– A bűn jelenlétében minden összeomlik, felborult az isteni rend, fék nélkül rohanunk a lejtőn. – A szenvedélyek nem ismernek határt, mindent lehet és minden megtörténhet, még az is, hogy valaki a húgába szeret bele, valaki más pedig a saját nemét kedveli. – A szenvedélyt pedig ki kell elégíteni, egyébként belebetegszünk (2). A mélylélektan is ezt tanítja. – A kielégülésért mindent megtesznek, az agyafúrt cseltől (3) a színlelésig (5), és az erőszakig (14) minden előfordul itt – Alig valakit érdekel itt az Isten rendje, amely értünk van (12). – Lám, aztán a kielégülés után meggyűlöljük azt, akiért epedtünk (15). – Kiderül, hogy az Úrnak van igaza, ami élvezetesnek tűnik, nem az, és mennyi nyomorúság, hazugság, gyalázat és halál jár a nyomában (17-19).

Az e-mail levelezőrendszeren gyakran használjuk a „továbbítás” funkciót. Rengeteg ilyen továbbított levelet kapok én is, száradjon az én lelkemen az ügy. Nátán példázata döbbenetes. Mi a másikra mutogatunk folyton, továbbítjuk a felelősséget, sőt kimondjuk, mint Dávid, halállal lakoljon az ilyen (5). Ma is történik ilyen akár szó szerint is. Egyik közszereplő ismerősöm hívott fel ma, hogy valamelyik internetes portálon mindenféle szemétnek elmondják, és a kommentekben még az is szerepel, hogy fel kellene kötni az ilyeneket, de előtte meg is kínozni. Nátánon keresztül az Isten ránk mutat: Te vagy az az ember, nem a másik, Te szúrtad el, te érdemelsz büntetést és halált. Isten nagy kegyelme, hogy nem a másik, de nem is én, hanem Ő halt meg, helyettünk. A bűnnek Őbenne nincs örökkévaló következménye (13), de van evilági következménye. Szedjük csak ujjhegyre a mai Igében Dávid házasságtörésének nyomorúságos következményeit (10; 11; 14). 

Lukács 5,1-16

172. dicséret

Tegnap arról volt szó, hogy amikor vigasztalással közeledünk a másikhoz, az kedves az Istennek. Kivéve azt a helyzetet, amikor szép asszony felé közeledik a férfi, vagy fordítva, ilyenkor még a vigasztalás is tilos. Ilyen helyzetekben még a lelkigondozással is vigyázni kell. Dávid meglátott egy szép asszonyt, és megtette az első lépést itt is, ahol pedig nem kellett volna. Ettől kezdve nem volt megállás a lejtőn. – Említsük meg a kérdéskör másik oldalát is. Próbáljunk most csak szimplán emberként közeledni az egész történéshez. „Az, amiben leginkább adós a keresztyénség mondanivalóval, az a férfi-nő kapcsolat, mert azonkívül, hogy fiaim ne tegyétek, nem szabad, ezen kívül nincs mondanivalója, és ez elégtelen…a „női”-nek ugyanis nagy szerepe van az emberiség életében, nem pusztán a nőnek, hanem a „nőinek”, sok minden női szem sugarában bontakozik ki bennünk” (Farkas József). Aki érti, értse, aki nem, ne botránkozzon meg. – Ami azonban Dáviddal történt az más, az átlépett egy határt, amit az Isten éppen azért húzott meg, hogy megvédjen bennünket sok szenvedéstől. 

Az ammóniak Lót utódai, akik Isten népének ellenségeivé lettek, ezért a mózesi törvény szerint még tízedik nemzedékük sem tartozhat az Úr gyülekezetéhez (5Mózes 23,4-6). Dávid mégis, mint Isten szerint kedves király, krisztusi lelkülettel teszi meg feléjük az első lépést, amikor az amónniak királya, Náhás meghalt. Isten embere a kezdő lépések embere, vállalva annak minden kockázatát. Dávid vigasztalni akar, és aki vigasztal, abban Isten Lelke munkál. Dávid közeledését azonban félreértik és rosszindulatú kémkedésnek tartják. Az ammóni király tanácsadói hergelik fel a királyt; üzenetként fogalmazhatjuk meg, hogy nem mindegy, kik és milyenek a tanácsadók, mert ezek lesznek a bajok okozói, melynek első lépéseként Dávid követeit csúful megalázzák. Vegyük észre azonban azt, amikor tilos közeledni a másikhoz, akár még vigasztalással is. Erről szól a holnapi Ige.

