Saul király meggyűlölte és meg akarta ölni Dávidot (1). – 1. Azóta háromezer év telt el, de nem változott semmi. Az internetes felületek hozzászólásai pontos látleleteket tartalmaznak mai állapotunkról, egyáltalán az emberről. A gyűlölet öl. Kivétel nélkül minden „oldal” gyűlöli a másikat. – 2. A gyűlölet olyan indulat, amit nem lehet „megbeszéléssel” kezelni, ahogy ezt Jonatán próbálta (2–3). A gyűlölet elől nem lehet elmenekülni, ahogy Jónátán (2), Mikál (11–17), majd Sámuel próbálta elrejteni Dávidot (18–20). A gyűlölet nem figyel arra sem, hogy indulatunk tárgya valójában jót cselekszik velünk (4–8). Az istentelenség valójában ugyanez, azt bántjuk, aki még mindig kegyelmes hozzánk, éltet és megszabadít. A gyűlölet Isten Lelkének hiánya, amely nélkül a gonosz száll meg minket (9–10). – 3. A gyűlölet ellen csak az Úr óvhat meg; – akár úgy is, hogy értelmetlen és megalázó révületbe dönti a gyűlölet követeit; – vagy másként bénítja meg őket (19–24). Jézus Krisztus keresztjénél kiélheted most is gyűlöleted minden gyilkos indulatát, hogy aztán megszabadulj attól…

Márk 10,46–52

23. zsoltár

A teljes igemagyarázat:

* Saul király meggyűlölte és meg akarta ölni Dávidot (1).

Dávidnak menekülnie kellett.

Később kiderül, sajnos Dávid sem volt mindenkor különb Saulnál, amikor ő uralkodott. 

– 1. Azóta háromezer év telt el, de nem változott semmi. 

Az internetes felületek hozzászólásai pontos látleleteket tartalmaznak mai állapotunkról, egyáltalán az emberről. 

A gyűlölet öl.

Gyilkos indulat járja át ma is a levegőt.

Kivétel nélkül minden „oldal” gyűlöli a másikat.

Tovább gondolva a diagnózist: mindenki gyűlöl mindenkit.

Még, aki látványosan jót tesz, az is igazából „be akar mosni” valakinek a saját látványos jóságával. 

– 2. A gyűlölet olyan indulat, amit nem lehet „megbeszéléssel” kezelni, ahogy ezt Jonatán próbálta (2–3).

A gyűlölet elől nem lehet elmenekülni, ahogy Jónátán (2), Mikál (11–17), majd Sámuel próbálta elrejteni Dávidot (18–20).

A gyűlölet nem figyel arra sem, hogy indulatunk tárgya valójában jót cselekszik velünk, segít, megszabadít (4–8).

Az istentelenség valójában ugyanez, azt bántjuk, aki még mindig kegyelmes hozzánk, éltet és megszabadít.

A gyűlölet Isten Lelkének hiánya, amely nélkül a gonosz száll meg minket (9–10).

– 3. A gyűlölet ellen csak az Úr óvhat meg; – akár úgy is, hogy értelmetlen és megalázó révületbe dönti a gyűlölet követeit; – vagy másként bénítja meg őket (19–24); – vagy úgy, hogy megszabadít a gyűlölettől, az Úr Jézus Krisztusban, aki minden emberi gyűlöletet elhordozott a kereszten.

Az Ő keresztjénél kiélheted most is gyűlöleted minden gyilkos indulatát, hogy aztán megszabadulj attól…

– 1. Dávid egyre sikeresebb lett. Ennek látható jelei voltak: hadi sikerek (6–9; 25–27), társadalmi sikerek (22–24), népszerűség (14–16), magasrangú nők kegyei (17–24). – 2. Sikeresnek lenni veszélyes. Egyrészt azért, mert a siker nagy kísértés. Az ember könnyen elbízhatja magát, ahogy ez a nyomorúság később Dávidot is elérte. Másrészt a siker azért is veszélyes, mert azonnal irigyek, sőt halálos ellenségek támadnak. Az illető egyszerre csak az utálat tárgya lesz bizonyos körökben. Minél nagyobb a siker, annál nagyobb körökben és annál életveszélyesebben rombol ez az utálat (10–13). A siker és a félelem egy idő után együtt járnak (12). Saul király a dárdájával Dávidra támadt (11), hiszen már nem csak féltékeny volt a király Dávidra, hanem annak ellenségévé lett (27). – 3. A siker csak akkor legitim, ha a siker valójában áldás; vagyis, ha az nem emberi trükkök, erőlködések, vagy magunknak tulajdonított tehetség eredménye, hanem az Isten ajándéka, amit egy bizonyos időre azért kaptunk Őtőle, hogy azzal az Ő dicsőségére és sokak javára éljünk, és amikor kell, visszaadjuk annak, akitől azt kaptuk. Dávid azért járhatott minden útján sikerrel, mert vele volt az Úr (14).

Márk 10,32-45

357. dicséret

A teljes igemagyarázat:

* – 1. Dávid egyre sikeresebb lett.

Ennek látható jelei voltak: hadi sikerek (6–9; 25–27), társadalmi sikerek (22–24), népszerűség (14–16), magasrangú nők kegyei (17–24).

– 2. Sikeresnek lenni veszélyes.

Egyrészt azért, mert a siker nagy kísértés. Az ember könnyen elbízhatja magát, ahogy ez a nyomorúság később Dávidot is elérte.

Másrészt a siker azért is veszélyes, mert azonnal irigyek, sőt halálos ellenségek támadnak. Az illető egyszerre csak az utálat tárgya lesz bizonyos körökben. Minél nagyobb a siker, annál nagyobb körökben és annál életveszélyesebben rombol ez az utálat (10–13).

A siker és a félelem egy idő után együtt járnak (12).

Saul király a dárdájával Dávidra támadt (11), hiszen már nem csak féltékeny volt a király Dávidra, hanem annak ellenségévé lett (27).

A siker önmagában nagy gond.

Egy ideig élvezheti az ember, valaki akár haláláig is hajszolhatja a sikert, de a megtért ember nem sikerre, hanem áldásra vágyik. A kettő között föld és ég a különbség.

Gyerekkorában az ember még fel akar mászni a fára, mint a nagyobb fiúk, később már azonban csak azon jár az esze, hogyan tud ép bőrrel lejutni onnan.

– 3. A siker csak akkor legitim, ha a siker valójában áldás; vagyis, ha az nem emberi trükkök, erőlködések, vagy magunknak tulajdonított tehetség eredménye, hanem az Isten ajándéka, amit egy bizonyos időre azért kaptunk Őtőle, hogy azzal az Ő dicsőségére és sokak javára éljünk, és amikor kell, visszaadjuk annak, akitől azt kaptuk.

Dávid azért járhatott minden útján sikerrel, mert vele volt az Úr (14).

Ritka kincs a barátság, manapság különösen. Jónátán és Dávid barátságának leírása ezt a megállapítást csak megerősíti bennünk. – 1. A barátság definíciója a mai Ige szerint: két ember lelke összeforr (1). Fontos itt ez a kifejezés, hogy a két „lélek” forr össze egymással, és nem a két test. Ezért nagy kérdés, hogy férfi és nő között lehetséges-e barátság, ahol bizonyos esetekben a testi kísértés állandó, és ezért abból testi-lelki összeforrás lehetséges, ami már nem barátság, hanem szerelem. De tovább megyek, amikor idézem az egyik ismerősömet, aki azt hangsúlyozta, hogy neki a Felesége egyben a legjobb barátja is; – persze ő több mint barát, de az is számára. Az Úr teremtési rendjének tiszta medrében a barátság az emberi kapcsolatok nélkülözhetetlen eleme lehetne… – 2. A barátság „szíve” az a krisztusi szeretet, amelyben valaki képes úgy szeretni egy másik valakit, mint önmagát (Máté 7,12). – 3. A barátság próbája mindig a rendkívüli helyzetekben történik. A barátság áldozatot is kész hozni a másikért (4–5). – Ha ritka ez a tapasztalatunk, vígasztajon meg bennünket Jézus Krisztus szava: „Ti az én barátaim vagytok” (János 15,14)

Márk 10,17–31

267. dicséret

A teljes igemagyarázat:

* Ritka kincs a barátság, manapság különösen. Jónátán és Dávid barátságának leírása ezt a megállapítást csak megerősíti bennünk.

