Ez egy nehéz téma. Ebben soha nem vagyunk őszinték. Valójában azonban megjegyzünk magunknak minden embert, csoportot, népet, aki nekünk egy kicsit is keresztbe tett; – és alkalomadtán, ha tehetjük, nem hagyjuk annyiban… Bosszúállók vagyunk. Ha másként nem megy, akkor úgy, hogy kerüljük az „illetőt”. Isten népe sem különb. Bár zengzetesek és szépek a megbocsátásról szóló himnuszaink. Amálék népe* Isten népének útját állta az egyiptomi kivonulás után (2Mózes 17,8-16), és ragadozó vadak módjára támadta meg őket, nem kímélve a gyengéket sem (5Mózes 25,17-19). Most fordult a kocka: Isten népe visszavághat. Valóban ilyet mondana az Úr: most állj bosszút, mindent pusztíts el, semmit se hagyj meg (1-3). Mondjuk végre ki: ez a régi világ módszere! (2Korinthus 5,17) Úgy végképp, hogy mások pusztulásának javai hozzánk kerülnek (4-9). Jézus Krisztus eljövetele előtt a szemet-szemért, fogat-fogért elv érvényesült (Máté 5,38; 2Mózes 21,24). És ma, és Jézus Krisztus követői között?

Márk 8,22-26

462. dicséret

* Az amálekiták a Kánaántól délre és délnyugatra fekvő területek és a Sínai-félsziget őslakói. Állandó háborúságban álltak az izraelitákkal, mígnem Saul király szét nem kergette őket.