Az eredeti görög szövegben szereplő kifejezés azt írja, hogy Jézus megintette, megdorgálta, megfenyegette Pétert, hogy senkinek ne beszéljenek Őróla. Ez az erős tiltás arra vonatkozik, hogy nem tudunk és nem is szabad addig beszélni Jézusról, amíg nem tudjuk, hogy ki is Ő valójában, mert akkor téves dolgokat hirdetünk Jézusról, csak használjuk Őt, a saját gondolataink, érdekeink, ügyeink során. Ez tilos. Gyakran visszaélünk az Ő nevével (30).

Ez a tiltó fenyegetés abból született, hogy Jézus kérdése nyomán kiderült, hogy nem ismerik Őt igazán azok az emberek, akikkel eddig olyan nagy csodákat tett. Az emberek csak találgatnak, Jézus személyét illetően, hogy ki is Ő valójában; noha a legnagyobbakhoz hasonlítják Jézust, Keresztelő Jánoshoz, Illéshez, a prófétákhoz. Ma is sokan eljutnak odáig, hogy Jézus egy nagy ember, aki szenzációs dolgokat tett, Jézus egy erkölcsi példa, Ő a jó ember, a szeretet embere, az ártatlan ember… (27–28)

Kicsoda Jézus a Te számodra, aki az Ő közelében vagy, aki mindig Őrá hivatkozol? Jézus meg is kérdezte a közvetlen tanítványait is erről. Péter ekkor azt felelte: „Te vagy a Krisztus.” Jézus megdorgálta, megfenyegette és megparancsolta, hogy ne mondják ezt senkinek se (29–30). A görög „Krisztus”, azaz héberül felkent messiás felségjelző akkor terhelt kifejezés volt. Egyrészt a császárok alkalmazták magukra, másrészt éppen ennek ellensúlyozásaként, a zsidó váradalom a messiástól azt várta, hogy megszabadítja őket az idegen elnyomás alól. Ennek a kifejezésnek politikai hangja volt, politikai elvárást, e-világi megoldást fejezett ki. Jézus ezt elutasítja magától, és helyette a szenvedéseire, a halálára, a feltámadására mutat (31). 

Vegyük ezt komolyan, a keresztyén szolgálatra nézve! Jézus nem diadalmas messiás, hanem Ő a szenvedő Emberfia. Ezt az utóbbi, terhelt kifejezést is megtisztítja Márk: az Emberfia cím úgy jellemzi Jézust, mint akinek isteni méltóságát és dicsőségét elrejti emberi szenvedése és halála, mert az az Isten útja az emberhez, ami számunkra örök megoldást, megváltást szerez. Nekünk erre van szükségünk, Jézusra, aki ilyen értelemben a Krisztus!

A bétsaidai vak meggyógyítása egy kérdéssel kezdődik: „Látsz-e valamit?” (23) Ez a kérdés kapcsolódik az előző szakaszhoz, amikor Jézus, a négyezer ember megvendégelése után meginti a tanítványokat: „Szemetek van, mégsem láttok…” (8,18) Nagy kérdés tehát, hogy ha látunk is a testi szemeinkkel, mit látunk valójában, hogyan értelmezzük (8,21), miként éljük meg mindazt, ami velünk és körülöttünk történik; látjuk-e közben az Urat, látjuk-e Jézusban az Isten Fiát? 

Egy vakot vittek Jézushoz, kérték, hogy érintse meg, gyógyítsa meg a vak embert, ahogy más betegeket is meggyógyított már (22). Jézus másként gyógyítja meg ezt a vakot, mint a többieket: most csak megérinti, nem mond Igét, nem azonnal történik a gyógyítás, hanem folyamatosan, és a gyógyítás ideje alatt Jézus kivezeti őt a közösségből, hogy csak magukban legyenek ketten. Jézus tehát mindenkivel másként cselekszik, és nem pont úgy segít, gyógyít engem, ahogy azt másokkal tette. Egy személyes bizonyságtétel hitet ébreszt, de soha nem lehet, az én életemre is, Istentől elvárható személyes gyógymód az, amiként Ő másokkal cselekedett. 

Jézus megfogta a vak ember kezét, aki bizalommal utána ment, még nem tudva, hogy hova mennek (23). Ezután négyszemközt, Jézus a korabeli orvoslás menete szerint, amely számunkra már szokatlan, nyálával megérintette a vak beteg szemét. Ez volt a korabeli orvoslás menete, Jézus beállt közéjük a sorba. Nem kiállt a sorból, hanem beállt a sorba. Igent mondott arra a kultúrára, amelybe érkezett, és amely hiedelemmel azt gondolta, hogy a nyálban gyógyító erő van. Jézus nem lerombolta ezt a hiedelmet, hanem felhasználta. Jézus minden nyilvánosság nélkül tette fel a kérdést a beteg felé: „Látsz-e valamit?” Csak így, amikor Isten megállít bennünket, és kiszakít bennünket a mindennapi menetből, akkor tudunk igazából, az Ő színe előtt, belegondolni ennek a kérdésnek fontosságára: mit látunk, mit élünk meg az életünkből, annak mennyei dimenzióiból? 

Először a vak még homályosan látott, úgy látta az embereket, mintha fák volnának, amelyek járkálnak. A mi testi látásunk is gyakran ilyen, az embereket egy darab élő fának látjuk, így tekintünk egymásra, így kezeljük egymást a hétköznapok rutinjában (24). Ezután Jézus ismét rátette a kezét a beteg szemére, és ekkor gyógyult meg teljesen a beteg ember. Jézus nemcsak a gyógyítás személyes módját határozza meg, isteni hatalma által, hanem a gyógyítás idejét is. Van, aki nem tapasztalja meg azonnal a gyógyulást. Nekünk minden azonnal kell. Isten is azonnal segítsen, ha nekünk arra szükségünk van. Aztán majd megyünk mi tovább a magunk útján. Itt a gyógyulás egy folyamat: alkalomról-alkalomra, napról-napra, újra és újra, a megszentelődés útját járva egyre tisztábban látunk, mert egyre tisztábban látjuk csak Jézus Krisztust egyedül, és mindent Őrá tekintve látunk ezután (Máté 17,8). Ez a folyamatos gyógyulás azt jelenti, hogy a teljes gyógyulás és tisztánlátás a színről-színre látásban adatik nekünk, az Úrnál (1Korinthus 13,12). 