– 1. A barátság definíciója a mai Ige szerint: két ember lelke összeforr (1).

Fontos itt ez a kifejezés, hogy a két „lélek” forr össze egymással, és nem a két test.

Ezért nagy kérdés, hogy férfi és nő között lehetséges-e barátság, ahol bizonyos esetekben a testi kísértés állandó, és ezért abból testi-lelki összeforrás lehetséges, ami már nem barátság, hanem szerelem.

De tovább megyek, amikor idézem az egyik ismerősömet, aki azt hangsúlyozta, hogy neki a Felesége egyben a legjobb barátja is; – persze ő több mint barát, de az is számára.

Az Úr teremtési rendjének tiszta medrében a barátság az emberi kapcsolatok nélkülözhetetlen eleme lehetne…

– 2. A barátság „szíve” az a krisztusi szeretet, amelyben valaki képes úgy szeretni egy másik valakit, mint önmagát (Máté 7,12).

Ezt az önzetlen, tiszta barátságot egymás számára szövetségkötéssel nyilvánvalóan megerősítik, hogy mindenkor támogatják egymást (1–3).

Tényleg nagy ajándék egy-egy ilyen barát, hiszen Isten eszközévé lehetünk egymás életében: bátorítva, támogatva, erősítve egymást.

A barátság, közös, szent célokért összefogva előbbre jut, mert ilyen értelemben is igaz, hogy jobban boldogul kettő, mint egy (Prédikátor 4,9).

A barátság azonban mindig párhuzamosan fut a „vér szerinti” kapcsolatokkal, és azokat soha nem írhatja felül, vagy csak Istentől rendelt, kivételezett helyzetekben. Az ugyanis lehetetlen, hogy az ötödik parancsolatot semmibe véve megtagadjuk a szüleinket, a gyermekeinket egy barátságért (5).

– 3. A barátság próbája mindig a rendkívüli helyzetekben történik.

A barátság áldozatot is kész hozni a másikért.

Ennek kifejezéseként adta át Jónátán a kiváló harci fegyvereit Dávidnak (4).

Ezért nem irigykedett Jónátán Dávid harci sikereire (5).

Ezért tartott ki Jónátán Dávid mellett akkor is, amikor Dávidnak menekülnie kellett.

Fokozom az üzenetet: a barát akkor is kitart a másik mellett, amikor az a saját baja, bűne miatt került bajba.

Nagy áldás, ha nemcsak testvérei, hanem barátai is vagyunk egymásnak.

A barátság azt jelenti, hogy nemcsak szép kegyességben, hanem az élet sűrűjében éljük meg a testvériséget, mert egymásnak bajtársai is vagyunk (Filippi 2,25).

A barátságban van valami emberi, valami krisztusi, valami gyakorlati keresztyénség.

A barát több, mint a testvér.

Nem lehet mindenki barát, abból kevés van, de Isten nagy ajándéka a barát.

– Ha ritka ez a tapasztalatunk, vígasztajon meg bennünket Jézus Krisztus szava: „Ti az én barátaim vagytok” (János 15,14)

Egyetlen esélyünk ez: az Úrban elhordozni a gyalázatot. Valójában, emberileg esélytelen küzdelem ez: Dávid és Góliát küzdelme. Emberileg olyan esélytelen, mint Jézus Krisztus tanácsa, miszerint nem kell lemosni a gyalázatot, nem kell visszaütni, nem kell megölni, felkoncolni azt, aki gyaláz bennünket (46). Erre a „koncolásra” egyébként minden emberi ingerenciánk meglenne egy halálosan gyalázatos helyzetben. Jézus Krisztus hangsúlyozta: nem kell ellent állni (Máté 5,39). Az Isten népének igazi ereje abban van, hogy Urára hagyatkozva, aki az események Ura is, várja az Ő szabadítását. Bizony, szinte minden „aktivitást” kizár ez a krisztusi lelkület. Illetve az Úr cselekvésére hagyatkozik olyan helyzetekben, ahol olyan súlyossá lett a helyzet, hogy még a védekezés is csak a másik felkoncolásával lenne lehetséges (46–54). 

Márk 10,1–16

469. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

– 1. Mit jelent gyalázni a másikat? Góliát ugyanis gyalázta Isten népét.

Amikor valakit gyaláznak, akkor azzal kétségbe vonják az illető életének alapvető jogait és értékeit, amely kihat annak szeretteire és népére is, sárba tapossa az illető hitét, ember voltát, mindenét. A gyalázat a megalázás maximuma, a halál előszobája, ha még életben is maradna az illető, valójában már halott.

Azonnal felmerül bennünk a kérdés, hogyan lehet lemosni a gyalázatot? Főleg, ha a gyalázkodó erősebb és hatalmasabb, mint mi, így valójában esélytelenek vagyunk ebben a helyzetben. 

A mai Igében is ez az alapvető kérdés, Dávid kérdése is: hogyan lehet elhallgattatni a gyalázkodó Góliátot, miként lehet megölni azt, akit ha mi nem ölünk meg, akkor ő veszejt el bennünket? (26–31)

– 2. Valóban, ebben a világban, a mi gondolkodásunk szerint ez az egyetlen megoldás: Valahogy le kell győzni a gyalázkodót.

Saul király ezért engedte el végül a fiatal Dávidot a harcba, aki nyáját is puszta erővel védte meg a vadállatoktól (32–37).

Dávidra azonban nem való Saul páncélja (38–39), mert másként küzdött Saul, és másként Dávid, alapvetően másként: Dávid az élő Isten erejével állt oda az Istent és az Ő népét szidalmazó Góliát elé (40–48).

– 3. Egyetlen esélyünk ez: az Úrban elhordozni a gyalázatot.

Valójában, emberileg esélytelen küzdelem ez: Dávid és Góliát küzdelme.

Emberileg olyan esélytelen, mint Jézus Krisztus tanácsa, miszerint nem kell lemosni a gyalázatot, nem kell visszaütni, nem kell megölni, felkoncolni azt, aki gyaláz bennünket (46). 

Erre a „koncolásra” egyébként minden emberi ingerenciánk meglenne egy halálosan gyalázatos helyzetben.

Jézus Krisztus hangsúlyozta: nem kell ellent állni (Máté 5,39).

Az Isten népének igazi ereje abban van, hogy Urára hagyatkozva, aki az események Ura is, várja az Ő szabadítását.

Bizony, szinte minden „aktivitást” kizár ez a krisztusi lelkület. Illetve az Úr cselekvésére hagyatkozik olyan helyzetekben, ahol olyan súlyossá lett a helyzet, hogy még a védekezés is csak a másik felkoncolásával lenne lehetséges (46–54). 

Ez a félelem segít! – Ez a félelem elvégzi azt, hogy soha ne mi támadjunk, hanem mindig a filiszteus góliátok álljanak elő. Isten népe nem kezdeményez harcot (4). – Ez a félelem azonban nem ijedtség! – Ez a félelem nem a maga erejéből cselekszik, hanem hittel arra vár, hogy az Úr, a kellő időben és módon majd szabadítót küld (12–25). – Ez a félelem elhordozza a gyalázatot, de azzal a reménységgel, hogy Isten nem sokáig engedi meg azt, mert az Úr mindig oltalmazza népét (24–25). – Ez a félelem nem egy tehetetlen félelem, hanem az Úr erejére és „módszereire” hagyatkozó félelem. – Ez a félelem élő hitté virágzik: nem támad, de nem is fut, hanem vár, remél, és az Úr vezetésével cselekszik.