Lukács 4,14-30

119. zsoltár

Szép történet. Dávid hűséggel megemlékezett Saul király még megmaradt háza népéről, egykori igaz barátja, Jónátán emléke miatt; Jónátán pedig Saul fia volt. Ezért gondoskodott Dávid Saul egykori szolgájáról, és annak unokájáról, Jónátán fiáról, Mefibósetről, aki rá is szorult erre a gondoskodásra, mert mindkét lábára béna volt (3). Mefibóset döglött kutyának nevezi magát, így jellemzi nyomorúságát, és hálával köszöni meg a gondoskodást, valamint azt a méltóságot, hogy a király asztalánál étkezhet (13). Mondom, ez egy szép történet, Dávid nem hálátlan, megemlékezett azoknak utódairól, akiknek ő is sokat köszönhetett. Ugyanakkor mégis szépséghibás ez az egész, úgy, ahogy van. Eszembe jutott, hány és hány „Mefibóset” él körülöttünk, akik lehet, hogy nem bénák, de nem is voltak soha a „király” unokái, hanem minden „kapcsolatrendszer” nélkül élnek, „döglött kutyaként”, esélytelenül a világban, és úgy is maradnak, amíg ténylegesen elhantolásra nem kerülnek. Mi van azokkal, akiknek nincsenek kapcsolataik, egy olyan világban, ahol ez egyre inkább perdöntő. Elég az Istennel való kapcsolat? 

Lukács 4,1-13

478. dicséret

Dávid rettenetes dolgokat művelt. Kötéllel mérte meg a legyőzöttek magasságát, és a magasakat kivégeztette, talán a nálánál magasabbakat? (2). Huszonkétezer arám embert levágatott, nemcsak harcosokat, hanem a civil lakosságot is (5). Így segítette meg az Úr Dávidot, olvassuk. Így segít az Úr? Olyan korszakban szolgált Dávid, amikor „keménynek” kellett lennie, egyébként őket pusztítják el a környező népek (3), de egy idő után már nem őt támadták, hanem ő támadott és kegyetlenkedett. Amikor keménynek kell lenni, akkor sem mindegy, hogyan vagyok kemény. Isten nem így segíti az övéit. Krisztusban világosan megmutatta ennek módját. Krisztusi módon is lehetek, az Ő ügye érdekében „kemény”, és mégis szelíd, ám soha nem lehetek kegyetlen.

Lukács 3,21-38

298. dicséret

Joggal jutott eszébe Dávidnak, amikor ő már palotában lakott, hogy az Úr temploma még mindig sátorlapokból áll. Dávidnak fontos az Úr ügye. Nem magának akar emléket állítani, amikor templomot akar építeni az Úrnak. Isten válasza azonban azt hangsúlyozza, hogy a templom építésének még nincs itt az ideje. A sátorlapok amúgy is jobban kifejezik, kicsoda az Úr, aki úton járó, zarándok népével együtt halad. Jelenléte nem kötődik épülethez, hanem szavaihoz, tetteihez, Igéjéhez, és leginkább ahhoz a Jézus Krisztushoz, akiben közöttünk sátorozott az Isten (János 1,14). Őbenne lett valósággá az ígéret, amit Dávid éppen most kapott az Úrtól, miszerint Isten megszilárdítja trónját örökké (16), mert Isten akarja a mi életünk házát építeni (11), amely a halál miatt összedőlt, de Krisztus feltámadása által helyre állt. 