Jézus a meggyógyított embert hazaküldte a családjához, de úgy, hogy még a faluba se menjen be, azaz csak a családjával együtt örüljön tisztánlátásának, és családjának tegyen bizonyságot erről. A szélesebb körű bizonyságtételnek majd Jézus feltámadása után jön el az ideje. De ma is először a családunknál kell kezdenünk, bizonyságot tenni, imádkozni értük, a tisztánlátásért, Jézus Krisztusban (26).

Mi a látványosságra figyelünk fel, keresztyénként is! Teológusaink meg is fogalmazzák, egy látványos világban az evangéliumot is látványossá kell tenni: jelek kellenek, amelyekre a ma embere felfigyel. Innen már csak egy lépés az a gondolat: „Ha az Úr szeret, akkor megment, meggyógyít, csodát tesz…” A mai tudományos világ gúnyolódása is itt ér el bennünket: mutassatok bizonyítékot, jelet, csodát! Valljuk: a hit ma is tapasztal csodákat, de soha nem a fenti lelkület láthat csodákat. Jézus életében is folyamatosan jelet kértek Őtőle, még a kereszten is ezzel káromolták Őt (Márk 15,32). Jézus ellenségei ezzel kísértették (11–13), és a tanítványok is bizonyítékot, jeleket kértek; még a számtalan csoda után is értetlenek maradtak (14–21): mert a szív, az értelem, az élet megnyílása nem ezektől függ.

Márknál olvassuk a jelkívánás legradikálisabb elutasítását. Máténál és Márknál ez kiegészül a Jónás jelére, azaz Jézus halálára és feltámadására való utalással. Itt azonban erről nem olvasunk. Márk csodaszemlélete világos. Ezek a csodák Jézus Istentől való hatalmának megnyilvánulásai, átmeneti segítség, szeretetszolgálat a számos csoda a nyomorultak számára, de ezek a csodák soha nem fedik fel Jézus személyének lényegét. Márk következetesen az isteni hatalomra utaló „dünamisz” kifejezést használja Jézus csodái kapcsán és nem a megszokott „szémeion”, azaz jel kifejezést; ezzel is hirdetve, hogy Ő minden önigazolás és bizonyítási szándék nélkül hirdette Isten országa kegyelmes közelségének jóhírét. A kereszten és a húsvéti sírnál tárul fel, ki is Ő valójában. Bizonyítékot pedig nem a jelek adnak, hanem csakis a hitet ajándékozó Szentlélek ajándékoz majd bizonyosságot. 

Jézus felsóhajt (12) a vitatkozás és az értetlenség kapcsán (21). Mennyi vitatkozás terheli az életünket, a hitetlen értetlenség jele ez: Jézus pedig sóhajt, amikor ránk néz. Jézus a farizeusokat otthagyta, a tanítványokkal azonban velük maradt (13). Jaj nekünk, ha Ő elhagy minket; áldott legyen, hogy velünk van mindenkor! (Máté 1,23) Isten megszabadít, és ha konkrétan nem tenné is (Dániel 3,18), akkor is tudjuk, hogy Ő az Úr, és megváltó szabadítása mindenkor a miénk, halál előtt, halálban, halálon túl is!

Jézus még mindig nem zsidó, hanem pogány területen járt. Itt történt a négyezer ember megvendégelése. Ez az első különbség, az ötezer ember megvendégeléséhez képest. Mindegyik különbség üzenetet hordoz. Jézus a nem zsidók, a pogányok számára is eljött, hogy „megelégítse” őket (1). Sokan jöttek, egészen messziről is, Jézushoz. A „messze” kifejezés Márknál mindig a népekre, a világra, az evangélium egyetemességére utal (3). Sokan vannak ma is, akik keresik az Urat – világszerte sokan –, csak mi nem vesszük észre őket!

A második különbség abban van, hogy itt Márk konkrét testi éhségről beszél, és nem említi azt, amit az ötezer ember esetében, hogy olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok. A négyezrek esetében a konkrét testi éhségen van a hangsúly, és ha az ember éhezik, előbb-utóbb kidől az úton (2–3). A testi éhség itt a mindennapi kenyér hiányát jelenti, ami nélkül nem lehet életben maradni; a napi betevőről, a napi életfeltételekről van itt szó. Jézus nemcsak szánakozik a sokaságon, hanem ténylegesen segít: a legképtelenebb helyzetben is megadja a mindennapi kenyeret, nem hiába imádkozunk ezért naponta (Máté 6,11). Minket megszégyenítő, hitre indító tapasztalatunk az, hogy ad az Úr kenyeret, még a nyomorúságban is (Ézsaiás 30,20); akkor is, amikor mi, tanítványok is, tehetetlenül és kétségek között élünk meg egy nehéz helyzetet (4).

A harmadik különbség pedig az, hogy Márk kiemeli itt a csodaelbeszélésnél azt, hogy Jézus mindig többet ad nekünk a testi tápláléknál. Amikor Ő gondot visel ránk, akkor testünkről és lelkünkről, egész valónkról, teljes életünkről gondoskodik: Ő az üdvösségre táplál minket, életünk minden mozzanatában, hogy ne csak legyünk, hanem éljünk! Hiszen nem csak kenyér él az ember! (Máté 4,4) Amikor Márk leírja az evangéliumát, Pál már húsz éve megírta a korinthusi gyülekezetnek, az úrvacsoráról szóló tanítást. Annak hitvalló formulája szólal meg itt is: „Hálát adott, megtörte.” (1Korinthus 11,24) Hiába van kenyerünk, ha a megváltó Úrral nincs közösségünk, akkor csak vagyunk – még egy ideig –, de nem élünk. Jézus Krisztus azért jött, hogy életünk legyen (János 10,10). Jézus a tanítványoknak adta a kenyeret, és azok adták azt tovább a többieknek. A feltámadott Jézus hatalma cselekszik ma is, de mi lehetünk az Úr eszközei! (6)

