázat:

Ezékiás helyreállította az istentiszteletet, és ezzel megmentette népét.

– 1. Az élő Isten tiszteletére nem az Úrnak, hanem nekünk van szükségünk. Olyan ez, mint amikor a tátogó halat visszadobják a vízbe, azaz olyan, mint amikor visszakerülünk az „életelemünkbe”, ahol aztán a haldoklás helyett újra élünk (35).

– 2. Az istentisztelet helyreállítása nem a saját elgondolásaik, kreatív ötleteik alapján, hanem az Úr rendelkezései szerint történt, amelyeket Dávid királynak adott az Isten, Gád és Nátán prófétákon keresztül (25).

Eszerint mutatták be:

- az előírt vétekáldozatokat (20-24);

- a léviták hangszeres éneklése közben eszerint történt az égőáldozatok bemutatása (25-27).

- Így borult le az egész nép is az, áldozatok bemutatása közben; - és a vezető emberekkel együtt (!) dicsérték az Urat (28-30).

- Ekként tisztult meg az Úr népe, akik örömmel hozták véres és hálaáldozataikat az Úr házába (31-35).

Jézus Krisztus tökéletes áldozata óta ügyünk rendben van az Úr előtt, de életünk odaszentelése ma is elengedhetetlen, mégpedig nem a saját elgondolásaink, hanem az Úr akarata és rendelése szerint.

– 3. Az egész nép annak is örvendezett, micsoda belátás, hogy még idejében könyörült rajtuk az Úr, és „hamar”, a pusztulás előtt, örömmel és engedelmesen visszatérhettek az élő Isten tiszteletéhez. Ez a kettő így együtt is fontos: örömmel és engedelmesen, szívből és józanul.

– 4. Nem kommentálom azt a megállapítást, amit az istentisztelet helyreállítása során fűz hozzá a krónikás, bár sajnálom a „papokat”, akik sokféleképpen hátrányos helyzetűek: „A léviták ugyanis őszintébben törekedtek a maguk megszentelésére, mint a papok” (34).

Állítsd helyre hűtlen népedet, Urunk!

Az Úr könyörült népén: olyan királyt küldött, aki tudta, hogy az Úr ügyét kell képviselnie; - nem mások ellenében, de a „sajátjaiért”. Ez a lelkület mindig áldássá lesz mások számára, az egészen távoliak számára is. Saját kertjeinket rendben tartva, ezek a szép kertek összeérnek (Németh László). Az a bűn, az a legnagyobb baj, hogy a „sajátunkat” nem becsüljük meg: a máséra irigykedünk, amit pedig az Isten ránk bízott, azt nem műveljük és őrizzük, hanem feléljük és kiraboljuk. Ez, másként ugyan, de mind a nyugati, mind a keleti kultúrákra jellemző. Ezékiás király (Kr. e. 716-687) mindenben azt tette, amit helyesnek tartott az Úr. Ezékiás király ugyanis tudta, hogy minden „jó” forrása csakis az Úr, és minden „rossz” az élő Isten hiányából fakad (8-9). Ezért a király mindjárt, szolgálatának legelején megtisztította, megerősítette az élő Isten tiszteletét (1-7). Mindenestül megtisztították az Úr házát (12-19). Így tisztult saját életük is; - vagyis életre kelt a gazos, bozótos, fullasztó kert.

Efézus 1,15-23

398. dicséret

* A teljes magyarázat:

- Az Úr könyörült népén: olyan királyt küldött, aki tudta, hogy az Úr ügyét kell képviselnie; - nem mások ellenében, de a „sajátjaiért”. Ez a lelkület mindig áldássá lesz mások számára, az egészen távoliak számára is. Saját kertjeinket rendben tartva, ezek a szép kertek összeérnek (Németh László). Az a bűn, az a legnagyobb baj, hogy a „sajátunkat” nem becsüljük meg: a máséra irigykedünk, amit pedig az Isten ránk bízott, azt nem műveljük és őrizzük, hanem feléljük és kiraboljuk. Ez, másként ugyan, de mind a nyugati, mind a keleti kultúrákra jellemző.

- Ezékiás király (Kr. e. 716-687) mindenben azt tette, amit helyesnek tartott az Úr.

- Ezékiás király ugyanis tudta, hogy minden „jó” forrása csakis az Úr, és minden „rossz” az élő Isten hiányából fakad (8-9). A hitetlen ember pedig sokféle módon próbálja betömni ezt a „hiányt”, de helyzete nem jobb, hanem csak rosszabb lesz.

- Ezékiás király azt is tudta, hogy nem tétlenkedhet, hiszen ők az Úr választottai, hogy a rájuk bízott kincset legalább a sajátjaik számára megőrizzék és mindenkinek hirdessék és éljék (10-11). Ezért a király mindjárt, szolgálatának legelején megtisztította, megerősítette az élő Isten tiszteletét (1-7). Mindenestül megtisztították az Úr házát (12-19). Így tisztult saját életük is; - vagyis életre kelt a gazos, bozótos, fullasztó kert.

Itt az un. „Szír-efraimi háború” folyik a háttérben (Kr. e. 734-733). – 1. Áház hitetlenségének jele, hogy nem az Úrban bízott, hanem politikai játszmáktól és nagyhatalmaktól várt segítséget, még saját testvérei ellenében is (16). Mi is ezt tesszük, mind a mai napig. A hitetlenség és az emberi trükközések soha nem hoznak megoldást, végképp nem ajándékozhatnak szabadulást; - hanem ilyenkor az eredmény mindig egy olyan nyomorúság, amelyben a helyzetünk csak rosszabb lesz, mint volt (19-21). – 2. A király a nagy nyomorúság idején sem tért meg, hanem „idegen isteneknek, kultúráknak áldozott”. Áház a saját Istenét, hitét, kultúráját; - a rá bízott drága kincset áldozta fel (22-25). Belesajdul a szívünk (24). – 3. Hol van az Úr háza iránti féltő szeretet? (János 2,17). Hová lett belőlünk az Úr Jézus Krisztus Lelke? Mai, európai történet ez. Küldj már Urunk egy hiteles, hívő, Szentlélekkel felruházott keresztyén vezetőt nekünk, aki a Te ügyedet, és általa minket is képvisel (2Timóteus 1,14). Ezt cselekedve, az „idegenek” ügye is sokkal áldottabb megoldást nyerhetne.

