Pál apostol egész életében viaskodott a törvény problémájával. Ugyanakkor Pál tudta a megoldást, amit Isten kegyelmében járva megtapasztalt, és világosan megfogalmazott. Az apostol szerint befejeződött a törvény korszaka, és elkezdődött a Szentlélek korszaka. A törvény tehát parancsolt, de erőt nem adott a parancsolatok megtartásához (7-13). Most Isten adja, Jézus Krisztusban, az Ő Lelkének erejét (4-6). A törvény szent, igaz és jó (12) azért, mert odakényszerít Jézus Krisztus irgalmas szeretetéhez. A törvény arra jó, amire a lázmérő, beteszem a hónom alá, és hamarosan ijedten látom, hogy magas a lázam, tehát rohanok az orvoshoz. A lázmérő nem gyógyít meg, de odakényszerít az orvoshoz. Még pontosabb példa a röntgenkészülék példája, amely szintén nem gyógyít meg, de rámutat a bajra, és azonnal küldenek a szakrendelésre; de ha éjjel-nappal a röntgenkészülék alatt nézegetném magam, belepusztulnék. Ilyen az Isten törvénye: segít odamenekülni az „áldott orvoshoz”, a megváltó Jézus Krisztushoz.

Ezsdrás 7,27-28

146. zsoltár

* A teljes magyarázat:

„...ti is, testvéreim, meghaltatok a törvény számára a Krisztus teste által, és ezért másé vagytok: azé, aki feltámadt a halálból...” (4)

– 1. Pál apostol egész életében viaskodott a törvény problémájával. Nem azért, mert ő személyesen nem találta ennek a problémának a megoldását, hanem mert szolgálni akart azok között a csoportok között, akik saját zsidó vagy nem zsidó örökségük miatt különbözőképpen, de egyaránt helytelenül viszonyultak a törvényhez. Az alapkérdés így hangzott: Jézus Krisztus megváltó halála és feltámadása után mi a törvény szerepe a továbbiakban: változatlanul érvényes, részben érvényes, teljesen érvénytelen; érvényes is meg nem is. A zsidó keresztyének szerint a törvény mindenestül érvényes. A görög keresztyének azt hangsúlyozták, hogy a régi elmúlt, Isten pedig Jézus Krisztusban egészen újat adott (2Korinthus 5,17). De akkor hogyan értsük Jézus Krisztus szavát, miszerint Ő nem azért jött, hogy a törvényt eltörölje, hanem, hogy betöltse (Máté 5,17-18). Pál felelősséget érzett minden keresztyénért (1Korinthus 9,22). Ezért érezhető ez a hatalmas gondolati, lelki, teológiai viaskodás, amely a mai Igéből is kiolvasható. Pál egész életében kereste a törvény problémájára a megoldást.

– 2. Ugyanakkor Pál tudta a megoldást, amit Isten kegyelmében járva megtapasztalt, és világosan megfogalmazott. Az apostol szerint befejeződött a törvény korszaka, és elkezdődött a Szentlélek korszaka. A törvény csak parancsolatokat adott, rámutatva ezzel az Isten szerinti jóra, ugyanakkor rámutatva az ember bűnére is, hiszen a tiltás a gyarló ember értelmében és szívében ösztönzi a vágyat (7-13). A törvény tehát parancsolt, de erőt nem adott a parancsolatok megtartásához. Most Isten adja, Jézus Krisztusban, az Ő Lelkének erejét. Ezzel az erővel, az Ő erejével van hatalmunk arra, hogy mássá legyünk, megváltozzunk, új életben járjunk. Az apostol világosan kifejti hitvallását ezzel kapcsolatban (4-6).

– 3. A törvény szent, igaz és jó (12) azért, mert odakényszerít Jézus Krisztus irgalmas szeretetéhez. A törvény arra jó, amire a lázmérő, beteszem a hónom alá, és hamarosan ijedten látom, hogy magas a lázam, tehát rohanok az orvoshoz. A lázmérő nem gyógyít meg, de odakényszerít az orvoshoz. Még pontosabb példa a röntgenkészülék példája, amely szintén nem gyógyít meg, de rámutat a bajra, és azonnal küldenek a szakrendelésre; de ha éjjel-nappal a röntgenkészülék alatt nézegetném magam, belepusztulnék. Ilyen az Isten törvénye: segít odamenekülni az „áldott orvoshoz”, a megváltó Jézus Krisztushoz; - de önmagában a törvény csak a bajra, a bűnre, halálos betegségünkre mutat rá. A törvény Jézus Krisztusra vezérlő mester.

A megszentelődés és megigazulás kapcsolatáról: Olyan ez, mint a térhatású mozi, ahol csak egy speciális szemüveggel nézve áll össze a film. Kíváncsiságból azonban néha levesszük a szemüveget, és csupa „homályt” látunk. Isten kegyelme az, hogy egy „szemüvegen” keresztül néz ránk. Ez a „szemüveg” a tökéletes Jézus Krisztus. Őrá tekintve, ingyen kegyelemből tisztának, hitelesnek, „szentnek” tart bennünket az Isten, noha nem vagyunk azok. Ez a megigazulás. Akit azonban szépnek mondanak és látnak, az kivirul, egyre szebbé lesz; - vagyis ez a kegyelem, amely bűnös voltunk ellenére tisztának tart bennünket, egyre inkább feltisztuló élettel ajándékoz meg minket. Ez a megszentelődés lényege, csak odaát leszünk tökéletesek, de már most egyre inkább megtisztul az életünk; hiszen az életünk ura a feltámadott Jézus Krisztus, nem pedig a bűn és nem is a betű szerinti törvény.

Ezsdrás 7,11-26

272. dicséret

* A teljes magyarázat:

A Római levél alapvető igei, teológiai fogalmakat vezet be, feltárva azok tartalmát. Ilyeneket: bűn, halál, ítélet, törvény, kegyelem, megigazulás, megszentelődés, üdvösség, örök élet. A mai igeszakaszunkban négy fogalom is szerepel ezek közül; ugyanakkor itt a központi üzenet a megszentelődés. Jézus Krisztusban Isten kegyelmének uralma alatt élünk, tehát nem a bűn uralma alatt (12-14). Aki pedig a kegyelem uralma alatt élhet, az engedelmeskedik annak, akinek az uralma alatt él. Tehát a hívő ember, noha ebben a testben élve soha nem tökéletes, de többé nem a bűn, hanem a kegyelmes Isten szolgája (15-18). Maga az apostol is küzd, hogy kifejezze ezt a kettősséget (19): - már miénk az üdvösség, ingyen kegyelemből, noha még sok nyomorúság van az életünkben; - de a megszentelődés útját járva, Jézus Krisztus uralmának erejéből, egyre szentebbé lesz az életünk (19-23).

