Valaki nagyon megbántotta, megrágalmazta az apostolt. Pál igen megküzdött ezzel a helyzettel, és küzdött a megbocsátásért is. A megbocsátás első lépése, hogy amikor „szomorítanak” bennünket, vagy akár megrágalmaznak; akkor jusson eszünkbe: „Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a gonoszság lelkei ellen, amelyek a magasságban vannak…” (Efezus 6,12). Mindig úgy tekintsünk ellenségünkre, hogy lényegében nem vele van dolgunk, hanem a gonosszal, és annak seregével, akiknek célja az, hogy mindent „szétdobáljanak”. Ez természetesen nem mentesít senkit sem, ha bajkeverővé, és így a gonosz eszközévé lesz. Hiszen az ember nagy nyomorúsága éppen az, hogy enged a gonosz hatalmának; - ahelyett, hogy leborulna Isten hatalma előtt. Ez a leborulás azonban kegyelmi állapot, miközben elindulhatunk a megbocsátás útján, hiszen nem vér és test ellen van harcunk. Persze, ha mi szomorítjuk meg a másikat, ha mi leszünk a gonosz hatalmasság eszközei; - azt is vegyük észre. Ennek belátása is kegyelmi állapot.

Énekek 4

128. zsoltár

Nagyon fontos ez a lelkület, a krisztusi öröm indulata: elhatároztam, hogy nem szomorúsággal, hanem örömmel megyek hozzátok. Csak példaként említem, hogy hányszor figyelmeztet engem is erre az indulatra Isten Igéje, amikor elfáradok az egész napos hajszában. Végig tartottam magam, hazaérve pedig figyelmeztet az Úr, nehogy megszomorítsam fáradtságomban azokat, akiket a legjobban szeretek. Ilyenkor van a leginkább szükség arra, hogy elhatározzuk: nem megyünk haza szomorúsággal, sőt megvidámítjuk azokat, akiket a leginkább szeretünk. A krisztusi öröm arra jogosít fel, hogy megszomorodhatunk dolgok miatt, de nem szomoríthatunk meg senkit, mert csakis a másik megvidámítására van „mandátumunk”. Nagy áldás fakad ebből, hiszen, ha a másikat megvidámítjuk, akkor ő is meg fog vidámítani bennünket (2). Tehát itt arról van szó, hogy kölcsönösen vidámítsuk meg egymást, a krisztusi örömmel.*

Énekek 3

45. zsoltár

* Egymás kölcsönös megvidámításában, az Isten eszközei vagyunk; ugyanis a saját erőnkből csak szomorítani tudjuk egymást. Megvidámítani, valóságos, krisztusi örömöt átadni csak az Isten hatalmával lehetséges. Isten eszközei vagyunk, ha egymást örömre hangoljuk. Talán többen ismerik Bródy János dalát, esetleg a dallamát is, amely így hangzik: „Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen, mit tehetnék, áruld el nekem…”. Mit tehetnék érted, hogy a szívedben, minden pótszer nélküli öröm legyen, ez a krisztusi öröm legyen, amely megszomorodik, de sohasem szomorú. Ugye belátjuk, Istentől való küldetés, ha egymást örömre hangoljuk, erre a krisztusi örömre.

Pál nem uralkodott, hanem szolgált (23-24). Nagy baj, ha mi a szolgálat címén is csak uralkodni tudunk. A korinthusiak előtt azonban még egészen új és szokatlan volt a krisztusi ember valósága. A korinthusiakban még erősen munkált a régi ember, vagyis a józan, számító, ravasz és üzérkedő görög mentalitás. Ez nem tudott mit kezdeni az apostol önzetlen és hiteles szeretetével. Ezért a korinthusiak elkezdtek gyanakodni, majd a vádat is megfogalmazták az apostol ellen. A bizalmat egyszerre csak szétrohasztja a gyanakvás. Még nyomorultabb a helyzet, ha ez a gyanakvás kölcsönös, és mindenkit egyaránt mérgez. Pál apostol azonban továbbra is bízik a korinthusiakban.** Miért bízott Pál, azok vádaskodó gyanakvása ellenére, továbbra is a korinthusiakban. Azért, mert Ő valójában a feltámadott Jézus Krisztusban bízott. Ő igent mondott ránk (19-22). Mikor merünk végre mi is igent mondani egymásra, legalább az egyházon belül? Tovább megyek. Ki merhetjük mondani: az Úr Jézus Krisztusba vetett hit legyőz minden gyanakvást, és vállalja a bizalom, akár „halálos” kockázatát is?

Énekek 2

261. dicséret

* Pál nem gyarló emberi szándékait, önmagát megvalósítva járt a korinthusi gyülekezetben, hanem Isten szentségével és tisztaságával (12).

** Nem engedi, hogy őt is megmérgezze a gyanakvás. Bizalmának kifejezését is adja: - „dicsekszik” a gyülekezettel (14); - reményének ad hangot, hogy nem értik és nem magyarázzák félre leveleit, hanem kihallják belőle a féltő, krisztusi szeretetet (13); - sőt, magyarázkodásba is fog, pedig nincs ennél megalázóbb, de mégis, tiszta lelkiismerettel elmagyarázza a korinthusiaknak, hogy ígérete ellenére, miért nem tudott mégsem eljutni hozzájuk (15-22).

Olyan Istenünk van, aki a vigasztalás Istene (3). – 1. Erre a vigasztalásra szükségünk van, mert sokféle nyomorúságban fuldoklik az emberi élet, bárhol lélegzik is ezen a földtekén (4). – 2. Ezt a vigasztalást Jézus Krisztusban kapjuk, aki feltámadott a halálból. Csak Őbenne van vigasztalás. Őrajta kívül csak „kábítószer” létezik, hogy valahogy egy ideig kibírjuk. – 3. Ez a vigasztalás bőséges, olyannyira, hogy túlmutat a halálon, minden emberi nyomorúságon, és valódi, örök megoldást, azaz üdvösséget ajándékoz nekünk (5-6). Ez a vigasztalás olyan bőséges, hogy túlcsordul rajtunk, másokat is vigasztal (4). – 4. Ez a vigasztalás, minden időben reménységgel ruház fel (7; 10). – 5. Ez a vigasztalás erőt ad ahhoz, hogy ne feledkezzünk bele ennek a világnak nyomorúságába, vagy a saját bajainkba, hanem Jézus Krisztus ügyéért szolgáljunk, ha kell, szenvedjünk (6); - hiszen az Ő követése, ebben a világban a legnagyobb öröm, de mindig konkrét próbatételekkel terhelt (8-11).*

Énekek 1

427. dicséret

* Ezek soha nem terhelnek erőnk felett bennünket (8), de érlelik a hitünket, miközben az e-világi, Krisztusért vállalt konkrét bajokban is megtapasztaljuk az Úr szabadítását; - ahogy erről vall az apostol. Bizony mi magunk is bizonyságot tehetünk hasonlókról (8-11).