Márk 9,42–50

452. dicséret

* A teljes igemagyarázat:

– 1. Isten népének története állandó harcból állt.

Az ott lakó népeket „le kellett győzni”, vissza kellett szorítani. Ez a harc a mai napig tart.

Most azonnal általánosítok. „Olcsó”, de tagadhatatlan ez az általánosítás.

A bűntől terhelt világ természete a harc, amely mindig irgalmatlan, erőpolitikára épül, csak a maga érdekeit nézi, hivatkozzon akár nemes eszmékre, vagy Igékre, vagy Isten akaratára...

Jó tudni, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus már győztesen megharcolt minden harcot, így mi másként élhetnénk; – ha igazán hinnénk Őbenne. (1–3)

– 2. Persze sokan nem hisznek az Úrban, és a mi hitünk is gyarló. Ezért marad a harc.

Egy ilyen helyzet mindig azzal kezdődik, hogy felállunk egymással szemben, sokféleképpen „megszemlézzük” egymást. Ebből már eleve kiderül, hogy emberileg ki az esélyesebb.

A filiszteusok hatalmas serege jól felszerelt volt. Ráadásul volt egy hatalmas, páncélozott szószólójuk, Góliát, aki Isten népét gyalázva, olcsó alkut ajánlva ordított a völgyön át nekik.

Isten népe megrettent és félt.

Az Úr áldott ajándéka, ha népe megretten, mert a félelem alázatban tart és valódi szabadítás után kiált. (11)

– 3. Ez a félelem segít!

– Ez a félelem elvégzi azt, hogy soha ne mi támadjunk, hanem mindig a filiszteus góliátok álljanak elő a „csatára”. Isten népe nem kezdeményez harcot (4).

– Ez a félelem azonban nem ijedtség!

– Ez a félelem nem a maga erejéből cselekszik, hanem hittel arra vár, hogy az Úr, a kellő időben és módon majd szabadítót küld (12–25). – Ez a félelem elhordozza a gyalázatot, de azzal a reménységgel, hogy Isten nem sokáig engedi meg azt, mert az Úr mindig oltalmazza népét (24–25).

– Ez a félelem nem egy tehetetlen félelem, hanem az Úr erejére és „módszereire” hagyatkozó félelem.

– Ez a félelem élő hitté virágzik: nem támad, de nem is fut, hanem vár, remél, és az Úr vezetésével cselekszik.

Dávidot királlyá kente Sámuel próféta, Isten akarata szerint (16,12–13). Isten ugyanis elvetette Sault, mint királyt, noha egy ideig még látszólag ő maradt a király. – 1. Döbbenetes üzenet és figyelmeztetés ez: mi azt hisszük, hogy még a helyünkön vagyunk, még vagyunk valakik, és valójában Isten már elvette a feladathoz szükséges Lelkét tőlünk, ezért szolgálatunkat nem tudjuk betölteni, és egy idő után az emberek is ki fognak nevetni bennünket. – 2. Vigyázzunk, Isten feladatra alkalmassá formáló Lelke nélkül nem szabad tovább a ránk ruházott tisztségben maradni, mert csak károkat okozunk, magunkból pedig bohócot csinálunk. Ettől még szentlelkes emberek maradhatunk, de a tisztség nélkül. – 3. Ám, ha ennek ellenére mégis ragaszkodunk a külső cifrangokhoz, a gonosz hatalma kezd el gyötörni bennünket, és Isten Lelke már csak annyira marad bennünk, hogy még éltet, de már nem Ő uralja az életünket. Isten maga soha nem küld gonosz lelket, de azzal, hogy elhagy bennünket az Ő Lelkének uralma, valójában gonosz lelkek kezdik birtokba venni az életünket (Lukács 11,24–26). Isten Lelke nélkül a gonosz kezd el gyötörni bennünket (14).*

Márk 9,30–41

344. dicséret

* Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

– Nem mitológiáról van szó. 

– Bizony így van ez ma is. Ha egyre idegesebb, indulatosabb és feszültebb vagy, már-már kontrollálhatatlanul, vizsgáld meg az Úr színe előtt, hogy a jó helyen vagy-e?

– A zene áldott gyógyszer, de csak tüneti kezelés (23). Jöjj, Szentlélek Úr Isten!

Isten gazdagon megáldott embere volt Sámuel próféta. – 1. Sámuel engedelmes volt. Isten helyesen megértett akaratát képviselte, azt hirdette, aszerint cselekedett; – Saul királlyal kapcsolatban is. Meg sem kísértette a gondolat, hogy vitába szálljon az Úrral. – 2. Sámuel engedelmes, de emberséges volt, akit bántott Saul bukása. Nincs hiteltelenebb annál, mint amikor Isten gyermeke engedelmességében rideggé, embertelenné és kegyetlenné lesz. Áldott az olyan ember, aki tud a másik bukásán bánkódni, még akkor is, ha jogos és Isten akarata szerint való a büntetés. Sault csak a tisztségével kapcsolatosan vetette el az Isten. Isten gyermekei azonban bánkódnak minden elvetett miatt, noha Isten döntését soha nem vitatják, miközben alázattal mindenkor tudják, hogy ők is csak kegyelemből maradhattak meg (1). – 3. Sámuel engedelmes, de az Isten által készített jövő felé nyitott ember volt, aki nemcsak azt nézte, amit a testi szemei láttak (7), hanem mindent alaposan megvizsgálva, kente királlyá Isai fiai közül Dávidot, aki a megváltó Jézus Krisztus „ősapja”, biztos jövőnk, reménységünk, boldog megmaradásunk egyetlen ajándékozója (13).*

Márk 9,14–29

479. dicséret

* Hozzáfűzés az igemagyarázathoz:

– Kevés, ha valaki csak engedelmes gyermeke az Úrnak.

– Emberség és a krisztusi jövő felé való nyitottság teszi Isten népét áldottá ebben a világban.

– Ebből a reményteli jövőből ember senki embertársát ki nem zárhatja, a maga példásan szigorú engedelmessége, és mások elkeserítő, pillanatnyi engedetlensége láttán sem.

Sokat hibázhatunk. Súlyos vétkek is terhelhetik az életünket. – 1. De! Saul Isten népének felkent királya volt, aki az Úr ügyéért és népének vezetéséért felelt. Itt, egy bizonyos határon túl nem lehet hibákat elkövetni. Vannak még hasonló tisztségek, posztok, ahol ugyancsak nem lehet hibázni. Bűnbocsánat itt is van, ha töredelmes a szív, de az illető nem maradhat tovább a tisztségében, a konkrét hibák miatt. – 2. Sámuel csak Isten eszköze, aki emberileg még sajnálja is Sault, mert később sokat bánkódott miatta (35), mégis ő az, aki Isten eszközeként jelzi Saul felé, hogy a bűnbocsánatot Istennél keresse (31), de Isten a királyi tisztségétől megfosztotta őt, mert visszaélt azzal, engedetlenné lett (24–26). Isten, mint királyt vetette el Sault, nem mint embert, de királyként visszavonhatatlanul elvetette őt (27–31). – 3. Ebben az elvetésben is ott bontakozik a kegyelem, mert az Úr annak a jobbnak, méltóbbnak készítette az útját, aki aztán Jézus Krisztus és a megváltás felé vezeti a világot (28). Jézus Krisztus színe előtt az irgalmasság színterévé lesz a világ, ahol lehetetlen, hogy bárki lekaszaboljon valakit, aki már teljesen kiszolgáltatott, és irgalomra várna (32–33).

Márk 9,2–13

95. zsoltár

* A teljes igemagyarázat:

– Bevezetés: Sokat hibázhatunk. Súlyos vétkek is terhelhetik az életünket. Ma már sok mindent terjeszthetnek is rólunk, sokszor alaptalanul. Összetett kérdések ezek. Ezek a tényen mit sem változtatnak: tele van az életünk tévesztésekkel, vétkekkel, bűnnel. A bűn lényege az, hogy megvetjük az Úr Igéjét, az élet Igéjét, és a magunk útját járjuk, Őnélküle (26). Valljuk azt is, hogy töredelmes szívvel, az Isten kegyelmébe kapaszkodva, van bűnbocsánat (Zsoltárok 50).