Lukács 3,1-20

312. dicséret

Áldott reformációi Ige a mai. Ahogy Isten ládáját az Őt megillető helyre viszik, benne Isten tíz Igéjével, úgy kell nekünk is Isten Igéjét féltő szeretettel óvni, komolyan venni, megbecsülni. Ma különösen, amikor „vallásos zsenik” közvetlen kapcsolatot ígérnek az Úrral, látványos istenélményeket, felemelő istentapasztalatokat. Pedig vigyázzunk, mert csak Isten Igéjének bűnbánattal, imádsággal kikönyörgött, rendszeres tanulmányozása által adatik az üzenet, és aki ezt nem veszi ilyen komolyan, az úgy jár, mint Uzza, aki csak úgy meggondolatlanul közeledett az Úr ládájához. Isten Krisztusban a barátunkká lett, de Vele akkor sem lehet bratyizni, csak könyörögve és kellő tisztelettel lehet elé járulni. Dávid tánca sem helyénvaló, nem véletlenül teszik szóvá sokan. Vigyázzunk, amit sokan szóvá tesznek, az lehet az Isten intése. Ez a magatartás is nélkülözi a kellő tiszteletet, és valamiféle közvetlen istenélményt akar elérni. Nincs szükség erre. Nem a szertartás, hanem a ládádban lévő Ige üzenete a fontos, azt kell óhajtani és komolyan venni. 

 Lukács 2,41-52

390. dicséret

Valóban áttört az Úr Dávid ellenségein, mint a víz a gáton, feltartóztathatatlanul (20). Ő lett egész Izrael királya. Ő tehette az ország fővárosává Jeruzsálemet. Sőt még a környező népeket és királyokat is szövetségesévé tette az Úr, ezért hozott Tirusz cédrusfákat Dávid palotájához. A még ellenállókat pedig legyőzhette, mint a mai Igében a filiszteusokat (17-25). Igazi sikertörténet. Ekkor azonban Dávid még az Úr gyermeke, megértette, hogy Isten erősítette meg az ő királyságát Izráelben, és Neki köszönhet mindent (12). Nagyot téved, és bukik majd az, aki ezt a földi dicsőségek között egy pillanatra is elfelejti. 

Lukács 2,21-40

447. dicséret

Kiben bízhatunk, amikor kiszolgáltatottak, kimerültek vagyunk, netán éppen alszunk? Bízhatunk a saját embereinkben? Nem adnak fel, ha fordul a kocka, és érdekeik mást kívánnak? Izráel királyát a saját emberei ölik meg, aljasul, amikor kimerülten alszik: hasba döfik és meggyalázzák. Amikor Izráel királyának már gyengült a pozíciója, egyszerre nem számított többé, miközben gyilkosai jutalmat várnak az új jelölttől, Dávidtól. Az Ige szerint az ilyen alávalókat ki kell irtani (11), és minden aljas, számító, vérontó lelkületet! Ezt teszi Dávid is. Nem lehet lepaktálni a gonosszal. Ennél csak egy áldottabb döntés lehetséges: a gonoszt jóval meggyőzni. Krisztus feltámadása végleg kiirtotta a gonosz hatalmát, ezért mi már jóval meggyőzhetjük a gonoszt, nem kell kiirtanunk. A hit megindít erre a szentlelkes merészségre: a gonoszt jóval győzd meg (Róma 12,21).

Lukács 2,1-20

316. dicséret

Joáb megölte Abnért. Mindkét hadvezér a saját érdekét nézte, és az érdekharcban valaki halálosan alul maradt, de a másik fél is csak pusztító kárát láthatta a viaskodásnak. A haraggal teli civakodásnak csak vesztesei lehetnek. Abnér számításból állt át Dávidhoz, Jóáb pedig nem bírta elviselni, hogy ezáltal az ő pozíciója veszélybe kerülhet. Lelkületéhez méltóan portyázásból érkezett meg Jóáb (22), amikor értesült az őt fenyegető változásról. Nem sokat teketóriázott, csellel végzett riválisával. Dávid nemcsak Abnért gyászolta, hanem az álnokság és gonoszság felett sírt (39). Dávid nem építi tudatosan a karrierjét. Életpályáját rábízza az Úrra. Bizony a részleteiben eltervezett, öntudatos életpályamodell, és az Isten áldása: két külön dolog. Aki tervezi az életét, az sok mindenre képes lehet, mint Jóáb és Abnér. Észre sem vesszük, hogy csak a céljaink számítanak, és álnokká lesz a „kezünk” (34), miközben csak az átkot tapasztalhatjuk meg, minden siker ellenére (28-30). Egy hívő ember mennyiben lehet saját életpályájának tudatos, ambíciós formálója?