Jézus megérintette a süketnéma embert, a fülét és a nyelvét is. Még mindig pogány vidéken jár Jézus, olyan helyen, ahol a zsidó ember nem érinthetett meg senkit, mert tisztátalanná vált. Jézus érintése hirdeti, hogy Isten gyógyító és megváltó érintése mindenkié. Jézus érintése nemcsak gyógyító céllal történt, hanem a szeretet és a közösség kifejezését is jelentette. Nem mindegy, miként érintem meg a másikat. Jézus érintése az Isten hatalmának érintése, szeretete, közösségvállalása. A személyes terek átlépése, a másik személyes terébe való belépés, akár érintéssel is, joggal, csak indokolt esetben lehetséges. De ma szinte tilos az érintés, egyre ridegebb is a világ; illetve, ha megérint például egy orvos keze, milyen az az érintés? (31–33)

Jézus, többet tett ennél, mert Ő maga is több volt egy orvosnál. Jézus imádkozott a süketnéma beteg felett, megnyitotta a beteg életét. Minden betegség életünk zártságából fakad, megoldatlanságából, amely lebénítja egy-egy szervünket, majd az egész életünket. Megnyílni Isten előtt, ez a gyógyulás, ezutánkellő módon meg fogunk majd nyílni mások felé is. Megnyílni az Úr előtt kell, hallani és érteni az Igéjét; majd az emberek felé azért kell ez a nyitottság, hogy Urunk örömhírét hirdessem, szóljam, továbbadjam, és nem azért, hogy magamról beszéljek. Aki nyitott Isten felé, az egészségesen nyitott mások felé; azaz lehet zárkózott is, egy nyilvánosságra kiéhezett világban. Ez azonban már nem egy beteges, hanem egy gyógyult zárkózottság (34).

Jézus megtiltotta a gyógyult embernek, hogy híresztelje azt, ami vele történt, de senki nem tudta magában tartani a csodát. Ennek a jelenetnek ismert a hagyományos magyarázata, miszerint erre a messiási titokra azért volt szükség, mert Jézus személyének titka nem a csodákban tárul fel igazán, hanem a golgotai kereszten és a húsvéti üres sírnál. Ő nem csodadoktor, hanem Isten Fia, Megváltó. Majd utána lehet Őt hirdetni igazán. De ma is csak akkor lehet az Urat hirdetni, ha Ő elkészíti arra a helyet és az időt. A vasárnapi istentisztelet például egy ilyen rendszeresen előkészített alkalom erre, és persze életünk számos alkalma lehet a bizonyságtétel idejévé. Amikor azonban nem az Úr parancsolja, hogy szóljunk, akkor ócska, unalmas, fárasztó fecsegőkké leszünk; vagy életveszélyessé is lehet a beszédünk. Ahol nem az Úr érint és nyit meg, ott jobb hallgatni; főleg, ha erre Ő ad parancsot (36). Ahol azonban Ő készíti elő a szólást, ott szólni kell, az Urat kell hirdetni, aki mindent jól tesz (1Mózes 1,31), aki a süketeket hallókká teszi, a némákat beszélőkké, a halandót üdvözíti, megtartja (37). 

Jézus elment Tírusz vidékére. Már ebben a „mozdulatban” ott van az evangélium. Tírusz nemcsak a korabeli zsidóság földrajzi határán túl helyezkedett el, hanem az ottaniak gazdagok voltak, kiművelt hellén kultúrával rendelkeztek, és lenézték a zsidókat. Válaszként a zsidók, vallási értelemben nézték le a tírusziakat, mint pogányokat, mint a gonosz megtestesítőit (Ezékiel 28). Mennyi ellenségeskedés terheli az életünket: mindenki visszavonul a saját határai közé, és azt védve, gyűlölettel lövöldöz a másikra. Jézus azonban átlépte a határt, nemcsak a földrajzit, hanem az ellenségeskedés határát is azzal, hogy meglátogatta az ott lakókat (24).

Jézus azonban ennél sokkal többet tett; meggyógyította egy ottani, pogány asszony leányát. Jézus kitárta a „zártkörű rendezvény termének ajtaját”, ahol az üdvösség értelmében csak a zsidókból lett keresztyéneknek terítettek asztalt. Nagy kérdés volt abban a korban a zsidókból Jézushoz tértek számára, hogy mit kezdjenek a nem zsidókkal, a pogányokkal? Jézus egyértelműen utat mutatott ebben: irgalommal cselekedett a tíruszi asszony lányával. Jézus átlépte a maga vallásának, rituális és tisztasági szabályainak, tanításának határait, hogy segítő, irgalmas szeretetet gyakoroljon. Vigyázzunk, nem arról van szó, hogy Jézus megtagadta a maga örökségét, a maga népét, a maga vallását, hanem túllépett azon, egy konkrét helyzetben, hogy az élő Istenbe vetett hit lényegét mutassa meg: a segítő szeretetet, amely a golgotai kereszten bűnt és halált legyőző, megváltó szeretetté lett. Ma is döntő kérdés: mit tegyünk egy ilyen helyzetben, a magunkéhoz ragaszkodjunk, vagy irgalmasan cselekedjünk? Jézus eldöntötte a kérdést (29–30).

A tíruszi asszonyról se feledkezzünk meg. Micsoda alázat volt ebben az asszonyban! A tíruszi, gazdag asszony odajárult Jézushoz, leborult előtte, és könyörgött a lánya gyógyulásáért, bízva Jézus hatalmában. Ez az asszony, alázatában azt is eltűrte, hogy Jézus először visszautasította őt. Jézus, korának zsidó vélekedését szólaltatja meg, amikor az asszonyt először keményen visszautasította (27). Az asszony azonban elfogadta ezt is az Úrtól, és tovább könyörgött, a kutyáknak járó morzsáért, mert Jézus Krisztustól az is elég. Aki az Úrban bízik, az alázatos lesz; nem alázatoskodó, hanem valóban alázatos, mint aki az Úr megtartó kegyelmére hagyatkozik, és másokat szeretve, másokért is az Úr elé járul (25–28). 

Jézus azt mondja, hogy mi, az Isten népe, félretesszük az Isten parancsolatait, hogy a magunk hagyományait megtartsuk. Jézus arra utal, hogy úgy tartjuk meg az Isten parancsolatát, ahogy azt mi magunk értelmezzük, abból egyre erősebb hagyomány lesz, amely az ember akaratát, gondolatát, számos okból befolyásolt értelmezését jeleníti meg, és egyre távolabb kerül Isten valóságos akaratától; noha ezt az emberi akaratot Isten akaratának nevezzük (13). 

