Micsoda méltóság: Isten ránk, az Ő népére bízta üzenetét, az örömhírt (1-2). Ahogy akkori népe között, úgy mai népe között is sokan visszaélnek ezzel a csodálatos feladattal: elfelejtik, hogy kegyelem alatt állnak, és semmivel sem különbek azoknál, akik felé szólják az Igét. Sőt, Isten népének tagjain látszik igazán, hogy milyen gyarló, hazug, ámító az egyes ember; - a békesség útját nem ismeri, és az Úrra hivatkozva sem roppantja össze életét az Isten félelme (9-18). Igen, nincs visszataszítóbb annál, mint amikor a letagadhatatlan emberi gyarlóság bármiféle kegyesség álruhájában taglóz le bennünket. Milyen hatalmas az Úr kegyelme és ereje, hogy ennek ellenére hűséges az Ő népéhez, és ma is hat az általunk hirdetett és képviselt Ige, a krisztusi örömhír (3). Ne keressünk kifogásokat, hiszen Isten szava mindig igaz, ha megítél is (4-8). Őelőtte csak leborulhatunk, elnémulhatunk: az egész világ, benne az Ő népe, mi is (19-20). Azok igazán az Úréi, akik tényleg elnémulnak: itt kezdődik a megtérés. Elnémulni, összetörni. Igét hirdetni csak ezután lehet igazán. Addig csak magunkat szajkózzuk, krisztusozva is.

Ezsdrás 4,1-16

161. dicséret