Efézus 1,1-14

254. dicséret

* A teljes magyarázat:

- A mai igeszakasz üzeneteinek megértéséhez elengedhetetlen a kortörténeti háttér ismerete. Itt az un. „Szír-efraimi háború” folyik a háttérben (Kr. e. 734-733): amelyben Szíria (Arám, királya Recin) és Izrael (Efraim, királya Pekah) kényszeríteni akarták Júdát, hogy csatlakozzon Asszíria elleni szövetségükhöz. Júda királya, Jótám viszont nem csatlakozott hozzájuk, ezért Szíria és Izrael megtámadták Júdát. Ekkor Júda, az akkori király, Áház vezetésével, Asszíriához fordult segítségért (16).

- Áház hitetlenségének jele, hogy nem az Úrban bízott, hanem politikai játszmáktól és nagyhatalmaktól várt segítséget, még saját testvérei ellenében is. Mi is ezt tesszük, mind a mai napig. A hitetlenség és az emberi trükközések soha nem hoznak megoldást, végképp nem ajándékozhatnak szabadulást; - hanem ilyenkor az eredmény mindig egy olyan nyomorúság, amelyben a helyzetünk csak rosszabb lesz, mint volt.

- A hitetlenségnek, erkölcstelenségnek, a hűtlenség ezernyi fajtájának keserves a következménye (19). Asszíria nem segített, hanem megostromolta Júdát; - de a káoszt kihasználva az edómiak és a filiszteusok is garázdálkodtak a déli országrész kárára (19-21). Pedig Áház nagy ajándékokkal is lekenyerezte Asszíriát, mégpedig a templom szent kincseiből lopva el azokat (21).

- A király a nagy nyomorúság idején sem tért meg, hanem „idegen isteneknek, kultúráknak áldozott”. Áház a saját Istenét, hitét, kultúráját; - a rá bízott drága kincset áldozta fel (22-25). Belesajdul a szívünk. Micsoda mondat: „…összetörette Isten házának fölszerelését, az Úr háza ajtóit pedig bezáratta. Azután oltárokat csináltatott magának…” (24).

- Hol van az Úr háza iránti féltő szeretet? (János 2,17). Hová lett belőlünk az Úr Jézus Krisztus Lelke? Mai, európai történet ez. Küldj már Urunk egy hiteles, hívő, Szentlélekkel felruházott keresztyén vezetőt nekünk, aki a Te ügyedet, és általa minket is képvisel (2Timóteus 1,14). Ezt cselekedve, az „idegenek” ügye is sokkal áldottabb megoldást nyerhetne.

Mivel Jótám nem tudta Isten népét megújítani, ezért Áház király idejében (Kr. e. 736-716) nagy mélységeket járt meg a déli országrész. Mindenféle idegen hatásnak nagyobb becsülete lett, mint a saját, élő Istenükbe vetett hitüknek (1-4). Sajnos, ma is ugyanebben a helyzetben vagyunk. Közben egyre súlyosabbá lett a déli és északi országrész közötti polgárháború (5-8). Megint az Úr prófétája az, aki Isten egész népét szem előtt tartva, Isten akaratára, szeretetére figyelmezteti a testvérek közösségét. Ő akadályozza meg azt, hogy az északi országrész nagy zsákmánnyal, sok fogollyal, győzelemittasan térjen haza saját déli testvéreinek földjéről. Áldott legyen az Isten, hogy még mindig hangzik a prófétai szó, még mindig akadnak olyan „főemberek”, akik hallgatnak az Úr szavára, és legalább a testvérek közösségében helyreállítják a krisztusi rendet. Így az északi foglyokkal emberségesen bánnak, felöltöztetik, megetetik és hazájukba visszaküldik őket. Mintha az irgalmas samaritánust látnánk (Lukács 10,25-37).

Lukács 24,50-53

359. dicséret

Mindig Isten értékelése számít. A többi lényegtelen. Ki kell mondani, hogy az örökkévaló értékelés mellett az emberek rólunk alkotott értékelése nem számít. A krónikás szinte minden királyt, már az első versekben értékel, mégpedig az örökkévaló szempont szerint: Isten útján járt-e, azt tette-e, amit helyesnek tart az Úr, vagy sem. Ez az igazán lényeges, Isten útján maradni. Olyan ez, mint ahogy a vezetésben az a fontos, hogy balesetmentesen „az úton” maradjunk. Néha életmentés okán elkerülhetetlen az ütközés, de csak azért, hogy tovább mehessünk a kijelölt úton, és ne történjen halálos ütközés. Jótám király (Kr. e. 740-736) azt tette, amit helyesnek tartott az Úr, és apjával (26,5), valamint nagyapjával (25,7) ellentétben, ő az élete végén sem hajlott el. Jótám királyt megáldotta az Úr. Éppen ezért rövid ez a fejezet, mert nincs mit, egyebet említeni: minden rendben volt körülötte. A krónikás utal azonban arra, hogy Isten népe továbbra is romlott maradt körülötte. Jótám király az Úr útján járt, de saját népét nem sikerült megújítania. A megújulás mindig azt jelenti, hogy könyörgünk azért, hogy az Úr aktivizálja kiválasztó kegyelmét az Ő népén, és használja őket mások életében is.*

Lukács 24,36-49

350. dicséret

* Tehát a megújulás nem annyi, hogy az előzőkhöz képest, valami öncélúan mást létrehozni. Ez káros és istentelen. Mindig az élő, krisztusi hit hiánya okozza a bajt; Istent emlegetve is. Jézus Krisztusra van szükség.

Az Úr segítsége által elért sikerek azonban nem hálássá és alázatossá, hanem felfuvalkodottá tették Uzzijá királyt. Becsvágya abban érte el tetőfokát, hogy a legsajátosabb „papi” feladatot, a templomi illatáldozat bemutatását is ő akarta elvégezni (16). Azarjá főpap és nyolcvan erős szolgatársa azonban ellent álltak a királynak, és a szemébe mondták, hogy ez nem az ő dolga (17-18). Vegyük komolyan, amit a mai Igében olvasunk: van, ami nem a te dolgod, hanem te a saját területeden jeleskedj, mert ott kér számon az Urad (Róma 14,12). Uzzijá király poklossá lett, tisztátalanná, mert túllépett egy határ, hiszen nem tiszta, hanem valójában önös érdekek és gőg vezették (22-23).