Isten akaratáról egyértelműen szól a mi Urunk egy példázattal (10–12), miszerint valaki az Istennek bemutatandó áldozatra hivatkozva nem segít beteg szülein, mert áldozati ajándéknak van félretéve az, amivel szüleit megsegíthetné. Ezzel pedig a Tízparancsolat és a Nagyparancsolat ellen vét. Isten akarata ugyanis mindenkor az Isten megváltó szeretetéből következő szeretet, amellyel az ember szereti Urát és a mellé rendelt embertársát. Mi az isteni parancsolatokból rendszert, szertartást, vallást, hagyományt formálunk, miközben bennünk számos tisztátalan erő munkál, amelyek igazából irányítanak minket (14–23).

Jézus ezzel arra mutat rá, hogy nem az teszi tisztátalanná az embert, ami kívülről, a világból eléri, hanem ami belül mozgatja őt, és amelyet a külső hagyományokkal próbál leplezni, mintegy Isten akaratára hivatkozva (1–9). Erre mutat rá Jézus, hogy félretesszük az Isten parancsolatát, de ráadásul nagyon ügyelünk rá, hogy szépen tegyük félre, vallásosan, betartva minden külső rendet, mindig a másikat hibáztatva, soha nem nézve magunkba. Jézus Isten népének mondja ezt a figyelmeztetést. Mindez nekünk szól! Szépen tesszük félre az Isten parancsolatait. Van esztétikuma az engedetlenségünknek. Képmutató módon vagyunk engedetlenek. Isten népe szépen teszi félre az Isten gondolatát azért, hogy a saját gondolatát valósíthassa meg. Jézus megtérésre hív. 

Nem arról van szó, hogy a hagyományok, az elődök örökségének gyönyörű kincsei nem érvényesek. Azokat továbbra is meg kell becsülni, azokból rengeteget lehet tanulni. Soha nem tagadhatjuk meg azokat, akik hitvalló módon előttünk jártak, és akik által gyönyörűséges kultúránk létrejött. De mindig figyelnünk kell arra, hogy a keretek mennyei tartalma, a lényeg jelen van-e a hitünkben és az életünkben, azaz Jézus Krisztus megváltó szeretete újjászült-e bennünket? Egész keresztyénségünk éltető szívdobogása a feltámadott Jézus Krisztus, a kegyelemből kapott üdvösség, és ez által az Ő szeretetparancsának, mint egyetlen akaratának munkálása, már itt e földi világban. 

Nincs az a csoda, amelyre tekintve magasztalná az ember az Urat, amíg kemény a szíve. A kemény szívű ember hitetlen marad, nem látja meg Jézusban azt a szerető Urat, aki a viharzó, sötét tengeren is értünk jön, szavával biztat és megment (52). 

A kemény szív olyan, mint a lemetszett ág, folyamatosan szárad ki belőle az élet-nedvesség, egyre merevebb, egyre hajlíthatatlanabb, így egyre törékenyebb lesz. A lemetszett ágból eltűnik a lágy rész és marad a szilárd rész, ami kemény, merev, hajlíthatatlan, éppen ezért nagyon törékeny. A szív az egész embert jelenti. A mi életünk lemetszett ág, az Úr nélkül, és amíg távol vagyunk az Úrtól, addig életünk szilárd, kemény, merev és hajlíthatatlan élet. Így bánunk egymással, így viszonyulunk a világhoz, és élő hit nélkül az egyházi és kegyes ember is ilyen kemény. Persze hamar érkezhet a sötét, az élet-vihar, a támadó ellenszél, a megrettenés, amely látomásokat lát ott is, ahol az Úr van jelen. Ilyenkor kiderül, milyen törékeny, a legkeményebb élet is, az Úr nélkül (47–49). 

Mi marad nekünk, levágott ágként? Egy darabig még úgy tűnik, mintha élnénk, de egyre keményebbek, kérgesebbek és törékenyebbek leszünk. Egyre inkább mindent a szilárd és logikus gondolkodásra alapozunk, és egyre kevesebb jut a lágy bizalomra. A bizalom a Bibliában mindig az élő Úrra való ráhagyatkozást jelenti. Így marad a sötét, a vihar, az ellenszél, az erőlködés, a félelem és a rettegés, a mindenféle fantáziálás, illetve a másokhoz való kemény viszonyulás, mások elrettentése…

Mi segít hitre? Márk negatív tanítványképe végigvonul az evangéliumon (52). Márk szerint Jézusnak meg kell halnia és fel kell támadnia, hogy lehetővé váljék a hit, amely felismeri az ember Jézusban Isten megmentő hatalmának jelenlétét. Ez az isteni hatalom ér el húsvét után sokakhoz, a Szentlélek által. Az Úr kegyelme által, a kemény ember értelme és szíve megnyílik, hogy meghallja az Úr biztató szavát, meglássa velünk vállalt, üdvözítő közösségét, és ő maga is merjen, az értelmén túl is élni, látni, értelmezni, bízni, meglágyulni, mások felé is. A legnagyobb csoda már a miénk: Jézus feltámadott! Az Úr közelsége, megszólító, biztató szava megnyugvást ad a rettenet idején is. Ő beszáll hozzánk, életünk hajójába, és közösséget vállal velünk (50–51).

Mit ad nekünk Jézus Krisztus?

Fáradtságunkban az Úr közelében pihenhetünk és nyugodhatunk meg. Amikor olyan sűrű az életünk – emberek, elvárások és feladatok között –, hogy még enni sincs időnk, akkor Jézus figyelmeztet minket, hogy álljunk meg, pihenjünk meg, az Ő közelében, egy „lakatlan helyen” (30–32).

A nagy sokaság között – és egyre többen vagyunk mindenütt, annyira, hogy már „lakatlan hely” is alig létezik – élve a mindennapjainkat, az Úr megszán minket, mert olyanok vagyunk, mint a pásztor nélkül való juhok. Ne tévesszen meg bennünket a nagy sokaság, amely Jézus közelébe igyekszik. Olyanok ezek, mint akik csodára, valami rendkívüli, látványos dologra várnak Jézus közelében. Jézus először tanítani kezdi őket, mert az Ő szava, Igéje, tanítása az, amelyben megszólal Isten minket megszánó szeretete, amely szétesett életünket az örök élet beszédével rendezi. Mindig Isten szava az első; utána követheti azt a csoda, mint jel, amely számunkra, gyarló emberek számára megerősíti az örök élet, az üdvösség Igéjét (33–34).