Lukács 1,57-80

126. zsoltár

Abnérnak sok áldott tulajdonsága volt. Ő az, aki figyelmezteti népét a testvérháború befejezésére (2,26). Ez azonban kevés. Nem elég bizonyos területeken szimpatikusnak lenni, újjá kell születni. Abnér egy domináns ember, aki hatalmat kívánt, a háttérből irányított, betört mások magánéletébe (7-8), és még ő az, aki emiatt haragra lobbant, amikor ezt szóvá tették neki. Haragja pedig félelmetes és pusztító volt. A király (Isbóset, Saul fia) is félt tőle (11). Abnért emberi indulatok vezérelték.  Ezért állt Dávid mellé. Döntése érdekből és nem Isten iránti engedelmességből született, noha az Isten nevére hivatkozva cselekedett. Bizony nem elég emlegetni az Úr nevét, hanem az Ő akaratát valóban és egyre világosabban fel kell ismerni, és engedelmesen cselekedni kell azt. 

Lukács 1,39-56

146. zsoltár

Itt testvérharcról olvasunk. Dávid hadseregparancsnoka, és a meghalt Saul hadseregparancsnoka, Jóáb és Abnér egymásnak ugranak. Mindkét parancsnokot saját ambíciói vezérlik, bár nemes ügy mögé rejtőznek. Az egész egy harci játékkal kezdődött (14-16). A harc azonban soha nem játék. A másikra kezet emelni mindig Isten elleni vétek. A játék pedig ádáz testvérharccá dagad. Végül Abnér által szólal meg az Úr Lelke, aki először az őt üldözőt figyelmezteti, később Jóábot: „keserves vége lesz ennek” (26). Abbamarad a csata, észhez térnek az öldöklésbe és egymás hajszolásába belefeledkezett emberek: rádöbbenek, hogy ők egymásnak testvérei. A keserves következmények sebei azonban nem gyógyulnak könnyen. Az ország két részre szakadt. Áldott, aki jött az Úr nevében, és figyelmeztetett minket, hogy akinek üdvössége van, az nem harcol, hanem szolgál.

Dávid Isten embere, mert nem tud elfogadni tetten érhető hazugságot, és számító ravaszságot. A Saul halálhírével érkező követ, a jutalom reményében másként adta elő Saul halálát, mint ahogy az valóban történt (1-16). Tudjuk ugyanis, hogy Saul a saját kardjába dőlt, és nem ez a magát amálékinak mondó hírhozó ölte őt meg (1Sámuel 31,4). Dávid Isten embere, mert legnagyobb ellensége halálhírét mély megrendüléssel fogadja, és gyászában Isten felkentjének halálát siratja (11-12). Dávid Isten embere, mert még vereségében sem tud másoknak rosszat mondani Isten népéről (19-21). Dávid Isten embere, mert neki volt igaz barátja, Isten előtt testvére, Jónátán. Dávid utóda, Jézus Krisztus, aki minket is Isten embereivé formál. 

Lukács 1,1-25

225. dicséret

A Prédikátor őszintén leírta halandó életének tapasztalatait, megvallotta a hiábavalóság érzésének szorongatását (8-10). Az istenfélelem lényege ez (13): rádöbbenni halandó létem hiábavalóságára, minél előbb, már fiatalon (1). Aztán mire rám köszöntenek a nem szeretem napok, és ahogy elfogy a földi élet (1), egyre komolyabban veszem az élő Istent, és azt az utat, amit Ő Igéjében (döntéseiben és parancsaiban) kijelölt nekem (13-14). Gyönyörű képekkel festi le az Ige az öregedés folyamatát, egészen a meghalásig; de mindezt az örök élet reménységével teszi (2-7). Számolni a megváltó Úrral, az örök élet Istenével: ez az istenfélelem, és az egyetlen gyógyszer minden hiábavalóságra. Nincs hatékonyabb bölcsesség, legfeljebb csak tele írunk sok könyvet, és felesleges dolgokkal fárasztjuk magunkat és egymást (12). 