A megszentelődés és megigazulás kapcsolatáról: Olyan ez, mint a térhatású mozi, ahol csak egy speciális szemüveggel nézve áll össze a film. Kíváncsiságból azonban néha levesszük a szemüveget, és csupa „homályt” látunk. Isten kegyelme az, hogy egy „szemüvegen” keresztül néz ránk. Ez a „szemüveg” a tökéletes Jézus Krisztus. Őrá tekintve, ingyen kegyelemből tisztának, hitelesnek, „szentnek” tart bennünket az Isten, noha nem vagyunk azok. Ez a megigazulás. Akit azonban szépnek mondanak és látnak, az kivirul, egyre szebbé lesz; - vagyis ez a kegyelem, amely bűnös voltunk ellenére tisztának tart bennünket, egyre inkább feltisztuló élettel ajándékoz meg minket. Ez a megszentelődés lényege, csak odaát leszünk tökéletesek, de már most egyre inkább megtisztul az életünk; hiszen az életünk ura a feltámadott Jézus Krisztus, nem pedig a bűn és nem is a betű szerinti törvény.

Barth Károly a megszentelődés lényegét így fogalmazta meg: „Amaz régi ember voltam és még vagyok, amaz új ember vagyok és még lenni fogok”.

Olyan az emberi élet, mint egy gennyes kelés: Nincs igaz ember egy sem (3,10). Elsőre azt gondolnánk, hogy Isten konkrét kijelentése, Igéje, tökéletes törvénye segít, hogy végre rend legyen ebben a világban. A zsidók büszkék is voltak a törvényre: övék a világosság, ezért ők mások, mint a sötétségben járó „többiek”. Pál gránátot dobott ebbe a szemléletbe, amikor azt hangsúlyozta, hogy a törvény csak nehezíti a helyzetet, mert nevén nevezi a bűnt; így ahol még nem láttunk bűnt, ettől kezdve ott is lássunk (1-2). Igen, a „hívő” embereknek több bűnük van, mint a hitetleneknek, mert ismerik az Isten szerinti jót, és nem cselekszik azt; - ráadásul még gőgösek is arra az ismeretre, ami adatott nekik; - amiből másokat kioktatnak, de maguk nem úgy tesznek. A gennyes fekélyre kötést tettek, nem azért, hogy befedjék, hanem hogy gyorsítsák a gennyesedés folyamatát, és az mihamarabb kifakadjon, majd gyógyulhasson. A törvény rámutat a lüktető, gennyes fekélyre; Isten pedig Jézus Krisztussal befedi azt, hogy amikor összeesünk a saját kínzó és sokféle nyomorúságunk lüktetésének fájdalmától, és kifakad a seb, akkor az Ő kegyelme felemelhessen bennünket az új életre (4). Ővele együtt meghalunk, hogy Ővele együtt feltámadhassunk. Ennek pecsétje a keresztség, a Szentlélek által (3-5).

Ezsdrás 7,1-10

34. zsoltár

Sok a titok? Mi lesz velünk? Az apostol is gyakran dadog. Egy biztos, Isten az irányt, üdvösséges szándékát világossá tette. Ez minden nyomorúság és gonoszság során, de minden gyarló teológiai vita közepette is az egyetlen vigaszunk. Ravasz László tömören fogalmaz itt: Ádám által a bűn uralma terjedt el, Jézus Krisztus által az élet uralma nyert diadalt. Akármilyen a halál „királyságának” külső formája, hatalomban, dicsőségben; - mégsem hasonlítható az élet királyi uralmához, legyen az bármilyen egyszerű, igénytelen, kicsiny, elrejtett is, itt és most. Jézus Krisztusban helyreállt az ember eltorzult istenképe, meggyógyult a nyomorúság alá rekesztett világ, és a teremtés elérte eredeti célját, Isten dicsőséges gondolata szerint. Jézus Krisztusban előttünk áll a megváltott ember, a megváltott világ. Jézus Krisztus feltámadásával megkezdődött ez a folyamat, és tart mindaddig, amíg teljessé nem lesz (1Korinthus 15,28). Ezzel vitathatatlanul kijelölte Isten az ember és az emberiség életének irányát, tartalmát és rendjét. Egy ideig együtt él a kettő: az ádámi emberiség nyers valósága, és a krisztusi emberiség reménysége; - amaz halálra ítélten, emez életre elhívottan.

Ezsdrás 6,13-22

127. zsoltár

Az igaz hit megragadja az Isten ígéretéből következő reménységet (5), és a „nem lehet” ellenére is megragadja az isteni „lehet” reménységét. Éppen ez az igaz hit dialektikája, ahogy Ábrahámmal kapcsolatban leírja az Ige, hogy reménység nélkül is reménységgel hitt (4,18). Ez az állapot maga az üdvösség. Tisztázzuk tehát a fogalmakat. Isten ajándéka az üdvösség, amely ebben a földi életben elkezdődik, odaát pedig kiteljesedik. Az üdvösség edénye a hit. Az üdvösség tartalma pedig az Isten kegyelméből, szeretetéből fakadó megigazulás (1-2). Amikor Ábrahámot a reménytelenségben remélő hitéért megigazultnak nevezi az Ige, akkor erre az üdvösségre gondol, amelynek minden eleme ajándék. Isten életet ajándékozó, gonoszt legyőző igazsága, minden romlás törvénye ellenére érvényesül az Ő népén.

Ezsdrás 6,1-12

236. dicséret

Érdemes lenne számba venni, hányféle „halál-szituáció” szorongat bennünket. Mire nézel: - a múló időre, az elhalt testre, a kiégett lélekre, a lehetetlen és gonosz körülményekre, és reménytelenül feladod; - vagy megragadod az Isten ígéreteit, és remélsz. Ez a hitben járás alapvető szituációja, amiben aztán imádkozni, zörgetni is tudunk. Pontosítsunk! Nem lehet bármit „feltámadás-témának” kijelölni, a magunk válogatása szerint, „érzelmi” alapon, csak azért, mert nekem valami „halálhelyzet” nagyon fáj, és abba beleerőltetem az Úr „feltámadás-erőit”. Vegyük tudomásul, hogy vannak olyan „halálügyek”, amelyek csak odaát oldódnak meg a hitben járók számára is. Ábrahám sem maga jelölte ki hitének tárgyát. Ebben is fontos az engedelmesség. Bízzuk Istenre, hogy mi az, amiben Isten már itt megmutatja a halál feletti hatalmát, és mi az, amivel kapcsolatban csak odaát. Sokféle halálhelyzet van. Uram, mutasd meg, miért könyörögjek, és mi az, amit az örök élet mindent megoldó reménységében békességgel elfogadjak és elengedjek?*

Ezsdrás 5,6-17

27. zsoltár

* Ha az Isten Ábrahám és Sára elhalt testéből életet tudott előhozni, - ha a Jézus Krisztust feltámasztotta a halottak közül, akkor mi is hihetjük, hogy miközben „halál-szituációk” vesznek körül bennünket, mi is merhetjük hinni, hogy Isten ma is életet támasztó Isten.

