Pál nem uralkodott, hanem szolgált (23-24). Nagy baj, ha mi a szolgálat címén is csak uralkodni tudunk. A korinthusiak előtt azonban még egészen új és szokatlan volt a krisztusi ember valósága. A korinthusiakban még erősen munkált a régi ember, vagyis a józan, számító, ravasz és üzérkedő görög mentalitás. Ez nem tudott mit kezdeni az apostol önzetlen és hiteles szeretetével. Ezért a korinthusiak elkezdtek gyanakodni, majd a vádat is megfogalmazták az apostol ellen. A bizalmat egyszerre csak szétrohasztja a gyanakvás. Még nyomorultabb a helyzet, ha ez a gyanakvás kölcsönös, és mindenkit egyaránt mérgez. Pál apostol azonban továbbra is bízik a korinthusiakban.** Miért bízott Pál, azok vádaskodó gyanakvása ellenére, továbbra is a korinthusiakban. Azért, mert Ő valójában a feltámadott Jézus Krisztusban bízott. Ő igent mondott ránk (19-22). Mikor merünk végre mi is igent mondani egymásra, legalább az egyházon belül? Tovább megyek. Ki merhetjük mondani: az Úr Jézus Krisztusba vetett hit legyőz minden gyanakvást, és vállalja a bizalom, akár „halálos” kockázatát is?

Énekek 2

261. dicséret

* Pál nem gyarló emberi szándékait, önmagát megvalósítva járt a korinthusi gyülekezetben, hanem Isten szentségével és tisztaságával (12).

** Nem engedi, hogy őt is megmérgezze a gyanakvás. Bizalmának kifejezését is adja: - „dicsekszik” a gyülekezettel (14); - reményének ad hangot, hogy nem értik és nem magyarázzák félre leveleit, hanem kihallják belőle a féltő, krisztusi szeretetet (13); - sőt, magyarázkodásba is fog, pedig nincs ennél megalázóbb, de mégis, tiszta lelkiismerettel elmagyarázza a korinthusiaknak, hogy ígérete ellenére, miért nem tudott mégsem eljutni hozzájuk (15-22).