Isten név szerint ismer bennünket. Itt elfelejtenek minket. Lehet kegyelmi állapot az is, ha meg sem tanulták a nevünket; mégis, ennek ellenére hűséggel szolgáltunk a magunk helyén. Eljön az ideje annak, amikor megnevezhetők azok, akik önzetlen munkatársai voltak az Úr ügyének. Persze öröm, és jól eső figyelmesség, ha már ebben a világban is elhangzott a köszönet szava. Az apostol figyelmes! Felsorolja mindazok nevét, akik vele vannak Korinthusban, ahonnan ezt a levelet írja, és akik mindig odaadó segítői voltak, hogy együtt szolgálják Jézus Krisztus ügyét (21-23). De nem lesz rossz hangulatunk akkor sem, ha ez a „megemlékezés” itt elmaradt. Az Úr ugyanis nem felejt el bennünket soha (Lukács 10,20). Nekünk a mennyben van polgárjogunk (2Korinthus 5,1). Olyan Urunk van, aki összezúzza a sátánt a lábaink alatt (20). Nem csüggedünk! Köszönet nélkül is örömmel szolgálunk, szívünk utolsó dobbanásáig.* Nemzeti ünnepünkön hálával és reménységgel gondolunk azokra, akik áldozatot hoztak keresztyén hazánk szabadságáért: megnevezettekre és „névtelenekre” egyaránt.

Nehémiás 13

91. zsoltár

* Ne felejtsük el, az is szolgálat, ha valaki visszavonul a nyilvános szolgálattól, amikor ennek eljött az ideje, és átadja helyét a következőknek.

A Római levél végén olvasható személyes üdvözletek arra tanítanak bennünket, hogy milyen a hívő, érett keresztyén gyülekezet. – 1. Kipróbált emberekből áll (10), akikben megbízhatunk, a legbonyolultabb helyzetben sem csalódhatunk. – 2. Akik az Úr ügyéért fáradoznak (12), amely megnyilvánul abban is, hogy fáradoznak egymásért (6), vagyis, akik minden körülmények között egymás mellé állnak (2). – 3. Akik az életveszélyesen nagy bajban sem hagyják magukra testvéreiket, ahogy az apostol is megtapasztalta, voltak olyan testvérei, akik az ő életéért a saját fejüket kockáztatták (3-4). – 4. Akik számára, a Jézus Krisztusban testvéreik mellett, továbbra is kiemelten fontosak a saját vérszerinti rokonaik (11). Urunk, formálj bennünket ilyenekké, mert sajnos alig látszik, hogy ilyenek vagyunk.

Nehémiás 12

248. dicséret

Pál hangsúlyozza, hogy semmi olyanról nem mer beszélni, amit nem Jézus Krisztus tett általa (18). Más népek között az evangélium hirdetése akkor még töretlen ugar volt. Pál erő feletti, életveszélyes (30-33), de felülről megáldott küldetése volt, Isten akaratából, hogy az első szántást elvégezze (14-21). Mi már az Ő munkájába állhattunk, és még sokakéba, akik előttünk jártak. Mégis, az apostol milyen alázattal vall szolgálatáról: Nem én tettem, hanem Jézus Krisztus cselekedett általam. Ez az alázat Jézus Krisztus mai szolgáinak életében is nélkülözhetetlen ajándék, amely az előttük járt szolgákra is hálával tekint. Hozzátéve, hogy ez az alázat naponta könyörög azért, hogy saját cselekvését soha ne keverje össze az Úréval. Pál alázata megmutatkozik terveiben is. Vágyódik Hispániába, megállva Rómában (22-24), ahol majd azt reméli, hogy kissé megpihenhet a testvérek között (32). De előtte még a pogányokból megtért testvérek adományát viszi Macedóniából és Akhájából a jeruzsálemi zsidókeresztyén gyülekezetbe (25-29). Micsoda alázat ez is: egymáshoz szeretni a keresztyénség nagy családjait. Több ez, mint alázat, küldetéses szolgálat, amelynek során az élete sem volt drága. Ez a hitvallásos alázat sokat segíthetne rajtunk.

Nehémiás 11

48. zsoltár

* Hatalmas igeszakasz ez is. Csak egy ragyogó gyöngyszemét csodálhatjuk meg most.

Életmentő az Ige felszólítása: „Fogadjátok be egymást!” Ennek a kérésnek áldott forrása az a tény, hogy Jézus Krisztus által befogadott bennünket az Isten (7). – Ez a kérés a Jézus Krisztusban hívő zsidóknak és nem zsidóknak (pogányoknak) szól. Az apostol, aki soha nem tagadta meg „gyökereit”, ószövetségi Igék sokaságával támasztja alá (Zsoltárok 18,50; Zsoltárok 117,1), hogy Jézus Krisztus, Isten ígéreteinek beteljesedése által, a zsidóknak igazsággá, a pogányoknak kegyelemmé lett (8-12).** Mindkettőn könyörült az Úr, mindkettőjüket befogadta, hogy beteljesedjenek az apostol által is idézett ígéretek: Örüljenek a pogányok, az Isten népével együtt (5Mózes 32,43;), mert Jézus Krisztusban minden nép számára van menekvés (Ézsaiás 11,1-10). – Ez a kérés ma is aktuális, hiszen nem tudjuk befogadni egymást, mi, akiket az Úr befogadott. Van, aki az igazságot, a pontos tant és tökéletes életet követeli. Van, aki ezt rideg, taszító keresztyénségnek tartja, és vallja, hogy Jézus Krisztusban az életöröm is ajándék. Kibékíthetetlen az ellentét a mai „zsidóskodó” és „pogányoskodó” keresztyének között.***

Nehémiás 10

425. dicséret

* Körülöttünk egy átalakuló világ fortyog. Mi, keresztyének pedig még mindig belső csatározások ezernyi módján gyötörjük és gyengítjük egymást.

** A zsidók ugyanis az isteni törvény megtartását, az igazságot követelték (8), szent szigorral; a pogányoknak pedig kegyelemre volt szükségük (9), mert noha megismerhették volna a világ alkotmányából az Urat, nem tették, és életük tobzódott a halálos hiábavalóságban.

*** Ez a különbség írásértelmezésben, kegyességben, életfolytatásban is tetten érhető.

Ez a kérés ma is életmentő, és áldást ajándékozó csodához vezet bennünket (1-6; 13). A reménység Istene, együtt, és nem egymás nélkül, egy szívvel és szájjal dicsőítve, betölt minket Lelke által; így öröm, békesség, bővelkedés, az erőtlen testvérünk szolgálata, a másik javának építése, és mindenekelőtt vigasztalás adatik nekünk (4).