Filippi 4,10-23

508. dicséret

Légy tevékeny, meglesz a haszna (1). De oszd be a hasznot, mert nem tudod, mi jön rád, és bármiféle csapás érhet (2). Ha pedig valami ledőlt, az úgy marad, akárcsak a kidőlt fa (3); hiszen ebben a világban mindennek következménye van, és nem fordíthatók vissza a dolgok. Tedd a dolgod, körülményektől függetlenül (4), és ne gondolkozz felettébb a világ során, mert ahogyan a magzat formálódása, és maga az élet titok, és az is marad, ugyanúgy titok az Isten munkája (5-6). A legfontosabbat Ő kijelentette, Krisztusban. Egyedül az Úr Jézus Krisztus cselekedte meg, hogy ami ledőlt, azt felállította. Ez elég. Imádkozz és dolgozz. Még Voltaire sem juthatott másra: „Menj, ásd fel a kertet” Próbálkozz több dologgal, ne add fel a reményt (6). Szeress élni! (7) „Csoda, hogy vagyok és élek, hogy nem unom meg, és újra merek” (Weöres Sándor). Amíg jól megy sorod, készülj fel a nehéz napokra (8), hogy amikor azt tapasztalod, hogy minden hiábavalóság, akkor legyen igazán támaszod a hited, és az élő Isten.

Filippi 4,1-9

66. zsoltár

A Példabeszédek könyvéhez hasonló, rövid, bölcs mondásokat tartalmaz ez a fejezet. Számunkra azonban ezek nem csupán velős mondások, hanem annak bizonyságai, hogy Isten Igéje féltő szeretettel tanácsolja mindennapjainkat is. Egy aktualitást tudok ezek közül kiemelni. Vigyázz, mert minden kiderül, ezt most nemcsak úgy értem, ahogy az ítélet napjával kapcsolatban a mi Urunk megfogalmazta (Márk 4,22), hanem sokkal hétköznapibb módon. Az internet és a telekommunikáció chipes korában ez tömény valóság. Mindent tudnak rólunk, ha akarnak. Isten előtt ezt a tényt a hívő ember szent elrejtettségként éli meg, de emberek előtt ugyanez rettenetes leleplezettség (20). 

Filippi 3,15-21

422. dicséret

Minden ember mindenkori tapasztalata olvasható a mai fejezetben, olyan igazságok, amelyekről nem illik beszélni, de amelyek mindenkit meggyötörnek. Minden érhet mindenkit (2), függetlenül igazától, vagy vétkétől, bármikor kelepcébe kerülhet (12). Az emberek szíve tele van gonoszsággal és esztelenséggel (3). Úgy tűnik, hogy a halál mindent elvesz tőlünk, emlékünk elvész, igyekezetünk tova tűnik, biztosabb élni, mert nagy titok a halál, vagyis jobb az élő kutya, mint a döglött oroszlán (4-6). Ezért élvezzük az életet, nem féktelenül, de cselekedve azt, amit Isten a kezünk ügyébe adott, mert annak most van az ideje (7-10). Az eredmény pedig emberi logikával követhetetlen, mert nem a gyorsak győznek a futásban, hanem sokféle körülmény lehet oka a győzelemnek (11). Mindehhez azonban a Prédikátor is hozzáteszi, hogy Isten kezében vagyunk (1), és ez boldog bizonyosság. Igaza van abban is, hogy egy földi életünk van, és nem közömbös, hogy az Istentől kapott lehetőségekkel hogyan élünk, ugyanakkor húzzuk meg csak az ívet az Újszövetségig, Krisztusig. Máris kiderül, ha csak ebben az életben reménykedünk az Úrban, szánalomra méltóak vagyunk (1Korinthus 15,9), mert az Úrban bízni az örök élet reménysége nélkül teljes képtelenség! A Prédikátor „elvisz a mennyegző ajtajáig. Balga, aki nem lép be rajta.” (Szabó Andor)

