Nehéz veszteg maradni és megadással várni az Úr szabadítására. Képtelenek vagyunk erre, kivéve, ha az Úr teljesen tehetetlenné tesz bennünket. Bárcsak előbb felhagynánk a sok pótcselekvéssel, kifejezve, hogy jobban bízunk az Úrban és az Ő szavában, mint magunkban. A kellő időben szükséges cselekvésünk is áldottabb lenne, ebben a hitben munkálkodva. Isten népe imádkozva és énekelve nézett szembe a hatalmas és gonosz túlerő miatti esélytelen helyzetével (20-22). Aztán láthatóvá lett a nyers „valóság”, amiben mindig ott munkál az Úr szabadító hatalma, hiszen az óriási túlerő indulata felzabálta önmagát, vagyis nem kellett legyőzni, mert legyőzte az saját magát. A gonosz előbb-utóbb a saját poklába dől. Itt az ellenséges csapatok egymással is összevesztek, és kiirtották egymást, még mielőtt Isten népe ellen fordulhattak volna. Várjuk ki ezt: ez a gonosz természete. Isten szabadítása ekként is megmutatkozhat: egymás ellen fordítja a gonoszokat (22-23).*

Lukács 22,66-71

230. dicséret

* A szakasz kiegészítése:

- Mire összeszedhetnénk a vesztes ellenséges csapatok által hátrahagyott zsákmányt, még arra is rádöbbenhetünk, de csakis a Jézus Krisztusban, hogy nem kell nekünk ezektől semmi kincs, mert az nem áldást, hanem átkot hoz ránk. Itt még áldásként gyűjtik össze az elesettek javait, de Jézus Krisztusban Isten népének lelkülete már nem ez (24-26).

- A győzelem feletti, Istent magasztaló öröm, az utána következő nyugalmas időszak azonban kedves az Úr előtt, és mások számára is vonzóvá teheti az Ő ügyét (27-30).