Jézus Krisztusban a hívő ember szabadságot kapott. Ezt a szabadságot a keresztyénség még ma sem dolgozta fel, és a mai napig nem tud azzal örömben és hálaadásban élni (17). Továbbra is leragadtunk a törvényeskedésnél, és a földi élet minden „dolgáról” pontosan meg akarjuk mondani, hogy azt a hívő embernek szabad vagy nem szabad. Ez a lelkület pedig nemcsak beteges személyiségre vall, hanem valójában hitetlenségre, olyan valakire, aki emlegeti ugyan Jézus Krisztus nevét, de valójában még nem részesült az Ő megváltó, megszabadító kegyelméből.* Ez a szabadság természetesen mindig tudja a határokat, de önmagában tisztának tart mindent, és jó lelkiismerettel, hittel él Isten minden ajándékával (20). Ez a szabadság arra is szabad, hogy nemet mondjon a szabadságból fakadó minden veszélyes kísértésre. Sőt, ez a szabadság arra is szabad, hogy senkit nem botránkoztat meg, vagyis böjtölő előtt nem eszik mértéktelenül. Ez a szabadság a Jézus Krisztusban, mindig egymás építését szolgálja.**

Nehémiás 9

61. zsoltár

* Innentől kezdve tényleg marad, akár az őrületig fokozva, az a lelkület, hogy folyamatosan figyeljük, és megítéljük egymást: ki, mit eszik, mennyit eszik, hogyan hízik, mit iszik, mit olvas, milyen zenét hallgat, milyen kegyességi körhöz tartozik, milyen teológiai nézeteket vall, hol helyezkedik el a közéletben. Az internet „kiváló” terep arra, hogy a keresztyén ítélkezés elszomorító frontja legyen, olyan emberek csatája, akik Jézus Krisztus közelében vannak, de még nem Őbenne, ezért nem is részesültek a krisztusi szabadságban.

** Lenyűgözően érvel az apostol, amikor azt mondja, hogy lehetetlen Isten megváltó munkáját akár böjttel, akár húsevéssel, akár bármi mással lerontani (20). Kiskorú az a keresztyén, aki ezekbe a külsőségekbe kapaszkodik. Nagykorú az a keresztyén, aki szabadon él Isten ajándékaival, és soha nem él vissza azzal. A krisztusi szabadság embere ugyanakkor bizonyossággal van afelől, hogy Isten országa már nem evés-ivás, hanem igazság, békesség, Szentlélekben való öröm (17).

Sok különbség lehet Jézus Krisztus követői között, nézeteikben, szokásaikban, életfolytatásukban (1); - abban, hogy mit esznek, vagy mit nem esznek (2-3); milyen napokat ünnepelnek (5); - milyen szabályoknak vetik alá magukat. Az egyik olyan dolgoktól is megtartóztatja magát, amelyben a másik nem lát semmi bűnt, és szabadon él azzal. – A lényeg azonban csakis az, hogy Jézus Krisztust Isten Fiának, Megváltónak tartsuk, akkor egymásnak testvérei vagyunk. Pál ezen túl semmiféle felesleges vitába nem folyik bele. Az ilyen vitáknak ugyanis az a természetük, hogy a lényegtelen kérdések hatalmas áradattá dagadnak, amely mindegyik felet magával sodorja, hiszen egyik fél sem enged, egy jottányit sem. – Pál azonban ennél konkrétabban is állást foglal a kérdésben, amikor kimondja, hitben erőtlennek nevezi azokat, akik ezekhez a külsőségekhez ragaszkodva élik meg keresztyén hitüket, így „szent” szabályokkal kötözik meg életüket, Jézus Krisztusban nyert szabadságukat (1). „Minél erősebbé válik a hit, annál mellékesebbé válik az, amit mi teszünk, mert maga Jézus Krisztus és az Ő műve minden!” (Victor János)*

Nehémiás 8

133. zsoltár

* Kiegészítések a magyarázathoz:

– Az apostol kéri a gyülekezet tagjait, hogy tűrjék el egymást szeretetben, nem egymást ítélgetve, bízva abban, hogy mindenki Jézus Krisztusért teszi azt, amit tesz; - és a részleteket ne emeljék üdvösség-kérdéssé, hiszen csakis az Úr tart meg (4), nem pedig az, hogy zöldséget eszünk, vagy húst; rockzenét hallgatunk, vagy klasszikust; szombatot ünneplünk, vagy vasárnapot. Áldott bizonyosság ez, hogy akár így teszünk, akár úgy teszünk; akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk (7-9). Ennyi elég! Aki azonban ragaszkodik a cselekedeteihez, annak minden részletéhez, azt az Isten valóban ezek alapján kéri számon (10-12).

A szeretet ott kezdődik, hogy nem tesz rosszat a másiknak; - vagyis szándékosan nem okoz testi-lelki fájdalmat embertársának; vagyis nem csak a „testvérének”; - tágabb a kör, embertársának, felebarátjának. Semmiféle vallás, vagy eszme nem jogosíthat fel arra senkit, hogy a másiknak rosszat tegyünk (10). A szeretet ugyanakkor soha nem erőlteti magát a másikra, nem tolakodó, nem tapintatlan, nem erőszakos, nem kapaszkodik a másikba úgy, hogy a segítőjét is magával rántsa. Vagyis a szeretetet tapasztaló ember nem él vissza azzal, ha őt szeretik. Ezért hangsúlyozza az apostol, hogy senkinek semmivel se tartozzunk (8). Lehetőleg minél kevésbé telepedjünk egymásra. Szeretetünk soha ne legyen terhes a másik számára. Jézus Krisztus szeretete soha el nem múlik (1Korinthus 13). Az Ő szeretete megváltó, isteni szeretet; - mérhetetlenül több a fentieknél. De ha Szentlelke által egy csipetnyit ad nekünk ebből a szeretetből, akkor már nem a mi gyarló, önző, zsaroló szeretetünk, hanem az Ő szeretete munkál közöttünk, amelynek van hatalma megváltoztatni ezt a világot.

Nehémiás 7,39-72

92. zsoltár

*  A teljes magyarázat:

A szeretet konkrét, világos meghatározását olvashatjuk itt.

– 1. Szeretettel lehet betölteni a törvényt, Isten törvényét ugyanúgy, mint minden rideg paragrafust. A törvény a rendet biztosító nélkülözhetetlen keret, de halálos rabság szeretet nélkül. A legegyszerűbb példa erre az, amikor megtapasztaljuk, milyen erőforrás, ha a mindenféle bürokrácia törvényi rengetegében valaki ránk mosolyog, és nem csupán a kötelezően előírt kedvességgel, hanem emberséggel, szeretettel, hittel segít előbbre jutni (8-9).