Dicsekvésektől hangos a világ. Mindenki mondja a magáét, igazolja magát, csak a „jót” mondja el magáról, még szerényen is. Persze lehet dicsekedni mások előtt, az Úrban (2Korinthus 1,12-14), de ez a dicsekvés mindig hálaadással és őszinte alázattal gazdag; - tudva, hogy mindent az Úrtól kaptunk (1Korinthus 4,7), mi csak hűségesen sáfárkodtunk a kapott javakkal (1Korinthus 4,2). Az Isten előtt azonban nem dicsekedhet egyetlen test sem, még Ábrahám sem. Mit ért el Ábrahám a saját erejéből? Mit érhettél el a saját erődből? Még lélegzetet sem vehetünk az Úr kegyelme, megtartó szeretete nélkül (1-2). Hogyan „teremthetnénk” akkor a saját erőnkből tökéletességet, igazságot, szabadulást, üdvösséget; magunk és mások számára? Ábrahám hite éppen annak beismerése volt, az Úr ígéreteire való teljes ráhagyatkozásban, hogy a saját erejéből csupán halálra juthat, hiába fáradozik, hiába erőlködik (3). Aki küzd, annak azt fizetik meg, ami azért jár (4). Boldog, aki látja a saját erőtlenségét, és mer hinni, kérni, mindent az Úrtól várni.*

Ezsdrás 5,1-5

256. dicséret

* A hívő ember is küzd, de már nincs benne görcs, félelem, mert tudja, már minden az övé, ingyen, a Jézus Krisztusban. Dávid is vallotta, boldog az ilyen ember (6-8). Boldogtalan a ma embere, mert csak a saját erejében bízik, és lehetnek ugyan látványos és nagy győzelmei, de a következő pillanatban már ki is folyik a kezéből a dicsőség, mint a víz? Mi marad utána? Boldog az olyan ember és nép, aki az Úrban bízik (Zsoltárok 89,16).

Nincs különbség (22). Isten tökéletes igazsága szerint mindenki vétkezett és nélkülözi az Isten dicsőségét (23). Valóban, a legszentebbnek tűnő élet is, közelebbről vizsgálva már nem ragyog, hanem fakul és foszlik. Isten dicsőségének „nagyítója” mindent lát, kimutat. Isten azonban nemcsak igazságos, hanem kegyelmes is: Jézus Krisztusra tekint, az egyetlen tökéletes „engesztelő áldozatra” (25): az Ő „érdemét” nekünk tulajdonítja, így értékeli életünket (24). Micsoda kegyelem: - a bűnöket elengedte (25), - türelmet tanúsított irántunk az Úr (26); - mégpedig nemcsak a zsidók, hanem a „népek” iránt is (26-29), - úgy, hogy közben az Ő törvénye, rendje érvényben maradt (30-31). Dicsekedni tehát nincs okunk, de az Urat dicsérve örülni, hálát adni, megbékülni nagyon is (27). Az újjászületett ember ebben az örömben él, türelemmel elengedi a másik vétkét, mert az övét is elengedte az Úr (Máté 18,21-35).*

Ezsdrás 4,17-24

263. dicséret

* Ehelyett mindenhol, Isten népének szent gyülekezetében is elengedés helyett „listázás”, türelem helyett indulat terhel bennünket, a nagyobb galádságokat nem is említve. Rászorulunk a kegyelemre, és újonnan kell születnünk (János 3,7).

Micsoda méltóság: Isten ránk, az Ő népére bízta üzenetét, az örömhírt (1-2). Ahogy akkori népe között, úgy mai népe között is sokan visszaélnek ezzel a csodálatos feladattal: elfelejtik, hogy kegyelem alatt állnak, és semmivel sem különbek azoknál, akik felé szólják az Igét. Sőt, Isten népének tagjain látszik igazán, hogy milyen gyarló, hazug, ámító az egyes ember; - a békesség útját nem ismeri, és az Úrra hivatkozva sem roppantja össze életét az Isten félelme (9-18). Igen, nincs visszataszítóbb annál, mint amikor a letagadhatatlan emberi gyarlóság bármiféle kegyesség álruhájában taglóz le bennünket. Milyen hatalmas az Úr kegyelme és ereje, hogy ennek ellenére hűséges az Ő népéhez, és ma is hat az általunk hirdetett és képviselt Ige, a krisztusi örömhír (3). Ne keressünk kifogásokat, hiszen Isten szava mindig igaz, ha megítél is (4-8). Őelőtte csak leborulhatunk, elnémulhatunk: az egész világ, benne az Ő népe, mi is (19-20). Azok igazán az Úréi, akik tényleg elnémulnak: itt kezdődik a megtérés. Elnémulni, összetörni. Igét hirdetni csak ezután lehet igazán. Addig csak magunkat szajkózzuk, krisztusozva is.

Ezsdrás 4,1-16

161. dicséret

Az apostol valójában arról szól, hogy jogos az Isten haragja minden emberen, a zsidókon és a nem zsidókon egyaránt, hiszen mindegyik ismeri az Isten akaratát, és mindegyiknek bűne, ha nem cselekszi azt. De nagyobb a bűne és a felelőssége azoknak, akiknek az Úr konkrétan kijelentette szabadító akaratát, szeretetével magához vonta őket, és azok mégsem Isten akaratát, hanem a saját gyarló akaratukat teljesítik. Ma is pontosan ez a baj Isten népével. Megkülönböztetjük magunkat a „pogány” világtól, de valójában különbözünk attól? Olyan „mesterien” kidolgoztuk, hogyan lehet Istenre, az Úrra, Jézus Krisztusra, Igékre hivatkozva, képmutató módon, csakis önmagunk dicsőségét, vágyait, akaratát „kielégíteni”. Nem teszünk semmi mást, csak amit a világ. Nagyobb annak az ítélete, akinek a „pogányok” világosságává kellene lennie, ehelyett miattuk (miattunk) káromolják az Úr nevét azok között (24). Istennel dicsekedni, és közben istentelenül viselkedni: ez Isten népének legnagyobb nyomorúsága (17-23). Isten akaratát cselekedni kell (Máté 7,21).* 

Ezsdrás 3,8-13

125. zsoltár

* A magyarázat kiegészítése:

- Az egyetemes erkölcsi törvényt ismerik, és lelkiismeretükkel megragadják a pogányok, vagyis akik nem zsidónak születtek.

