A halál által uralt világban a szomorúság jelzi azt, hogy szenvedünk az Istentől leszakadt élet tökéletlenségén és hasadtságán. A szomorúság kifejezi bűnbánatunkat, Urunk utáni vágyakozásunkat, a másik iránti felelősségünket; azt, hogy szeretnénk elviselhetőbbé tenni az életet, és bánt, hogy ez olyan ritkán sikerül (tudva, hogy a világot megváltoztatni semmiféle emberi jó szándék, reform, forradalom, akarás nem képes, egyedül az Úr újjászülő, megváltó kegyelme). Aki mulatozik és röhög, az felelőtlen, és kifejezi, hogy nem érdekli a másik. A szomorúság Istentől való. Ez a szomorúság azonban nem jelent örömtelenséget, sőt, az Isten szerinti megszomorodás valódi örömmel ajándékoz meg, miközben megtapasztaljuk azt, amiről Pál vall: „minden nyomorúságom ellenére csordultig vagyok örömmel” (2Korinthus 7,4). 

Filippi 2,25-30

459. dicséret