– 2. Isten Igéje számol az ember nyomorúságával, bűnével, miszerint mindeneknek előtte saját magunkat szeretjük. Ha minél többen, a másik embert legalább annyira szeretnénk, mint magunkat, kevesebb lenne a nyomorúság ezen a világon (2Mózes 20,14). Ez az indulat azonban a Szentlélek ajándéka, Őnélküle lehetetlen, Őnélküle „utópia”, olcsó „moralizmus” (9).

– 3. A szeretet ott kezdődik, hogy nem tesz rosszat a másiknak; - vagyis szándékosan nem okoz testi-lelki fájdalmat embertársának; vagyis nem csak a „testvérének”; - tágabb a kör, embertársának, felebarátjának. A Szentlélek megvilágosítja értelmünket és megerősíti akaratunkat, hogy „tudatosan” is törekedjünk erre. Semmiféle vallás, vagy eszme nem jogosíthat fel arra senkit, hogy a másiknak rosszat tegyünk (10).

– 4. A szeretet ugyanakkor soha nem erőlteti magát a másikra, nem tolakodó, nem tapintatlan, nem erőszakos, nem kapaszkodik a másikba úgy, hogy a segítőjét is magával rántsa. Vagyis a szeretetet tapasztaló ember nem él vissza azzal, ha őt szeretik. Ezért hangsúlyozza az apostol, hogy senkinek semmivel se tartozzunk (8). Lehetőleg minél kevésbé telepedjünk egymásra. Szeretetünk soha ne legyen terhes a másik számára.

– 5. Jézus Krisztus szeretete soha el nem múlik (1Korinthus 13). Az Ő szeretete megváltó, isteni szeretet; - mérhetetlenül több a fentieknél. De ha Szentlelke által egy csipetnyit ad nekünk ebből a szeretetből, akkor már nem a mi gyarló, önző, zsaroló szeretetünk, hanem az Ő szeretete munkál közöttünk, amelynek van hatalma megváltoztatni ezt a világot.

Isten a rend Istene. Ez a rend biztosítja a legnagyobb szabadságot. A rend és a szabadság együtt a boldogság, amelynek „maximuma” az üdvösség. Az emberi bűn, romlottság azonban szétzilál mindenféle rendet, végképp nem ismeri el a vitathatatlan, örökkévaló isteni rendet, ezért még a legnagyobb szabadság is valójában rabság, hiszen folyamatosan sakkban tartjuk egymást ebben a káoszban. Mégis szükséges valamiféle ideiglenes, látható, de nem üdvözítő rendet biztosítani. Ezért fontos az, amit az apostol hangsúlyoz, hogy minden ember engedelmeskedjen a vezetőinek, feletteseinek, mert minden vezetés Istentől való, és minden hatalom Istentől rendeltetett (1). Aki hatalmat kapott, az azért kapta, hogy biztosítsa ebben a világban az isteni rendet (2). A hatalom mindig szolgálatra használható fel. Csak akkor állhatunk ellent a hatalomnak, ha az direkten Isten és a másik ember ellen fordítana bennünket, vagyis nem az eredetileg rá bízott isteni küldetését hajtja végre, hanem hatalmával visszaél. Jaj, az ilyeneknek! (2-5)

Nehémiás 7,4-38

95. zsoltár

* A teljes magyarázat:

– 1. Isten a rend Istene. Ez a rend biztosítja a legnagyobb szabadságot. A rend és a szabadság együtt a boldogság, amelynek „maximuma” az üdvösség. Az emberi bűn, romlottság azonban szétzilál mindenféle rendet, végképp nem ismeri el a vitathatatlan, örökkévaló isteni rendet, ezért még a legnagyobb szabadság is valójában rabság, hiszen folyamatosan sakkban tartjuk egymást ebben a káoszban. Mégis szükséges valamiféle ideiglenes, látható, de nem üdvözítő rendet biztosítani.

– 2. Ezért fontos az, amit az apostol hangsúlyoz, hogy minden ember engedelmeskedjen a vezetőinek, feletteseinek, mert minden vezetés Istentől való, és minden hatalom Istentől rendeltetett (1). Aki hatalmat kapott, az azért kapta, hogy biztosítsa ebben a világban az isteni rendet (2). Tehát csupán annyi a feladat, hogy be kell tartani az isteni rendet kifejező törvényeket, és nem kell félni az elöljáróktól, akik a törvényes rendet felügyelik. Aki pedig fél tőlük, az joggal fél, mert nem tartja be a rendet, és ezzel nemcsak Isten dicsőségét csorbítja, hanem mások javát ugyanúgy, mint saját magáét is, hiszen a rossz lelkiismeret még elnyomva is gyilkolja az embert (4).

– 3. A hatalom mindig szolgálatra használható fel. Ezért nagy baj, ha a fentieken túl, mégis félnünk kell a hatalmasságoktól. Sok példa volt már erre a történelemben. Nagy baj ez. Az Ige üzenete mégis az, hogy csak akkor állhatunk ellent a hatalomnak, ha az direkten Isten és a másik ember ellen fordítana bennünket, vagyis nem az eredetileg rá bízott isteni küldetését hajtja végre, hanem hatalmával visszaél. Jaj, az ilyeneknek! (2-5)

– 4. Általános következtetést is megfogalmaz az apostol mindezekből: figyeljünk oda egymásra, mert a rend több mint látható törvények láttatott betartása, vagyis az adó és a vám kifizetése. Adjunk több félelmet, alázatot, tiszteletet, szeretetet is a másiknak: azoknak is, akik felettünk vannak, és azoknak is, akik felett éppen most mi vagyunk. Egy percig se felejtsük el, hogy minden ideig tartó ebben a világban, Istentől kapott mandátumunk van, szolgálatra kaptuk, és el kell vele számolnunk. Legyünk Isten szolgái minden helyzetben, szívünk utolsó dobbanásáig, akik éppen most fáradozunk (6-7).

A szépség hamar elmúlik? Hogyan határozzuk meg a szépséget? Isten Igéje segít ebben a meghatározásban. A „jó” cselekvése széppé tesz. Mivel pedig csakis az Isten „jó” (Márk 10,18), ezért a „jó” az Ő ajándéka. Ez a jó minden ember számára jó, bárhol is él a világon (Máté 7,12). Ez a jó széppé tesz, maradandóan széppé, örökké széppé. Ez a szakasz a krisztusi ember „rajza”. Isten Szentlelke formál bennünket ilyenekké. Isten jósága, megváltó szeretetében mutatkozott meg. Ezért a szeretet, és ebből fakadóan a reménység, a tisztelet, a segítőkészség, a kitartás, az öröm, az együttérzés, az egyetértés, az alázat, a megbocsátás olyan vitathatatlan „jó” ajándékok, amelyek az életet kiteljesítik. Ugyanakkor, a fenti tulajdonságok ellentéte minden nyomorúságunk forrása. A tízparancsolat második kőtáblája még tömörebben fogalmazta meg az Isten megváltó szeretetéből fakadó jót, ami széppé tesz (2Mózes 20,8-17). Hangsúlyozzuk, nem vagyunk ilyenek (Máté 5,48), de egyre inkább ilyenekké formál bennünket a mi Urunk. Ez az egyetlen esélyünk.

