Annyira nyomorultak vagyunk, hogy már nem is fáj a nyomorúság. Ennek legtipikusabb jele, amikor valaki azzal érvel: hát mennyi jót tesznek ma is a világban, hívők és hitetlenek egyaránt, ne fessünk ilyen sötét képet magunkról. Persze, ezeket értékeljük. Bár a gyanakvás jogos, mert „az emberi jó” mögött mindig gyarló érdek húzódik. Arról nem is beszélve, hogy „az emberi jótól” még a világ folyása semmit nem változik. Az ember alapvető nyomorúsága az, hogy együtt van bennünk hit és hitetlenség, test és lélek, szeretet és gyűlölet. Mindig kettős magvetés történik bennünk (Máté 13,24-30). Tele vagyunk ellentétekkel, robbanást garantáló feszültségekkel, elfojtott és leplezett indulatokkal, vágyakkal. Ugyanez nagyban leképezhető a társadalomra is. Most a beteges személyiségek sokságáról nem is beszélek, akik élvezik a rosszat, mások szenvedéseit. Nehogy azt hidd, hogy mentes vagy ettől: ez ugyanis a kárörömmel kezdődik. Ott adatik a megoldás, ahol az ember felkiált, akárcsak Pál, mert belefáradt az ellentétek feszítésébe: „Én nyomorult ember” (24). Ezzel a felkiáltással kezdődik minden. Ez már a Szentlélek munkája. Innentől a Szentlélek irányítja a folyamatot.
Ezsdrás 8,1-23
306. dicséret
* A teljes magyarázat:
Az ember nyomorult, „testi”, kiszolgáltatott a bűnnek (14). Az ember nyomorúsága még a legjobb esetben is azt jelenti, hogy lelkiismerete és értelme, vagy Isten Igéje (törvénye) szerint tudja, mi lenne a jó; - mi lenne az, ami saját életének valóságos kiteljesedését, a másik javát, a teremtett világ megőrzését, az Isten dicsőségét, azaz az életet és az üdvösséget szolgálná (15-20). Ennek ellenére nem a jót cselekszi, hanem a rosszat; nem azt teszi, amit akar, hanem amit nem akar; nem az értelme, lelkiismerete, Isten törvénye győz, hanem a testében lakó bűn (25). Nem a testtel van itt a baj, hanem a bűn hatalmával. Ismerem a jót, de nem azt cselekszem. Ez a baj velem is, veled is, a gyülekezetben, az egyházban, a keresztyénségben, a világban, mindenütt. Ez az igazán nagy baj, ezek a valós, egyetemes problémák, és éppen ezek nem számítanak semmit.
- Sajnos a nyomorúságunk, sok esetben már ennél is nagyobb. Lelkiismeretünket elnyomtuk, értelmünkből kiszorítottuk az Istent; Isten Igéje, benne Isten törvénye pedig nem tényező számunkra. Ezért nemcsak az erkölcsi érzékünk tompult el, hanem számunkra a bűn nem bűn többé, nincsenek normák, és képtelenek vagyunk észlelni, mekkora a baj. Így nem is ismerjük, és nem is cselekedjük a jót. Annyira nyomorultak vagyunk, hogy már nem is fáj a nyomorúság. Ennek legtipikusabb jele, amikor valaki azzal érvel: hát mennyi jót tesznek ma is a világban, hívők és hitetlenek egyaránt, ne fessünk ilyen sötét képet magunkról. Persze, ezeket értékeljük. Bár én gyanakvó vagyok, mert az emberi jó mögött mindig gyarló érdek húzódik. Arról nem is beszélve, hogy „az emberi jótól” még a világ folyása semmit nem változik: mert ha mindenki tenné a jót, ezen a földtekén, és a kertjeink összeérnének, elméletben, talán akkor? De, hol vagyunk ettől.
- Az ember alapvető nyomorúsága ugyanis az, hogy ellentmondásosan összetett a személyiségünk. Együtt van bennünk hit és hitetlenség, test és lélek, szeretet és gyűlölet. Mindig kettős magvetés történik bennünk (Máté 13,24-30). Tele vagyunk ellentétekkel, robbanást garantáló feszültségekkel, elfojtott és leplezett indulatokkal és vágyakkal. Ugyanez nagyban pedig leképezhető a társadalomra is. Most a beteges személyiségek sokságáról nem is beszélek, akik élvezik a rosszat, mások szenvedéseit. Nehogy azt hidd, hogy mentes vagy ettől: ez ugyanis a kárörömmel kezdődik.
- Ott adatik a megoldás, ahol az ember felkiált, akárcsak Pál, mert belefáradt az ellentétek feszítésébe: „Én nyomorult ember” (24). Ezzel a felkiáltással kezdődik minden. Ez már a Szentlélek munkája. Ezzel már nem a másikra mutogatunk, hanem magunkra, bátran megvallva, ilyen vagyok Uram: „gyönyörködöm” a Te törvényedben, de a tagjaimban egy másik törvényt látok, és az legyőz. Olyan vagyok, ahogy Igéd leírja: hamis, gonosz, kapzsi, viszálykodó, álnok, rosszindulatú, sugdolózó, rágalmazó, istengyűlölő, gőgös, dicsekvő, találékony a rosszban, engedetlen, kíméletlen, szószegő, szeretetlen, irgalmatlan (Róma 1,29-31).
- Innentől a Szentlélek irányítja a folyamatot. Ettől kezdve az ember nemcsak felkiált a nyomorúságában, hanem szabadítás után kiált, nálánál erősebb után kiált, már nem ember után kiált, hanem az Isten után kiált, Jézus Krisztus után: „Ki szabadít meg?” (24)