Lukács 24,28-35

511. dicséret

– Ez egy szép egység, a hit és a siker kapcsolata. Uzzijá, Júda királya (Kr. e. 783-740), amíg az Urat kereste, sikeres volt az élete (6-15). – Merészelhetjük-e ezek után a hitet és a sikertelenséget egymás mellé tenni? Pedig ez volt Jézus Krisztus útja, egészen a keresztig, aztán persze a feltámadás csodájában kiteljesedve. Mi azonban már ebben a világban diadalmas életet akarunk. A hit is csak egy eszköz ehhez? A sikertelenség nem fér bele? – Tény, hogy a hitetlenség és a sikertelenség előbb-utóbb egymásra találnak, ahogy ez Uzzijá életében is megtörtént (16-23). – Mégis, ki kell mondani, hogy az áldás más, mint a siker. Az áldott ember a sikerekben is alázatos, sikertelenségében pedig szilárd. Az igaz hit mindig ebben az utóbbiban ragyoghat fel hitelesen. Az áldott ember bizonyos abban, hogy a diadal Jézus Krisztusban már az övé (1Korinthus 15,57). Aki pedig Jézus Krisztusban van, az a diadalról sem az itteni összefüggésekben gondolkodik, vagyis nem leli örömét a mások feletti diadalban.

Lukács 24,13-27

352. dicséret

* A teljes magyarázat:

– Ez egy szép egység, a hit és a siker kapcsolata. Uzzijá, Júda királya (Kr. e. 783-740), amíg az Urat kereste, sikeres volt az élete: győzelmeket aratott a környező népek felett (6-8); gazdaggá lett az őrtornyaival, kútjaival, állataival és virágzó gazdálkodásával együtt (9-11); tekintélye volt a hadereje miatt, így senki nem mert szórakozni vele (11-13); a technikai újításai által igazolt okosságát (14-15), nagy hírnevét (15) nem is említve.

– Merészelhetjük-e ezek után a hitet és a sikertelenséget egymás mellé tenni? Pedig ez volt Jézus Krisztus útja, egészen a keresztig, aztán persze a feltámadás csodájában kiteljesedve. Mi azonban már ebben a világban diadalmas életet akarunk. A hit is csak egy eszköz ehhez? A sikertelenség nem fér bele?

– Tény, hogy a hitetlenség és a sikertelenség előbb-utóbb egymásra találnak, ahogy ez Uzzijá életében is megtörtént (16-23).

– Mégis, ki kell mondani, hogy az áldás más, mint a siker. Az áldott ember a sikerekben is alázatos, sikertelenségében pedig szilárd. Az igaz hit mindig ebben az utóbbiban ragyoghat fel hitelesen. Az áldott ember bizonyos abban, hogy a diadal Jézus Krisztusban már az övé. Aki pedig Jézus Krisztusban van, az a diadalról sem az itteni összefüggésekben gondolkodik, vagyis nem leli örömét a mások feletti diadalban.

– 1. A lejtőn. Amacjá, Júda királya (Kr. e. 800-783) elindult és begyorsult a lejtőn, amelynek tetten érhető jelei voltak. Az edomiták legyőzése után elbízta magát (16), noha az Úr adta neki a győzelmet (8). Ezután idegen isteneket imádott, leginkább pedig önmagát (14). Majd ebben az önhittségben északi testvéreit böködte, mert az ilyen ember mindig provokál; - ezt üzente Jóás, izráeli királynak: „Gyere, állj ki ellenem…” (17). – 2. A figyelmeztetés. Bogáncskórónak nevezi az Ige az ilyen „felfuvalkodott” embert, főleg ha az illető valamiféle felelős vezető. A bogáncskórót előbb-utóbb eltapossa egy vadállat (18). Jóás, északi királyon keresztül érkezett a figyelmeztetés: vigyázz, ilyen vagy, ne rohanj a vesztedbe (19). – 3. A bukás. Amacjá király azonban nem hallgatott a jó szóra. Isten ugyanis már megítélte őt, „bálványimádása” miatt (20). Ezért az északi király, Jóás legyőzte, elfogta, életét ugyan megkímélte, de a fővárost lerombolta, a templomot és a királyi palotát kifosztotta (21-24). Amacjá további éveit félelemben és száműzetésben, menekülve élte le. De a baj, az ellenség és a halál mindenhova elkísér: Lákisba is utána mentek és megölték (25-28). – Ments meg, Urunk minket! Köszönjük, hogy Jézus Krisztusban már megmentettél!*

Lukács 24,1-12

185. dicséret

* – 4. Mi, Európában a figyelmeztetés utolsó pillanataiban vagyunk, a bukás előtt. Mostani helyzetünk nem szeretetszolgálati kérdés, hanem hitkérdés: megtérhetünk-e? Mostani helyzetünkkel kapcsolatosan sok írást, kommentet olvashatunk. Valójában Európa és a világ keresztyén, felelős, tényleges döntéshelyzetbe került vezetőinek, és a mögöttük álló „pénzvilágnak” megtérésére lenne szükség; - ezért kell könyörögni (1Timóteus 2,1-3).

Nem teljes szívvel járt az Úr útján Amacjá király (Kr. e. 800-783). Ez a kettősség végig jellemző volt rá (1-2). – 1. Megölte apja gyilkosait (3-4), bár nem irtotta ki azok családjait (5Mózes 24,16). Kíméletes volt ez a „barbár” júdai király – mondhatnánk. – 2. Hallgatott az Úrra, hogy aztán megtagadja az Urat. Megfogadta az Úr prófétájának szavát és nem kérte az északi országrész segítségét, hanem bízott az Úr ígéretében, aki vele lesz, ezért bátran indult a küzdelembe (5-8). De amikor győzelemmel ajándékozta meg az Úr az Edómiak elleni háborúban, akkor azok idegen istenei előtt borult le (14-16). – 3. Egyszerre akarta az Urat és az itteni világ csábításait követni. Amikor elbocsátotta az északi országrész katonáit, engedelmeskedve az Úr szavának; akkor jobban érdekelte a pénz; - az összeg, amit már odaadott nekik a közös hadjárat zsoldjaként. Nem hitte, hogy az Úr „többet” tud adni, mint „csak” pénzt, hatalmat, győzelmet (9). Ő megváltást ad, a Jézus Krisztusban! – Nem lehet kétfelé sántikálni! (1Királyok 18,21)

Lukács 23,50-56

347. dicséret

* A teljes magyarázat:

Nem teljes szívvel járt az Úr útján Amacjá király (1-2). Ez a kettősség végig jellemző volt rá.

