Jézus egész igehirdetésének súlypontjára mutat ez a szakasz. A lakodalom az öröm, az ünnep ideje, amikor semmiféle böjtnek nincs helye. Ezzel a képpel Jézus azt hirdeti meg, hogy itt van a végső, üdvösséges idő, hiszen Őbenne maga Isten van jelen kegyelmével és jóságával. Ezért nincs szükség és lehetőség másra, csak az örömre (19). 

Isten jelenlétének örömideje értelmetlenné tesz minden vallásos teljesítményt – ideértve az akkori zsidó böjti szokásokat, és az egyes zsidó kegyességi körök böjtöléseit – amellyel az ember hatni akar Istenre, hogy kegyelemre hangolja Őt (18). Isten kegyelme, bocsánata nem válasz az ember vallásos buzgóságára, böjtölésére, farizeusi kegyességére, hanem az Ő szabad kegyelmi döntésének ajándéka. Tehát ebben az örömidőben böjtölni ugyanolyan képtelenség, mint egy lakodalomban.

Márk teológiája hangsúlyozza ki leginkább Jézus igehirdetésének radikalitását. Márk azt tartotta, hogy Jézus tanítványai nem böjtöltek, és Jézus maga sem böjtölt (18; Máté 11,18). Ezért, ha jönnek majd napok (20), amikor a húsvét utáni gyülekezet visszatér a böjthöz, az is igazából ellentmond Jézus abszolút igényének. Hiszen a feltámadott Úr húsvét után is velünk van, Igéje által, mindenkor: ezért a húsvét utáni idő is az üdvösséges öröm ideje. Az az új, amit Jézus hozott, olyannyira összeegyeztethetetlen a korábbi régivel, mint a régi ruha és az új anyagból arra varrt folt, a régi tömlő és az abba töltött új bor (21–22); mint a lakodalomban a böjt. 

Mindezt átgondolva, megkérdezhetjük, hogy hol van belőlünk ez a valódi, jézusi, evangéliumi öröm? Ez az öröm nem rajongás. Hiszen a rajongás nem vesz tudomást arról, hogy Jézus visszajöveteléig még feszültségben élünk, ezernyi baj között. Mégis, a krisztusi kegyelemből táplálkozó öröm folyamatos, mindenkori, a körülményektől független öröm, az Úrban (Filippi 4,4); a bizonyosságból fakadó öröm. Urunk, növeld a hitünket! (Lukács 17,5)

Amikor Jézus továbbhaladt – így vezeti be Márk Lévi elhívásának történetét (14). Márk evangélista nyomatékosan hangsúlyozza, hogy Jézusnak nem volt sem „háza”, sem „otthona”. Jézus vendég volt mindenütt, aki folyamatosan úton volt, hol egy kapernaumi házban (2,1–12), hol a tengerparton tanított az Isten országáról (13), majd onnan is továbbhaladt másfelé (14). Jézus követőinek is tudniuk kell, hogy nincs „itt” maradandó lakásunk, ezért az eljövendőt, az eljövendő Urat keressük (Zsidókhoz írt levél 13,14). Mi emberek, hitben járva is keressük persze az otthon biztonságát; tudja is ezt a mi Urunk, ad nekünk védett otthont, családot, gyülekezetet; de azért, hogy ott megerősödve a hitben, minden nap elinduljunk a szolgálatba; miközben tudjuk, hogy „itteni” otthonunk csak ideiglenes: Jézus Krisztusban van a mi örök hazánk.

Jézust a tenger mellett is, ahogy a kapernaumi házban is, nagy sokaság hallgatta (13). Márk kifejezése: „az egész sokaság” (13). Ez a visszatérő kép Jézus hatalmának, és az emberre való igényének egyetemességét hirdeti. Mindenkinek szüksége van Jézus tanítására, hiszen Jézus úgy tanított, mint akinek mennyei hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók (1,22). Jézus hatalommal szólt az Isten országáról. Ez a hatalom azt jelentette, hogy akit megszólított, az nemcsak hallott az Isten országáról, annak örök boldogságáról, öröméről, bőségéről; hanem mindjárt részesült is abból. Az igehirdetés hatalma, ma is ez: Jézus hatalmával szólni az Ő Igéjét, hívó szavát, mindenkinek, az „egész sokaságnak”, elkülönülés, válogatás nélkül; és az Úr majd cselekszik. Lévi elhívásának története is ezt hirdeti: mindenkinek szól ez a hívás, isteni hatalommal; Jézus szól, megszólít és részesít is mennyei javaiból.

Jézus Lévit konkrét élethelyzetében látta meg, a vámszedő asztal mellett ülve (15). 

Jézus a sokaság között is meglátja azt, akit éppen akkor meg kell látni. Ő így lát bennünket is; meglát kiválasztó, elhívó tekintetével; konkrét örömünkben, bajunkban, nyomorúságunkban, és kihív bennünket onnan. 

Jézus, hatalmas szavával beleszól Lévi életébe, tanítványává, követőjévé teszi őt. Jézus tanítványává nem az emberi képességeink tesznek, hanem Jézus elhívó, hatalmas szava. 

Ez itt különösen is hangsúlyt kap, hiszen Lévi vámszedő, akit a rómaiak kiszolgálása miatt saját népe – emberileg joggal – megvetett, népáruló bérencnek tartott, aki a több pénzért – hogy neki is jusson a beszedett vámból –, a saját népét is megkárosította, akár nyerészkedően megzsarolta. A vámszedőket tisztátalanoknak tartották, kultikus értelemben is, mert pogányokkal, azaz rómaiakkal érintkeztek. A vámszedőket vallásilag és társadalmilag is kiközösítették, és nyilvánvalóan a bűnösök és pogányok közé sorolták őket. 

Mindezt Jézus is tudta, mégis meglátta, megszólította, elhívta Lévit. Jézus ezzel egy olyan határt lépett át, amelyet hiába kritizáltak és fenyegettek népének és korának éppen bevett ideológusai (15–16), Jézus isteni hatalma mennyei távlatokban látott és nemcsak saját korának szemüvegén át; sőt, egyenesen küldetéseként határozza meg ezt a látásmódot és az ebből következő cselekvést (17). Jézus követői is mindig látják saját korukat, de egyben túllátnak az adott kontextuson, és aszerint szólnak, cselekszenek. 

Ilyen radikális az Isten kegyelme, még egy Lévit is elhívhat. Isten kegyelme áttör minden vallási és társadalmi korlátot, a legmegvetettebbek és a legmélyebbre süllyedtek előtt is megnyitja a kegyelem ajtaját. Jézus Krisztus nem ismert reménytelen helyzetet. Akiket azonban ez az isteni hatalom megszólított, azok elkezdték Jézust követni, az Isten országában újjászülettek, mássá lettek, és bizonyossággal tudták, hogy hová tartoznak.

Jézus sok beteget meggyógyított, ezért mindenki Őt kereste (1,32–37). Kapernaumban is azonnal elterjedt a híre, ezért olyan sok ember gyűlt össze a házban és a ház körül, hogy mozdulni sem lehetett. Tömegek vártak Jézusra, mert gyógyulni akartak betegségeikből. Amikor az ember beteg, bármi áron gyógyulni szeretne. Sok a beteg, aki azért tudja magáról, hogy beteg, mert a teste jelzett, és a test nagyon tud fájni (1–2).

Jézus azonban először tanította őket, és a várakozók kénytelenek voltak meghallgatni Jézus igehirdetését, amiben Ő egy másfajta betegségre mutatott rá, amit nem akarunk azonnal meglátni, elismerni, beismerni. Ezt a betegséget, amely minden emberi nyomorúság forrása, és amelyet Jézus így nevez: a bűn. Minden betegségünknek, testi-lelki bajunknak, konfliktusunknak, halálunknak, kárba veszett életünknek oka a bűn: az Isten nélküli, az Istentől elszakadt, az Istennel ellenségeskedő élet nyomorúsága. Jézus azért jött, hogy ezt az alapbetegségünket gyógyítsa meg, minden baj forrását, megbocsássa bűneinket, és visszavezessen minket az Istenhez, aki minden életnek forrása (5). Az ember többnyire tiltakozik, hogy ez lenne a baja; vagy megbotránkozik Jézuson, mint Isten Fián, Megváltón, ahogy ezt az akkori írástudók tették; és teszik ma is, sokan. Még az ember Jézus elviselhető a ma embere számára, min a szeretet példája; de az Isten Fiaként tanító és gyógyító, embert megváltó Jézus Krisztus alig (6–7). 

Pedig az igazi gyógyulás a bűnbocsánat, amikor az Istennel való közösségünk helyreáll, amikor bizonyossá válik számunkra, hogy örök életünk van, Jézus Krisztusban. Ez a hit testi-lelki gyógyulást ad, rendezi önmagunkkal és a másikkal való viszonyunkat, valamint reménységet ad akkor is, amikor testi gyógyulás már nincs számunkra, mert úton vagyunk hazafelé… Addig azonban a hívő ember szolgál, hívő testvéreivel együtt – mint itt ezek négyen – és sok embert vezethet Jézushoz; olyanokat is, akik kifelé csillognak a tehetségtől és a sikertől, ám valójában mégis olyan tehetetlenek, mint ez a bénult beteg, itt a bibliai történetben (1–5). Felfoghatatlan csoda: Jézus látta a béna barátainak hitét, meggyógyította a bénát (5). Ne feledjük, az igazi gyógyulása a bűnbocsánat volt, a testi gyógyulás pedig áldott ráadása annak (9–12). 