- A zsidóknak azonban az erkölcsi törvényt kijelentette az Isten, vagyis ők konkrétan megfogalmazva kapták Isten akaratát a törvényben.

- Ővelük szabadító szövetséget kötött az Úr, ennek látható jelét adta nekik; - azért hogy általuk nyerjen áldást a föld minden nemzetsége (23; 1Mózes 12,3).

- Nekik több adatott, ezért többet is kér számon rajtuk az Úr.

- Ők ismerik Isten akaratát és mégsem cselekszik: hanem lopnak, paráználkodnak, bálványokat imádnak.

- Istennel dicsekszenek, és minden cselekedetükkel meggyalázzák az Istent. Képmutatók. Külsőleg a testükön hordozzák az Isten szabadító szeretetének jegyét, és mégis távol vannak Őtőle, visszaélnek azzal.

Elveszni, ítéletre jutni. Nem merjük végiggondolni ezeket a kifejezéseket.* Az élő Isten nélkül már e-világban elveszett, ítéletes, halott állapotunkat éljük: ezt az igazságot a mindennapokban úgy fejezzük ki, hogy „pokollá tesszük egymás életét”; - márpedig azzá tesszük. Keveseket izgat igazán az ítélet. Kegyelmi állapot, ha valaki legalább összerezzen a hallatán, de aki összerezzen, az megtalálja a megmenekülés útját is, mint Isten gyermeke. Az Úr tökéletes rendjét, az emberi élet kiteljesedését szolgáló igazságát, a zsidók és a pogányok egyaránt megismerhették, a konkrét, vagy az általános kijelentés szerint (14-15).** De nem az isteni rend és törvény ismerői, hanem annak cselekvői, megtartói kedvesek Isten előtt (11-13). Vigyázzunk, ez a cselekvés úgy érvényes, ahogy azt a mi Urunk kijelentette a Hegyi beszédben, vagyis a gondolt bűn már cselekedett bűn, mint ahogy alkalomadtán az is lesz (16). Ki állhat meg? Az, akit Isten, Jézus Krisztus evangéliuma szerint ítél meg, azaz ingyen kegyelemből felment (16).

Ezsdrás 3,1-7

134. zsoltár

* Pedig nemcsak a mai igeszakaszban, hanem sok meghatározó helyen figyelmeztet ezekre az Úr. Arról nem is beszélve, hogy noha teológiai értelemben evilági példákkal nem lehet kifejezni az elveszett állapot rettenetét, bizony az már ebben a világban elkezdődik.

** Az Úr tökéletes rendjét, az emberi élet kiteljesedését szolgáló igazságát, a zsidók és a pogányok egyaránt megismerhették, a konkrét, vagy az általános kijelentés szerint (14-15): - a kijelentett és a szentlélek által megnyitott értelem és szív által befogadott isteni törvény, - vagy a világ alkotmányában megjelenített és lelkiismeret által megragadott törvény szerint (1,19-21).

Egy mutatóujj: ő volt, ő a rossz; - aztán szinte hozzágondoljuk: én meg a jó vagyok. Primitív séma, de ma is így gondolkodunk, hívő emberként is. Már az édenkertben így kezdődött: egymásra hárítjuk a felelősséget (1Mózes 3,12-13). Minden vita, feszültség, zsarolás, harc és háború forrása ez. Az apostol visszautal az előző fejezet végén olvasható bűnkatalógusra (29-31).* Isten Igéje leleplez, és Szentlelke által odavezet a golgotai kereszthez. Őrá „mutogathatunk”: Ő nem mutogat vissza, Ő elhordozta önigazoltságunkat, minden gőgünket és halálosan gonosz romlottságunkat. Mi nem ítélkezhetünk, de van ítélet, mert van bűn (4-10). Jézus Krisztus elhordozta a büntetést. Minden kegyelem, Őbenne. Vagyis Őnélküle nincs mentségünk, mert magunk is ugyanazt tesszük, amit azok, akikre éppen mutogatunk. Ez nem azt jelenti, hogy nincs szükség törvényre, tetten érhető bűnök megbüntetésére, hiszen rend nélkül összedőlne a világ. Valójában azonban a bíró semmivel sem különb az elítéltnél. Minden kegyelem. Ez a drága véren szerzett, ingyen kegyelem képes megváltoztatni; - megtérésre hív (4).

Ezsdrás 2,36-70

487. dicséret

* Érdemes ezt a bűnkatalógust egyenként újra átgondolni, hiszen minden ember a másikra mutogat. Ez egyetemes emberi nyomorúság (1-4).

Ne csodálkozzunk Isten haragján. Nézzünk csak szét a világban, saját életünkben, vizsgáljuk meg önmagunkat. Az Ő haragja jogos. Mindenhol gonoszságot tapasztalunk, különösképpen, ha érdekütközés, vagy baj történik. Isten Igéjének igazságát a tapasztalataink igazolják. Jogos ez a harag. Ennek a haragnak oka az ember hitetlensége és ebből következő gonoszsága, amely elhomályosítja Isten igazságát (18). Az ember gonoszságát kimerítő bűnkatalógus tárja elénk (29-31). Az ember gonoszságának tetten érhető megnyilvánulása egész életének hiábavalósága, amit pótcselekvésekkel „üt el” magától: Isten dicsőségét teremtményekre cseréli fel, és az erkölcsi ítéletre képtelen gondolkodás hatalmasodik el rajta, ahol már-már a normalitás lesz abnormálissá. A legnagyobb baj az, hogy a világot nem nyomasztja Isten haragja! Viszont kegyelem alatt vagy, ha terhel Isten jogos haragjának súlya. Az Ő haragja pedig valójában kegyelem, ami „megálljt” parancsol a gonosznak!* 

Ezsdrás 2,1-35

305. dicséret

* Kiegészítések a magyarázathoz:

- Kezdetben „az ember szabadon, öntudatosan, felelősen Isten ellen döntött” (Ravasz László).

- Ezzel kiesett az Isten kegyelméből, mint a madár a fészekből, és az Úr haragja alá került.

- Innen csak a választottak szabadulhatnak meg.

- Az ember, az Úr kiválasztó kegyelme nélkül elveszett, mert a hit, amely megragadja a kegyelmet, és amelynek következménye az engedelmes, Isten akarata szerinti élet: az mindenestül ajándék. Vagyis a hit kegyelem.