– 1. Megölte apja gyilkosait (3-4), bár nem irtotta ki azok családjait (5Mózes 24,16). Később az edomita vezetőkkel és harcosokkal is kegyetlenül bánt el, az életben maradottakat letaszította egy szikláról; bár a „civil” lakosságot nem bántotta (12). Kíméletes volt ez a „barbár” júdai király – mondhatnánk.

– 2. Hallgatott az Úrra, hogy aztán megtagadja az Urat. Megfogadta az Úr prófétájának szavát és nem kérte az északi országrész segítségét, hanem bízott az Úr ígéretében, aki vele lesz, ezért bátran indult a küzdelembe (5-8). De amikor győzelemmel ajándékozta meg az Úr az Edómiak elleni háborúban, akkor azok idegen istenei előtt borult le (14). Ezután pedig már a próféta figyelmeztető szavára sem hallgatott (15-16). Olyanná lett, mint a mai Európa: saját ügyét elárulja, másokat, „idegeneket véd”, saját gyermekeit pedig beáldozza, és semmiféle figyelmeztetést nem vesz komolyan.

– 3. Egyszerre akarta az Urat és az itteni világ csábításait követni. Amikor elbocsátotta az északi országrész katonáit, engedelmeskedve az Úr szavának; akkor jobban érdekelte a pénz; - az összeg, amit már odaadott nekik a közös hadjárat zsoldjaként. Nem hitte, hogy az Úr több pénzt is tud neki adni; - illetve az Úr „többet” tud adni, mint „csak” pénzt, hatalmat, győzelmet (9). Ő megváltást ad, a Jézus Krisztusban! Nem véletlen, hogy a durcás északiak bosszút álltak rajta (13).

– Nem lehet kétfelé sántikálni! (1Királyok 18,21)

Egyedül Istené a dicsőség; - mondogatjuk és mutogatunk felfelé. – 1. A hűséges lelki vezető mindig Isten dicsőségének szolgálatára segít másokat. Jójádá főpap ilyen lelki vezető volt a király mellett, aki betelve az élettel meghalt (15-16). – 2. A hűséges lelki vezető nélkül saját dicsőségünk csapdájába esünk. Júda főemberei leborultak a király előtt, amikor Jójádá főpap meghalt, de nem borultak le az Úr előtt. Jóás király félreértette ezt a leborulást. Bizony könnyen félreérthetjük ezt mindannyian, mert szeretjük, ha leborulnak előttünk (17-20). – 4. Saját dicsőségünk hajszolása elbutít, kárvallottá tesz. Jóás annyira magába szívta a dicsőséget, hogy nem emlékezett arra a szeretetre, amit Jójádá főpaptól kapott, és megölte annak fiát. A dicsőség az ördög legnagyobb kísértése (20-23). – 5. Az Úr letaszít a jogtalanul bitorolt dicsőség trónjáról. Jóás király megbetegedett az ostrom alatt, majd udvari emberei az ágyában, álmában megölték. Nem kaphatott sírhelyet Júda királyainak temetőjében. Aki saját dicsőségéből nem tér meg, annak nincs helye a mennyek országában (23-25).

Lukács 23,44-49

339. dicséret

* A teljes magyarázat:

Egyedül Istené a dicsőség; - mondogatjuk és mutogatunk felfelé, pedig annyi fájdalmasan „nagyképű” embert életemben nem láttam, mint amennyit éppen a „hívők” között lehet elszenvedni.

– 1. A hűséges lelki vezető mindig Isten dicsőségének szolgálatára segít másokat, nem „szólamokban”, hanem igazán! A király mellett szolgáló, elhívott, hűséges tanácsadó és lelki vezető, Jójádá főpap, betelve az élettel meghalt. Ilyenkor életfontosságú kérdés, hogy léphet-e egy hasonlóképpen hű szolga a helyébe; - mert ha nem, akkor nagy baj van. Nem a világi vezető személye a lényeges, hanem az, hogy van-e igaz lelki vezető, vagy maga a „király”, az „elnök” ilyen-e? Ha pedig letelt az ideje, kiimádkoztuk-e méltó utódját? Sajnos manapság ez nem is szempont egy vezető esetében (15-16).

– 2. A hűséges lelki vezető nélkül saját dicsőségünk csapdájába esünk. Júda főemberei leborultak a király előtt, amikor Jójádá főpap meghalt, de nem borultak le az Úr előtt. Jóás király félreértette ezt a leborulást. Bizony könnyen félreérthetjük ezt mindannyian, mert szeretjük, ha leborulnak előttünk, még ha kegyesen „felfelé” mutogatunk is, jelezve, hogy egyedül az Urat illeti a tisztelet. Tudjuk mi a „leckét”, de valójában a saját dicsőségünk a legfontosabb nekünk! Ez azonnal kiderül akkor, amikor megaláznak bennünket, hiszen a legkisebb bántást is csak akkor tűrjük el, ha erre „kényszerítve” vagyunk; egyébként azonnal visszavágunk (17). Jóás király máris zavartalanul imádta önmagát. Ennek külső megjelenési formája a vallási bálványimádás. Hiába figyelmeztették a próféták a megtévedt királyt, már nem volt mellette az a lelki vezető, aki fogékonnyá tette őt az „Igére”. Olyan ez, mint amikor valakinek meghalt a hívő édesanyja, és többé nem tanácsolja senki a hitben, nem imádkozik érte senki; - és van úgy, hogy az illető elkallódik (18-20).

– 3. Saját dicsőségünk hajszolása elbutít, kárvallottá tesz. Jójádá főpap fia, Zekarjá az Úr Lelkével figyelmeztette a hűtlen királyt és a nyomában eltévedt népet, mert, ha a pásztor tévelyeg, akkor a nyáj is. De Jóás annyira magába szívta a dicsőséget, hogy az megvakította és elbutította őt. Nem emlékezett arra a szeretetre, amit Jójádá főpaptól kapott, és megölte annak fiát. Igen, a dicsőség megvakít, elbutít, hálátlanná és kegyetlenné tesz; - úgy, hogy azt az adott helyzetben észre sem vesszük. Éppen ezért a dicsőség az ördög legnagyobb kísértése (20-23).