Ilyen hatalmas Urunk van! (10)

Aki leprás lett, azt elkülönítették, hogy másokra ne terjedjen át a betegség. A leprásnak „karanténba” kellett vonulnia, mások védelme miatt. A lepra fájdalmas, lassú, halálos kínokkal járó betegség volt, amelyet elkülönítve kellett végigszenvedni, miközben Jézus korában a leprást megbélyegezték, hogy Isten haragja van rajta. Három nyomorúság együtt: testi kínok, kirekesztettség, és ráadásul még Isten sem szeret…

Ebből a mélységből, teljes tehetetlenségből lépett ki és kiáltott fel egy leprás, amikor megszólította Jézust, aki már olyan sok beteget meggyógyított. Micsoda üzenet: emberek közül akárkit nem közelíthetek meg, nem szólíthatok meg, mindenkor pontosan ki vannak osztva a lapok; betegen ezek a lehetőségek még inkább beszűkülnek. Jézushoz mindenkor odajárulhatok; úgy, ahogy vagyok: „Ha akarod, meg tudsz tisztítani.” (40) Ennyi elég, ebben a pár szavas, imádkozó hitvallásban minden benne van. Az emberlét teljes tehetetlenségének és nyomorúságának beismerése, Jézus Krisztus isteni, megváltó, megtisztító hatalmának elismerése, valamint az Úr kegyelmesen tökéletes akaratára hagyatkozó megnyugvás. Nem is kell több az ember életében: ha ezt a hármat meglátja, belátja, kimondja, megvallja, az Úr előtt, az elég! Nem is tehetünk többet, ennyit is csak az Ő kegyelméből… 

De ha ezt a hitvallást kimondta a rengeteg ember és inger között is sokféleképpen „karanténos”, magányos, tisztátalan, beteges, halandó életünk, akkor csodák történnek velünk. Ezeket a csodákat a történet folytatása alapján most csak felsorolni tudom: – Jézus Krisztus megváltó szeretete megszán, megérint, meggyógyít bennünket. Az érintés kifejezi az Isten megváltó közösségvállalását velünk. Az Ő megszabadító akarata érvényesül rajtunk, megtisztulunk, meggyógyulunk; még akkor is, ha testileg már nem gyógyulunk meg. Az Ő isteni ereje élő és ható módon megjelenik erőtlen és karanténos életünkben (41). – Jézus Krisztus által visszatérünk a karanténból az adott társadalmi-vallási rendbe, ahol nem felforgatjuk a világot, hanem csendben várakozva tesszük a dolgunkat. Ez Jézus határozott parancsa a leprás felé: „Csoda történt veled, de egyelőre légy csendben, tégy mindent a megszokott rend szerint, és a saját hittapasztalatod örömét, rajongva ne akard a világra erőltetni, ne akard azonnal a te bizonyságod szerint átformálni a világot, mert abból csak gyarló rombolás lesz, amely Isten országát sem építi (44–45). – Eljön majd a bizonyságtétel ideje is; akkor azonban nem szabad hallgatni és tilos tétlenül állni! Akkor boldog hitvallást kell tenni mindarról, amit láttunk és hallottunk: „Megszánt, megérintett, megtisztított, megszabadított minket az Úr, üdvösségünk van!” (45)

Jézus mindig segítő szeretettel viszonyult a betegekhez. Aki volt már beteg, az tudja, hogy ez mit jelent, amikor az ember elesett állapotban van. Jézus segítő szeretete azonban, isteni hatalma által, gyógyulást is adott a különféle betegségben szenvedőknek. A betegségről azt írja az evangélium, hogy aki beteg, az sínylődik (34). Márpedig az emberi élet alapvetően beteg, megkötözött, megszállott. Az emberi élet legnagyobb baja, hogy az élő Isten életet ajándékozó hatalma helyett idegen hatalmak vetik fogságba az embert. Márk ezért nevezi a betegek egy részét megszállottaknak (32). Ezzel a testi és a lelki eredetű betegségeket is megkülönbözteti egymástól az evangélium, miközben azt is hangsúlyozza, hogy valójában minden betegség gyökere az örök, élő Isten uralmának hiánya az életünkben, ezért ezerféleképpen sínylődünk (32–34). 

Jézus azonban nem egy csodadoktor: gyógyításai csak jelek, és sokkal többre mutatnak. Jézus azért jött, hogy hirdesse az Isten Igéjét; azt az evangéliumot, amely megváltó halálának keresztjén és a húsvéti üres sírnál lesz nyilvánvalóvá (38). Jézus azért jött, hogy a megváltás evangéliumát hirdesse és egyben elhozza azt nekünk; mindenkinek, mindenhová (38–39). Ennél nagyobb csoda nincs. Ehhez képest az e-világi gyógyulás csak időleges könyörület, kegyelmi idő, hogy tényleg elkezdjük keresni az Urat (37); nem, mint látványosságot, hanem mint életünknek egyetlen megoldását. Hiszen ebben a világban előbb-utóbb megbetegszünk, meghalunk – „elrendelt dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak” (Zsidókhoz írt levél 9,27) –, de Jézus Krisztusban örök életünk, üdvösségünk van; a számadás tekintetében irgalmat nyertünk. Ez az igazi gyógyulás. Keresse mindenki az Urat!

Jézus elvonult imádkozni, kimenekült a tömegeket mozgató látványosságból (35).  Jézus értünk könyörög, sokféleképpen betegekért és megszállottakért, hogy belássuk végre, a látványosság minden fajtája kirakatba való, ideiglenes tünemény – a látványos keresztyénség is –, nekünk pedig örök megoldásra van szükségünk: pont arra, amit Ő hozott el nekünk. Mindenki keresi a megoldást, de amíg Jézust is a látványosság csodálatos eszközeként keressük, saját magunk számára, addig valójában betegek és megszállottak maradunk (37). Áldott legyen az Úr, hogy Ő keresett és megtalált minket, életünket megváltotta, ezért – akár betegen is – gyógyultak vagyunk.

Ez a jelenet egyértelműen hirdeti, hogy Simont nem tépte ki a család kötelékéből életének az a fordulata, hogy elkezdte követni Jézust; sőt családjának tagjait ettől kezdve még jobban megbecsülte, beteg anyósát is gondozta, családjához is elvitte Jézust. A Jézus Krisztusba vetett hit nemhogy nem tép ki a családból, hanem elkötelez azok mellett, akiket az Úr leginkább ránk bízott, és elhív minket a közöttük végzendő szolgáló szeretetre és bizonyságtételre. Bizony egyszerűbb hitetlennek bélyegezve azokat, kiszakadni a családból, hiszen a bizonyságtétel a családban a legnehezebb. Itt egy ponton a hiteles, krisztusi szolgálat a bizonyságtétel (29).

Ezt látjuk ebben a történetben is. Amikor Jézus Krisztus megjelenik egy házban, egy családnál – akár a család egy hívő tagja által –, és a családban van egy beteg, akkor először nem a prédikáció következik, hanem a szenvedést enyhítő, gyógyító, szerető szolgálat. Maga Jézus is ezt tette Péter házában, ahol azonnal észrevette a beteget, megfogta a beteg kezét, és gyógyító hatalmával könyörült a betegen, talpra állította őt. Most itt nem hangzik el tanítás, hanem csak gyógyítás; maga a gyógyítás a tanítás Isten hatalmáról, megszabadító szeretetéről, amely Jézus Krisztusban eljött. Ezt azonban biztosan követhette a tanítás is, hiszen Isten Igéje akkor is Isten gyógyító cselekvése, ha Isten akaratából, e-világban számunkra már nem adatik konkrét gyógyulás. Istennek ma is van hatalma gyógyítani, ha az akarata is az, hogy e testben még meggyógyuljunk. Akinek örök életbe vetett bizonyossága van, az már meggyógyult, bármi történik is vele (30). 

Hálából ezután a gyógyult asszony kezd el szolgálni Jézusnak és azoknak, akik Ővele voltak (31). Aki Jézus megváltó szolgálatában részesült, az maga is szolgálni kezd, Jézus szeretetével, azok között, ahol él. Ebben a szolgálatban az ember saját magára is odafigyel, mert csak az tud adni, aki maga is rendben van; hitben, erőben maga is töltekezik.

*

Különösen is beszédes itt két kifejezés. 

Péter anyósa lázas (30). Aki lázas, annak valamilyen gyulladás van a szervezetében, ott valami nincs rendben. Átvitt értelemben is beteges, amikor valaki valamit lázasan csinál, „lázasan dolgozik”, „lázasan képvisel egy ügyet”, „lázasan koncentrál”. Nem lázas munkára, hanem odaadó, hívő szolgálatra van szükség, amelyben – rendkívüli helyzeteket kivéve – nem szabad elégni. 