- Akik nem ismerték meg az Urat, pedig Ő nyilvánvalóvá tette magát, azoknak nincs mentségük.

- Innentől kezdve Isten szuverén döntésén múlik minden.

- Megismerhették volna, de nem ismerték meg, mert elhomályosodott az értelmük (19-20).

- Ez a Római levél egyik nagy titka, amely végigvonul a teológián: kiválasztás és felelősség dinamikája.

Ez a levél valóságos örömhír. Az evangélium legtömörebb megfogalmazása, mindjárt itt a levél kezdetén olvasható. Isten szent Fiáról szól az evangélium, aki test szerint Dávid utóda, de a Szentlélek szerint a halálból való feltámadása által Isten hatalmas Fiának bizonyult. Az ember legnagyobb problémája a bűn zsoldja (Róma 6,23), vagyis a halál. Ezért a legnagyobb örömhír, hogy a mi Urunk legyőzte a halált (3-4). Ezt a valóságos örömhírt Isten választottai tapasztalhatják meg. Isten kiválasztó kegyelme titok, de bizonyosság az övéi számára (16-17). Isten kiválasztotta a római gyülekezetet is a hitre és az engedelmességre. Isten minden népből kiválasztotta az övéit, zsidókat és görögöket egyaránt, az üdvösségre (16-17). Bizonyosságunk van arra nézve, hogy kiválasztott minket is (6). Ezért mi mindenkinek adósai vagyunk az evangéliummal (14).

Ezsdrás 1

65. zsoltár

* A teljes magyarázat:

Ez a levél valóságos örömhír, mert nem az ember ideig tartó vigasságán, örömkísérletein alapul, hanem az evangéliumból fakadó örömön, amely minden körülmények között velünk van, körülvesz bennünket; sőt túlmutat ezen a földi életen.

– 1. A valóságos öröm meghatározása, az evangélium legtömörebb megfogalmazása, mindjárt itt a levél kezdetén, miszerint Isten szent Fiáról szól ez az evangélium, aki test szerint Dávid utóda, de a Szentlélek szerint a halálból való feltámadása által Isten hatalmas Fiának bizonyult. Az ember legnagyobb problémája a bűn zsoldja (Róma 6,23), vagyis a halál. Ezért a legnagyobb örömhír, hogy a mi Urunk legyőzte a halált (3-4).

– 2. A valóságos öröm megtapasztalása: Ezt a valóságos örömhírt Isten választottai tapasztalhatják meg. Isten kiválasztó kegyelme titok, de bizonyosság az övéi számára. Isten kiválasztotta a római gyülekezetet is a hitre és az engedelmességre; - tehát az Úr Jézus Krisztusba vetett hitre, és a gyümölcsöző életre egyaránt. Isten minden népből kiválasztotta az övéit, zsidókat és görögöket egyaránt, az üdvösségre (16-17). Bizonyosságunk van arra nézve, hogy kiválasztott minket is, a hitre és az engedelmességre, mint Isten szeretteit és szentjeit (6). Ez a mi valóságos örömünk forrása, semmi más. De ez az öröm nem tesz elbizakodottá, hiszen mindez kegyelem, aminek pecsétje a hit, és amivel soha nem élhetünk vissza, hanem inkább mindenkire csak reménységgel tekinthetünk (17).

– 3. A valóságos öröm szolgálata: Ezért mi mindenkinek adósai vagyunk az evangéliummal (14). A többi pedig az Úr dolga, aki mindent szépen intéz. Ezért az apostol szeretne mielőbb eljutni Rómába, hogy ezt a valóságos örömhírt személyesen is hirdethesse a gyülekezetnek. Először azonban a korinthusiak adományát Jeruzsálembe viszi, és utána tervezi római útját. A levél ekkor íródhatott, Kr. u. 56 körül (8-15). Isten nemcsak a hitre és az engedelmességre választ ki bennünket, hanem minősített időkben, konkrét szolgálatra is: - akkor apostolságra, amely egy adott üdvtörténeti időhöz kapcsolódott, - ma pedig a magunk helyén, az Őtőle kapott kegyelmi ajándékok sokféleségében hirdethetjük és élhetjük az evangéliumot, de soha nem a saját elgondolásunk, hanem csakis a szent iratok alapján, hívhatunk minden népet Jézus Krisztushoz (1-2; 5).

Ahol a vezető hitetlen, ott a nép is egyre hűtlenebb lesz: eltávolodik az Úrtól, egyre utálatosabb és tisztátalanabb szokásokat tanul el (14), amely „jóléti nyomorúságot”, vagy szegénységben megmutatkozó nyomorúságokat szül. Az istentelenségre azonban nemcsak a tisztátalanság jellemző, hanem a határtalan önzés és gőg is. Nincs alázat, Isten előtti helyes önismeret. Ezért Cidkijjá (Kr. e. 597-586) még a babilóniai királyt is megtámadta (13). Ma is tapasztalunk hasonlót: megvadult mindenki, hívők és hitetlenek, gazdagok és szegények, fiatalok és idősek, egészségesek és betegek egyaránt. Azt mondhatnánk, hogy ez a bűn természete, amelynek a vége ténylegesen nagy nyomorúság, fogság és pusztulás (17-21): „...nem volt mentség” (16). Itt Isten jogos haragja megállíthatatlanná lett. Beteljesedett Jeremiás Igéje (21). A legszomorúbb azonban az, hogy Isten népe is keménynyakú és makacs; - sajnos nemcsak a hitetlenségben, hanem a hitben is (13). Áldott legyen az Isten, hogy Jézus Krisztusban mégis van mentség, és végezetül mégsem a jogos harag, hanem az üdvözítő kegyelem ígérete teljesedett be. Ennek az örömhírnek előlegezése Círus, perzsa király szabadító rendelete, aki hatalmát irgalomra használta, mint Isten eszköze (22-23).

3János

42. zsoltár

* A teljes magyarázat:

- Kortörténet: Jósiás halála után (Kr. e. 609) fokozatosan nőtt a Babiloni Birodalom befolyása, ezért Jósiás két fia, Jóáház (Kr. e. 609) és Jójákim (Kr. e. 609-598) már az új nagy birodalom árnyékában uralkodtak, kiszolgáltatva és mégis hitetlenül. Ugyanez volt jellemző Jósiás unokáira, Júda utolsó királyaira, Jójákinra (Kr. e. 598-597) és Cidkijára (Kr. e. 597-586).