Filippi 3,12-14

91. zsoltár

Igénk szerint a felsőbb hatalmasságnak engedelmeskedni kell, mert Isten akarata rendelte őt fölénk, hogy az emberi gonoszságot féken tartsa, és biztosítsa a rendet, hogy csendes és nyugodt életet éljünk (Róma 13; 1Timóteus 2,2). Urunk adj hívő „királyokat” nekünk, akik a Te rendedet képviselik, és nemcsak megbüntetik, hanem megtérítik a gonoszt (Zsoltárok 125,5). - Ebben a rontott világban csak paragrafusokkal tartható a rend, következetes „vas-szigorral”. Ebben a világban szögletesen le kell határolni mindent: kimondani, leszögezni, szabályzatokba foglalni, végrehajtatni, hogy rend legyen, mert nagy a gonoszság, és sok a visszaélés. Ezért a kegyességünk is „rendbe” szedett, megfogalmazott, definiált, dogmatizált; nem is lehet e világban másképp, mert minden összemosódna. - Fontos a rend, de mégis olyan rideg. Jó tudni, hogy odaát az Úr lesz minden mindenekben (1Korinthus 15,28), és az Ő rendje nem rideg rend! József Attila verse énekel erről: „Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend – egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ, a rend.” (Eszmélet)

Filippi 3,1-11

441. dicséret

A halál által uralt világban a szomorúság jelzi azt, hogy szenvedünk az Istentől leszakadt élet tökéletlenségén és hasadtságán. A szomorúság kifejezi bűnbánatunkat, Urunk utáni vágyakozásunkat, a másik iránti felelősségünket; azt, hogy szeretnénk elviselhetőbbé tenni az életet, és bánt, hogy ez olyan ritkán sikerül (tudva, hogy a világot megváltoztatni semmiféle emberi jó szándék, reform, forradalom, akarás nem képes, egyedül az Úr újjászülő, megváltó kegyelme). Aki mulatozik és röhög, az felelőtlen, és kifejezi, hogy nem érdekli a másik. A szomorúság Istentől való. Ez a szomorúság azonban nem jelent örömtelenséget, sőt, az Isten szerinti megszomorodás valódi örömmel ajándékoz meg, miközben megtapasztaljuk azt, amiről Pál vall: „minden nyomorúságom ellenére csordultig vagyok örömmel” (2Korinthus 7,4). 

Filippi 2,25-30

459. dicséret

Végül ugyanoda kerül minden kincs és minden ember, elmúlik (6). A Prédikátor könyve mindent megfoszt földi, túldimenzionált értékétől. Ez egy fájdalmas, kínos út, megannyi stációval. Egy biztos, Isten az övéit végigvezeti ezen az úton, hogy semmiben és senkiben se reménykedjenek rajta kívül felettébb. Csak akinek üres a keze, annak lehet ajándékot adni. Mi mindennel van tele a kezünk, a fejünk, a szívünk; szegénnyé kell lennünk egészen (Máté 5,3), hogy az Úrban igazán meggazdagodhassunk. Akkor aztán az itteni javak is más összefüggésbe kerülnek, akkor már tudunk velük jól, hálaadással élni, és ha elveszítenénk azokat, akkor sem lesz úrrá rajtunk a kétségbeesés. Nagy kérdés, el tudom-e engedni mindazt, ami ide köt; ha elengedtem, visszakapom; ha nem tudom elengedni, örökre elveszítem. Aki meg akarja tartani, elveszti; aki az Úrért elveszti, az megtalálja azt (Máté 16,25).