– 4. Az Úr letaszít a jogtalanul bitorolt dicsőség trónjáról. Az Úr mindenkit levet dicsőségének csúcsáról, még életében, ha azzal visszaél, és nem az Isten dicsőségére és embertársai javára használja fel azt. Az arámiak kis sereggel is legyőzték a júdaiakat, mert azok elhagyták az Urat. Jóás király megbetegedett az ostrom alatt, majd udvari emberei az ágyában, álmában megölték. Nem kaphatott sírhelyet Júda királyainak temetőjében. Aki úgy hűtlen, hogy saját dicsőségéből nem tér meg, sok figyelmeztetés ellenére sem, annak nincs helye a mennyek országában (23-25).

Nagy szerepe lehet egy elhívott lelki vezetőnek, aki az ország vezetőire is áldott hatással van! Amíg Jójádá főpap élt, Jóás király hűséggel szolgálta az Urat, népével együtt (1-2). Ez megmutatkozott abban, hogy megújították a templom épületét (6-12). Ne becsüljük le az „építkezést”. Nem mindegy, hogy külsőleg milyen képet mutatunk magunkról. Ahol megbecsülik a köveket, az örökséget, ott lehetséges, hogy élő kövekként épüljenek fel lelki házzá.* Korábban ugyanis nem volt elhívott lelki vezető, és az elvetemült királyok nem fordítottak figyelmet az Úr házára, az Úr ügyére, hanem „idegen” ügyeket támogattak; - valójában árulókká lettek (7). Mintha a mi európai helyzetünkről szólnának ezek az Igék. Nem arról van szó, hogy ne tiszteljük azt, aki-ami számunkra „idegen”, de ha ez csak önmagunk feladásával, a ránk bízott emberek és értékek teljes feladásával, elárulásával lehetséges; - akkor valóban elvetemült, hűtlen szolgák vagyunk, akik csak az ítéletre érdemesek. A krisztusi önmegtagadás soha nem jelenthet önfeladást, Jézus Krisztus ügyének elárulását. Urunk, adj nekünk elhívott lelki vezetőket, akik a világi vezetőknek is áldott irányt mutatnak.

Lukács 23,39-43

337. dicséret

* Ezért perselyes adakozást hirdettek (8), Mózes rendelése szerint (6), minden előírást betartva, hogy a pénzzel bánva becsületesek legyenek, és becsületesnek is tartsák őket (11-12). A nép buzgón adakozott, látva a vezetők hitét, hitelességét és megbízhatóságát (10), hogy megújulhasson a templom épülete.

„Nincsen Isten nélkül segítség, sem üdvösség.” (236. dicséret 1. verse) – 1. A legnagyobb fordulat az, amikor rádöbbenünk, hogy az élő Isten nélkül lehetetlen élni. – 2. A tékozló fiú is erre döbbent rá, amikor testi és lelki nyomorúságában eszébe jutott, hogy milyen „bőséges” életet élt Atyja közelében. Ezért elhatározta, hogy hazatér (Lukács 15,17-20). Így határozta el Isten népe, a lelki vezető, Jójádá főpap vezetésével, hogy újra az Úr népe akarnak lenni (16). – 3. Az elhatározását azonnal tett követte. Kompromisszumok nélkül leromboltak minden „bálványt” (17). Vigyázzunk, nem feltétlenül a „régit” kell lerombolni ahhoz, hogy felépülhessen az új; hanem azt, ami nem kedves az Úrnak, ami nem krisztusi alapra épült; azt azonban teljesen le kell dönteni. Gyanítom, sok-sok gyarló, önző „megújulási” erőlködésben is ott rejtőzik a bálványimádás, az önimádat, krisztusi fundamentum nélkül. Porba vele!

Lukács 23,32-38

342. dicséret

* A teljes magyarázat:

„Nincsen Isten nélkül segítség, sem üdvösség.” (236. dicséret 1. verse)

– 1. A legnagyobb fordulat az, amikor rádöbbenünk, nemcsak egyes emberként, hanem közösségként, népként is, hogy az élő Isten nélkül lehetetlen élni, mert csak pusztítás, kár, szenvedés jár a nyomunkban.

– 2. A tékozló fiú is erre döbbent rá, amikor testi és lelki nyomorúságában eszébe jutott, hogy milyen „bőséges” életet élt Atyja közelében. Ezért elhatározta, hogy hazatér (Lukács 15,17-20). Így határozta el Isten népe, a lelki vezető, Jójádá főpap vezetésével, hogy újra az Úr népe akarnak lenni (16).

– 3. Az elhatározását azonnal tett követte. Kompromisszumok nélkül leromboltak minden „bálványt”; - „megöltek” mindent, amit megítélt az Úr (17). Vigyázzunk, nem feltétlenül a „régit” kell lerombolni ahhoz, hogy felépülhessen az új; hanem azt, ami nem kedves az Úrnak, ami nem krisztusi alapra épült; azt azonban teljesen le kell dönteni. Gyanítom, sok-sok gyarló, önző „megújulási” erőlködésben is ott rejtőzik a bálványimádás, az önimádat, krisztusi fundamentum nélkül. Porba vele!

– 4. Isten népe lerombolta a bálványokat, helyreállította az istentiszteletet és újra tisztelte az Úr felkentjét, a királyt; de soha nem a földi királyt imádta, hanem az örökkévaló királyt, az Urat. Ott adatik Istennek kedves megújulás, ahol félik az Istent és tisztelik az Isten által rendelt vezetőt; mert mindkettőben a feltámadott Úr Jézus Krisztus jelenléte ölt testet. Ahol azonban az Urat nem félik és az embert még annyira sem tisztelik, hogy imádkozzanak a kirendelt vezetőkért, ott tobzódni kezd a gonosz (Lukács 18,2).

– 5. Az Istennek kedves megújulás konkrét jele, bizonyítéka, hogy ennek a megújulásnak mindig valóságos öröm és tényleges nyugalom az áldása (21). Uram, irgalmazz és adj Tőled való megújulást.