- Lám a kiszolgáltatottság, nyomorúság és a hitetlenség gyakran jár együtt. Tehát nem feltétlenül az történik, hogy a nyomorúságban az ember, vagy egy nép igazán keresni kezdi az élő Istent. Sokszor, mint itt is, az ellenkezője tapasztalható: a nyomorúság csak fokozza a hitetlenséget és az eltévelyedést. Ne felejtsük el, hogy a nyomorúság nem feltétlenül jelent szegénységet; - jólétben is hatalmas nyomorúságokat élhet meg az ember.

- Az utolsó júdai király, Cidkijjá is azt tette, amit rossznak tart Istene, az Úr (11-12). Nem hallgatott az Úr szavára, az élő Isten féltő szeretettel teli, figyelmeztető Igéjére; nem hallgatott sem Jeremiás prófétára (12), sem másokra (15-16).

- Ahol pedig a vezető ilyen hitetlen, ott a nép is egyre hűtlenebb lesz: eltávolodik az Úrtól, egyre utálatosabb és tisztátalanabb szokásokat tanul el (14), amely jóléti nyomorúságot, vagy szegénységben megmutatkozó nyomorúságokat szül.

- Az istentelenségre azonban nemcsak a tisztátalanság jellemző, hanem a határtalan önzés és gőg is. Nincs alázat, Isten előtti helyes önismeret. Ezért Cidkijjá még a babilóniai királyt is megtámadta (13). Ma is tapasztalunk hasonlót: megvadult mindenki, hívők és hitetlenek, gazdagok és szegények, fiatalok és idősek, egészségesek és betegek egyaránt.

- Azt mondhatnánk, hogy ez a bűn természete, amelynek a vége ténylegesen nagy nyomorúság, fogság és pusztulás (17-21). Ennek az állapotnak pontos megfogalmazása így hangzik: „...nem volt mentség” (16). Itt Isten jogos haragja megállíthatatlanná lett, hogy beteljesedjék az Úrnak Jeremiás által mondott Igéje (21).

- A legszomorúbb azonban az, hogy Isten népe is keménynyakú és makacs; - sajnos nemcsak a hitetlenségben, hanem a hitben is (13).

- Áldott legyen az Isten, hogy Jézus Krisztusban mégis van mentség, és végezetül mégsem a jogos harag, hanem az üdvözítő kegyelem ígérete teljesedett be. Ennek az örömhírnek előlegezése Círus, perzsa király szabadító rendelete, aki hatalmát irgalomra használta, mint Isten eszköze (22-23).

- Egy fejezetben hatalmas ívet tesz meg a krónikás, a fogság kezdetétől egészen a szabadulás evangéliumáig (Kr. e. 609-532).

A kortörténet ismerete elengedhetetlen. A megerősödő Babilónia megtámadta Asszíriát. Nékó egyiptomi fáraó a szorongatott asszírok segítségére sietett. Jósiás viszont azt remélte, hogy Babilónia segítségével, saját uralma alatt újraegyesítheti Júdát és Izraelt. Ezért Jósiás feltartóztatta az egyiptomiakat, és csatát vállat a fáraóval, de ebben a megiddói csatában, Kr. e. 609-ben életét vesztette. Röviddel ezután Asszíria végleg elbukott, az egyiptomiak visszavonultak, és Jósiás fia, Jóáház után Jójákim, akit Nékó fáraó vazallusként helyezett Júda trónjára, kénytelen volt behódolni Babilóniának, az utána következő királyokkal Jójákinnal és Cidkijjával együtt. A nagyhatalmi játszmák körüli legyeskedés Isten népe számára csakis bukást jelenthet. Nekünk van megváltó Urunk, akiben bízhatunk!

2János

229. dicséret

Lám, Nékó fáraó is az „istenre” hivatkozik, nyilván a saját istenére, aki hadakozásba küldte, és aki ebben a harcban vele van, tehát ne merjen senki ellene fordulni (21). Ugyanakkor a szövegből kiderül, hogy most tényleg az élő Isten szólt Nékó fáraón keresztül, és intette Jósiás királyt, hogy ne avatkozzon a nagyhatalmi játszmákba; - nemcsak azért, mert Istennek, a hűtlen népe felett kimondott ítéletét nem tudja megakadályozni; - hanem azért se, mert Isten népének soha nem az a feladata, hogy gyarló játszmákban részt vegyen (22). Az Ő népe lehet hitvallóan bátor szenvedője ezeknek a játszmáknak, de soha nem lehet aktív okoskodója, vagy taktikázója azoknak. Istenre hivatkozni: - nagy alázatot, óvatosságot, imádságot, Szentlelket igényel; - Őrá hallgatni ugyancsak. Egyébként siratódalt érdemlő, halálos veszedelembe kerülünk (23-25), még akkor is, ha életünk sok eleme áldott volt, mint Jósiás királynak (26-27).**

Efezus 6,10-24

471. dicséret

* A kortörténeti háttérről holnap szólunk.

** Jósiás hű volt az Úrhoz, harcolt az Úr tiszteletének tisztaságáért. Bölcs és tetterős király volt, aki az északi testvérország területét és népét is egyesíteni akarta Júdával, a maga vezetése alatt. Ezt az Úrba vetett hit által akarta elérni. Népébe lelket öntött a szövetség megújításával és a páska újraünneplésével. Jósiás király mégis áldozatul esett, mert az ítéletet feltartóztatni többé nem lehetett: bár hitben járt, ám a végén tévedett. Hisszük, hogy ennek ellenére Jósiás király az Úr gyermeke volt.

Jósiás király is helyreállította az istentiszteletet, mindenben az előírások szerint, akárcsak Ezékiás király (16). Ő is szép rendben szolgálatba állította a papokat és a lévitákat, buzdítva őket az Úr házának szolgálatára (1-7). Ő is, mint Ezékiás, a vezető embereivel együtt ajándékokat ajánlott fel az ünnepléshez (7-9).* Ez is egyedülálló páskaünnep volt (18), de azért, mert nem az öröm, hanem a szomorúság hatotta át. A szabadítás ünnepe az ítélet előjelévé lesz? Valóban, már semmiféle emberi buzgósággal nem lehetett megállítani az Isten ítéletét. Annyira megromlott Isten népe, hogy az Úr jogos haragja elkerülhetetlenné lett. Lesz ítélet a halálunk után (Zsidókhoz írt levél 9,27), de bűneink ítéletét már ebben a világban is megtapasztaljuk. Isten népe nem élhet vissza az Úr szabadító irgalmával. Urunk, köszönjük, hogy jogos ítéletedet Jézus Krisztus elhordozta: miattunk, érettünk, helyettünk. Választott népedet pedig senki és semmi nem szakíthatja el megváltó szeretetedtől (Róma 8,38). Ez a bizonyosság azonban gyümölcsöt terem.

