Az Úrnak és a templomnak szentelt adomány felett az adakozó többé nem rendelkezhetett. Az Úr kezéből visszavett adományon nem lenne áldás: az Úrnak szentelt és visszavett élet nem találja meg többé rendeltetését (1). Amikor a szövetség ládáját, benne a tízparancsolattal a templomba vitték, kifejezték, hogy noha mindenhol lehet az élő Istent imádni, de van egy hely, ahol az élő Isten előtt láthatóan, „önátadó áldozatainkkal” leborulhatunk (János 2,17-22). Ez az egyetlen hely, a mi Urunk Jézus Krisztus. Őbenne, Őáltala imádhatjuk lélekben és igazságban az Urat (János 3,19-26). Ezzel a szent sátor funkciója megszűnt (2-10). Isten dicsősége betöltötte a templomot és leginkább megjelent a mi feltámadott Urunkban. Őbenne Isten megmutatta, hogy az Ő dicsősége nem elmélet, nem teológia, nem tanítás, nem is emésztő tűz, hanem életre segítő áldás. De csakis Jézus Krisztusban. Istent nem láthatjuk, de Jézus Krisztusban ez a dicsőség minket is ragyogóvá tesz (13-14), és Isten dicséretére indít (11-13).

Lukács 19,1-10

298. dicséret