Isten megengedte, hogy királlyá „kenjék” Sault. Ez felelősség, ami csak hitben és engedelmességben tölthető be (1). A hit és az engedelmesség úgy élhető meg, hogy a „király” figyel az Úr prófétájának szavára, a kijelentésre, az Igére, és aszerint cselekszik (8). A prófécia lényege nem az, hogy előre megmondják, mi fog történni, hanem annak tartalma, miszerint Saul apja sem a szamarakért aggódik már, hanem a fiaiért, akik nem érkeztek vissza a szamarak kereséséből (2). Vagyis a felkent király soha nem pusztán a hatalomért király. Mert a hatalom csakis az Istené, amiből egy darabot, egy időre, az itteni világ királyának adott, hogy az fenntartsa a rendet, és szolgálja az emberek, az állatok és a lakott föld javát, kenyerét, békességét (2-4). Sőt, ennél többet tegyen, hitben erősítse népét, hogy azokat is betölthesse Isten Lelke, az Ő akarata szerint, és más emberré legyenek (5-7). Ehhez azonban először a királynak kell új emberré lennie, mégpedig nem révületben (5), hanem a józanság Lelke által (2Timóteus 1,7). A mi örökkévaló királyunk: a feltámadott Úr Jézus Krisztus, aki nemcsak aggódik értünk, hanem gondoskodik is életünkről és üdvösségünkről. Az Ő színe elé visszük földi „királyainkat” is, hogy boldog és üdvösséges életet éljünk.

Márk 6,1-6

220. dicséret