Jézus most nem szólt semmit, amikor a lázas asszonyt meglátta, hanem irgalmas, tevékeny szeretettel jelen volt a számára: megfogta a beteg asszony kezét és talpra állította őt. Aki lázas, annak gyógyulásra van szüksége, annak Jézus Krisztus gyógyító szeretetére van szüksége (31). 

Urunk, amikor már annyira elesettek vagyunk, hogy felállni sincs erőnk, Te állíts talpra minket; de ha más az akaratod, akkor is Te fogd a kezünket! A Te érintésed is igehirdetés, bizonyságtétel az üdvösségről. 

Jézus hatalma az Isten hatalma, ezért ez a hatalom nem gőgös és megnyomorító, hanem megszabadító hatalom. 

Jézus hatalommal tanít (21–22). Jézus szava Isten Igéje, megváltó cselekvése. Ahol Isten Igéje szól, a Szentlélek által, és nem valami emberi bölcselkedés, okoskodás, véleményt nyilvánító fecsegés, ott Isten szabadító hatalma érvényesül. Rudolf Bohren prédikációról szóló könyvének egyik legfontosabb tanítása ez. Isten, Jézus Krisztusban közölt szabadító hatalma az, amire igazán szükségünk van. Jézus nem úgy tanít, mint az írástudók, akik rendszert, tant, törvényt hirdetnek, amely ugyancsak egyfajta emberi hatalom és látásmód alá préseli a másikat (22). 

Jézus hatalommal cselekszik (22–26), mert meggyógyítja a megszállottságot, a megkötözöttséget, a tisztátalanságot. Ez a megszállottság konkrét lelki és testi betegségekben mutatkozik meg, de jelen van a hétköznapjainkban, a megszállott gondolkodásunkban, cselekvésünkben, életmódunkban. Ez a megszállottság abban mutatkozik meg leginkább, hogy a saját erőnkből képtelenek vagyunk tisztulni, változni, gyógyulni, minden marad a régiben, csak a rossz megjelenésének módja alakul át legfeljebb. Az ember tartósan sem testileg, sem lelkileg nem tudja magát megszabadítani; de ugyanakkor elutasítja a szentséget, az Isten szentségét, az Isten gyógyító hatalmát, ahogy a megszállott ember elutasította az Urat (24).

Jézus azonban hatalommal szól, parancsol: kiválasztó kegyelmének megszabadító hatalma legyőzi az emberi ellenállást, és minden testet és lelket, szellemet, emberi életet megnyomorító, idegen és ártó hatalomnak távoznia kell (25–27). Jézus hatalma megszabadít, meggyógyít, és engedelmessé tesz (27). Engedünk az Úrnak, nem hódolunk embereknek, de Istennek való engedelmességünk, adott esetben az emberi rendeknek való engedelmességben is megnyilvánul, hiszen enélkül csak a gonosz tombolhat körülöttünk.

A csoda soha nem öncélú Jézus cselekvésében, hanem mindig jel, amely Jézus szavához, Igéjéhez kötött. Ma is terjed Jézus Krisztus híre, mint akkoriban, mert ma is, szerte a világon hirdetik az Isten Igéjét, Jézus szabadító hatalmát, Isten pedig cselekszik (28). 

Jézus hívása csoda, mert nem emberi előzmények és érdemek alapján történik, hanem Jézus Krisztus isteni, teremtő és újjáteremtő szava által. Mi totálisan belefeledkezünk e-világ dolgaiba, mint Simon és András a mindennapi betevőt biztosító halászatba, és Jézus beleszól ebbe, örök életet adó szavával. Jézus hívása abban is csoda, hogy a megszólítottak azonnal követték Őt; azaz ettől kezdve, az Úr vezetése lett az életükben az egyetlen irányadó mérték és távlat. Mindent otthagytak a megszólítottak Jézusért? Nem ez a fő kérdés. Ha a mindennapi foglalkozásukat illetően továbbra is halászok maradtak volna ezek négyen, azt is Jézus követésében és az örök élet örömében tették volna. Minden embernél másként ölt testet ez az elhívás – Isten akarata szerint –, de a tartalma ugyanaz. 

Jézus hívása embermentő szó, üdvözítő hívás. Akik Jézus követői lesznek, azok ebbe az embermentő szolgálatba állhattak. Jézus egy képet használ erre a szolgálatra: emberhalászat. Maga a kép csakis arra utal, hogy kapcsolódik az akkor, ott, Jézus által megszólítottak foglalkozásához. Ugyanakkor ennek a kifejezésnek van egy negatív értelme is, akárcsak a Jézus korabeli zsidóság idejében is volt: rászedni, becsapni a másikat. Ez egy hatalmas figyelmeztetés a Jézus Krisztus nevében végzett szolgálatunkat illetően: soha ne magunkat fitogtatva, magunkhoz, a magunk „keresztyén csapatához” hívogassuk az embereket, hanem csakis az üdvözítő Jézus Krisztushoz! Ez a figyelmeztetés még akkor is fontos, ha az Úr követése mindig egy konkrét gyülekezethez, közösséghez kapcsolódik. Könyörüljön rajtunk az Úr, hogy ne mi szedjük rá az embereket, hatásos szavainkkal és módszereinkkel, hanem Ő szólítsa meg az embereket általunk; így embermentő emberhalászokká lehessünk.

Szólj Urunk, üdvözítő szavad által, mert elveszettek vagyunk Tenélküled, és csak Te menthetsz meg bennünket! Urunk, tégy bennünket embermentőkké mások életében! Urunk, Te vagy az egyetlen, aki nemcsak egy időre mentesz meg minket, hanem örökre, legyőzve a halált. 

Áldott az, ami tömör, lényegre mutató. Ma különösen, amikor annyiféle „inger” hemzseg körülöttünk, amelyekbe szinte beleveszünk és amelyek elhomályosítják azt, ami igazán fontos. Márk tömören fogalmazza meg Jézus küldetésének lényegét, mindjárt Jézus fellépésekor, és egyben kimondja, hogy Jézus küldetése életfontosságú az ember számára, személyesen érint minket.

Ebben a két verses summáriumban Márk Jézus egész földi életútját Isten evangéliumával jellemzi. Így értendő mindaz, amit Jézus szól, tesz és ami Ővele történik. Jézus az Isten megváltó örömhírét hozta el ebbe a világba. Ennek az örömhírnek a tartalma az, hogy Isten országa, Isten életet ajándékozó uralma Jézus Krisztusban egészen közel jött hozzánk, a jövőben kiteljesedő öröm már most a miénk. Isten országa Márk evangéliumában nem az ítéletet, hanem az üdvösség teljességének közelségét jelenti, nem elsősorban a bűnbánat gyötrelmét, hanem a már megnyert üdvösség örömében való részesedést. Ezért az evangélium időben is elhatárolja Keresztelő János működését Jézusétól (14): Keresztelő János után jött az erősebb (1,7).

Ezért a felszólítás az egyetlen értelmes emberi cselekvés, amely valójában az Isten cselekvése bennünk: „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!” (15) Csak Jézus Krisztushoz térve, Őbenne bízva tapasztalhatjuk meg az Isten közelségét, valamint Isten uralmának mindent helyreállító ajándékát. Minden más esetben a halál közelségét, és mindenek szétesését élhetjük csak át. Isten országa igazság, békesség és öröm, a Szentlélek által, Jézus Krisztusban. Betelt az idő, életünk nem fogy, hanem telik; betelik az Úrban! 

Keresztelő János hirdette, hogy eljön az, aki erősebb nála (1,7). Máris olvassuk az ígéret beteljesedését: eljött Jézus (9). 

Márk evangéliumának fő témája, Jézus személyének titka, az ember Jézus isteni titka. Kicsoda ez a Jézus? Már itt, az evangélium elején, felhangzik, Isten szavaként, a válasz: Jézus, az Isten szeretett Fia, akiben gyönyörködik az Isten (11). Ez a titok majd csak az evangélium végén, a golgotai kereszt tövében tárul fel, és egyben elsőként hangzik fel hitvallásként ember ajkán, a pogány százados vallomásában: a megfeszített ember Jézus, az Isten Fia (15,39). 

Márk számára egyedül ez a fontos Jézus személyében. Nem a biológiai, nemzeti, társadalmi, lélektani, vallási kategóriák alapján határozza meg Jézus személyét, hanem csakis ebben: Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó, akire minden népnek és nemzetnek, minden társadalmi osztálynak szüksége van. Galilea említése, mint a sokféle nép lakta „pogányok Galileája” is így értendő, hiszen Jézus Krisztus megváltó szeretete mindenkit érint (9). Ő az, aki felveszi a bűnösök keresztségét (9), hogy a bűnösökkel – azaz velünk – közösséget vállaljon, hogy életünk görbeségét megigazítsa, és minden tekintetben megtisztítson minket, mint ahogy a víz lemossa a test szennyét (10).

