Szép történet. Dávid hűséggel megemlékezett Saul király még megmaradt háza népéről, egykori igaz barátja, Jónátán emléke miatt; Jónátán pedig Saul fia volt. Ezért gondoskodott Dávid Saul egykori szolgájáról, és annak unokájáról, Jónátán fiáról, Mefibósetről, aki rá is szorult erre a gondoskodásra, mert mindkét lábára béna volt (3). Mefibóset döglött kutyának nevezi magát, így jellemzi nyomorúságát, és hálával köszöni meg a gondoskodást, valamint azt a méltóságot, hogy a király asztalánál étkezhet (13). Mondom, ez egy szép történet, Dávid nem hálátlan, megemlékezett azoknak utódairól, akiknek ő is sokat köszönhetett. Ugyanakkor mégis szépséghibás ez az egész, úgy, ahogy van. Eszembe jutott, hány és hány „Mefibóset” él körülöttünk, akik lehet, hogy nem bénák, de nem is voltak soha a „király” unokái, hanem minden „kapcsolatrendszer” nélkül élnek, „döglött kutyaként”, esélytelenül a világban, és úgy is maradnak, amíg ténylegesen elhantolásra nem kerülnek. Mi van azokkal, akiknek nincsenek kapcsolataik, egy olyan világban, ahol ez egyre inkább perdöntő. Elég az Istennel való kapcsolat? 

Lukács 4,1-13

478. dicséret