– 1. De! Saul Isten népének felkent királya volt, aki az Úr ügyéért és népének vezetéséért felelt.

Itt, egy bizonyos határon túl nem lehet hibákat elkövetni.

Vannak még hasonló tisztségek, posztok, ahol ugyancsak nem lehet adott pontokon hibázni.

Bűnbocsánat itt is van, ha töredelmes a szív, de az illető nem maradhat tovább a tisztségében, a konkrét hibák miatt. Ezek a hibák ugyanis sokak szenvedését is jelenthetik.

Persze Isten nem mindig azonnal fosztja meg hatalmától a méltatlan „királyt”.

Isten kegyelme lehet az is, ha bizonyos hibák soha nem derülnek ki; – mert ott, akkor a „király”, annak hibái ellenére is kedves eszköze az Úrnak.

– 2. Sámuel nem Isten, aki nem fogadja el Saul kétségbeesett rimánkodását, amellyel megvallja vétkét.

Sámuel csak Isten eszköze, aki emberileg még sajnálja is Sault, mert később sokat bánkódott miatta (35), mégis ő az, aki Isten eszközeként jelzi Saul felé, hogy a bűnbocsánatot Istennél keresse (31), de Isten a királyi tisztségétől megfosztotta őt, mert visszaélt azzal, engedetlenné lett (24–26).

Isten, mint királyt vetette el Sault, nem mint embert, de királyként visszavonhatatlanul elvetette őt (27–31).

– 3. Ebben az elvetésben is ott bontakozik a kegyelem, mert az Úr annak a jobbnak, méltóbbnak készítette az útját, aki aztán Jézus Krisztus és a megváltás felé vezeti a világot (28).

Jézus Krisztus színe előtt alapvetően mássá lesz a világ. Az irgalmasság színterévé lesz az, mégpedig az örök élet tágasságában, ahol lehetetlenség, hogy Isten embere, bosszút állva, ezt Isten akarataként beállítva, lekaszaboljon valakit, aki már teljesen kiszolgáltatott, és irgalomra várna; – mint itt az elfogott Agág király (32–33).

Sault elvetette az Isten, mert engedetlenné lett, hiszen az amálékiták feletti győzelem után visszatartottak maguknak a zsákmányból. Ráadásul Saul a számonkéréskor mindezt a népre hárítja, azt tartva, hogy ő teljesítette az Úr parancsát, legyőzte az ellenséget, és amit félretettek azok állataiból, azt az Úrnak való áldozatra szánták. Érted tettük Urunk! Ez ma is a legkegyesebb magyarázat, szinte mindenre. Még a nyilvánvaló bűnöket is meg tudjuk magyarázni, pedig ehelyett töredelmes szív és bűnbánat kellene (13-21). Sámuel prófétát meggyötrik az események (10-12),* de tartja magát az Úr döntéséhez, és elmondja Saulnak mindezt, hangsúlyozva, hogy Isten többre értékeli az engedelmességet, mint az áldozatot. Jézus Krisztus egyetlen, tökéletes áldozata pedig végképp erre indít bennünket: engedjünk az Úrnak, szeressük egymást, vagyis ne kényszerítsük egymást értelmetlen áldozatokba, mert az üdvösség az Úrban már a miénk. Nem az engedelmesség üdvözít, hanem az üdvbizonyosság tesz engedelmessé (22-23).

Márk 8,27-9,1

184. dicséret

* Sámuel egész éjszaka hánykolódik ágyában. Akinek fontos az Úr ügye, az szenved, ha baj, engedetlenség és konfliktus gyengíti a szent ügyet, és szenved még az elbukott szolgák miatt is…

Ez egy nehéz téma. Ebben soha nem vagyunk őszinték. Valójában azonban megjegyzünk magunknak minden embert, csoportot, népet, aki nekünk egy kicsit is keresztbe tett; – és alkalomadtán, ha tehetjük, nem hagyjuk annyiban… Bosszúállók vagyunk. Ha másként nem megy, akkor úgy, hogy kerüljük az „illetőt”. Isten népe sem különb. Bár zengzetesek és szépek a megbocsátásról szóló himnuszaink. Amálék népe* Isten népének útját állta az egyiptomi kivonulás után (2Mózes 17,8-16), és ragadozó vadak módjára támadta meg őket, nem kímélve a gyengéket sem (5Mózes 25,17-19). Most fordult a kocka: Isten népe visszavághat. Valóban ilyet mondana az Úr: most állj bosszút, mindent pusztíts el, semmit se hagyj meg (1-3). Mondjuk végre ki: ez a régi világ módszere! (2Korinthus 5,17) Úgy végképp, hogy mások pusztulásának javai hozzánk kerülnek (4-9). Jézus Krisztus eljövetele előtt a szemet-szemért, fogat-fogért elv érvényesült (Máté 5,38; 2Mózes 21,24). És ma, és Jézus Krisztus követői között?

Márk 8,22-26

462. dicséret

* Az amálekiták a Kánaántól délre és délnyugatra fekvő területek és a Sínai-félsziget őslakói. Állandó háborúságban álltak az izraelitákkal, mígnem Saul király szét nem kergette őket.

Saul böjti fogadalma értelmetlen volt, amire ráadásul minden katonáját kötelezte. A harcoló katonai tábor tisztasága előírás volt (5Mózes 23,10-15), de ez nem egy értelmetlen elgyengítő, napestig tartó böjtöt jelentett azokra nézve, akiknek éppen testi erőre lett volna szükségük. Jónátán akaratlanul, de messze megelőzte korát, amikor éhségét lépes mézzel oltva, elmarasztalta apja értelmetlen fogadalmát (29). Sorvetéssel derül ki, hogy ő szegte meg a fogadalmat (39-45). A sorsvetés még mindig objektívebb, mint posztmodern korunkban az egyes ember érzelmi meglátásai. Saul azt hiszi, az Úr azért nem felel neki, mert értelmetlen fogadalmát valaki megszegte. Az érzelmi keresztyénség is hasonló tévutakon járhat: mindig magából indul ki, folyton másokat vádol, és az Igére hivatkozva is csak saját lelke a hitének forrása (36-38). Amikor a nép megmenti Jónátánt, noha a törvény szerint halál járna engedetlenségéért (2Mózes 27,29), de mégis neki köszönhetik a győzelmet: ez annak a kegyelemnek „előzetese”, amely aztán Jézus Krisztusban jött közel hozzánk (45-46). Őneki nem irgalmaztak, de Ő szerezte meg nekünk az igazi győzelmet.*

Márk 8,11-21

438. dicséret

* Innen nézve nevetséges a többi… Saul ugyan egyelőre sikeresen vette fel a harcot a környező népekkel, de aki sokat harcol, annak helyzete egyre súlyosbodik, kénytelen minden erejét arra fordítani, hogy győzelmeit fenntartsa, erős emberekkel és technikákkal; – miközben a bukás kikerülhetetlen (47-52).

Isten népe, Saul király parancsára böjtölt a győzelemért. A böjt áldássá lehet, megtisztít, miközben kifejezi saját gyengeségünket, testünket legyengítve pedig jelzi, hogy mindenben az erős Istenre szorulunk. Sokkal nehezebb böjtölni akkor, amikor más „mézet” eszik előttünk. Jónátán, Saul fia ugyan nem tudott a fogadalomról, ezért evett az erdei mézből. A böjt áldássá lehet, egy ideig (24-30). De aztán elérkezik az a pillanat, amikor nem bírjuk tovább; – utána pedig a mértéktelenség vétkébe eshetünk, mint itt,** ahol minden szent és profán rendet felrúgtak hirtelen. Ezt Saul király bölcsen kezelte, mert a rendet fenn kell tartani (31-35). Felragyog annak az arca, aki végre ehet, erőre kaphat, élhet, örülhet (29). Aki Jézus Krisztusban van, az lakodalomban van, és nem böjtben (Lukács 5,34), végképp nem abban a helyzetben van, hogy átkozott legyen, ha valamilyen előírást nem tart be (28). Ez még a legnehezebb időkre is érvényes. Isten azért küldte el egyszülött Fiát, hogy felragyogjon az arcunk, az életünk (30). Jézus Krisztusban végképp felragyog az arcunk, az életünk (Filippi 2,15).