– 1. Micsoda halálos zűrzavar mindenféle szinten. Isten népéről beszélünk most. Előttünk állnak Jóás király trónra kerülésének előzményei. Jóás, júdai király (Kr. e. 836-800) Ahazja király (Kr. e. 842-841) fiaként született. Amikor nagyanyja, Ataljá (Kr. e. 841-836), a trónt bitorló királyné kiirtotta férjének és fiának minden leszármazottját, hogy a trónt megkaparintsa, a három éves Joást nagynénje, Jósabat megmentette, és férjével, Jójádá főpappal együtt titokban, saját fiukként nevelték fel. – 3. A teljes romlás közben felragyogott Isten érthetetlen és határtalan kegyelme, amely a legsötétebb időkben is ad nekünk olyan embereket, akik az Úr Igéjére és ígéreteire emlékeztetnek bennünket, valamint az annak való engedelmességre hívnak minket. Ezeket az embereket megbátorítja az Úr Lelke (1), akik egymásra találnak, támogatják egymást, elkötelezik magukat az Úr Igéje és ígérete mellett (2-3), és figyelmeztetik népüket, hogy mindenki ügyeljen arra, amit az Úr rendelt (6).

Lukács 23,26-31

426. dicséret

* A teljes magyarázat:

– 1. Micsoda halálos zűrzavar mindenféle szinten. Isten népéről beszélünk most. A két részre szakadt ország királyai vagy egymás ellen fordulnak, vagy hamis diplomáciával a közös ellenség ellen, miközben mindnyájan elhagyják az Urat, ezért még országrészen belül is ütik, vágják, gyilkolják egymást, gyakran az egyéni érdekek szerint (22,10-12).

– 2. Mindezt az igeszakasz történéseinek nyelvére lefordítva, előttünk állnak Jóás király trónra kerülésének előzményei. Jóás júdai király (Kr. e. 836-800) Ahazja király (Kr. e. 842-841) fiaként született. Amikor nagyanyja, Ataljá (Kr. e. 841-836), a trónt bitorló királyné kiirtotta férjének és fiának minden leszármazottját, hogy a trónt megkaparintsa, a három éves Joást nagynénje, Jósabat megmentette, és férjével, Jójádá főpappal együtt titokban, saját fiukként nevelték fel.

– 3. A teljes romlás közben felragyogott Isten érthetetlen és határtalan kegyelme, amely a legsötétebb időkben is ad nekünk olyan embereket, akik az Úr Igéjére és ígéreteire emlékeztetnek bennünket, valamint az annak való engedelmességre hívnak minket. Ezeket az embereket megbátorítja az Úr Lelke (1), akik egymásra találnak, támogatják egymást, elkötelezik magukat az Úr Igéje és ígérete mellett (2-3), és figyelmeztetik népüket, hogy mindenki ügyeljen arra, amit az Úr rendelt (6).

– 4. Van itt még egy fontos üzenet. Jójádá főpap, a templomban található fegyverekkel, Dávid lándzsáival és pajzsaival szimbolikusan felszerelte a századparancsnokot, és a templomban királlyá tették Dávid utódját, Jóást, majd a templomon kívül megölték a trónt bitorló, hatalomittas, gyilkos királynőt (8-15). Vannak olyan helyzetek, amikor Isten a legszentebb embereit és „eszközeit” is felhasználja arra, hogy megállítsa a gonoszt, aki ígéretei beteljesülésének útjába akar állni.

Mindannyian az Úr kegyelméből élünk, akár tudjuk, akár nem; ezért ezzel a drága kegyelemmel visszaélni, bármilyen felelősségi körben is, maga a halál, a kárt szenvedett élet mélysége. Csak ettől óvj meg bennünket, Urunk! Jórám, júdai királyt a legkisebb fia, Ahazjá (Jóáház) követette a trónon (Kr. e. 842-841). Ő korábban megmenekült egy arab rablócsapat támadásától, amelyben a testvéreit legyilkolták, így lehetett, mint legkisebb fiú, királlyá (1). Megtapasztalta tehát Isten kegyelmét. Ennek ellenére apja istentelen útján járt, hatalomvágyó anyja, Ataljá uralkodott rajta, rossz tanácsadók vették körül, felesleges háborút viselt Arám királya ellen, majd egy éves uralkodás után, negyvenhárom évesen megölték (2-8). Egyetlen mentsége volt, de ez is csak a tisztes eltemettetéséhez volt elég, hogy Jósáfát unokája volt, aki tiszta szívvel kereste az Urat (9).

Lukács 23,13-25

466. dicséret

Jórám, Júda királya (Kr. e. 849-842) bűneinek súlyos következményei lettek.* A filiszteus és arab rablócsapatok megrohanták, kifosztották a királyi palotát. Legkisebb fia, Jóáház kivételével a király gyermekeit, feleségeit mind elrabolták és megölték (16-17). Az általa elkövetett gonosztett visszahullott a saját fejére: ő kiirtotta testvéreit, most az ellenség kiirtotta az ő családját. Végül a kegyetlen uralkodó maga is kínos, halálos betegséget kapott (18-20). Népe még halálában sem adta meg neki azt a végső tisztességtételt, amellyel a többi királyt illette: nem engedték királysírba temetni. Jórámon, nevének jelentése szerint, félelmes erővel ragyogott fel az Úr ítéletének fensége.** Jórám fiatalon, örömtelenül, irdatlan kínok között halt meg. Vegyük komolyan a bűnt. A bűn látszat örömöt ad, amelyben aztán olyan nyomasztó lesz életünk Isten nélküli örömtelensége, mint amikor a „drog” hatása elmúlt és nincs több „szer”. E véres ítéletben a kegyelem egyetlen sugara az volt, hogy legkisebb gyermeke életben maradt, és az Úr benne mégis megmaradást adott Dávid házának.

Lukács 23,6-12

335. dicséret

* Szegény Jórám király, sok vétke volt, és meg is kapta érte a magáét, már ebben a világban is. Itt, ebben a világban mindennek kemény következménye van: a „jó” csak egy ideig tart, megmondta már a Prédikátor; a bűneinket pedig „leveri” rajtunk a jogos isteni igazságszolgáltatás. Ezt a hívő ember tudja, elfogadja, ezért alázattal folyamatosan „készen” áll: a „jóban” is megmarad szelídnek és mértékletesnek, a nehézségek és kísértések idején pedig kéri az Úr megtartó kegyelmét, erejét. Sőt, a hívő ember tudja, hogy az Úr szereti és megváltotta népét, és azok között őt is. A hitetlen ember ezekkel a kérdésekkel nem is foglalkozik, vagy nem igeszerű, hanem saját válaszokat alkot azokra, saját maga megnyugtatására. Jórám király bűneinek súlyos következményei lettek.