Jézus az örök élet beszédével tanít minket, miközben földi szükségeinket is látja: éhségünket, szomjúságunkat, földi egzisztenciánk kérdéseit. Azt is látja, hogy milyen tehetetlenek vagyunk az Ő gondviselő és megtartó szeretete nélkül, még a mindennapi, földi dolgainkat illetően is; tehetetlenek vagyunk egymás figyelmes megsegítésében; tehetetlenül állunk a nagy dolgok előtt (35–37). 

Jézus mégis úgy ad, hogy felhasználja azt a keveset, ami nekünk van, az öt kenyeret és a két halat, így tart jól ötezer embert. Adjuk oda kevéske kis életünket az Úrnak, és Ő megáldja, megsokasítja azt, hogy áldássá legyünk sokak számára. Tartsuk be azt a rendet, amit Ő parancsol, mert olyan sokan vagyunk, hogy csak az isteni rendben lehetséges az, hogy testben, lélekben, hitben épüljünk, és ne tapossuk halálra egymást! Ne felejtsük el az áldások esője után összeszedni a maradékot, megbecsülve mindenkit és mindent! (38–44)

Jézus Krisztus meghalt érettünk, és feltámadott, legyőzve a halált. Ő az élet kenyere, aki az örök életre táplál. Az örök élet ajándéka az, amely igazán megelégít; minden földi szükséget gyógyít (41).

Egyik ismerősöm említette nekem a napokban: „Sok élettörténetet ismerek, számos emberi konfliktust, hatalmi és erkölcsi helyzetet láttam már, egészen elképesztő végletekkel, istentelenül önhitt megoldásokkal, a legkisebb hatalommal is visszaélő önzéssel. Ilyenkor felteszem magamnak a kérdést, hogy ezek az emberek miként számolnak el a lelkiismeretükkel, ha már az Istenben nem is hisznek? Olykor-olykor okoz-e mindez nekik álmatlan éjszakát, lelkiismeret-furdalást, egyáltalán elgondolkodnak-e egy pillanatra azon, hogy miket is művelnek, másokkal is? Én sem vagyok tökéletes, tele van az életem nyomorúsággal; de igyekszem alázattal, imádságos szívvel, tiszta lelkiismerettel járni az Úr előtt, istenfélelemben.”

Heródes Antipász egy elbizakodott, nagyotmondó kisfejedelem volt, aki visszaélt hatalmával, házasságtörőként a szeretője irányítja, és annak fondorlatát követve Keresztelő János gyilkosává lett. Heródes igen sokat képzelt magáról, miközben egy mások által vezetett, és főleg a gonosz által legyőzött ember volt. Heródes egy bukott ember, aki mindennel visszaélt ott, ahová az Isten állította őt. Ezt a prófétai ítéletet a mai igeszakasz mondja ki, nem pedig mi hoztuk ezt az ítéletet. 

Pedig Heródes megkapta a lehetőséget arra, hogy elgondolkodjon életének csődjén, és belátva bűneit, megbánva azokat, mássá legyen. A fejedelem hallgatta Keresztelő János tanítását, akit börtönbe vetett, szeretője hatására, mert Keresztelő János, prófétai bátorsággal figyelmeztette őket bűnös viszonyukra (18). Heródesnek jelzett a lelkiismerete, ezen keresztül az Úr intése és hívása hangzott, mert félt Jánostól, akit igaz és szent embernek tartott, és akihez rendszeresen lejárt a börtönbe, és szívesen hallgatta őt. Heródes ilyenkor elbizonytalanodott. Ez az elbizonytalanodás a megtérésre való hívás hangja volt. A megtartó, isteni kegyelem keres bennünket, amikor elbizonytalanodunk, korábbi életünk csődjén (20). Heródes aztán mégis maradt a régi életében, a hatalom, a mindent felforgató szerelem igézetben, az őt irányító statisztéria zsaroló fogságában, a mulatságok álörömében (21–28).

Döbbenetes tapasztalatom, hogy mi magunk is mindig hárítunk – egyházban is –, folyton a másikra mutogatunk: „Nem mi, hanem ő...” A tisztaságot, a rendet, a törvény betartását elvárjuk mástól, de önmagunkat mindig részrehajlóan ítéljük meg. Hol marad az életünkből a bűnlátás, a bűnvallás, az alázatos és töredelmes önvizsgálat, a megtérés és a megszentelődés? Még tart a kegyelmi idő!

Jézus tanítványai vagyunk. Mit jelent tanítványnak lenni? E gazdag igeszakasz első versére, a hetedik versre figyelve, válaszolunk most erre a kérdésre

Jézus magához hívja, elhívja tanítványait (7). Akiket Jézus kiválasztott, azokat életük egy pontján megszólítja, magához hívja, elhívja az Úr. Jézus tanítványai kiválasztottak és elhívottak. Mi Jézus Krisztus közelében vagyunk, Őnála, Őbenne vagyunk, az Ő megváltó szeretetében, védelmében, ahonnan senki nem ragadhat ki bennünket.

Jézus ezzel az üdvözítő védelemmel, üdvbizonyossággal küldi szolgálatba kiválasztott és elhívott tanítványait (7). Az elhívás küldetést jelent, vagyis az elhívott mindig kilép a megszokott köreiből mások felé, de bizonyossággal teheti ezt. Így nem a tanítványra hatnak, hanem a tanítvány által maga Jézus Krisztus hat, cselekszik, Isten országának erejével.

Ez az erő pedig, még ha beszéd is, ha bizonyságtétel is, akkor is Isten cselekvése, amely által Isten hatalma érvényesül a tisztátalan lelkek felett (7). Ez a hatalom ma is jelenlévő, működő isteni hatalom. Nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben! (1Korinthus 4,20) Nem test és lélek ellen harcolunk mi (Efezus 6,12), hanem a gonosz és serege ellen. Nem emberek ellen küzdünk, nem emberekre haragszunk, hanem a gonosz feletti végső, krisztusi győzelem lesz látható szolgálatunkban. Ezért soha nem keseredhetünk meg.

Ugyanakkor a küldetés nem magánügy, hanem közösségi ügy, a gyülekezet, az egyház ügye. Ezért küldi ki Jézus kettesével a tanítványokat (7). Ez a párosítás a Jézusról való tanúskodás alapvető módja, amely valójában azt jelenti, hogy ahol ketten elindulnak az Úr nevében, ott Ő velük van (Máté 18,20), és megáldja küldetésüket, így már nem is ketten vannak, hanem valójában hárman. 