Márk 8,1-10

346. dicséret

* Kiegészítések az igeszakasz magyarázatához:

– Kiderült, hogy Saul táborából Jónátán és legénye hiányzik. Lárma támadt a filiszteusoknál, hiszen Jónátán és legénye megzavarta őket. Nem várt esemény a legerősebbeket is megzavarhatja…

– Ahijja főpap, Éli főpap utóda, Ikábód ágán jelen van Saul királlyal, és velük van Isten ládája is (16-19). A győzelemhez azonban az élő Isten áldása szükséges.

– Ember ember ellen harcolt, és a nagy káoszból kikerekedett Isten népének látható győzelme. Ekkor a bizonytalan héberek is oda álltak saját népük közé. Vannak ilyenek mindig, akik lapítanak; – és aztán győzelem esetén ők is odaállnak ünnepelni, még beszédet is mondanak; – ha pedig vereséget kell elszenvedni, akkor vagy tovább lapítanak, vagy vádaskodni kezdenek, vagy átállnak a győztesek oldalára, ha tehetik (20-23).

** Itt Isten népének tagjai a saját rendjük ellenében vérrel együtt ették a húst. Saul király oltárt épített, hogy Istennek hálát adva vágják le az állatokat, és a böjt után ne fulladjon káoszba minden (31-35).

Kristálytiszta, tömör összegzés ez az igaz hitről, Jónátánnak, Saul fiának tettei kapcsán. Jónátán a legényével együtt átmerészkedik a filiszteusok előőrséhez. Ketten egy hatalmas sereggel szemben! Ez mégsem vakmerőség. Ez a hit ismereten alapul, azon a tapasztalaton, hogy az Úr, az egyetlen élő Isten, aki már sokszor hatalmasan szólt és cselekedett népéért: Őelőtte nincs akadály, ha Ő úgy akarja, nem számokon és emberi erőn múlik a győzelem (6). Ez a hit szívbéli bizalom is, amely bizonyos abban, hogy az Úr szereti népét, kiválasztotta és megőrzi övéit. Testünkön hordozzuk az Ő kiválasztó, megváltó szeretetének pecsétjét, mint a zsidók a körülmetéltséget. Isten nem szolgáltat ki végérvényesen idegen, gonosz hatalmaknak. Mélységekben is vigaszunk, meg vagyunk keresztelve; – noha nem a keresztség az üdvszerző, de üdvösségünk megpecsételője és üdvbizonyosságunk megerősítője a nyomorúságok idején (6). Az igaz hit engedelmesség is, ahogy Jónátán várja a jeleket, mert övéi életében az események alakulása is az Úr vezetésének része (8-10).*

Márk 7,31-37

164. dicséret

* Kiegészítések az igeszakasz magyarázatához:

– Egy szoroson át közelítették meg, Jónátán és legénye a filiszteusok előörsét. A szoros szikláinak nevét és a közelükben található helységek nevét is ismeri a szentíró (Bócéc, Szenne; – Mikmász, Geba). Szent helyek ezek, ahol az Úr szólt és cselekedett népéért, emberi eszközei által. Minden hívő embernek és népnek vannak ilyen szent helyei, ahol különösképpen megtapasztalta az Úr mindenre elégséges jelenlétét. Ott minden részlet emlékezetes és lényeges marad. (4-5)

– Nem lesajnáló a megnevezés: „Menjünk ezeknek a körülmetéletleneknek közelébe!”. Nem lenéző, nem gúnyos, nem is gőgös; – hanem saját magukra nézve, üdvbizonyossággal teljes. Ez a bizonyosság soha nem vetheti el a másikat. Ugyanakkor ez a bizonyosság erőt merít saját hitéből mindenkor. Lehet úgy reménységhez jutni saját hitünk igazságaiból, hogy ezzel nem tapossuk meg a másikét? Lehet-e nem feltenni azt a kérdést, hogy itt kinek van igaza, miközben mi bátran valljuk, hogy a mi Urunk, az Isten, mindent szépen intéz, mert Ő mindig az élet pártján áll? (6)

–  Hátha tesz értünk valamit az Úr? – kiált fel Jónátán. Milyen jó tudni, hogy Urunk már mindent megtett értünk a Jézus Krisztusban. Tehát nem kell az a „hátha”! (6)

– Mennyi mindent elvégezhet egy ember hite, mint itt Jónátáné. Aki valójában „emberileg” sincs egyedül, mert legénye hűséggel mindenkor mellette áll. Vegyük észre, ki az, aki csendesen mindig ott mögöttünk a háttérben. De ne felejtsük el, mekkora felelősséggel tartozunk feléjük. Ők velünk vannak, bármit tervezünk, de éppen ezért, mi nem tervezhetünk akármit. (7)

Hol kapunk igazán esélyt? Vannak-e esélytelen helyzetek? Hol fontos az esély, és mikor nem számít a kudarc? Az igeszakaszban felvázolt helyzetre mindenesetre azt mondhatjuk: ez emberileg teljesen esélytelen. „Add fel szépen!” (Quimby) Saullal hatszázan maradtak a háromezerből (15), ezek is fegyvertelenül (19-23). A filiszteusok pedig harmincezer harci kocsival, hatezer lovassal és megszámlálhatatlan közkatonával (5), állig felfegyverkezve (19-23), ügyes harci stratégiát kigondolva indultak Isten népe ellen (16-18). Ez emberileg olyan esélytelen helyzet, mint nekem elénekelni egy operaáriát, mint az öregnek visszafiatalodni, mint a bénának felállni, a gyógyíthatatlan betegnek újból életre kapni, mint a halottnak feltámadni, mint a bűnei miatt elveszettnek mégis üdvösséget nyerni. És pont ezeket; – amik a tények alapján lehetetlennek tűnnek: újjászületni, gyógyulni, feltámadni, üdvözülni; – vagyis az életfontosságú területeken „győzni”; – pont ezeket ajándékozza nekünk az Úr. Innen nézve már kevésbé érdekes, hogy ideig tartó csatákat itt megnyerünk-e, vagy sem; – például tudunk-e „énekelni”, vagy sem...*

Márk 7,24-30

239. dicséret

* Kiegészítések az igeszakasz magyarázatához:

– Innen nézve már kevésbé érdekes, hogy ideig tartó csatákat itt megnyerünk-e, vagy sem; – például tudunk-e „énekelni”, vagy sem... Ami az Úr ügyében fontos, azt bizonnyal megnyerjük itt is.

– Egyébként pedig a Jézus Krisztusban kapott végső győzelemmel élünk meg minden földi eseményt. Ez a hit látása. A földi kudarcok sem feltétlenül kudarcok, az Isten szemével nézve. A földi győzelem sem feltétlenül a másik feletti diadal, hanem esetleg hűséges helytállás a magunk helyén. Persze az Ő ügyében éles helyzetekben az Úr nem engedi fölénk az ellenséget sem.