Filippi 2,19-24

505. dicséret

Most csak erre az igeversre tudunk figyelni. Ma is sokat dolgoznak emberek, de a munkák java része elméleti, okoskodó, manipulatív és ravasz ügyezés, túlfeszített semmittevés. Isten előtt kedves a kétkezű, becsületes, konkrét munka, ennek legeredetibb módja a földművelés. Aki fizikai munkát végez, az testében egészséges, szellemében friss marad, és megbecsüli az élelmet, Isten áldásaként köszönve meg azt. A bölcs vezető az üzletelés megannyi módja helyett pártolja a kétkezű munkát, a vidéket, az élhető közösségeket. Nem az idő kerekének visszaforgatásáról van szó, hanem Isten eredeti életrendjéről. Megdöbbentő, milyen ideges és ugyanakkor eltunyult a ma embere. Nagy áldás, aki két kezével dolgozik, fárad, és becsületes munkája nemes életre edzi őt. Az igaz hit is így lesz hiteles. 

Az élet három területén tapasztalhatjuk meg leginkább az ember nyomorúságát, éppen ezért az élet hiábavalóságát. - Az egyik ilyen terület az önzés és elnyomás, amely sok könnyet okoz. Az elnyomottaknak nincs vigasztalójuk, szenvedéseik közben a halálra vágynak, vagy még inkább arra, hogy bár meg se születtek volna (1-3). De az elnyomók sem boldogok, mert a sok „kincs” sok gondot okoz, életüket pedig elviselhetetlen irigység és gyűlölet kíséri (4-6). - A másik terület a házasság. Nem jó egyedül, ám az emberi bűn leginkább a házasságot támadja. Az Úr jelenléte nélkül nincs áldás a házasságon. Ez a hármas fonál. (7-12). - A harmadik terület pedig a népszerűség. Az öreg királyt követheti egy fiatalabb, de aztán őt is megunják, szidják, mint elődjét (13-16). - Összegezve: többet ér most hallgatni, és Isten színe előtt megfontolni (17), van-e esélyünk Nélküle? (17)

Isten előkeríti azt, ami tovatűnt (15). Ezért azt tanácsolja az Ige, hogy merjen az ember örülni az életnek, a mindennapoknak, munkája gyümölcsének (12-13), és merjen élni a maga javára is, enni és inni, mert öröm nélkül nem lehet élni. A jókedv az Isten ajándéka. Aki mer örülni, az tele van reménységgel. Így állítható egymás mellé a krisztusi önmegtagadás és mégis önmagunk örömteli képviselete a világban, aki ugyanis önmagát nem tudja képviselni, az sokféle lelki betegséggel küzdhet, nem tud örülni, és ezáltal képtelenné lesz arra, hogy másokért adott helyzetben megtagadja önmagát. Csak az ilyen ember döbbenhet rá arra, hogy amit Isten tesz, az örökre megmarad (14). Urunk, ne búskomor, hanem örvendező keresztyének legyünk!

Filippi 2,1-4

32. zsoltár

Az idő nagy probléma. Nem kis teljesítmény valahová időben odaérni, ott végig „jól” viselkedni, az idővel jól gazdálkodni, nem lopni a napot, de nem is gürcölni. Az egész földi életet illetően pedig az jelenti a kihívást, hogy képesek vagyunk-e elhordozni azt, hogy telik az idő. Az örök élet hitével megáldott embernek telik az idő, vagyis közben egyre inkább kiteljesedik az élete, hit nélkül pedig múlik az idő, és elmúlik az élet. Istentől való ajándék, ha valaki tudja, hogy mikor minek van az ideje, és abban Isten akaratát felismerve, kéri az erőt, a bölcsességet, a vezetést. A mai Igében olvasható ellentétpárok mindkét tagja hangsúlyos. Vegyük észre, hogy több esetben nem az általunk kedvesnek gondolt tevékenység olvasható elől, mert adódhat olyan, amikor először rombolni kell, hogy ténylegesen újat lehessen építeni. Boldog ember az, aki felismeri az idők jeleit saját életében, sőt Jézus Krisztus eljövetelét illetően is, hogy amikor Ő eljön, készen találjon bennünket (Lukács 18,8).

Filippi 1,18-30

90. zsoltár