Ez a párosítás nemcsak a tanú védelmét, egymás egységben való támogatását jelentette, hanem a tanúskodás hitelességét is. A küldetés soha nem magánügy, mert a küldött Jézus Krisztus hatalmában részesedik, amely által beszédét, cselekvését Isten hatalmának jelei kísérik, amelyek a végső, halál és gonosz feletti győzelemre mutatnak. Ez a hatalom konkrét győzelem a romboló, démoni erők felett. 

Az Úrról való tanúskodás ma is ördögűzés, ahogy ezt Rudolf Bohren hangsúlyozza, Léleknek és erőnek megmutatása (1Korinthus 2,4). 

Jó tudni, hogy küldetésünk eredményessége nem rajtunk múlik, hanem az Úr hatalmán, aki a mai napig munkálkodik (János 5,17).

Jézus a hazájában, ahol felnőtt, tanított a zsinagógában. Az ottaniak megdöbbentek Jézus tanításán, és azokon a csodáin, amelyeket másoktól hallottak. Ez a megdöbbenés megkérdőjelezte Jézus hatalmát: Honnan, kitől kapta Jézus ezt a hatalmat? (2) Ők, „odahaza”, egy zsidó ácsmestert láttak benne, a Mária fiát, akinek ismerték a testvéreit is. A názáretiek lenézték Jézust, megvetették Őt, megbotránkoztak benne (4). A „Mária fia” elnevezés is erre a bántó lenézésre utal, hiszen a fiút az apjáról szokták elnevezni (3).

A názáretiek nem ismerték fel, hogy kicsoda Jézus valójában; nem ismerték fel Jézusban az Isten hozzánk vezető „útját”, nem ismerték fel Őbenne azt, aki által Isten van jelen a világban. A názáretiek megbotránkoztak Jézusban; számukra buktatóvá lett Jézus személye, mert nem tudták elfogadni, hogy Isten ilyen emberi, hétköznapi módon, egy zsidó ácslegény személyében és sorsában jött közel a világhoz, és adott megváltást a világnak a halál nyomorúságából. A názáretiek pont azt nem ismerték fel, ami Jézus személyének titka, amelyen azóta nemcsak az ottaniak botránkoztak meg, hanem sokan mások is elestek és elesnek. Maguk a tanítványok is megbotránkoztak, Jézus halála és feltámadása idején (14,27), Őbenne; pedig éppen itt ragyogott fel Jézus személyének titka igazán. Egészen addig nem látták meg, ki is Jézus valójában, amíg az Isten Lelke meg nem nyitotta a szívüket és az értelmüket (János 20,22; Cselekedetek 2,38). 

A keresztyén hit lényege nem egy világértelmezés, nem egy tanrendszer igaznak tartása, nem egy társadalmi és történelmi intézmény, az egyház fenntartása csupán, hanem halálosan terhelt életünk, benne személyes életünk, valóságosan örök megoldása. Ha egy ember, egy másik embert néz le, az is nagy nyomorúság; de ha valaki Jézusban nem látja meg az Isten Fiát, akkor semmit sem tud Őróla, és halálos nyomorúságában maradt. Csak a Szentlélek által mondhatjuk Őt annak, aki: Úrnak, Isten Fiának, Megváltónak! (1Korinthus 12,3) Jöjj, Szentlélek! Adj hitet, növeld a mi hitünket! Csak erre van szükség!

Hol van a keresztyénségből az erő? Ezt kérdezi Rudolf Bohren, több művében is, köztük a prédikálásról írt híres és hatalmas könyvében. Joggal kérdezi Bohren ezt, a mai igeszakasz alapján is, hiszen Jézus Krisztus közelében, Őt megérintve (30), mennyei, gyógyító erő adatik nekünk, egyéni életünkben, mindennapi terheink hordozásában, rendkívüli helyzetekben, bizonyságtételünkben, szolgálatunkban. Az első tanítványokat is ezzel a mennyei erővel hatalmazta fel az Úr, és így küldte el őket a szolgálatra (Máté 10,7–8; Cselekedetek 1,8). Így küld el az Úr minket is, hogy szolgálatunk ne emberi bölcsesség hitető beszéde legyen, hanem Léleknek és erőnek megmutatása (1Korinthus 2,4). 

Ma, amikor Jézust emlegeti a keresztyénség, akkor abból inkább tudomány, teológia, kegyesség, szertartások, látható erkölcs, intézmény származik; legkevésbé gyógyító erő. Persze ezek mind nagyon fontosak; de mennyei, gyógyító, üdvözítő, krisztusi erő nélkül semmit sem érnek, öncélúak. 

Miben áll ez a krisztusi erő? Amikor a vérfolyásos asszony Jézus Krisztust megérintette, kigyógyult a bajából, tehát konkrétan meggyógyult a testi betegségéből is (29). Igen, Jézus Krisztus mennyei ereje meggyógyít. Ez a gyógyulást adó, mennyei erő azonban mindig sokkal több, mint testi gyógyulás; sokkal több! Ugyanis ebben a világban mindig a halálra gyógyulunk meg. Jézus Krisztus ereje üdvözít, örök életet, bűnbocsánatot ad; és amíg ebben a földi életben feladatunk van, addig ad testi gyógyulást is. Az üdvösség az igazi gyógyulás: Jézus Krisztus megváltó szeretete. Amikor a béna embert meggyógyította Jézus, akkor bűnbocsánatot, üdvösséget adott neki először, igazi gyógyulásként (Márk 2,5); és ráadásként még testi gyógyulást is ajándékozott annak. Aki Jézus Krisztus üdvözítő, mennyei erejében részesült, az a betegségeit is ezzel az erővel hordozza, mint aki naponta megérinti Jézust, hiszen Jézus Krisztus már mindeneknek előtte megérintette őt. 