Nehémiás 7

225. dicséret

A szövegösszefüggésből kiderül, hogy a világ akarata és Isten akarata két különböző „valóság” (2), amelyek nem egyeznek, sőt ütköznek egymással (Ézsaiás 55,8). Amikor azonban ez a féltő szeretettel megfogalmazott parancs hangzik felénk, hogy ne igazodjunk ehhez a világhoz, akkor tudnunk kell azt is, hogy Isten úgy szerette ezt a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte (János 3,16). Isten, Jézus Krisztusban megváltotta ezt a világot. Nem kényszerítette magát erre a világra, mert az isteni szeretet soha nem kényszerít, hanem meghalt ezért a világért. Isten szereti ezt a világot, ezért a megromlott világot megítélve, újjáteremti azt, az Ő eredeti gondolata szerint. A világot szereti az Isten, csak a bűnt nem szereti, amely ezt a világot eltorzította, megnyomorította, amelyben az emberi élet nem teljesedhet ki.**

Nehémiás 6

43. zsoltár

* Most csak erre a tagmondatra tudunk figyelni. Mit jelent ez a nagyon fontos felszólítás, amelyben Isten Igéje azt parancsolja az Ő népének, hogy ne igazodjanak ehhez a világhoz?

** Még pontosabban értjük az Igét, ha a „világ” kifejezést pontosan értjük, amely itt nem az egész univerzumot, nem is a természeti, vagy a látható világot jelenti, hanem azt a világkorszakot, amelyben élünk. Az itt szereplő kifejezés a megromlott világ korszakát, a bűn korszakát jelenti, amely annyi gyászt, szenvedést és gyalázatot hozott az emberre (Ravasz László). Ez a világkorszak Jézus Krisztus halálával megítéltetett, és az Ő feltámadásával megjelent az új világkorszak. Ez az új korszak még kicsi, de egyre növekvő, ezért senkit ne csüggesszen el a régi korszak látszólagos hatalma. Abban a reménységben, sőt abban a bizonyosságban élünk, hogy az új, győzedelmes világkorszak már a miénk, amelynek kiteljesedését senki sem akadályozhatja meg.

Ragadjuk meg a bizonyosságot, miszerint Isten legfőbb jellemvonása az irgalom (30-31). Ezt mutatta meg Jézus Krisztusban. Az ember legnagyobb nyomorúsága, hogy irgalmatlan. Az istentelen és a vallásos, a hitetlen és a hívő egyaránt irgalmatlan; minden nép és kultúra másként könyörtelen, de alapjában véve az. Isten pedig irgalmas. Ragadjuk meg azt a bizonyosságot is, hogy akin az Úr érvényesítette irgalmát, akit már magához ölelt, azt nem engedi el többet. Áldott ez az „oltalom”, áldott ez a bizonyosság; maga az üdvösség (29). – Ez az irgalom érvényes Isten népére, az elsőnek kiválasztottra, Izráelre ugyanúgy, mint a többiekre; - akiknek életében a „megkeményedés” csak átmeneti állapot volt, hogy bevárjuk egymást (28; 30-31), amíg Isten rendelése szerint teljes számmal be nem mennek az üdvösségbe, a népek majd az egész Izráel (26). – Azt már nem firtatjuk, hogy mit jelent itt az a tagmondat, hogy Isten „mindenkin” könyörül. Itt már „irgalmatlan” erők csapnak össze a vitában. A választottak, a maradék teljes számára vonatkozik ez a „mindenki”, vagy ennél is tágabb az Isten ölelése (1Korinthus 15,28)…

Nehémiás 5

41. zsoltár

* Amiről az apostol szól, arról ő maga is azt mondja, hogy lényegét illetően titok (25), amelynek csak egyes fontos részleteit ismerjük. Kapaszkodjunk bele a kijelentett örömhír bizonyosságába, de fogalmazzunk alázattal a részleteket illetően, mindeneknek előtte pedig boruljunk le az Úr kikutathatatlan bölcsessége előtt, aki mindent tökéletesen intéz (33-36), és aki előtt a mi bölcsességünk nem mérvadó (25).

A szelíd olajfa Isten elsőnek kiválasztott népe. A szelíd olajfa ágai közül egyesek nem teremtek, „megkeményedtek” (20), ezért letörte őket a „Gazda”, és helyükre a vad olajfa ágait oltotta be, hogy részesüljenek a szelíd olajfa gyökerének zsírjából, és megszelídüljenek (17). Az egész fát a gyökér táplálja, az áldott „Gazda” pedig gondozza. A fa teljes sorsáról a „Gazda” dönt, az egész „folyamatot” Ő tartja kézben. Ő pedig nem feledkezik el a levágott ágakról sem, mert azok is az övéi! Micsoda érthetetlen irgalom (22-24).** De az olajfa sokféle ágai nem perelhetnek dicsekvően, sem egymással, végképp nem a „Gazdával”. Az ágak alázattal elfogadhatják, „élvezhetik”, és hitük gyümölcseivel meghálálhatják a „Gazda” döntését, szeretetét és gondoskodását (20). Ez az alázat, ez a leborulás; ez a hálás, önmegadó, ráhagyatkozó gyümölcstermés hiányzik ebből a világból. Mindenki perel, mutogat, dicsekszik, nagyra akar nőni, elvadul, és már-már halálra terheli a tápláló gyökeret, valamint próbára teszi a „Gazda” türelmét. Ennél a lelkületnél még a félelem is jobb, amely legalább összetöri az elbizakodottat (20).***

Nehémiás 4

129. zsoltár

* Az apostol képpel szemlélteti az üzenetet.

** Valóban érthetetlen ez a kegyelem: ugyanis nincs olyan e-világi kertész, aki a vadat oltja a szelídbe…

*** Mindannyian kegyelemből vagyunk még! Isten keménysége is jóságát szolgálja (20-21), hogy minden nép gyermekei megismerhessék irgalmát.