Nehéz ez a helyzet! – 1. Mintha teljesen elölről kellett volna kezdeni mindent. Isten népének területe, mintha a kis Benjámin törzsének területére csökkent volna le, azon belül is Gilgál városára (1-4), a Jordántól nyugatra, Jerikó közelében, ahol először léptek az Ígéret földjére, és elhelyezték Isten gondoskodó szeretetének emlékköveit (Józsué 4,20). – 2. Mintha az ellenség mindent körülvett volna, akiknek haderejéhez képest olyan volt Isten népének serege, mint egy maroknyi csapat, fegyver és harci terv nélkül, teljesen esélytelenül. Érthető, ha az amúgy is kis seregből sokan megijedtek, barlangokba bújtak, a királynak sem jöttek elő (5-7). – 3. Mintha az Isten is elhagyta volna őket, mert annak küldötte, Sámuel próféta sem érkezett meg időben, hogy bíztassa a népet és bemutassa az előírt áldozatokat. Ekkor elfogyott Saul türelme, átvette a papi feladatokat is, mint király. Ezzel pedig nagy bajt hozott magára, mert mindenkinek a saját helyén kell az Urat szolgálnia, és nem a másikéba belekaszálva okoskodnia. – 4. Nagy a baj. De éppen ilyenkor szükséges a hit! Urunk, könyörülj!*

Márk 7,1-23

121. zsoltár

* Kiegészítések az igeszakasz magyarázatához:

– Urunk, könyörülj!

– Adj hitet, és ebből következő erőt és reményt, ha mindent újra kellene kezdeni, ha szorongat az ellenség és már-már úgy látnánk, hogy Te is elhagytál bennünket, ezért elfogy a maradék türelmünk is, és magunk kezdünk el indulatosan intézkedni.

– Köszönjük, hogy Jézus Krisztusban adsz erőt, mert ügyünket feltámadásoddal már megoldottad. Ez a bizonyosság pedig „a hit fegyverzetével lát el bennünket!” (4)

Sámuel elvégezte szolgálatát. – 1. Üres kézzel teszi le feladatát, vagyis nem terheli szolgálatban eltöltött éveit nyilvánvaló bűn: nem vett el senkitől semmit és nem nyomorította meg senki életét, hanem ellenkezőleg, adott és segített, mint Isten eszköze.* (1-5) – 2. Az igazán „többet” csakis az Úr adhatja nekünk, aki kihozott bennünket Jézus Krisztusban a halál egyiptomából, és ebben a világban is megőriz minden rosszakaró ellenség előtt, legyen az belül, vagy kívül. Istenünk szabadító Úr!** Ne kiáltozzunk, ne kiabáljunk, hanem kiáltsunk az Úrhoz segítségért (6-11), hallgassunk szavára vezetőinkkel együtt (12-15), és megvallva bűneinket, bízzuk rá magunkat bátran az Ő szabadítására (16-19). – 3. Mindezeken túl pedig mindenkor miénk az a bizonyosság, hogy végezetül is a dolgok nem rajtunk múlnak, hiszen nem veti el az Úr az Ő saját népét (22), minket. Ezért istenfélelmünk valójában ennek a boldog bizonyosságnak következménye. Nem félünk! Nem veszhetünk el! (20-25)

Márk 6,45-56

293. dicséret

* Innen, ebből a világból amúgy is csak üres kézzel távozhatunk, kár „kirabolni” a másikat azért, hogy nekünk egy ideig több legyen.

** Joggal kiáltozunk, ha erről a nagy szabadításról elfeledkezünk. Minden gőg is valójában kiáltozás, az emberi nyomorúság jele.

– 1. Hadakozni és győzni, ezért vonult fel Náhás (Kr. e. 1030-1000), az ammóniak királya (mai Jordánia, fővárosa Amman). A hadakozó mindig a nálánál gyengébbet keresi meg, és most éppen Isten népe volt ebben a helyzetben, hiszen nyugatról a filiszteusok is szorongatták, tehát kiváló préda lehetett, ha keletről is megtámadják. Így van ez a mindennapokban és világméretekben egyaránt, ma is (1-2). – 2. Isten népe azonban mindenkor az Úr védelme alatt áll. Ennek jelei vannak: Isten népe tud várni, nem azonnal dönt, nem indulatból; - Isten népe tud sírni, megszomorodni a saját nyomorúságán; - Isten népe tud segítséget kérni a saját testvéreitől; - Isten népe elfogadja felkent vezetőjét, akit Isten Lelke a szorongatott helyzetben betöltött, és egy emberként áll királya mögé (3-6). Az élő Isten, még a bukások és kudarcok idején sem vonja meg népétől ezt a védelmet. – 3. Isten Igéje azonban szól az árnyoldalakról is. Tényleges egység ebben a világban csak félelemkeltéssel valósítható meg (7-8). A győzelem ügyeskedés és cselvetés nélkül alig lehetséges (9-11), és mindig elbizakodottsággal jár (12-13). Istenünk Jézus Krisztusban adja nekünk az igazi győzelmet, árnyak nélkül.

Márk 6,30-44

501. dicséret

* A teljes magyarázat:

– 1. Hadakozni és győzni, ezért vonult fel Náhás (Kr. e. 1030-1000), az ammóniak királya (mai Jordánia, fővárosa Amman).

A hadakozás része az is, hogy láthatóan és maradandóan megalázzuk, megcsonkítjuk a másikat.

A hadakozó mindig a nálánál gyengébbet keresi meg, és most éppen Isten népe volt ebben a helyzetben, hiszen nyugatról a filiszteusok is szorongatták, tehát kiváló préda lehetett, ha keletről is megtámadják.

Így van ez a mindennapokban és világméretekben egyaránt, ma is (1-2).

– 2. Isten népe azonban mindenkor az Úr védelme alatt áll.

Ennek jelei vannak: - Isten népe tud várni, nem azonnal dönt, nem indulatból; - Isten népe tud sírni, megszomorodni a saját nyomorúságán; - Isten népe tud segítséget kérni a saját testvéreitől; - Isten népe elfogadja felkent vezetőjét, akit Isten Lelke a szorongatott helyzetben betöltött, és egy emberként áll királya mögé (3-6).

Az élő Isten, még a bukások és kudarcok idején sem vonja meg népétől ezt a védelmet.

– 3. Isten Igéje azonban szól az árnyoldalakról is.

Az Ige hangsúlyozza, hogy tényleges egység ebben a világban, még Isten népe között is, csak félelemkeltéssel valósítható meg (7-8).

A győzelem ebben a világban ügyeskedés és cselvetés nélkül alig lehetséges (9-11).

A győzelem mindig elbizakodottsággal jár (12-13).

Istenünk Jézus Krisztusban adja nekünk az igazi győzelmet, árnyak nélkül.

Sault sorsvetéssel választották meg. Ez akkor bevett módszer volt, mint Isten akaratának objektív tudakolása. Ma Isten Igéje, az Ő akaratának megismerése kapcsán, az egyetlen forrásunk. Ám a személyes hit is lehet gyarló, ezért nagy a veszély, hogy mindenki a maga akaratát olvassa ki Isten Igéjéből. Jöjj, Szentlélek! Mutasd meg akaratodat Igédben, a nehéz helyzetekben is! Nyisd meg üzenetedet számunkra! Életünk eseményeit is Te vedd kézbe, hogy ha félre is értenénk az Igét, akkor se cselekedhessünk akaratod ellen! Szóval nem volt egy rossz módszer az a sorsvetés! (20-22) Saul megválasztása Isten akarata volt, akkor és ott; - de nem a végleges akarata.

Márk 6,14-29

408. dicséret

* A teljes magyarázat:

– 1. Továbbra is Isten az Ő népének valódi királya, aki megszabadította őket nemcsak Egyiptomból, hanem minden halálos bajból.

Isten örökkévaló király, akkor is, amikor mi a hitetlenségünk miatt földi „királyokra”, istenített emberekre vágyunk.

Gondoljunk csak bele, minden korban és körben, minden időszakban adott az „istenített, ügyeletes megváltó”. Majd ő megújítja a dolgainkat! Aztán nem változik semmi, vagy még rosszabb lesz minden.

Isten a király, aki tudja, hogy „látható megváltóra” várunk, ezért küldte el egyszülött Fiát. Az Ő útját előkészítendő pedig küldött nekünk látható a földi királyokat.

Ez azonban nem változtat a tényen, hogy továbbra is Isten az Úr, Jézus Krisztus az egyetlen király (17-19). Minden király akkor áldott, ha a Szentháromság Isten előtt leborulva szolgál.