Jézus eljövetelével elérkezett a végső idő, Isten üdvözítő cselekvésének korszaka. Ez a végső idő, Jézus által, a régi korszak ítéletes lezárása, ugyanakkor annak, Isten szerinti kiteljesedése. Isten cselekvése megváltó cselekvés, amely által megnyílik számunkra az ég, és a földi élet az örök élet tágasságába kerül: a mennyei világ nyilvánvalóvá lesz a földi világ számára. Isten megváltó cselekvése által Isten Lelke betölt és vezet bennünket, miközben Isten gyermekeivé leszünk, akikben gyönyörködni lehet: krisztusivá leszünk (10–11). 

Márk evangéliumának témája (1), amelyet az ószövetségi próféták előkészítettek (Ézsiás 40,3): Jézus Krisztus útja a keresztig és a feltámadásig. Márk elsőként az Istent szólaltatja meg, aki cselekvője mindannak, ami Jézus Krisztussal történik: „Íme, elküldöm előtted követemet, aki elkészíti utadat…” (2) Jézus Krisztus útja, Isten által elkészített út, amelynek célja: bűnbocsánat, új élet, örök élet. Jézus útja az, hogy isteni erejével emberlétének útját engedelmesen végigjárja, miértünk, emberekért.

Isten népének útja is, Isten által elkészített út. Áldott szolgálat, amikor valaki, kiáltó hangként rámutathat Jézus Krisztus útjára és az ebből fakadó evangéliumra (3). Ilyen lehetett Keresztelő János, a maga korában, a prófétai ígéretek szerint (Malakiás 3,1), szinte Illés prófétaként, a Messiás előfutáraként jelent meg (Malakiás 3,1).  Mi azonban nem Keresztelő János korában élünk: nem vonultunk ki a pusztába, hanem nagyon is benne élünk a világban; nem böjtölünk, hanem jóllakottak vagyunk, jólétben élünk, ha böjtölünk is, csak jódolgunkban tesszük; és ha kiáltunk az Úrról, nem vonul ki hozzánk az egész nép, hogy hallgasson szavunkra; sőt, ma már annyian kiáltanak, hogy nincs az a kiáltás, amire pár embernél több mozdulna. Ki érti ma a szavunkat, és kit érdekel, ha megtérésről, keresztségről, bűnbocsánatról beszélünk? Alapvetően más lett azóta minden (3–6).

Isten útja azonban győztesen előkészített út. Ezért, aki Jézus Krisztust követi, az most sem tehet mást, mint készíti a ma embere számára az Úr útját, egyenesíti ezt az utat, sokféle „görbeség” között. Mondani kell, hirdetni kell azt, aki erősebb nálunk, erősebb a gyengeségeinknél, erősebb tehetetlen éltünknél; Ő az, aki erősebb a bűnnél és a halálnál. Őhozzá és Őróla kell kiáltani! Isten Szentlelke, a mai hangzavarban is megadja, hogy eljusson ez a hang oda, ahová kell, és ott az élet szavává lesz az örömhír (8).

Kapjuk a hagyatékokat az egyházkerületi könyvtár számára, amelyben sok a duplum, és lassan megtelik az új raktár is. A gyerekek, unokák – sok okból – nem tudnak mit kezdeni a felhalmozott könyvekkel. Amikor visszautasítjuk a kérést, hogy már nem tudjuk hova elhelyezni az anyagot, akkor először sértődés lesz belőle, aztán újabb kérés, hogy szabadítsuk meg őket ettől a tehertől; mégsem akarják kidobni… Mennyi könyv – nem csak teológiai –, kerül elénk, mennyi gondolkozás (12), gondolat, üzenet, munkás életek gyümölcse; mennyi irat, benne személyes levelekkel, fényképekkel is. Természetesen nagy tisztelettel és szakszerűen bánunk ezekkel az anyagokkal.

A mai igevers mégis szíven talál bennünket: A sok könyv írásának nincs vége, és a sok gondolkozás elfárasztja a testet (12). Vegyük eléje azt a sort is, amelyből kiderül, hogy ez egy igei intés. Fogadjuk el az intést. Mit jelent ez az intés? Talán azt, hogy nem kell mindent leírni, nem kell mindent kimondani, kommentálni, értékelni; nem kell mindent megfejteni, megmagyarázni, definiálni? Jelentheti ezt is, bizonyos hangsúllyal, ha mindez nem épít, hanem rombol. Ez – vagyis a benne munkáló lélek vagy Lélek – azonnal kisüt egy írásból, bármilyen módon létrejött alkotásból, életműből. 

De azt is jelenti az ez intés, hogy az átgondoltan, bármilyen tekintetben „megtusakodottan” rögzített, építő anyag mindig érték, küldetésünk betöltése, bármely területen. Ezt ki is mondja a mai igeszakasz (9–10). Lehetetlen úgy élni, hogy ne akarjuk meggondolni, megfejteni azt, ami velünk történik. Sőt, az Istent félő, bölcs ember kimondja mindazt, amire odaszánt élete során jutott, ez prófétai felelőssége egyben; még akkor is, ha szavai tüskések, mert ezek a tüskék egymás mellett olyanokká lesznek, mint az Úr által levert cövekek: a pásztor cövekei a rábízott nyáj védelmében (11).

Ez az igevers arra int továbbá, hogy ne életművünkben keressük az örök életet, a maradandót, mert akkor hiábavalóságra és ebben is csak pótcselekvésre jutunk (12,8); hanem csakis az Úrban keressük a maradandót (13). Egyszerűen tegyük a kötelességünket, engedelmes, odaszánt istenfélelemmel. Isten majd ítél, és az Ő ítélete számunkra már kegyelem, a Jézus Krisztusban! (14)

Nézem a saját könyvtáramat, egyéb cuccaim rengetegét: megijedtem! Aztán Krisztusba vetett bizonyosságom megnyugtatott, ugyanakkor arra indított, hogy vegyem komolyan a mai intést!

Mivé lehet az ember, amikor megöregszik. Nincs mit szépíteni ezen: árnyéka lesz önmagának. Teste eltorzult, elgyengült; szelleme megfakult. A legnehezebb helyzet azonban az, amikor az ember már annyira megöregedett, hogy nem is veszi észre, mennyire elrepült felette az idő. A gyerekek már nem tudnak igazán törődni az idős szüleikkel. Ugyanakkor az idős szülők nem is akarnak a gyerekeik terhére lenni és a segítséget nem akarják elfogadni, még ott sem, ahol erre lenne készség. Intézményekre toltuk át az idős szeretteinkről való gondoskodást. Az idős ember érzékeny, nyűgös, bizalmatlan… Az idős ember gyámoltalan, kiszolgáltatott, megalázott, halálra váró napjai megremegnek. Mi is ilyenek leszünk, ha megöregedhetünk. Mi sem tudtunk igazán segíteni a szüleinknek, de a gyerekeink sem tudnak majd velünk törődni.

Szemléletes képekkel festi le a Prédikátor könyvének zárása az öregedést. Az öregedésre, a „nem szeretem” napokra akkor kell felkészülni, amikor még fiatalok és egészségesek vagyunk (1–2). A fiatal még „dagonyázva tenyészik” az életben, pedig hamar eljön az alkonyat ideje. A szentíró nem kertel: hamar reszketni fognak a lábaink, kihullanak a fogaink, meghomályosulnak a szemeink, elhalkul az egykor volt nagyhangú beszédünk, gyötörni fog bennünket az álmatlanság, egy kis emelkedő is kihívást jelent majd, miközben megfehéredik a fejünk, ha marad még hajunk, és nincs már „fűszer”, amely élvezetet okozna. Végül pedig elszakad az életünket tartó kötél és belezuhanunk a halálba, mint a vödör a kút mélységébe. Ez az, amit testi szemeinkkel látunk (3–6).

Ezzel a folyamattal szemben azonban az Ige kihangsúlyozza, hogy az istenfélő ember tudja: mindezt az Isten tartja kézben. Valójában az történik, hogy visszatérünk az Istenhez, aki elküldött ebbe a világba, és aki a kellő időben visszahívott bennünket magához. Ő az első és az utolsó, a kezdet és a vég (Jelenések 1,8). Ezért életünk íve, hitben járva, nem egy felfelé emelkedő, majd csúcsát elérve hanyatló grafikon; hanem folyamatosan emelkedő, hazafelé tartó, üdvösséges ívű pálya. Nem belezuhanunk a mélységbe, mert megtartó Urunk van (7). 

Fiatal kortól kezdve (1), hitben kell felkészülni ezekre a napokra, hogy ezt a csodálatos és folyamatos „emelkedést” élhessük meg életutunkon járva. Nagy kérdés, mire készülnek a gyerekeink, a fiataljaink. Még mi, az egyház is, az ő igényeiket szolgáljuk ki, merthogy a fiatalokat meg kell szólítani. De mivel szólítjuk meg őket? Aztán kiégett, csalódott, megkeseredett életű emberekként múlnak ki ebből a világból. Féld az Istent és tartsd meg parancsolatait! (12,13) Ez az egyetlen, üdvözítő út.

A bosszúság sokkal többet jelent itt, mint ahogy azt a mindennapi használatban értjük. 