Efezus 6,5-9

123. zsoltár

* Ez a páskaünnep mégis más volt, mint a többi. Ezékiás király páskaünnepéről feljegyezték, hogy nem volt ahhoz fogható örömünnep Isten népe között, Salamon király óta (30,26). Jósiás páskaünnepén azonban elmaradt az öröm.

Jósiás király összegyűjtötte Júda teljes népét, apraját és nagyját, mindenkit. Ekkor maga a király olvasta fel a szövetség könyvének minden szavát (29-30). Tehát az ország vezetője az, aki mindenkivel megismertette az Úr minden Igéjét. A király így lett az Úr eszköze, igazi vezető. Miután a hosszú ideje eltévelyedett nép megismerte az Úr szavát, megfogadták, hogy teljes szívvel és lélekkel teljesítik az Úr rendelkezéseit (31-32). Ezzel együtt minden idegen istent, utálatos bálványt eltávolítottak maguk körül (33). Ma is tudjuk: utálatos mindenféle „bálvány”, amely utálatossá teszi azokat, aki leborulnak ezek előtt. Érdemi változás csak akkor remélhető, ha mindenki belecsömörlik a sok halálosan undorító utálatosságba, és belátja, hogy az Úr Igéje számunkra életmentő törvény, korda, megtartó függőhíd, az Úr örökkévaló rendjét munkáló rendelkezés, amiben kiteljesedhet az emberi élet. Áldott legyen a nagy király, az Úr Jézus Krisztus, aki könyörült rajtunk, és kivette életünkből a sok utálatosságot, hogy Őt követve végre szabadon éljünk. Imádkozzunk megtérésért!

Efezus 6,1-4

167. dicséret

Az Úr kegyelme láthatóan mindig abban mutatkozik meg, hogy akit ez a kegyelem megragadott, az fogékony az Úr Igéjére, engedelmesen ahhoz igazodik, és bűnbánó alázattal meghajol az Úr előtt. Egy idősebb barátom mutatta: - Nézd azt a hatalmas, felfelé törő tuját, egykor olyan voltam. - Ma pedig ilyen vagyok, - bökött a mellette álló, pici, szépen megnyírt, lefelé csüngő ágú fára. Isten Igéje az alázatos hűségeseknek áldás, a gőgös hűtleneknek veszedelem. Egyszerű képlet? Legfeljebb annak tűnik, ám belátni, megélni kegyelmi állapot. A templom javítása és megtisztítása közben Jósiás király munkatársai megtalálták az eredeti törvénykönyvet, talán Mózes ötödik könyvének tekercseit (14-18). Ezt elvitték a királynak és felolvastak belőle: aki meghallgatta az Úr Igéjét, megszaggatta ruháit és bűnbánó szívvel kérdezte, hogy mit jelent ez rá és népére nézve (19-21). Hulda prófétanő megmagyarázta az Úr törvényét: A hűtleneknek a törvény veszedelmet és átkot jelent (22-25), de akik megrendülten, sírva megalázzák magukat az Úr Igéje előtt, azok kegyelmet nyernek. Jósisás király ezt tette, ezért békességgel kerülhetett sírjába (26-28). Jézus Krisztusban tudjuk, hogy az Úr kegyelme ennél sokkal többet ajándékoz nekünk.

Efezus 5,21-33

495. dicséret

Megütközve olvasom, ezt mondjuk magunkról: Keresztyén Európa nem létezik, nincs mit védeni. Indulatom egy pillanatra a hatalmába kerít, és határozottan tiltakozik: Vagyunk, itt vagyunk, és nem engedjük el Jézus Krisztus ügyét! Aztán marad az imádság, de az elég. Urunk, adj Jósiás lelkületű embert nekünk, aki bátran képviseli végre a te ügyedet, aki nem tisztogat, de megtisztítja és „kijavítja” az Úr templomát, és akinek igaz, szentlelkes buzgósága magával ragadja a te népedet is, mind egy szálig. Itt nem megújulásról van szó, hanem sokkal fontosabbról: nyílt, hitvallásos, cselekvő hűségről, egy olyan korban, amikor az Isten népe is megzavarodott (12-13). Most érvényes, szó szerint az intés: „…ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával…” (Róma 12,2). Minden nemzedéknek szüksége van megújulásra, de vannak olyan minősített idők, amikor valóságos megtérés kell, és Jézus Krisztusra építve kell Őt élni és hirdetni. Az pedig lehetetlen, hogy a feltámadott Krisztus-testéről, az Ő győztes ügyéről mi bármi rosszat is mondjunk. Ámon király után (Kr. e. 642-641) Jósiás (Kr. e. 640-609) ezzel a hittel és bátorsággal szolgált.

Efezus 5,18-20

196. dicséret

Más a világi történetírás értékelése, és más a bibliai értékelés. Ez Manassé király esetében szembetűnő (Kr. e. 687-643), hiszen ezt a királyt, egészen a nagy nyomorúságában történt megtéréséig (11-13) úgy értékeli az Ige, mint istentelen uralkodót (1-10). Ezzel szemben a világi történetírás csupa jót ír Manassé királyról.* „Manassé, az apjával, Ezékiással ellentétben, hű vazallusa volt az asszír királynak, így viszonylagos függetlenségben tudta kormányozni országát, ezért stabil gazdaságot és külpolitikát hozott létre Júdában.” Bizony ég és föld az Úr gondolatai és az emberi gondolkodás közötti különbség (Ézsaiás 55,8). Ne tévesszen meg bennünket a világ értékelése. Merjük hinni: valódi, üdvösséges megújulás, kiteljesedett élet, csak az élő Isten előtt leborulva adatik.** Ezt látjuk Manassé király megtérése után, hiszen ekkor alapjaiban változott meg minden: ez volt a „stabilizálódás” valódi oka (14-17). Merjük hinni: az Úrnak mindig igaza van, Ő maradandó jót akar övéinek! Ezen a hitvalló bátorságon múlik a jövőnk. Ez a bátorság pedig kegyelem. Könyörülj, Urunk!