Amikor egyre rosszabbul vagyunk, amikor számos seben át vérzik el az életünk, amikor már minden pénzünket emberi gyógymódokra költöttük, amikor az emberi módszerekből már semmi hasznunk (25–26), akkor egy ilyen babonásnak tűnő érintés is elég (28). Ez az érintés nem volt hitvallóan bátor érintés – hiszen tele volt félelemmel ez a vérfolyása miatt tisztátalannak bélyegzett, vallásilag, társadalmilag kiközösített asszony (25) –; de konkrét érintés volt, mégpedig a megváltó Jézus felé. Ez az érintés legyőzte az emberi bölcsességet, tudást, lehetőségeket, korlátokat, és megtalálta a számára már elkészített utat az Úrhoz. Ha ilyen helyzetben a kezünk, a kiáltásunk, az életünk a megváltó Jézus Krisztust érinti meg – azt az Urat, akiről korábban már tökéletes és igaz tanításokat hallottunk (27) –, akkor ez az érintés hitből fakadó érintés. Maga Jézus Krisztus nevezi ezt a mozdulatot hitnek (34). Az élő hit az, amikor az én bölcsességemet – amely Jézus nélkül, logikusan gőgös, emberi bölcsesség – elfoglalja Jézus Krisztus minden emberi értelmet felülhaladó, üdvözítő valósága (Filippi 4,7).

A gadarai megszállott (2) nemet mondott az életre, sírboltokban lakott, nem akart élni, a múltat, az emlékeit idézgette (3). Ez a megszállott ember nemet mondott a közösségre, a falura, a városra, a családjára, nem engedte magát megkötözni, ledobott minden közösségi megkötöttséget (4). A megszállottság harmadik jele, hogy nemet mondunk önmagunkra, miként a gadarai megszállott tette ezt, amikor vagdosta önmagát, pedig a Nagyparancsolat szerint is, szeretnünk kell és lehet önmagunkat (Máté 22,36–40). Nagy baj, amikor a kegyesség is kimerül önmagunk vagdosásában, önváddal, bűntudattal, állandó rossz lelkiismerettel. A megszállottság negyedik jele, miként a gadarai megszállott is, nemet mond Jézus Krisztusra is, elküldi magától az érte megérkező, gyógyító, szabadító Urat (7).

Pedig Jézus Krisztus hatalma az egyetlen, szabadító hatalom, amely nagyobb a gonosz, minket megbetegítő, tisztátalan léleknél. Nyilván – tudományosabb megfogalmazásban –, minden ilyen megszállottság megjelenik, külső és belső módokon, testi és lelki formákban, konkrét testi betegség tüneteiben, agyi és hormonális folyamatokban. Csakhogy egyetlen tudományos terület sem tudja ezt a bajt gyógyítani, a betegségben megjelenő tüneteket enyhíteni képes – és ez is nagy ajándék –, de gyógyulást csak Jézus Krisztus adhat, isteni hatalmával. Ha Ő tölti be az életünket, akkor nincs ott helye idegen és ártó hatalmaknak, amelyek csak pusztítani akarnak, ha másként nem lehet, akkor egy egész disznónyájat (11–12). Az Úr mellett, megnyugodva, megtisztultan ül az, aki korábban megszállott volt (15). 

Jézusnak ez az egy ember is annyira fontos volt, hogy mások érdekei ellenére, meggyógyította a megszállottat. Az Úr szemében minden emberi élet egyformán fontos, nem mérhető e-világi érdekekhez, nem áldozható be azokon, és az Úr azt akarja, hogy mi is így éljünk, ezzel a mértékkel, legalább a mieink között (19–20). Ehhez is az Ő megváltó, újjászülő kegyelme kell (14–17). 

Most, amikor annyi inger ér bennünket, amikor légiónyi seregek törnek ránk naponta, és betörnek az életünkbe, legbensőbb területekre is, szünet nélkül támadva; akkor nehéz arról beszélni, hogy ki lehet szabad ezektől a hatalmaktól (9). Hányféle módon leszünk megszállottá? Nem az ingerekről van szó, nem elsősorban a sokféle mániáról, rögeszméről, beteges gondolatról, szóról és cselevésről, hanem arról az uralmi szándékról, birtoklási indítékról, arról a lélekről, ami mindezekből árad. 

Aki Jézus Krisztust Úrnak vallja, aki Őt hirdeti és Őt próbálja megjeleníteni, annak az életében megtörtént a gyógyító uralomváltás. 

„Az evangélium hirdetése, a keresztyén bizonyságtétel és szolgálat, ördögűzés!” – mondja Rudolf Bohren. 

Az emberi egzisztencia sokféle viharnak van kitéve (4,17). 

A viharban a tanítványokat hordozta a hajó, segítette őket a hajózási tudományuk és az izomerejük; amelyek egy határon túl semmit sem értek. Rádöbbentek, hogy elveszhetnek, mert minden erejük kimerült az ellenerőkkel szemben. Az ember – ha nem is mindig mer szembenézni a ténnyel – tudja, hogy mi várhat rá, hogy egzisztenciája összeomolhat. Belerettenünk, amikor a bibliai kifejezést említjük ezzel kapcsolatban: elveszhetünk? (38) Joggal jelenik meg ilyenkor a félelem (41). 

A történet csodája, a vihar lecsendesítése mellett (39), az a jelenet, ahogy Jézus alszik a viharzó tengeren (38). Jézus egzisztenciája egy másfajta egzisztencia. Ő többet tudott, amit mi csakis hit által ragadhatunk meg, hogy élete el van rejtve az Istenben, hogy élete nem alulról hordozott, hanem felülről tartott egzisztencia. 

A megoldás akkor adatott, amikor a tanítványok felébresztették Jézust, aki lecsendesítette a tengert (38). Az Úr azonban, feltámadásával és Lélek általi jelenlétében, ma ennél sokkal többet ajándékoz nekünk: megtart a viharban, ráébreszt minket arra, hogy életünk Őbenne megtartott élet. Ez a tudás a hit bizonyossága: életünk nem alulról hordozott, hanem felülről megtartott élet, amely nem enged minket aláhullani. 

Amíg csak annyit tudunk, hogy alulról hordozott az életünk – mint ahogy a tanítványokat hordozta a hajó –, addig jogos a félelem, ha lepattintott is, egy ideig. Hiszen minden szétroppan majd alattunk, ami itt hordoz: egészség, szépség, tehetség, javak, összeköttetések, hírnév. 

Jézus mondja: Miért féltek ennyire, miért lesz úrrá rajtatok a félelem, miért nincs hitetek abban, hogy életetek az Úrban elrejtett, felülről tartott élet, megváltott élet! (40) Boldog ember az, aki erre ráébredhetett; aki felfedezhette, hogy kicsoda is Jézus Krisztus (41). Az ilyen ember nemcsak attól boldog, hogy élvezi a saját hitét, hanem attól is, hogy megtart másokat, mint Isten eszköze.