Persze a hétköznapi bosszúságaink is ide tartoznak: amikor az ember rágódik olyan dolgokon, amelyek kölcsönös emberi bántásokhoz, piti ügyekhez kapcsolódó böködések: éppen kinek van igaza, ki mit mondott vagy mit nem mondott, mivel bántottak meg, mit értettem félre, mit tartok igazságtalannak… Ezeken aztán napokat és éjszakákat el tudunk rágódni, de sokan egészen a sírig viszik ezeket az apró sérelmeket. A mindennapi bosszúságokhoz tartoznak az élet apró, de akkor éppen megélve mindig kinagyított harcai, küzdelmei, kudarcai.

A bosszúság azonban ennél többet jelent; az emberlét során megtapasztalt tehetetlenséget fejezi ki. De azért bosszúság a bosszúság, mert hétköznapi ügyhöz kapcsolódik; az öröklét szempontjából jelentéktelen, mulandó ügyeken bosszankodunk. Ez a bosszankodás kifejezi az emberlét abszurditását, amiről a prédikátor is ír, és ami az élő Isten megváltó szeretete nélkül nem oldható fel. Jelentéktelen ügyeken bosszankodunk, amelyek azonban a jelenben megélve óriásivá dagadhatnak – éppen ez bennük a kísértés –, ugyanakkor mindennapi emberlétünket keservesen megnehezítik. Ma már – az informatika világában – ezek a bosszantó ingerek akár másodpercenként érkeznek hozzánk, minden területről, kikerülhetetlenül. 

Arról van szó, hogy igenis fáj, ha valami gyarló megjegyzést hallok vissza; rosszul esik, ha valaki tiszteletlen és kötekedő, noha jóval fiatalabb nálam; meggyötör, ha valaki vég nélkül visszaél a jóindulattal. Mindennapi, fájó bosszúság az is, hogy amikor óvatosan veszem ki a legszebb poharunkat a szekrényből, kiesik a kezemből és darabokra törik, miközben az egyik szilánkba bele is lépek. És bosszúság az is, hogy éppen most hoztam rendbe, meszeltem ki, két heti munkával, a garázst, és azonnal elkezdett beázni az a garázs, ami eddig csontszáraz volt; a folt egyre csak nő, és nem tudom, honnan jön a víz, miközben a tető teljesen rendben van. Vég nélkül sorolhatók a példák…

De mit számítanak ezek a bosszúságok, amikor az ember nagy bajba kerül, amikor komolyan beteg lesz valaki a családban; amikor életveszélyesen megtapasztaljuk a gonosz munkáját, akár az emberi rosszindulaton keresztül. Akkor a bosszúság egyszerre elröppen, és a nagy bajban már vagy elfelejtjük, vagy nem is értjük, hogy miként tudtunk afféle apróságokon bosszankodni, idegeskedni, aminek semmi jelentősége nincs; az öröklét szempontjából végképpen nincs. 

Ezért tanácsolja a mai Ige: távolítsuk el a szívünkből a bosszúságot. Nem tudjuk kikerülni a bosszúságokat; gyarló életünk apró, de gyötrő és repkedő, szemtelenül kínzó legyei ezek, amelyek újból és újból, folyton ránk repkednek, incselkednek… De azonnal el kell őket kergetni. Nem szabad engedni, hogy megüljék a szívünket, az életünket a bosszúságok, sem a gyarló emberek okozta, sem a mindennapi történések okozta bosszúságok. Ezek kikerülhetetlenek, de azonnal el kell őket engedni; nem szabad, hogy ránk telepedjenek! Egyébként ezekbe az apróságokba belesorvadunk, belebetegszünk, miközben egyre sötétebben látva mindent, elgonoszodunk: a bosszús ember előbb-utóbb bosszúálló lesz; azonnal visszalő, de éles tölténnyel. Ezért távolítsd el a szívedből a bosszúságot, hogy távol tarthasd magadtól a rosszat! – mondja a prédikátor. 

Csak az Úrban, naponta erőt kérve, lehetséges távol tartani szívünktől a bosszúságot, mert bizony éppen arról van szó, hogy a hétköznapi bosszúságainkba belepörögve leszünk idő előtt betegek; először lélekben, majd testben is. Növeld a hitünket, Urunk!

„Nem ismerjük Isten munkáját.” – írja a prédikátor. Mit ért ez alatt a szentíró? A részleteket nem tudjuk, a mai napot és a holnapot sem ismerjük, a távolabbi jövőt még inkább nem látjuk. Ahogy az élet formálódása és a szél járása is titok – és annak ellenére is titok maradt, hogy a tudomány sok elemét megfejtette azoknak –, akként titok az Isten munkája. Nem birtokoljuk az Istent (3).

Nem ismerjük Isten munkáját teljes részleteiben. Egyet tehetünk, minden reggel imádságos reménységgel felkelünk és bosszúság nélkül tesszük a dolgunkat estig, valamikor még sötétedés után is: közben örülünk és az örömben sem bízzuk el magunkat, mert istenfélelemmel, hittel felkészülünk a sötétebb napokra is. Külön kitér a prédikátor itt a fiatal évekre. Örvendezzünk fiatalon, de felelősen, mert a fiatal évek határtalan tenyészete hamar megkopik, és Isten előtt, a fiatal éveinkről is számot kell adnunk. Bizony, az ember életének része az is, hogy miket művelt zabolátlan fiatal éveiben. Van bűnbocsánat, de sok fiatalkori tévesztés következményeit egész életünkben viselnünk kell (11,4–10).

Nem ismerjük Isten munkáját teljes részleteiben, de a lényeget Isten kijelentette nekünk: Ő mindeneknek Ura, mi pedig az Ő népe vagyunk, legelőjének nyája (Zsoltár 100), akiket teremtett, gondviselő szeretetével körbevesz és akiket Jézus Krisztusban megváltott. Ezért nekünk a sötétebb időkben is van reménységünk, világosságunk és üdvösséges örömünk (Zsoltárok 119,105).

A Példabeszédek könyvének rövid, bölcs mondásait olvashatjuk itt is, a bölcs ember és az ostoba ember magatartásáról és annak következményeiről. Megtaláljuk itt a bölcsességirodalom nagy témáit: a hatalom, gazdagság és szegénység; a beszéd és a higgadt hallgatás; a szorgalom és a lustaság visszatérő témái ezek. Mindegyik elolvasása után azt tapasztaljuk, hogy mindezek mai is elevenen érintenek bennünket! 

Igen, ahogy egy döglött légytől megbüdösödik a kenőcskészítő teljes olaja (1), úgy egyetlen „nehéz” ember tönkretehet körülöttünk mindent, vagy egyetlen tévedéssel szétzúzhatjuk az egész életünket (1). 

Valóban, ma is hatásosabb az ostobaság a bölcs tisztességnél. Nekünk azonban nem hatni kell, hanem evangéliumot hirdetni és szolgálni, a többit pedig majd az Úr elvégzi. 

A higgadtság ma is nagy ajándék, mert a higgadtság nagy vétkeket akadályoz meg (4). 

Ma is hemzsegnek körülöttünk a társadalmi igazságtalanságok (5–7), sokszor egészen sajátos, modern módon. 

Manapság is minden munkának, hivatásnak megvan a maga nehézsége (8–11). A prédikátor még azt is hozzáteszi, hogy az ostobát kifárasztja a munkája (15–18). Igen, fontos úgy odaadóan, hivatásként, szorgalmasan tenni a dolgunkat, hogy mégse csak arról szóljon az életünk, mert sokkal több az élet a munkánknál. Nem mindegy, mennyi időt, energiát fektetsz a munkádba, mert az életfeladatod sokkal több ennél! 

Manapság még inkább érvényes, hogy vigyázni kell a beszédünkre (12–14), abban az értelemben is, hogy még a hálószobában kimondott szavakat is az „égi madár” viszi tovább (20), vagyis minden kiderül, ma már mindent tudnak rólunk, ha akarnak… 

Több az élet, mint pénz és vagyon, de ma, a városiasodó világban, ahol minden élelemtermelő, kétkezi munkát elfelejtettünk, végképp csak pénz kell mindenhez, ami megélhetés (19). Nagy kiszolgáltatottság ez!

Látjuk tehát, hogy mi minden kell a bölcs élethez! De mi kell ahhoz, hogy bölcsek lehessünk? A bölcsességirodalom szerint a bölcsesség kezdete az Isten félelme (Példabeszédek 1,7). Az Isten félelme pedig nemcsak a hatalmas, egyetlen Isten szentsége előtti megrendülés, hanem annak megtapasztalása, hogy ez a hatalmas Isten lehajol érettünk, kézbe veszi töredékes életünket, megtart, megvált, és újjászül minket erre a „bölcs”, szent életre, az Ő erejével. Ez adatott nekünk Jézus Krisztusban. A mi királyunk, Jézus Krisztus; a mi országunk, az Isten országa; ezért a mi országunknak nem lesz „jaj…” (16)

Milyen a bölcs ember? Csak a mai igeszakasz szerint több fontos meghatározását adhatjuk a bölcsességnek, így az istenfélelemnek is, hiszen a bölcsesség kezdete az Isten félelme (Példabeszédek 1,7). 