** Illés próféta mindezt megprófétálta a királynak, miszerint bűneinek nem marad el a büntetése (12-15).

Jórám, Júda királya harminckét évesen lett vezető (5), és nyolc évig uralkodott (Kr. e. 849-842). Jórám mindent megkapott az Úrtól, apján Jósáfáton keresztül (1-3). Nagy kísértés, ha valaki mindent megkap, mert élete könnyen tele lehet halálos tévedésekkel! Jórám király trónra lépése után megölette hat testvérét, és a tényleges vagy vélt ellenzék vezéreit, akik „jobbak” voltak nála (4). Jórám hitéletében is eltévelyedett: felújította a magaslati Baál-kultuszt, nyilván felesége befolyására, aki Aháb és Jezabel leánya volt. Feltehető, hogy a tömeges gyilkosság sugalmazója is ő volt. Ez azonban nem menti fel Jórám királyt, akinek tévelygése népét is hűtlenné tette (11). Isten, Jórám király bűnei ellenére, mégis hűséges maradt népéhez és szövetségéhez, hiszen megígérte, hogy megtartja Dávid „lámpását” mindörökké (7). Isten, ígérete szerint megőrzi népét, de egyen-egyenként nem menekülhetünk a számadás elől. Isten kegyelme tarthat meg egyedül, ha még életünkben megragadhattuk és hűséggé formáltuk azt!*

Lukács 23,1-5

340. dicséret

* Jórám királyi házasságból, és az egész életéből eredő gonosztettek következményeként Edom és Libna elszakadt Júdától, tehát az ország területe csökkent (8-10). De ez csak a büntetés kezdete volt.

Nehéz veszteg maradni és megadással várni az Úr szabadítására. Képtelenek vagyunk erre, kivéve, ha az Úr teljesen tehetetlenné tesz bennünket. Bárcsak előbb felhagynánk a sok pótcselekvéssel, kifejezve, hogy jobban bízunk az Úrban és az Ő szavában, mint magunkban. A kellő időben szükséges cselekvésünk is áldottabb lenne, ebben a hitben munkálkodva. Isten népe imádkozva és énekelve nézett szembe a hatalmas és gonosz túlerő miatti esélytelen helyzetével (20-22). Aztán láthatóvá lett a nyers „valóság”, amiben mindig ott munkál az Úr szabadító hatalma, hiszen az óriási túlerő indulata felzabálta önmagát, vagyis nem kellett legyőzni, mert legyőzte az saját magát. A gonosz előbb-utóbb a saját poklába dől. Itt az ellenséges csapatok egymással is összevesztek, és kiirtották egymást, még mielőtt Isten népe ellen fordulhattak volna. Várjuk ki ezt: ez a gonosz természete. Isten szabadítása ekként is megmutatkozhat: egymás ellen fordítja a gonoszokat (22-23).*

Lukács 22,66-71

230. dicséret

* A szakasz kiegészítése:

- Mire összeszedhetnénk a vesztes ellenséges csapatok által hátrahagyott zsákmányt, még arra is rádöbbenhetünk, de csakis a Jézus Krisztusban, hogy nem kell nekünk ezektől semmi kincs, mert az nem áldást, hanem átkot hoz ránk. Itt még áldásként gyűjtik össze az elesettek javait, de Jézus Krisztusban Isten népének lelkülete már nem ez (24-26).

- A győzelem feletti, Istent magasztaló öröm, az utána következő nyugalmas időszak azonban kedves az Úr előtt, és mások számára is vonzóvá teheti az Ő ügyét (27-30).

ok nehézség terhelte eddig is Jósáfát király életét és szolgálatát, de mindeddig megerősítette és megsegítette őt az Úr abban, hogy legyőzze ezeket a nehézségeket. Ám ezek után olyan dolog történt, ami előtt a király és a vezetők is tehetetlenül álltak. Óriási sereggel vonult hadba ellenük a móábita és ammónita hadsereg. Eddig sikerült, Isten segítségével egyensúlyba tartani a dolgokat, de most itt a vég: olyan nagy már a baj, és olyan lehetetlennek tűnik a megoldás, hogy „emberileg” nincs tovább. Jósáfát király megijedt (1-3). A mai Ige egyértelműen arra tanít bennünket, hogy ilyen helyzetekben maradjunk veszteg (17), boruljunk le az Úr előtt, és korábbi hatalmas tetteiért hálát adva, a megoldást csak Őtőle várjuk (4-12). Az ilyen helyzetekben minden emberi cselekvés csak ront az esélyeken. Az ilyen helyzetekben az egyetlen esélyünk a böjt és az imádság, annak beismeréseként, hogy „nem tudjuk, mit tegyünk, csak rád tekintünk, Urunk” (12).*

Lukács 22,54-65

445. dicséret

* A szakasz kiegészítése:

Nemcsak Jósáfát király adta meg magát az Úr előtt, hanem Júda egész népe is, feleségeikkel, gyermekeikkel együtt (13). Az Úr prófétája megerősíti, hogy nincs más megoldás, mint hagyni cselekedni az Urat, vagyis érthetőbben fogalmazva: hagyni történni a dolgokat: „...nem a ti háborútok ez, hanem Istené” (14-19). Manapság hősként az utolsó pillanatig erőlködünk, pedig a megoldás akkor adatik, ha rádöbbenünk: nem nálunk van a szabadulás, hanem annál az Úrnál, aki Jézus Krisztusban győztesen harcolt értünk; nekünk tehát a legnehezebb helyzetben sincs mitől félnünk.