Isten megkeményít (8-10), de nem vet el, hanem megment. Ez az evangélium ragyogott fel a választottakon: Pálon; Illés korában a maradék hétezer emberen, akik nem hajtottak fejet az idegen istenek előtt; és ez ragyogott fel minden nép választottain (1-4). – Mindez érthetetlen kegyelem, amely előtt csak leborulhatunk (5-6). Csoda, Isten cselekvése, ha megnyílik a szív és örök irányba, valamint szolgálatba áll az emberi élet. – Viszont nincs nagyobb nyomorúság az ellenkezőjénél, mint amikor megkeményített, durva életek tobzódnak a világban (Ézsaiás 29,10), és utánuk romlás, félelem, halál arat (Zsoltárok 69,23), de amibe előbb-utóbb a saját életük is „belegörbed” és kárt vall (8-10). – Könyörögjünk az Úr kegyelméért, hogy elesésünk, „látványos nyomorúságunk” legfeljebb mások megtérését szolgálja, mint Izráel esetében történt, de végezetül odatartozhassunk a megmentett „maradékhoz”, valamint minél többen tartozhassanak ide, az Úr jótetszése szerint (11-16).

Nehémiás 3

502. dicséret

A legnehezebb kérdéseket feszegette az apostol a 9. fejezetben: Isten kiválasztó kegyelméről, Isten választott népéről (nem származás, hanem ígéret szerint), valamint az üdvösségről. A 10. fejezethez érve pedig olyanok ezek az Igék, mint amikor a hosszas gondolkodás, keresgélés, tapogatódzás után, végre a lényegre tapintunk, szinte felszisszenünk a gyönyörűségtől, és az előbbiek kapcsán felmerült sok kérdés már nem feszít többé. Aki hisz a feltámadott Úr Jézus Krisztusban, Őróla vallást tesz, Őt segítségül hívja, az bármely nép tagja legyen is; - üdvözül, élete végső megoldást nyer (9-13). Ezért a „spekulálás” helyett az igehirdetés szolgálatának lehetőségét ajánlja az apostol, Isten népe számára (17). Ne azzal foglalkozzunk, hogy ki hisz és engedelmeskedik a mi beszédünknek (16), meg hogy a másikkal mi lesz majd „odaát” (János 21,21-22); - hanem mi ragadjuk meg üdvbizonyosságunk örömét, és csak hirdessük a feltámadott Jézus Krisztus evangéliumát, minden népnek (Máté 28,19). Kedves az, aki jó hírt hoz (Ézsaiás 52,7). A krisztusi ember „kedves” ember. A csodát maga Isten végzi el, minden nép között. Ez nem ránk tartozik (18-21).*

Nehémiás 2

265. dicséret

* Isten Igéje ma is szól. Mi engedetlenek vagyunk, és Ő még mindig kitárja karjait felénk, saját népe, mai népe, minden nép felé (21).

Igen, csak így lehet! Ez Istennek kedves, szentlelkes „hozzáállás”. – 1. Szívből jót kívánni, és a legfőbb jót, az üdvösséget kívánni a másiknak, ezért könyörögni (1). – 2.  Aztán jól szólni. Amikor észrevettem a másikban a hibát, akkor imádságos szívvel gyötrődök, mielőtt szólok: valóban jól látom-e? Pál apostol ezt a gyötrődést már az előző fejezetben megkínlódta, saját népével kapcsolatban. Vagyis, amikor szólok a másiknak, akkor nem „beszólok”, bocsánat a kifejezésért, hanem érte szólok az Úr színe előtt; még „kritikai” észrevételeimmel is mellette, érte tanúskodok (2). – 3. Végezetül jól, helyesen hinni. Ki merjük mondani azt, amit itt az apostol? Aki szájával Úrnak vallja Jézust, és szívvel hiszi, hogy Isten feltámasztotta Őt a halálból, az üdvözül; - legyen bármely nép, felekezet, kegyességi irányzat, kidolgozott tanrendszer követője is az illető (9-13). Nem emberi erőfeszítéssel, „vallásos rajongással”, vagy bármiféle pótcselekvéssel (2-3), hanem Isten kegyelméből, hit által adatik a megoldás, a megváltás, az üdvösség (4-8).* Az ember ebben csak elfogadó lehet, a hit „érzékszervével”.

Nehémiás 1

130. zsoltár

* Az apostol az Írásból, Mózes ötödik könyvéből veszi érvelésének alapját, amelynek lényege, hogy nem lehet a törvényt cselekedetek által úgy betölteni, hogy abból élet származzon. Ezt emberi erőfeszítéssel elérni éppúgy lehetetlen, mint az égbe felmenni és onnan Jézus Krisztust lehozni, vagy leszállni a halál mélységeibe, és onnan Jézus Krisztust felhozni; - vagyis éppen olyan lehetetlen a törvény cselekedete által üdvözülni, mintha az ember a megtestesülést és a feltámadást akarná a saját erejéből „elintézni”. Ezt csak a kegyelem adhatja (4-8).

A tegnapi gondolatok folytatása: – 2. Pál apostol ugyanakkor nem alapoz az emberi érzelmeire, hanem dicsőíti az Urat (5). Vagyis ez a dicsőítés világossá teszi, hogy amit az apostol ezután átgondol, az a maga teljességében Isten titka, aki mindent jól intéz, akivel nem lehet vitatkozni. Ezzel a dicsőítéssel kezdi, és zárja is ezt a szakaszt.* – 3. Tehát mindenkit reménységgel szerető alázat (11,32); - és Isten dicsőségének, szuverenitásának, mindent tökéletesen intéző rendelésének vita nélküli elfogadása; - a kettő együtt teszi lehetővé e fejezetek helyes értelmezését. Ezek nélkül valójában minden kegyességi irányzat önigazult indulattal a másik fejéhez dobálja ezeket az Igéket. Pál apostol nem ezt teszi, és bennünket is óvjon meg az Isten ettől a lelkülettől, miközben ezt a három fejezetet, a 9-11. fejezeteket olvassuk. – 4. Vagyis: A mi erőlködésünk semmi, Isten irgalma és könyörülete az egyetlen esélyünk; - Ő pedig mindeneknek előtte irgalmas és könyörületes (16).

Ezsdrás 10,10-44

143. zsoltár

* Pál vallja, hogy a minden nép számára áldássá kiválasztott zsidó nép közül származik test szerint a Krisztus, aki Isten mindenek felett, és aki áldott mindörökké (5). Ugyanez a dicsőítés olvasható a 9-11. fejezetek záró szakaszában: „Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Milyen megfoghatatlanok az Ő ítéletei, és milyen kikutathatatlanok az Ő útjai! ... Övé a dicsőség mindörökké.” (11,33-36)