A bölcsek nyugodt beszéde Isten ajándéka akkor, amikor az ostobák kiabálnak (17). A bölcsességirodalom nem árnyal, így hangsúlyozza az Ige üzenetét. Bizony, sokszor leszünk ostobává, amikor ebben a harsány és pörgős világban mi magunk is sodrásba kerülünk és elveszítjük a nyugalmunkat. Sok a hangos beszéd, gyakori a provokáció. Valljuk meg: csak az Isten erejével tudunk bölcsek maradni, megőrizni a nyugalmunkat, nem felvenni a kesztyűt a méltatlan helyzetben. Adott esetben akár hallgatni is kell, minthogy visszakiabáljunk. Szólni majd máskor, később kell. A bölcsek nyugodt beszéde másokat is megnyugtat, a harci helyzetet lecsendesíti, így a nyugodt beszéd életeket ment. Egyetlen ostoba sok embert tehet tönkre; de egyetlen bölcs sok életet menthet meg, nem harci eszközökkel, hanem a beszédével, amelyet a Szentlélek ereje, szeretete, józansága tesz nyugodttá (18). 

A bölcsességről azt is írja az Ige, hogy nemcsak nyugodt, hanem előítéletektől mentes. Ma már terhelt ez a kifejezés, ezért inkább így mondanám, hogy nem különböztet meg senkit, gyarló emberi szempontok szerint. Az igeszakasz példázatánál maradva ez azt jelenti, hogy az igazi, Istentől való bölcsesség a szegény bölcs embert is megbecsüli, aki bölcsességével egy kicsiny város kevéske lakóját menti meg. Az Úrtól való bölcsesség másokban is felismeri a bölcsességet; az emberi mértékkel mérve nálánál „szegényebbek” életében is (13–16), és nem lesz személyválogatóvá; de soha nem is tagadja meg a saját értékeit, mások gyarló érdekeiért.

Tudjuk azonban, hogy Szentlélek nélkül, azaz istenfélelem nélkül, hit nélkül egy harsány, törekvő, érdekvezérelt világban nincs az a nyugodt bölcsesség, amely meg tudná akadályozni az ostobák kiabálását, azok harci eszközeinek bevetését, az életellenes erők uralomra törését, akik fennen hirdetik az előítéletek nélküli élet fontosságát, de ők maguk kimondatlan előítéletek koordinátarendszerében tájékozódnak. 

Bizony, éppen ezért, allegóriává lett számomra ez a példázat. Kicsiny, kevés, mulandó város lakói vagyunk, ezen a földön, mindnyájan (14). Eljött értünk a szegény bölcs, hogy a nagy, de ostoba királyok és hatalmak hatalmaskodásaitól megmentsen minket (15). Mi azonban nem törődtünk megmentőnkkel (16). Minden hit, minden bölcsesség ott kezdődik, amikor ez előtt az érettünk szegénnyé lett király előtt, Jézus Krisztus előtt leborulunk, és az Ő mentő szeretetébe újjászületve, mi magunk is az Ő mentő szeretetének cselekvő képviselői leszünk, a magunk helyén.

Az igaz és bölcs ember bizonyosságban él. Az igaz és bölcs ember ezzel a bizonyossággal mindenkor tudja, hogy Isten kezében van az élete (1). Az ilyen ember azt is tudja, hogy ha megbomlana az elméje, és kételyek gyötörnék, az Úr szerető keze akkor sem engedi el az életét. 

Ennek a bizonyossággal teli bölcsességnek egyik alkotóeleme az, hogy tisztán és józanul látunk ebben a földi életben. Nem remélünk többet ettől a földi élettől annál, mint amit ez a földi élet, eme szétesett formájában adhat. Noha fiatalon minden előttünk van (1), és egy gyarló pillanatban még azt hisszük, hogy miénk a világ; hamar kiderül, hogy ez önbecsapás, még „a legokosabb, a legszebb, a legvagyonosabb és leghatalmasabb” ember esetében is. Az igaz és bölcs ember tudja, hogy e-világban minden érhet mindenkit (2), mert az emberek szíve tele van gonoszsággal és esztelenséggel, mert noha mindnyájan hamarosan a holtak közé kerülnek, mégis folyamatosan „kínozzák” egymást (3). Minden érhet mindenkit, de ez a tény mit sem változtat Isten örök szeretetén. Az igaz és bölcs ember tudja ezt. Az ilyen embernek minden nap eszébe jut a halál, ez pedig alázatra indítja őt (4–6).

Ennek a bizonyossággal teli bölcsességnek másik alkotóeleme az, hogy nem ragadunk bele a „realitásokba”, hanem túllépünk azokon. Az igaz és bölcs ember tudja, hogy minden nap kegyelem, ezért minden napot és pillanatot örömmel és hálaadással ragad meg, amíg csak teheti; és örül a saját részének, annak, ami neki jutott. Istennek kedves dolog az életöröm, az Ő akarata szerint való. Ezt az életörömöt fejezi ki a kenyér és a bor említése, az evés, az ivás, az asztalközösség, a feleség, az élet élvezete… Ez az öröm azonban isteni rendben megélt öröm. Éppen ezért említi az igevers a feleséget: „Élvezd az életet feleségeddel együtt…” (9) Vagyis az életöröm csak az isteni mederben élhető meg, egyébként elsodor, mint az ár. Ezt az örömöt fejezi ki még egy kép: „Ruhád legyen mindig fehér…” (8) Vagyis, soha ne hagyd el magad. Minden reggel időben kelj föl, hozd rendbe magad és az életteredet, öltözz tiszta ruhába, és tedd a dolgod, amíg csak teheted (10). 

Ennek a bizonyossággal teli bölcsességnek harmadik alkotóeleme az, amire, akire a kenyér és a bor, hitünk szerint mutat: Életünknek megváltója van, a feltámadott Jézus Krisztus (7). A prédikátor még csak annyit tudhatott, hogy meg fogunk halni, és a halottak emléke elvész, a holtak már semmiről sem tudnak, hiszen a halál megsemmisülés (4–6). Mi azonban ismerjük Jézus Krisztus evangéliumát. Mi többet tudunk, mint akkor tudhattak. Mi tovább látunk a halálon, arra az örök életre, amit az Isten készített nekünk.  „Csak annak van reménysége, aki az élők közé tartozik.” (4) Jézus Krisztus azt mondta: „…én élek, és ti is élni fogtok.” (János 14,19) „Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem Te maradsz, Istenem, örökké!” (Zsoltárok 73,26)

A hatalomra, a „királyra” szükség van, mert a hatalom biztosítja a rendet. Ebben a világban, hatalom nélkül, mindenen elhatalmasodna az emberi gonoszság, és mindent maga alá gyűrne a káosz (6). A felsőbbség nem élhet vissza a hatalmával, de törvényes keretek között élnie kell a hatalommal, számonkérve az embert: „Mit művelsz?” (4) A hatalom rendje szent kényszer alatt tart, hogy ne álljunk rá semmi rosszra (3), ne ismerjük meg a veszedelmet (5). Az e-világi törvények mintája az Isten törvénye, amelynek magja a Tízparancsolat (2Mózes 20,1–17). 

A felsőbbség rendje akkor is nélkülözhetetlen, ha a fentiek csak „ideális” esetben valósulnak meg. A törvénykezés gyakran részrehajló. A hatalom többnyire az érdekei alapján tájékozódik és dönt. Ezért a hatalom gyakran eltűri, hogy egyik ember a másik rovására hatalmaskodjon, vagy azt, hogy a bűnös helyett az igaz legyen megbüntetve (9–14). 

Ugyanakkor a felsőbbségnek és minden embernek tudnia kell – noha, csak az istenfélő, bölcs ember tudja –, hogy senkinek sincs hatalma a „szél” és a halál felett (8), valamint egyszer eljön az ítélet, a számadás ideje is (5). Sokat változott azóta a világ, mióta Isten Lelke megihlette ezeket a sorokat. Azóta a tudomány robbanásszerűen fejlődött, majdnem robotok irányítanak bennünket, szinte mindent tudnak rólunk, ha akarnak, és nagy szabadságban és jólétben élve is szorongunk. Azóta sokat változott a világ: de a természeti erőket és a halált nem sikerült legyőznünk, vagyis az alapvető emberi problémák ma is ugyanazok, mint akkoriban. 

A fő kérdés ma is ugyanaz: Mi lesz velünk a halálban, a halál után? Pontosabban fogalmazzuk meg a kérdést: Hogyan állhatunk meg az Úr előtt? Isten Igéje ma is világos ebben: A bűnösnek nem lesz jó dolga, mert nem féli az Istent (13). Nem a tetteink tartanak meg bennünket (16), nem is az Istenről vallott pontos tanaink, hiszen nem birtokolhatjuk az Istent (17), hanem csakis az Ő kegyelme tart meg minket. Ez a kegyelem azonban újjászül: örömmel ajándékoz meg, már „itt” (15); szorgalmas, de nem éjjel-nappal gürcölő emberré formál bennünket (16); és a lényeget illetően hitismerettel ruház fel minket (17): Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó.