– 2. Sault sorsvetéssel választották meg.

Ez akkor bevett módszer volt, Isten akaratának objektív tudakolása.

Ma Isten Igéje, az Ő akaratának megismerése kapcsán, az egyetlen forrásunk.

Ám a személyes hit is lehet gyarló, ezért nagy a veszély, hogy mindenki a maga akaratát olvassa ki Isten Igéjéből.

Jöjj, Szentlélek! Mutasd meg akaratodat Igédben, a nehéz helyzetekben is! Nyisd meg üzenetedet számunkra! Életünk eseményeit is Te vedd kézbe, hogyha félre is értenénk az Igét, akkor se cselekedhessünk akaratod ellen!

Szóval nem volt egy rossz módszer az a sorsvetés! (20-22)

Saul megválasztása Isten akarata volt, akkor és ott; - de nem a végleges akarata.

– 3. Ezért Isten kijelentése szabályozta a király jogait és kötelességeit, vagyis csak Isten ügyét és népe javát képviselhette (25).

A nehézséget azonnal jelzi az a sokféle ellentmondás, amelyek azóta is minden emberi választást kísérnek.

Magas, szép, tehát alkalmas!?

Ez a magas ember mégis elbújik, fél, szerény, tényleg alkalmas? (22-24)

Ahogy megválasztották, máris több pártra oszlott a nép: - voltak olyanok, akik a királlyal tartottak; - és voltak olyanok is, akik megvetették Sault.

Maga Saul pedig abban volt bölcs, hogy úgy tett mintha ezt észre sem vette volna. Ez nem diplomácia, hanem igei üzenet is: ha az Úr követségében járok, meglátom, de észre sem veszem a fintorgókat, mert vérszemet kapnak… (26-27)

– 1. A királyság dicsősége helyett Saulnak fel kellett vállalni a megvetést és gyalázatot. Az extatikus prófétákat semmibe vették, társadalmi elismertségük nem volt. A révület, egy külső szemlélő számára pedig az érintettre nézve eleve megalázó, még ha akkor ez őbenne nem is tudatosul. Nem lehet Istennek kedves vezető az, aki nem tanult előtte alázatot, mert az ilyen az Úr ügyéért sem képes elhordozni a szenvedést, hiszen igazából az ilyen csak a saját dicsőségét keresi. (10-12) – 2. Isten Lelke gyakran megengedi ezt a révületet övéi életében is, mert az embernek szüksége van arra, hogy tudata egy időre, valamilyen formában kikapcsoljon, pihenjen, egyébként megőrülünk… A révület éppen annak jele, hogy az ember mennyire törékeny és gyenge. Ezt Saulnak is át kellett élni, mindjárt szolgálata elején. (10-12) – 3. A révületből ki kell józanodni, hogy hasznossá lehessünk, hogy megtaláljuk azt, amit az Isten, a másik emberért ránk bízott; - legyenek azok éppen szamarak, vagy egy időre „valamiféle királyság”. Mindezek Sault a szolgálatára tették alkalmassá, hogy utat készítsenek az Isten szerint kedves királynak, Dávidnak. (13-16)

Márk 6,7-13

396. dicséret

* A teljes magyarázat:

Isten megváltoztatta Saul szívét (9).

– 1. A királyság dicsősége helyett Saulnak fel kellett vállalni a megvetést és gyalázatot.

Ezeket az extatikus prófétákat semmibe vették, társadalmi elismertségük nem volt.

Általános vélemény szerint valamirevaló ember nem csatlakozott ezekhez a „senkiháziakhoz”, akiknek nem volt atyjuk, vagyis származásuk is kétséges volt.

Saulnak emiatt rossz hírét keltették.

A révület, egy külső szemlélő számára pedig az érintettre nézve eleve megalázó, még ha akkor ez őbenne nem is tudatosul.

Nem lehet Istennek kedves vezető az, aki nem tanult előtte alázatot, mert az ilyen az Úr ügyéért sem képes elhordozni a szenvedést, hiszen igazából az ilyen csak a saját dicsőségét keresi. (10-12)

– 2. A révület más, mint a nagy prófétai látomás.

A révület többnyire a mi gyarló lelkünk műve, külső hatások, tömeghatások által.

Ugyanakkor Isten Lelke gyakran megengedi ezt a révületet övéi életében is, mert az embernek szüksége van arra, hogy tudata egy időre, valamilyen formában kikapcsoljon, pihenjen, egyébként megőrülünk…

A révület éppen annak jele, hogy az ember mennyire törékeny és gyenge. Ezt Saulnak is át kellett élni, mindjárt szolgálata elején. (10-12)

– 3. A révületből ki kell józanodni, hogy hasznossá lehessünk, hogy megtaláljuk azt, amit az Isten, a másik emberért ránk bízott; - legyenek azok éppen szamarak, vagy egy időre „valamiféle királyság”.

Isten megváltoztat embereket, ez lehet szembetűnő, pozitív változás, de mégsem minden esetben egyenlő ez a változás a megtéréssel.

Ez a változás Sault a szolgálatára tette alkalmassá, hogy utat készítsen az Isten szerint kedves királynak, Dávidnak. (13-16)

Isten megengedte, hogy királlyá „kenjék” Sault. Ez felelősség, ami csak hitben és engedelmességben tölthető be (1). A hit és az engedelmesség úgy élhető meg, hogy a „király” figyel az Úr prófétájának szavára, a kijelentésre, az Igére, és aszerint cselekszik (8). A prófécia lényege nem az, hogy előre megmondják, mi fog történni, hanem annak tartalma, miszerint Saul apja sem a szamarakért aggódik már, hanem a fiaiért, akik nem érkeztek vissza a szamarak kereséséből (2). Vagyis a felkent király soha nem pusztán a hatalomért király. Mert a hatalom csakis az Istené, amiből egy darabot, egy időre, az itteni világ királyának adott, hogy az fenntartsa a rendet, és szolgálja az emberek, az állatok és a lakott föld javát, kenyerét, békességét (2-4). Sőt, ennél többet tegyen, hitben erősítse népét, hogy azokat is betölthesse Isten Lelke, az Ő akarata szerint, és más emberré legyenek (5-7). Ehhez azonban először a királynak kell új emberré lennie, mégpedig nem révületben (5), hanem a józanság Lelke által (2Timóteus 1,7). A mi örökkévaló királyunk: a feltámadott Úr Jézus Krisztus, aki nemcsak aggódik értünk, hanem gondoskodik is életünkről és üdvösségünkről. Az Ő színe elé visszük földi „királyainkat” is, hogy boldog és üdvösséges életet éljünk.

Márk 6,1-6

220. dicséret

Az áldozóhalmok a kultusz teljes központosításáig használatban voltak, de az élő Istent tisztelték ott. Sámuel itt kijelentést kapott Izráel új fejedelméről. Szándékosan nem a király kifejezést használja a szentíró, hogy annak pogány tartalmától megkülönböztesse ezt a tisztséget (14-15). Ez a fejedelem megszabadítja népét a filiszteusoktól, tehát az Úr küldötte ő, aki az Úr nevében jön, az Úr erejével; - azért, hogy népének szabadulást szerezzen. Ez a mandátum egyelőre a filiszteusok elleni győzelemre szól. De a filiszteusok legyőzésével valójában semmi sem oldódik meg, hiszen új ellenség támad, és új szabadítóra lesz szükség. Ezért arra a fejedelemre várunk, aki tényleges és maradandó, örök szabadítást szerez nekünk. Ez a fejedelem eljött, és valóban Izráel legkisebb törzséből származott, mint Saul, hogy a legnagyobb ajándékot adja azoknak, akik tudatában lehetnek annak, hogy ők a legkisebbek (21). Ez a fejedelem eljött, aki megszabadított bennünket bűneinkből (Máté 1,18-23), minden nyomorúságból és jajkiáltásból (16). Ő az, akiben velünk van az Isten, akinek Igéjére figyelhetünk (27), akivel a bűnbocsánat és az örök élet lakomáján lehetünk együtt (22-26).*

Márk 5,21-43

416. dicséret

* Kiegészítések az igeszakasz magyarázatához:

- Állj meg rohanásodban, hogy Te is meghallhasd az Úr üzenetét, szabadító irgalmát (26).