Efezus 5,16-17

371. dicséret

* Mert mit is mond a világi történetírás Manassé királyról? „Ezékiás Kr. e. 701-ben fellázadt az akkori Közel-Keleten abszolút hatalomnak számító Asszír Birodalom ellen, amely háborúhoz vezetett. Hamarosan komoly esély mutatkozott rá, hogy Júda ugyanarra a sorsra jut, amelyre Kr. e. 721-ben Izrael, vagyis, hogy elpusztul. A főváros, Jeruzsálem, valamint a környező régió, Benjámin területe túlélte a háborút. Júdának saját erőforrásból kellett végrehajtania az ország helyreállítását. A fellendülés Ezékiás uralkodásának végén már elkezdődött, és végül fia, Manassé regnálása alatt teljesedett ki és fejeződött be. Viszonylag rövid idő alatt valamennyi déli települést és tartományt felújítottak és újraépítettek. A felújítások eredményeképp Jeruzsálem területe is megnövekedett: a Dávid király idején ismert városéhoz képest (Kr. e. 1040–970) majdnem tízszeresére nőtt. Demográfiai robbanás is történt, mert amikor Kr. e. 721-ben Asszíria megsemmisítette Izraelt, a túlélők Júdába menekültek. Manassé, az apjával ellentétben, uralkodása alatt hű vazallusa volt az asszír királynak, így viszonylagos függetlenségben tudta kormányozni országát. A történészi értékelés szerint stabil gazdaságot és külpolitikát hozott létre Júdában.”

** A kérdés ezek után csupán az, ma is, hogy van-e merszünk az Ige, az Úr értékelését elfogadni, és mindenben ahhoz igazodni?

A romlás útja. – Manassé király (Kr. e. 687-643) Ezékiás fia volt. Egy hívő „királynak” is lehet istentelen fia, aki mindent szétrombolt, amit az apja felépített; sőt, aki a romlás legmélyebb bugyraiba jutott (6). – Az idegen istentisztelet újbóli bevezetése, a legszentebb helyen (7), taktikázó politikai érdekeket szolgált, jelezve „megbízhatóságát” az asszírok felé. Aki nem az Úrban bízik, az „taktikázik”. Manassé azoknak kedvezett, akik az életükre törtek. Hűtlen az, aki az „idegent” jobban szereti, mint a sajátjait. Jézus Krisztus szeretete megváltó, de soha nem ostoba szeretet. – Manassé gonoszsága az egész népet hűtlenségbe taszította (9-10). A vezető felelőssége ez: merre vezeti népét?

Efezus 5,1-15

467. dicséret

„Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad.”(Jakab 4,6; Példabeszédek 3,34) – 1. Ezékiás király (Kr. e. 716-687) megtapasztalta mindezt. Halálos betegségében, majd kevélységében megalázta magát és meggyógyult (24). – 2. Tehát az Úr ebben a világban is adhatja a boldog tapasztalatot, a magát megalázó, hívő ember evilági, látható győzelmét. De elsősorban mégse ebben a világban várjuk e gyönyörűséges ígéret beteljesedését. A hívő ember tapasztalata ugyanis az, hogy az alázatost eltapossák, semmibe veszik és lenézik. Mégis, a krisztusi ember mindvégig (Jelenések 2,10) szelíd és alázatos marad (Máté 11,26), nem itt várva a „felmagasztaltatást”. – 3. Ne felejtsük el, a mi Urunk, Jézus Krisztus a mennyei dicsőségből alázta meg magát érettünk, ennek eredménye pedig nem „siker” lett, hanem kereszthalál. Isten azonban felmagasztalta Őt (Filippi 2,6-11), ahogy felmagasztalja övéit is.

Efezus 4,17-32

489. dicséret

* A teljes magyarázat:

„Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad.”(Jakab 4,6; Példabeszédek 3,34)

– 1. Ezékiás király (Kr. e. 716-687) megtapasztalta mindezt. Halálos betegségében megalázta magát és meggyógyult (24). Amikor megkísértette a felfuvalkodottság (31; 2Királyok 20,1-től), de aztán megalázta magát, mégpedig egész népével együtt, akkor könyörült rajta az Úr, továbbra is megsegítette, mert minden sikerült neki, amit csak tett (27-30). Ezékiás király életében voltak hullámvölgyek is, de összességében, és ez a lényeg (!), életének igei értékelése az, hogy ez a király mindenben az Úr kegyelme alatt állt (32-35); ma így mondanánk, az Úr Jézus Krisztusban élt.

– 2. Tehát az Úr ebben a világban is adhatja a boldog tapasztalatot, a magát megalázó, hívő ember evilági, látható győzelmét, ahogy mindezt Ezékiás király is megtapasztalta. De elsősorban mégse ebben a világban várjuk ennek a gyönyörűséges ígéretnek beteljesedését. A hívő ember tapasztalata ugyanis az, hogy az alázatost eltapossák, semmibe veszik és lenézik. Mégis, a krisztusi ember, az Úrban van, ezért továbbra is, mindvégig (Jelenések 2,10) szelíd és alázatos marad (Máté 11,26), nem itt várva a „felmagasztaltatást”. A krisztusi embernek bizonyosságában nyugalma van, és ha néha el is öntené őt az emberi indulat, a sok méltatlanság láttán, soha nem lesz rajta úrrá az indulat, hanem csak a Jézus Krisztus békessége.

– 3. Ne felejtsük el, a mi Urunk, Jézus Krisztus a mennyei dicsőségből alázta meg magát érettünk, ennek eredménye pedig nem „siker” lett, hanem kereszthalál. Isten azonban felmagasztalta Őt (Filippi 2,6-11), ahogy felmagasztalja övéit is.

Isten népének hitvallása. – 1. Isten népe nem rettent meg az „idegen” népek fenyegetésétől, noha Szanhérib, asszír király, a maga erejével dicsekedve gyalázta haderejüket, Istenüket, hitüket (9-19). – 2. Isten népe bízott az Úrban, tudva, hogy a leghőzöngőbb dicsekvő is „elvirágzó” emberi erővel kérkedik, velük pedig az élő Isten örök, irgalmas ereje van. Isten népének vezetője, szívhez szólóan, ugyancsak az Úr segítségével bíztatja saját népet. Milyen jó látni, hogy Isten népe egy emberként, az Úrtól várja a győzelmet. Nincs közöttük egy áruló sem, aki a saját hitét eldobva, kedvezne az „idegeneknek” (6-8). – 3. Isten népe mindent megtett azért, hogy felkészüljön az ostromra. Ezékiás király betömette a külső forrásokat, kijavította a főváros falait és őrtornyait, új külső védfalat építtetett, rendezte hadseregét. Isten népe mindent megtesz, miközben mindent az Úrtól vár, kétes szövetségekbe pedig nem bonyolódik. – Szanhérib, asszír király hadjárata Jeruzsálem ellen, Kr. e. 701-ben történt, de ma is „nagyot szól”. Azt hirdeti ugyanis, hogy az élő Istenbe vetett hit hatalma segíthetne rajtunk, és az egész világon. Ő az, aki Jézus Krisztusban mindenkit megváltott életre hív (János 3,16).

Efezus 4,1-16

463. dicséret