Ebben a fejezetben a témák megszólaltatása a példabeszédek bölcs mondásainak műfaja szerint történik. Egy témát emelünk ki most, a sok közül.

Van min bosszankodni. Egyrészt: sok bajt okozunk egymásnak, mi emberek, ami bosszantó. Másrészt: az ember sok tekintetben átéli e-világban a tehetetlenségét, ami zsigerből bosszúsághoz vezet. Ez a tehetetlenség olyan „apró” eseteknél kezdődik, mint amikor átgondoltan akarok a falra felfúrni valamit, és mégis elfúrom a falban a vezetéket, hónapokig kitartó gondot okozva ezzel magamnak. Ez a tehetetlenség – ki is mondja a prédikátor – a halál napján csúcsosodik ki, a gyász idején (1–6). A kettő között pedig hemzsegnek a földi létben megtapasztalható, bosszantó esetek.

A bosszúság azonban gyarló, ó-emberi indulat. A bosszúság tükörként mutat rá arra, hogy milyenek vagyunk mi emberek, önmagukban. Az is beszédes, hogy milyen esetek felett, és hogyan bosszankodunk, mi emberek. A bosszúságból halálos harag, agresszió, bosszú fakadhat. A bosszús ember csakis önmaga felől szemléli az eseményeket. A bosszúság jelzi, hogy nincs igazi kapaszkodónk. A bosszúság rámutat a hitbéli állapotunkra is. Tartsunk önvizsgálatot: hányszor vagyunk feszültek, idegesek, indulatosak. Kívül még uralkodunk magunkon, de belül zakatol a szívünk, mindenünk; szinte robbanásra kész állapotban vagyunk. Csak alkat függvénye, hogy ki, mikor, hogyan robban. A bosszúság rámutat: az embernek megváltásra van szüksége. 

A bölcs tanács, amit itt olvasunk, fontos: Ne bosszankodjunk fel hirtelen! Amikor valami „bosszúság” ér, állj meg, pihenj el, ne szólj és tégy semmit egy darabig, mert bosszúsan csak rosszat tehetsz. A bosszúság tönkreteszi a testet és a lelket, a magadét és a másét egyaránt. Ez a bölcs tanítás fontos, de ennél sokkal többre van szükség. Erről is beszél a prédikátor. Bosszúság helyett megszomorodásra van szükség (1–6), amely tud sírni önmaga és mások gyarlósága felett, képes sírni az erjedt és romlott emberlét tehetetlensége, halandósága felett. Isten a szív szerint megszomorodókat, a sírókat, nem hagyja vigasztalás nélkül (Máté 5,4). A megváltó Jézus Krisztus a mi egyetlen vigasztalónk (2Korinthus 1,3). Isten joggal lenne „bosszús” ránk, de egyszülött Fiában mégis könyörült rajtunk, megbocsátott; és minket is megszabadított minden hirtelen és meggondolatlan tettől, minden halálos bosszúságtól.

A Prédikátor könyvének teológiája a tegnapi és a mai igeszakaszunkban, az alábbi témákban érvényesül. 

A gazdagság, pénz, vagyon nagy témáját hozza az igeszakasz, valamint az ebből következő hatalmat, azaz a kapcsolati tőkét. Ezek nagy gondot jelentenek, mert észrevétlen foglyul ejtenek, és mindig több kell belőlük, miközben értékük mulandó: elvész a vagyon, és a pozícióval a hatalom.

A beszédből sok van. Romboló viták és perlekedések ezek, miközben folyamatos beszédünk fárasztó. A szent ismétlések fontosságát nem vitatva, ma már alig lehet újat mondani.

A törekvés pedig, amelyben az ember beáldozza a jelent, és illetéktelen területek után sóvárog, nevetséges és szánalmas.

Mindezeket a témákat helyezzük azok újszövetség kontextusába!

A gazdagság az Isten megváltó szeretetében való bővelkedés, amely Jézus Krisztust adja másoknak; mert látja, mennyi mindent kapott az Úrtól, annak csak egy kis részét tartja meg magának, a többit továbbadja. 

A beszéd hallgatással kezdődik, hogy aztán az Igére figyelve Jézus Krisztusról tanúskodhassunk. A meditáció egy kettősségben történik, amelyről Bohren azt írja, hogy egyszerre birtokoljuk az Igét, mint az oroszlán mormogva a zsákmányát; másrészt óhajtjuk azt, turbékolva tipegve, mint a galambok a magokat. Az első zsoltár Igében gyönyörködő embere mindkettőt jelenti.

A törekvés kapcsán pedig elmondhatjuk, hogy a feltámadott Jézus Krisztus örökkévaló jelenében élve tesszük a dolgunkat, kérve arra az Úr áldását. Ebben az örökkévaló jelenben elrendezett a múlt, és reménységgel telik meg a jövő.

Aki szereti a pénzt, aki szereti a vagyont, nem elégszik meg azzal (9). Nem arról van itt szó, hogy ne akarjuk a nyugodt és békés élethez szükséges alapjavakat megteremteni, megbecsülve örökségünket is, szüleink, nagyszüleink egész életének szorgos munkáját. Gyerekeimnek el is mondtam: „Ott kezdődik a lecsúszás, amikor ehhez nem tesztek valami aprót, hanem felélitek azt, amit kaptatok.” 

Ez a jelzés természetesen „ideális” esetre érvényes, arra a kegyelmi állapotra, amikor semmi rendkívüli egyéni és közesemény nem áll az utunkba (16). A lecsúszástól az Úr kegyelme a rendkívüli helyzetben is megőriz – Ő megőriz még a halálon túl is –, de a vagyon elúszhat. Ezért nem a vagyonban bízunk, hanem csakis az Úrban (13).

A pénz és a vagyon szeretete nem az, amikor valakinek van valamije, amiért megdolgozott, hiszen ez a felelős, szorgos, áldott élet gyümölcse, amelyet nemzedékeken át vezet az Úr. Ne nézzünk irigykedve azokra, akiknek ilyen értelemben több van, mint nekünk – hiszen „itt” nincsenek egyenlő adottságok és lehetőségek – hanem tegyük mi is, amit lehet, a magunk keretei között, és nem marad el az áldás látható gyümölcse sem. Ugyanakkor soha ne felejtsük el, hogy Isten áldása mindig több látható javaknál!

Éppen itt kezdődik a mai igeszakasz intése. Azokra vonatkozik ez a figyelmeztetés, akik úgy szeretik a vagyont, hogy az életükben minden erről szól; ez az első, vagyis életükben bálvánnyá lesz a vagyon, irányítja minden rezdülésüket, nappalaikat és éjszakáikat; gondolataikat, szavaikat és tetteiket; meghatározza érdekhálós kapcsolataikat. Azoknak szól ez az intés, akik az isteni határokat túllépve, másokat, sokakat megnyomorítanak, mindenkit és mindent beáldoznak a saját érdekeikért; miközben még arra is képesek, hogy ezt valamilyen nemes ügyre hivatkozva, leplezve, képmutatóan tegyék. Ezeknek semmi sem drága. Tartsunk önvizsgálatot! Magunkon kezdjük!

Éppen ezért, az ilyen emberek nem tudnak megelégedni, miközben egyre kielégítetlenebbek, vagyis jóllakottak, és nem tudnak jól aludni, nem tudnak megpihenni (11). A gazdagság azt eredményezi, hogy egyre több a fogyasztás, határtalanul; éppen úgy, ahogy ezt a jólléti társadalmak elemésztő pazarlásában mi magunk megéljük. Bizony, minket magunkat is terhel ez a bűn (10). A gazdagság elveszhet, a vagyon önmagában mulandó, hiábavaló. A szentíró azzal is számol, amit már érintettünk, hogy féltve őrzött vagyonunkat a következő nemzedék felelőtlenül elherdálja (13). A vagyonunkat nem vihetjük magunkkal ebből a világból (14–15). Ennél azonban sokkal nagyobb nyomorúságra utal itt az Ige: nemcsak a gazdagság, hanem maga a gazdag is elveszhet; a tovább nem adott, mások számára áldássá nem lett javak megrothadnak a gazdájával együtt. Ez az igazán rettenetes! Hiszen nem használ a gazdája rovására őrizgetett gazdagság (12). 

Ott kezdődik a megoldás, ott kezd az emberben munkálni az Úr Lelke, amikor ki tudjuk mondani, hogy ennyi elég, nem kell több; amikor betartjuk az Isten által húzott határokat, és azon nem megyünk tovább; amikor igazán megcsap bennünket az emberlét végességének, törékenységének, halandóságának, önmagában való hiábavalóságának kínja, de nem ebbe keseredünk bele, hanem az Úrhoz menekülünk. A prédikátor még csak annyit mondhatott, hogy örüljön az ember annak, ami jutott neki, élvezze a jelent, fáradozásának gyümölcsét. Ez fontos is: a jelenben való, szívből jövő életöröm. De önmagában mégis sovány vigasz! (17–19) Nekünk sokkal több adatott: Nagy nyereség, az istenfélelem, megelégedéssel (1Timóteus 6,6). Ez örök nyereség, a Jézus Krisztusban, örök jövő, amely betör a jelenbe, és valóságos örömmel ajándékozza meg azt.