- Többről van itt szó elveszett szamarainknál, vagyis mindazoknál, amikért ebben a világban koslatunk. Azok is megvannak; - nem vész el semmi, ami itt fontossá lett Isten gyermekei számára (20).

- De az Úr sokkal többet ajándékoz nekünk, és az ittenieknek is ez a „mennyei több” adhat tartást (Lukács 12,23).

Tipikus mai történet, pedig valójában háromezer éves. Volt egy magas, szép ifjú, aki láthatóan kiemelkedett a többi közül. Aztán szükséges még egy jelentéktelen esemény, „produkció”, amellyel bejárja a világot, ami „címlapra” emeli az illetőt. Ez a recept. Ennyi ma is elég, hogy valaki „kedves” legyen a világban. Legalábbis „öt percre”, azaz egy múlandó időre. Saullal ez történt, kiemelkedő volt, legalábbis magasságban és külsőben (1-2). Aztán elkezdte keresni apja elveszett szamarait, és emiatt bejárta az egész országot, így sokan megismerték és felfigyeltek rá (4-5). Sőt, még a „vallást”, a „lelkiséget” sem hagyta ki Saul; - igaz, legénye tanácsára, de mégis elmentek a „látóhoz”, aki majd meglátja és megmondja, hol vannak a szamarak (6-13). Ez a Saul magas volt, kereste apja szamarait, „lelki” ember volt; - és ennyi elég volt a kiemelkedéshez, ahhoz, hogy Isten népének királyává legyen. Emberi szemszögből ez a történet summája. Isten szemszögéből azonban sokkal többről van itt szó. Mert a „látó”, a próféta akkor éppen az Isten embere volt, aki az Úr parancsára tette királlyá Sault, hogy annak majdani „szépséges nyomorúságai” láttán valóban kiemelkedjen az Istennek kedves, igazi király!

Márk 5,1-20

32. zsoltár

Nehéz manapság a bűnről szólni. Pedig ez az igeszakasz világosan elénk tárja az emberi bűn természetét. – 1. A bűn természete az, hogy az ember visszaél azzal, amit ő maga is ajándékba kapott, csak a maga hasznát keresi, és ebből a haszonból soha nem elég, ezért hazudni is kész. Sámuel fiai ezt tették. (1-3) – 2. A bűn természete az, hogy az ember számára irányadóvá lesz az, ahogy mások, ahogy sokan „csinálják” az életet. „Olyanná akarunk lenni, mint a többiek!” (20) – kiáltott fel Izráel. Még Isten népe is hányszor belezuhant ebbe a kísértésbe, pedig Ura világos kijelentést, Igét, utat mutatott számára. Ennek ellenére ahhoz igazodnak, ahogy az „minden népnél szokás!” (4-5; 19-22) – 3. A bűn természete az, hogy az ember nem ismeri el királyának az élő Istent, ezért mindenféle királyok veszik uralom alá az életet. Isten, ingatag népe érdekében átadja a felelősséget az elhívott uralkodónak, akinek viszont a rend érdekében engedelmességgel tartozik a nép. A felkent király pedig az Úrnak tartozik engedelmességgel. Sajnos, a valóságban azonban nem ez a helyzet, mert a hatalmasságok visszaélnek hatalmukkal, a nép engedetlen, manapság pedig önmagunkon kívül alig ismerünk el másvalaki királyt. (6-9; 10-18)

Márk 4,35-41

300. dicséret

Sámuel az Úr embere volt, akinek áldott volt egész élete és a szolgálata. Ennek egyik világos jele volt az a tény, hogy békesség és egység volt szolgálata idején egész Izráelben (14). Az ellenségeskedő filiszteusok megalázkodtak, és az összes őket körülvevő idegen népek, amelyeknek gyűjtőneve az "emóriak", szintén megjuhászodtak (13-14). Az Úr áldása az egység és a békesség, amellyel megáldotta Sámuel munkáját az Úr az országban. Ez akkor Úrtól való áldás, ha ezt az egységet és békességet az Úr „nehéz keze” teremtette meg, és az ebből fakadó félelem (13). Az Úr nehéz keze persze soha nem egyenlő az éppen uralkodó „király” diktatúrájával, de bizony kell a nehéz kéz, hogy az emberek végre a bőrükbe férjenek, és rend legyen. De ez csak akkor áldás, ha az Úr nehéz keze teremti azt meg, és nem az emberi erőszak.

Márk 4,30-34

215. dicséret

A teljes magyarázat:

Sámuel az Úr embere volt, akinek áldott volt egész élete és a szolgálata.

– 1. Ennek egyik világos jele volt az a tény, hogy békesség és egység volt szolgálata idején egész Izráelben (14). Az ellenségeskedő filiszteusok megalázkodtak, és az összes őket körülvevő idegen népek, amelyeknek gyűjtőneve az "emóriak", szintén megjuhászodtak (13-14). Az Úr áldása az egység és a békesség, amellyel megáldotta Sámuel munkáját az Úr az országban. Ez akkor Úrtól való áldás, ha ezt az egységet és békességet az Úr „nehéz keze” teremtette meg, és az ebből fakadó félelem (13). Az Úr nehéz keze persze soha nem egyenlő az éppen uralkodó „király” diktatúrájával, de bizony kell a nehéz kéz, hogy az emberek végre a bőrükbe férjenek, és rend legyen. De ez csak akkor áldás, ha az Úr nehéz keze teremti azt meg, és nem az emberi erőszak.

– 2. Sámuel idejében az Úr áldásának másik világos jele volt az, hogy gyarapodott az ország. A visszaszerzett városok valójában most kerültek Izráeliek tulajdonába (14). Ez a gyarapodás tehát új területeket jelentett. Vannak olyan időszakok, amikor látható sikerek és hatalom kell a rendhez és a békességhez. Ez azonban Jézus Krisztus eljövetelével már csak a régi világ természete, amely az Úr visszajövetelével alapvetően megváltozik. Istennek kedves gyarapodás ugyanis lehetetlen a másik kárának árán. Ám a bűn rontotta világban még mások az erővonalak, de már csak egy kis ideig...

– 3. Sámuel idejében áldás volt az is, hogy az ország átlátható volt ebben az egységben és békességben. Sámuel nemcsak vezette és igazgatta, hanem hitben pásztorolta is egész országát (15-17). 

Munkál az Úr Lelke! Isten népe sóhajtozott az Úr után (2). Ezt a sóhajt megtérés követte, azaz valóságosan az Úrhoz fordult Isten népe (3). A megtérés pedig mindig látható cselekedetekben lesz gyümölcsözővé, miközben eldobjuk a minket terhelő „idegen” és istentelen szokásokat, és az Urat helyezzük életünk trónjára, hogy Ő irányítson minket (4). Ez a „váltás” nagyon nehéz, csak egy elhívott vezetővel az élen, egységben együtt, imádkozva, böjtölve, bűnbánatot tartva lehetséges (5-6). A bűneink így is folyton kísértenek bennünket, de többé nem azok uralnak minket, hanem az Úr megtartó ereje ural és hordoz. Így azonban nem marad el az áldás. Ez az áldás bizonyos esetekben konkrét, e-világi győzelemben is megmutatkozik, amikor mennydörög értünk az Úr, megzavarva az ellenséget (7-11). Az Úr áldása azonban valójában mindig „több” az itteni győzelmeknél, mert a kudarcokban is erőt és reményt ad, azaz megsegít bennünket az Úr! Milyen boldog tapasztalatunk: mindeddig megsegített minket az Úr (12). Jézus Krisztusban egyszer és mindenkorra megsegített! Minden rendben van.

Márk 4,26-29

266. dicséret