A Római levél 9-11. fejezete közötti szakasz a Biblia egyik legnehezebb egysége. A megértés helyességének alapfeltétele az, hogy figyelembe vesszük azt a keretet, amibe az apostol belehelyezi az itt olvasható Igéket. – 1. Először is az apostolnak fáj az, ha valaki Jézus Krisztustól elszakítva él. Legyen az bárki. De még nagyobb a fájdalom, ha test szerinti rokonaink között tapasztalunk hasonlót. Noha a végítéletet soha nem mi mondjuk ki (1-4). A megértés szempontjából ez egy szentlelkes alapbeállítódás, miszerint szüntelenül fáj, szomorúvá tesz, ha valaki átok alatt, a Jézus Krisztustól elszakítva éli az életét, testi szemeink megítélése szerint. Tehát, megfordítva a gondolatot: elfogadhatatlan az a lelkület, amely üdvbizonyosságának hevében merészeli feltenni a kérdést, hogy: „na de mi lesz a többiekkel?”; - és erre a kérdésre egyesekkel kapcsolatban szemrebbenés nélkül emlegeti a kárhozatot. Mert bizony, ez ma sem ritka jelenség. (Holnap folytatjuk…)

Ezsdrás 10,1-9

28. zsoltár

Bizonyosság. Ha egy szóval kellene összefoglalni ezt az igeszakaszt, ezt mondanám: bizonyosság (38). Pál apostol hitvallása teljes bizonyosságról, üdvbizonyosságról „énekel”.*  Az evangéliumból csak ez a bizonyosság következhet Isten népére, valamint az egyes hívő emberre nézve. Ezért teológiailag lehetetlen, hogy Isten hívő népe aggódjon, egyházára rosszat mondjon, gyarló emberi technikákban bízzon. Isten velünk van (Máté 1,23). Ez a bizonyosság mindenre elégséges, mert ha Ő velünk van, akkor semmiféle ellenség nem győzedelmeskedhet rajtunk (31). – 1. Isten velünk volt a világ teremtése előtt, amikor örök elhatározása szerint kiválasztott, elrendelt, elhívott, megigazított, megszentelt és megdicsőített bennünket (28-30). – 2. Isten velünk van a jelenben, egészen Jézus Krisztus visszajöveteléig. Ki lehetne tehát ellenünk? Hiszen Isten mindent odaadott érettünk, még tulajdon Fiát is. Miben szűkölködnénk? Hiszen Jézus Krisztus feltámadása által miénk az üdvösség. Ki vádolna bennünket? Hiszen Isten igaznak tart minket. Ki ítélne kárhozatra? Hiszen Isten megváltó szeretetétől senki és semmi el nem választhatja népét (31-39). – 3. Isten velünk lesz, nemcsak a világ végezetéig (Máté 28,20), hanem az örökkévaló teljességében (37-39). – Ez a bizonyosság a Szentlélek ajándéka.

Ezsdrás 9,10-15

217. dicséret

* Bizonyosság. Ha egy szóval kellene összefoglalni ezt az igeszakaszt, ezt mondanám: bizonyosság (38). Pál apostol hitvallása teljes bizonyosságról, üdvbizonyosságról „énekel”. Ez a bizonyosság, amire szükségünk van: meg vagyok győződve arról (38), hogy Isten velünk volt, van, lesz. Ez a meggyőződés száz százalékos bizonyosság, megkérdőjelezhetetlen evidencia, minden emberi nyomorúság és kételkedés ellenére is.

A reménységünk nem kevesebb, mint az, hogy Jézus Krisztusban a teremtett világ megszabadult a hiábavalóság és romlandóság szolgaságából, az Isten eredeti gondolata szerinti szabadságra. Isten, pedig elrendelt időben nyilvánvalóvá teszi majd ezt. Testi szemekkel még csak részben látjuk reménységünk tárgyát, akárcsak az áldott állapotú kismama gyarapodását, amely bizonyossággal jelzi, hogy hamarosan láthatóvá lesz az új élet (20-26). Ez a mi állhatatos reménységünk (25). Ez erőt ad, hogy saját vajúdásainkat elfelejtve, reményre hangoljuk a vajúdó világot (22). Sok a vajúdás, de az új élet reménysége rejtőzik abban. Milyen fontos: Pál apostol az egész teremtett világról reménységgel beszél (21). Ez a krisztusi szemlélet. A mi szemléletünk sem lehet más. Az Isten dolga, hogyan, kiket különít majd el odaát.

Ezsdrás 9,1-9

208. dicséret

* A teljes magyarázat:

Ennek a szakasznak, mint az egész nyolcadik fejezetnek, sőt az egész Római levélnek, minden igeverse, a Lélek ihletésének gyöngyszeme, ha szabad ilyen emberien fogalmazni. Most csak az igeszakasz elejére tudunk figyelni, felvillantva néhány ilyen gyöngyszemet, amely nemcsak megcsillan, hanem hitben üdvösségesen tartalmassá teszi az életet.

– A jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, ami vár ránk. Áldott ez a bizonyosság, mert sok a szenvedés (18).

– Olyannyira sok a gyötrelem, hogy a teremtett világ sóvárog a megváltás után: ember, állat, növény, anyag (igen, még a kizsigerelt anyag is). Megváltás után kiált az egész világ; szabadítás után sóhajt test és lélek, az egész ember (23). Isten Lelkének munkája, amikor bennünk tudatossá lesz ez a sóvárgás, és még a sóhajunk is imádsággá lesz: „Jőjj, Uram Jézus!” (Jelenések 22,20). Ez a szentlelkes tudatosság elküld bennünket a világba, hogy Isten gyermekeiként, Jézus Krisztus követségében járva, a magunk helyén irgalmat gyakoroljunk az elvadult földtekén, vállalva ennek minden kockázatát (19). Aki szenved, az irgalomra vár: ez nem vallás, hit és kultúrafüggő.

– Nekünk pedig van erőnk ehhez a szolgálathoz, a legnehezebb körülmények között is (Filippi 4,13), hiszen üdvösségünk reménységre szól (24). A reménységünk ugyanis nem kevesebb, mint az, hogy Jézus Krisztusban a teremtett világ megszabadult a hiábavalóság és romlandóság szolgaságából, az Isten eredeti gondolata szerinti szabadságra. Isten, pedig elrendelt időben nyilvánvalóvá teszi majd ezt. Testi szemekkel még csak részben látjuk reménységünk tárgyát, akárcsak az áldott állapotú kismama gyarapodását, amely bizonyossággal jelzi, hogy hamarosan láthatóvá lesz az új élet (20-26). Ez a mi állhatatos reménységünk (25). Ez erőt ad, hogy saját vajúdásainkat elfelejtve, reményre hangoljuk a vajúdó világot (22). Sok a vajúdás, de az új élet reménysége rejtőzik abban. Milyen fontos: Pál apostol az egész teremtett világról reménységgel beszél (21). Ez a krisztusi szemlélet. A mi szemléletünk sem lehet más. Az Isten dolga, hogyan, kiket különít majd el odaát.