Az igazi és örök kincs: Jézus Krisztus!

A szorgalmas, hűséges, odaadó munka, hit kérdése. Nem a munka üdvözít, hanem a hit, amely minden tevékenységében, ékes és szép rendben az Urat dicsőíti. Ez a hitből fakadó munka soha nem lesz gürcöléssé, abban mindig szent nyugodalmat tart a hit embere, hogy aztán reménységében mennyei erőkkel feltöltődve térhessen vissza feladatai közé. A hit embere élete utolsó percéig tevékeny, de ez a tevékenység csak az aktív életidejében „látványos”. Szánalmas és fárasztó az az ember, aki nem tud szűkebb terére visszavonulni, amikor annak az ideje lejárt.

A fizikai munka elfáraszt, ezért az ember jól alszik utána. Mindig tisztelettel tekintettem a fizikai munkára. Ma, a robotika világában, ez is átalakulóban van. Éppen ettől vagyunk idegileg sérültek, mert nem mozgunk eleget. Fizikai energiáinkat sokszor mások számára haszontalan „mozgásokkal” vezetjük le. Áldott idő, amikor fizikailag elfáradhatunk. Ilyenkor döbbenünk rá, milyen „puhányok” vagyunk. A fizikai munka Isten dicsőítésének egy formája. 

A szellemi munka Isten dicsőítésének másik formája. A szellemi alkotás másfajta munka. A fizikai munka is elfáraszt, de a szellemi munka meggyötörhet. Amíg nem találjuk meg az alkotás folyamán a megnyugtató megoldást, addig izgat, kínoz a feladat. Bizony sokszor jár mindez álmatlan éjszakákkal, mert még ilyenkor sem tudjuk elengedni az alkotással járó küzdelmet. Kár, hogy a fizikai és a szellemi munkát kijátsszuk egymással szemben, pedig mindkettő egyaránt fontos és egyként értékes. 

Aki hűséggel tette a dolgát, az betelik az élettel, és békességben megy „aludni”, amíg Ura fel nem támasztja ama napon. Ez a reménység több minden álomnál! Azon a napon, amikor az Úr visszajön, Ő teljessé teszi rajta a megváltás művét. Jó tudni, hogy van alvás, van pihenés: a munka és a munkás élet után; mégpedig akként, amiként az alvásban ott lüktet a felébredés reménysége. Jézus Krisztusban lesz feltámadás, örök élet. Az Ő eljöveteléig pedig jó lesz egyet aludni, pihenni is, megnyugodni a munkától, gyötrelmektől, fájdalmaktól; a feltámadás boldog reménységében.

Ez az igeszakasz kapcsolódik a fejezet első szakaszához, amelyben előttünk áll az elnyomás kérdése (1–3). Ezért most mi is visszaugrunk ide. A szentíró maga előtt látja az elnyomottak könnyeit és mérhetetlen szenvedéseit, miközben nem segít rajtuk senki. Sokféle elnyomás nyomorgathat minket, de mindegyiknek szenvedés a következménye.

A prédikátor az elnyomás kapcsán felveti az első kérdést, amely a szenvedésekre irányul: Valóban létezhet a szenvedésnek egy olyan foka, amikortól fogva jobb meghalni, mint élni? A prédikátor azonban ennél is továbbmegy, amikor felveti, hogy ezekre a helyzetekre gondolva jobb lehet a nemlétezés, azaz jobb lett volna meg sem születni, mint részesülni azokból a gonoszságokból, amelyek jelen vannak a nap alatt (4,3). A hívő ember ilyenkor csakis egyet tehet – hiszen Isten az élet Ura, nem az ember –, azért könyörög, hogy mielőbb hívja haza a gyötrődőt az Úr. A határt, az élet és halál mezsgyéjén, soha nem húzhatja meg az ember, csakis az Isten. Ugyanakkor a tényleges elnyomás és mindenfajta szenvedések között gyötrődve nagyon súlyos kérdések ezek! 

Az elnyomás kérdésének másik oldala így hangzik: Tudunk-e helyesen élni azzal a szabadsággal, amit Isten ajándékozott nekünk? Másként fogalmazva: Ma van elnyomás, vagy nincs? Ha szabadságban élünk, kényszerek nélkül, akkor is szükséges a rend, az irány, a hatalom, az ünnep és a munka egyensúlya; amely nem gürcöl, tud hálát adni, tud megállni, megelégedni annyival, ami a „markába elfér” (4,6); de tud szorgalommal tevékenykedni; mindenekelőtt pedig mindenben az élő Isten vezetését fogadja el, az Ő uralmát.

*

Az elnyomás harmadik kérdése az elnyomó hatalomra irányul. 

Minden „király” imádkozzon azért, hogy a hatalom nehogy ostobává tegye őt. 

A hatalom ideig való, jön az újabb uralkodó, a régit elfelejtik, és az újért rajonganak – főleg, ha szegényből lett „királlyá”, ahogy az Ige mondja –; vagyis a csoda, a hatalom esetében, hamar megkopik, és megint valaki új kell. 

Innentől kezdve a régi uralkodót ostobának tartják, és a szegényből lett, királlyá emelkedett, bölcsnek titulált, új uralkodóra tekint mindenki, nagy várakozással, mint a mesében (13–15). 

Aztán ennek a szegényből lett, először rajongással körülvett királynak is lejár majd az ideje, és ugyanúgy jár, mint az elődje; a következő nemzedék már nem neki örül (16). Kit tisztelünk manapság? Senkit. Nincsenek kiemelkedő példák, igazodási pontok; homályos a látóhatár. Rajongásunk helytelen, annak tárgya pedig folyton változik. Minden bizonytalan.

Mindenki az új királytól vár mindent, a teljes megoldást – ezt írja igeszakaszunk (15). A hatalom azonban nem ad tartós megoldást, végkép nem adhat megváltást. Ezt csak az Úr adhatja. Mi mégis ilyen váradalmakkal tekintünk sokszor a hatalomra; amikor pedig csalódunk bennük e tekintetben, akkor gyűlöljük őket. 

A hatalmasság: szolga, Isten eszköze, óriási felelősséggel, hogy a bűntől szétesett világban a rendet fenntartsa (13–16). Ebben a hatalom az Isten képviselője; abban is, hogy a hatalom folyamatosan Isten fegyelmezésére, figyelmeztetésére szorul (13). De a hatalom nem ad megváltást, az igazi megoldást továbbra is az Úr adhatja, csakis Ő! A megváltás: Jézus Krisztus. Őbenne rendeződik újjá a világ, királyok és alattvalók, gazdagok és szegények, bölcsek és alattvalók.

Nem jó egyedül (1Mózes 2,18). Az egyedülálló, társtalan ember, akinek nincs senkije, kiért fáradozik? Ezek az igeversek először is arra mutatnak rá, hogy a hívő élet szívdobbanása a szolgálat: nem csak önmagunknak élünk, elsősorban nem önmagunknak élünk; aki az Isten dicsőségére él, az másoknak él. Persze, csak az tud másoknak adni, aki maga is töltekezik, aki – ilyen értelemben – önmagának is él, önmagára is odafigyel, testi, lelki, hitbéli értelemben egyaránt. A szolgálat oldja a magányt, ezért nem az az egyedülálló, akinek nincs házastársa, hanem az, aki csak önmagának él, éppen ezért nem tud megelégedni senkivel és semmivel sem (7–8). Az társsal is magányban él! Ugyanakkor, e-világban az Isten egyik legnagyobb ajándéka, hogy Ő szerez nekünk társat, hozzánk illőt, akivel egy testté lehetünk, akivel egész életünket, annak minden bensőségességével együtt, megoszthatjuk, az Úrban (1Mózes 2,18–25)

Jobban boldogul kettő, mint egy. Ez azt jelenti, hogy könyörögjünk azért a milliárdok közül egyetlenegyért, akit az Úr nekünk szánt. Házastársunkkal a fáradozásunk áldássá lesz, a legnehezebb helyzetekben is, mert az áldás az együttes öröm és küzdelem az Úr előtt. A házastársunk az, akire mindig számíthatunk, aki felsegít, ha elestünk, ha megbetegedtünk; ő mindvégig velünk van az úton, amíg az Úr engedi. A házastársunkkal védjük egymást, házunkat, családunkat; ellent állunk minden méltatlan támadásnak, kísértésnek. A házastársunk az, aki megmelegít, akivel testben és lélekben, mindenben eggyé lehetünk. Nincs még valaki, akivel ugyanezt átélhetnénk! Ő az, aki lelkigondoz, akivel mindent megoszthatunk. Ő, az egyetlen, a „milliárdok közül az egyetlenegy” (József Attila után, szabadon...).

A kettő akkor boldogul jobban, mint az egy, ha az élő Isten megáldja őket (1Mózes 1,27), egy testté formálja életüket (1Mózes 2,24), és azt Lelkének erejével mindenkor összetartja, mint a szénásszekér kerekét az abroncs. Így érti a szentíró, hogy a hármas fonál nem szakad el egyhamar (9–12).