Rengeteg „intés” hangzik felénk, minden formában. Az őszinte elismerés kevés, viszont a kritika és a bántás számos formája elönt mindent. Ezek egy része lehet építő, figyelmeztető intés is; de mivel áradatként küzd velük az ember nap mint nap; ezért az érthető védekezés miatt egyre keményebbé kérgesedik a szív, automatikussá lesz a védekezés és a visszavágás lelkülete. Hogyan különböztessük meg a tengernyi „negatív” észrevétel közepette azt a néhány Úrtól való, féltő szeretetből, értünk megfogalmazott „prófétai” intést, amelyen keresztül az Úr szól. Jósáfát tévedett, amikor az Úr figyelmeztetése ellenére harcba ment Aháb királlyal az ammóniak ellen. Micsoda kegyelem, az Úr mégis megőrizte őt, így sértetlenül tért haza (1). Ekkor egy próféta, Jéhú megintette engedetlenségéért. Jósáfát király pedig elfogadta az intést (2-3), és új szívvel szervezte meg országát, hogy az még inkább mindenben az Úr útján járjon (4-11).*

Lukács 22,47-53

183. dicséret

* Kiegészítés a szakaszhoz:

- Jósáfát király nem követte el azt a hibát, amit Ászá király uralkodásának utolsó idejében megtett, miszerint az őt figyelmeztető prófétában ellenséget látott, bebörtönözte azt, és ettől kezdve másokra is gyanakvással tekintett (16,10).

- Abban azonban, ahogy Jósáfát király felismerhette Jéhú prófétában, életének nehéz időszakában, az Úr féltő szeretettel figyelmeztető eszközét; - ahhoz kellett Jéhú próféta is, akiben valóban Isten Lelke munkált; - ez pedig abban is megmutatkozott, hogy ez a próféta, a bölcsesség Lelkétől vezettetve nemcsak „szapult”, hanem először „simogatott” is, és mindkettőt jó lelkiismerettel tette.

- Jéhú próféta ugyanis megemlékezett arról a jóról, amit az Úr kegyelme által már megtett Jósáfát király, minden hibája ellenére is (3). Ez pedig segítette a királyt abban, hogy felfedezze a féltő szeretetet, és megfogadja az intést.

- Aki azonban csak „szapul”, soha egy jó szava nincs, abban szeretet sincs, abban nem az Úr Lelke, hanem a saját gyarló, önző lelke és indulata munkál. Az ilyen lelkület pedig megkeményít, és nem megjobbít.

Izráel királya, Aháb álruhába öltözve ment a csatába; míg Jósáfát a saját ruhájában. Őszintén szólva, elsőre azt mondhatjuk, hogy az emberek között járva valamikor kellenek „álruhák”, de döntő pillanatokat nem élhetünk meg álruhában, mert ez azt jelenti, hogy nem vállaljuk fel szolgálatunkat, feladatunkat; arról nem is beszélve, hogy az Úr előtt nem segít az álruha sem. A „modern” ember nagy nyomorúsága, hogy még pihenésekor sem tud igazán elrejtőzni. Az Úrban azonban elrejtőzhetünk. Őnála, Jézus Krisztusban készen van a szent oltalom. Tehát, nincs olyan ütközet, amelytől félnünk kellene. Ezért nem öltözik álruhába Jósáfát király, pedig ugyanabban a harcban küzd, mint Aháb király.* Jósáfátot megőrizte az Úr, Ahábot azonban az álruha, a páncél és a szíjak ellenére is eltalálta egy kóbor nyílvessző (30-32). Milyen távolságtartással írja le a szentíró azt a tényt, hogy Aháb hosszú szenvedések között halt meg, mert a harc hevében nem tudták kitenni kocsijából, így harcban, a harci kocsiban állva szenvedett ki estére (33-34). Nem álruhára, hanem Jézus Krisztus oltalmára van szükségünk.

Lukács 22,39-46

440. dicséret

*…pedig felismerték Jósáfátban a királyt, először össze is keverték Izráel királyával, vagyis súlyos helyzetbe került Jósáfát; - és mégis megőrizte Őt az Úr…

Jósáfát király nemcsak belülről szilárdította meg országát, hanem próbált békés kapcsolatokat kiépíteni az elszakadt északi testvéreivel is. Az északi országrész királya ekkor Aháb volt, akinek leányát Jósáfát megkérte a fia számára. Ennek a diplomatikus, békülési próbálkozásnak egyik fontos eleme volt az, amikor Izraellel közösen akartak fellépni az arámok városa, Rámót-Gileád ellen. Ekkor azonban Jósáfát eszébe jutott, hogy meg kellene kérdezni erről az Urat is (3). Sőt, nem elégítette ki a négyszáz udvari próféta egyhangú biztatása sem, ezért kereste azt az egy prófétát, aki többet, igazabbat szólhatna neki, mint ez a sok „látnok” (8-12). Mikájehú, az Úr prófétája volt, aki még a pofont is vállalta az Úr Igéjéért (23). De először ő is a hadjárat sikerével biztatott, csak később figyelmeztetett annak veszélyeire (14-22). Ebből látszik, hogy Isten Igéjét nem könnyű elkülöníteni saját vágyainktól, hiszen az Úr prófétája is azt akarta, hogy legyen végre vége az elemésztő testvérháborúnak. Isten ideje azonban nem jött még el erre. Jósáfát király is nagyot tévedett, hogy diplomáciai ügyeskedéssel próbálta megoldani azt, amit egyedül csak az Úr hozhat rendbe, az általa rendelt időben.

Lukács 22,31-38

460. dicséret

Az emberi logika szerint így hangzik a mondat: "Az Úr Jósáfáttal volt, mert... atyja Istenét kereste...", pedig a mondat valóságos értelme más sorrendet kíván, az Úr Jósáfáttal volt, ezért járhatott ő az Úr útján, és ezért fakadhatott áldás abból, amit tett. Minden itt kezdődik: az Úr velünk van. – 1. Ezért arathatott győzelmeket a király minden nehézség, harc és testvérháború ellenére is, mert megerősítette őt az Úr (1-2). – 2. Ezért szerette, láthatóan elismerte Jósáfátot a népe, így a király is egyre bátrabb lett. A kimutatott szeretet kockázatos, de lehet áldássá is, míg az állandóan kritizált, folyton bántott ember, bármilyen feladatban is „megvadulhat” (5-6). – 3. Ezért kaphatott Jósáfát indíttatást arra, hogy hívő, képzett tanítók járják országát, és újra megtanítsák a népet az Isten törvényére, valamint arra, hogy kik ők, kihez és hova tartoznak (7-9). Azokat pedig, akiknél mások is rendet, határozott célt és megalapozott hitet tapasztalnak, elismerik; - vagy ha nem, legalább számolnak vele. Így lett Júda királysága ismét „tényezővé” (10-19). Légy velünk, Urunk!*

Lukács 22,24-30

101. zsoltár

* Jósáfát, Júda királya Kr. e. 871-849.