Kik vagyunk? Hol vagyunk? Mivégre vagyunk? – 1. Jézus Krisztusban vagyunk, mint amikor a leszakított és már hervadozó virág a vízben újra életre kel. Jézus Krisztus a mi Urunk, aki elhordozta a bűn megítélt büntetését, és visszaállította a törvény rendjét (3-4). –  2. Isten gyermekei vagyunk! Akiket Isten Lelke vezérel, azok az Isten fiai (14). Ezek többé nem ellenségei Istennek, hanem gyermekei az Úrnak (5-8). Ezek többé nem félelemmel teli szolgák, hanem szabadok (15). Ezek többé nem szegények, hanem örökösök (16). Ezek nem halottak, hanem élők; már itt, és kiteljesedve majd odaát (10-11); vagyis többé nem uralkodik rajtuk a bűn, a halál és a kárhozat (1-4). – 3. Az Úr küldöttei vagyunk, hogy az Ő Lelke által éljük és hirdessük azt, ami már a miénk! De amíg a „hívőnek” definiált ember nem szabad, hanem tele van görcsökkel; amíg annyira szegény, hogy saját szűk világában képes csak mozogni; amíg halálosan kellemetlen és nem életvidám ember; - addig ne csodálkozzunk azon, hogy nem kellünk! Az Úr kell, az üzenet kell; - mi nem kellünk, mert valójában még nem vagyunk Isten gyermekei. Jöjj Szentlélek!

Ezsdrás 8,24-36

235. dicséret

Annyira nyomorultak vagyunk, hogy már nem is fáj a nyomorúság. Ennek legtipikusabb jele, amikor valaki azzal érvel: hát mennyi jót tesznek ma is a világban, hívők és hitetlenek egyaránt, ne fessünk ilyen sötét képet magunkról. Persze, ezeket értékeljük. Bár a gyanakvás jogos, mert „az emberi jó” mögött mindig gyarló érdek húzódik. Arról nem is beszélve, hogy „az emberi jótól” még a világ folyása semmit nem változik. Az ember alapvető nyomorúsága az, hogy együtt van bennünk hit és hitetlenség, test és lélek, szeretet és gyűlölet. Mindig kettős magvetés történik bennünk (Máté 13,24-30). Tele vagyunk ellentétekkel, robbanást garantáló feszültségekkel, elfojtott és leplezett indulatokkal, vágyakkal. Ugyanez nagyban leképezhető a társadalomra is. Most a beteges személyiségek sokságáról nem is beszélek, akik élvezik a rosszat, mások szenvedéseit. Nehogy azt hidd, hogy mentes vagy ettől: ez ugyanis a kárörömmel kezdődik. Ott adatik a megoldás, ahol az ember felkiált, akárcsak Pál, mert belefáradt az ellentétek feszítésébe: „Én nyomorult ember” (24). Ezzel a felkiáltással kezdődik minden. Ez már a Szentlélek munkája. Innentől a Szentlélek irányítja a folyamatot.

Ezsdrás 8,1-23

306. dicséret

* A teljes magyarázat:

Az ember nyomorult, „testi”, kiszolgáltatott a bűnnek (14). Az ember nyomorúsága még a legjobb esetben is azt jelenti, hogy lelkiismerete és értelme, vagy Isten Igéje (törvénye) szerint tudja, mi lenne a jó; - mi lenne az, ami saját életének valóságos kiteljesedését, a másik javát, a teremtett világ megőrzését, az Isten dicsőségét, azaz az életet és az üdvösséget szolgálná (15-20). Ennek ellenére nem a jót cselekszi, hanem a rosszat; nem azt teszi, amit akar, hanem amit nem akar; nem az értelme, lelkiismerete, Isten törvénye győz, hanem a testében lakó bűn (25). Nem a testtel van itt a baj, hanem a bűn hatalmával. Ismerem a jót, de nem azt cselekszem. Ez a baj velem is, veled is, a gyülekezetben, az egyházban, a keresztyénségben, a világban, mindenütt. Ez az igazán nagy baj, ezek a valós, egyetemes problémák, és éppen ezek nem számítanak semmit.

- Sajnos a nyomorúságunk, sok esetben már ennél is nagyobb. Lelkiismeretünket elnyomtuk, értelmünkből kiszorítottuk az Istent; Isten Igéje, benne Isten törvénye pedig nem tényező számunkra. Ezért nemcsak az erkölcsi érzékünk tompult el, hanem számunkra a bűn nem bűn többé, nincsenek normák, és képtelenek vagyunk észlelni, mekkora a baj. Így nem is ismerjük, és nem is cselekedjük a jót. Annyira nyomorultak vagyunk, hogy már nem is fáj a nyomorúság. Ennek legtipikusabb jele, amikor valaki azzal érvel: hát mennyi jót tesznek ma is a világban, hívők és hitetlenek egyaránt, ne fessünk ilyen sötét képet magunkról. Persze, ezeket értékeljük. Bár én gyanakvó vagyok, mert az emberi jó mögött mindig gyarló érdek húzódik. Arról nem is beszélve, hogy „az emberi jótól” még a világ folyása semmit nem változik: mert ha mindenki tenné a jót, ezen a földtekén, és a kertjeink összeérnének, elméletben, talán akkor? De, hol vagyunk ettől.

- Az ember alapvető nyomorúsága ugyanis az, hogy ellentmondásosan összetett a személyiségünk. Együtt van bennünk hit és hitetlenség, test és lélek, szeretet és gyűlölet. Mindig kettős magvetés történik bennünk (Máté 13,24-30). Tele vagyunk ellentétekkel, robbanást garantáló feszültségekkel, elfojtott és leplezett indulatokkal és vágyakkal. Ugyanez nagyban pedig leképezhető a társadalomra is. Most a beteges személyiségek sokságáról nem is beszélek, akik élvezik a rosszat, mások szenvedéseit. Nehogy azt hidd, hogy mentes vagy ettől: ez ugyanis a kárörömmel kezdődik.

- Ott adatik a megoldás, ahol az ember felkiált, akárcsak Pál, mert belefáradt az ellentétek feszítésébe: „Én nyomorult ember” (24). Ezzel a felkiáltással kezdődik minden. Ez már a Szentlélek munkája. Ezzel már nem a másikra mutogatunk, hanem magunkra, bátran megvallva, ilyen vagyok Uram: „gyönyörködöm” a Te törvényedben, de a tagjaimban egy másik törvényt látok, és az legyőz. Olyan vagyok, ahogy Igéd leírja: hamis, gonosz, kapzsi, viszálykodó, álnok, rosszindulatú, sugdolózó, rágalmazó, istengyűlölő, gőgös, dicsekvő, találékony a rosszban, engedetlen, kíméletlen, szószegő, szeretetlen, irgalmatlan (Róma 1,29-31).

- Innentől a Szentlélek irányítja a folyamatot. Ettől kezdve az ember nemcsak felkiált a nyomorúságában, hanem szabadítás után kiált, nálánál erősebb után kiált, már nem ember után kiált, hanem az Isten után kiált, Jézus Krisztus után: „Ki szabadít meg?” (24)