A példázatokban Jézus Krisztus részint megvilágította az Isten országának titkát, részint elrejtette (33–34). Az Isten országa titok, és akkor értjük meg annak titkát, ha maga Jézus Krisztus magyarázza meg nekünk annak értelmét (34). Ha az Úr maga nyit ajtót a példázatra, ha személyesen Ő szólít meg annak üzenetével, akkor ragadhatjuk meg annak titkát: tehát, ha Isten könyörül rajtunk, és megadatik, hogy értsük azt (4,11). 

Jézus példázatai vigasztaló példázatok. Ez a példázat is vigasztal: Isten népe kicsiny nép, az élő Isten ügye kicsiny ügy, mint amilyen kicsi a mustármag; de egyszer, az idők végén, csodálatos teljességben fog majd megjelenni. Vagyis Isten népe nem egy „missziói fejlődésben”, számokban is kimutatható, látható növekedésben lesz naggyá, amelynek során meggyőzzük az emberiséget, hanem úgy, hogy Isten egyszer, az idők végén, belenyúl a történelembe, és adja majd az Isten országa teljességét (Filippi 2,9–10). A parányi mustármagot elvetik, aztán majd, az Istentől rendelt időben, nagy fává növekszik, mindennél nagyobb fává (32–33). Addig azonban, az idők végezetéig, kicsi marad az Isten népe. Erre utalva kérdezi Jézus egy másik példázatának végén: Ha majd Ő eljön, vajon talál-e hitet a földön? (Lukács 18,8)

Mi pedig, ebben a kicsiségben, a kevésen hűséggel szolgálunk (Máté 25,21), miközben reménységgel, bizonyossággal éljük meg a történéseket, mint Jézus Krisztus tulajdonai, az egyház jövőjére és a magunk jövőjére nézve is. Hiszen ebben a szolgálatban, annyi apró csodában tapasztaljuk meg azt, hogy Isten országa itt van, a feltámadott Úr cselekszik. Ilyen csoda az is, amikor Isten igazságából valami mustármagnyit megértek, az átjár és naggyá növekszik bennem. Ilyenkor az öröklét előízéből részesülünk; abból, hogy a kicsiny mag mindennél nagyobb fává lesz.

Mi jellemző a kiteljesedett Isten országára? Erre csak utal a példázat. Máshonnan tudjuk, hogy az sokkal jobb lesz mindennél (Filippi 1,23). Ez a fa a kínzó napsütésben árnyékot ad, megnyugvást; valamint fészket, védelmet nyújt. Isten országának ajándéka megnyugvás a kínok után, védelem a kiszolgáltatottság után; Isten országa az élet megváltó kiteljesedése, Krisztusban (33).

A hitünk is, még mustármag nagyságú. Sok minden, láthatóan nem oldódott meg még az életünkben. De Jézus Krisztusban már megoldódott, és ez egyszer a maga teljességében nyilvánvalóvá lesz. Ez a jövő tölti be a jelent és érleli hitünket. 

Isten ügye: az Isten országa; az, hogy a világban igazság, békesség, szeretet és öröm legyen. Isten az ördög munkáit lerontja (1János 3,8), hogy az Isten országa növekedjen. Mi lehet a feladatunk nekünk az Isten országának munkálásában?

Isten országának munkálásában a feladatunk: a magvetés (26); a türelmes, Isten cselekvésére hagyatkozó várakozás, csodálkozó hálaadással szemlélve, amiként nő a vetés (27); majd pedig kellő időben az aratás (29). Az aratás itt nem az ítéletet jelenti, hanem az afeletti örömöt, hogy az Isten életet ad, életeket ment, növekedést ajándékoz, és érlel az üdvösségre! Örülj, kegyelembe fogadott, az Úr veled van! (Lukács 1,28)

Isten országának munkálásában nem feladatunk az, hogy mi teremtsük meg az Isten országát. Az Úr őrizzen bennünket attól, mert rettenetes lenne az az ország. Az Isten országának létrejötte csoda, mindenestől Isten cselekvése. Ezt a növekedést mi csak – a magvetés és az aratás közötti időben – hálaadással szemlélhetjük (28). 

Magától terem a föld. Ez a „magától” az emberi értelemmel felfoghatatlan kegyelem, amely mindent elvégez, és még abban is kegyelmes, hogy nekünk is ad ebben feladatot, miközben mindenestől az Úr cselekszik. 

Ez azt üzeni nekünk, hogy el ne bízzuk magunkat, ki ne akarjuk ragadni az Isten hatalmas kezéből a cselekvést, mert akkor az „ellenség” martalékává leszünk. 

Ugyanakkor hatalmas vigasztalás szólal meg itt felénk: el ne csüggedj, csak vess; szóld azt, amit megragadtál, befogadtál, megértettél az Isten üzenetéből; valamint tedd a dolgod, és imádkozva hagyatkozz az Úrra, mert nem tőled függ a növekedés, az eredmény, az Isten országának növekedése; nem tőled függ az üdvösség. 

Boldog ember az, aki az Úrban bízik! (Zsoltárok 84,13)

Felragyogott ez az igeversrészlet előttem, az amúgy is kimeríthetetlenül gazdag üzenetű, mai igeszakaszból.

Már a magvető példázatában hallottuk, hogy kegyelmi állapot, ha valaki hallja és érti Jézus szavát; nemcsak nézi, hanem látja az Ő Igéjéből fakadó jövő reménységét (4,11). Isten Igéjének hallása és értése, az abból fakadó reménység meglátása és megragadása mennyei ajándék (23). 

Jézus Krisztus ma is elrejtetten jelenik meg. Másként elrejtett az Úr ma, mint akkoriban volt, hiszen Jézus titka halálában és feltámadásában nyilvánvalóvá lett. De csak hit által ragadható meg ez a titok. Ma úgy elrejtett az Úr, hogy a sokféle hitetlenség süketté és vakká torzító korában élünk, amelyben a hit ugyancsak mennyei ajándék. Jézus szava ma is szól, csodáit ma is cselekszik; de sokan nem értik és nem látják ezt, sőt megbotránkoznak rajta, káromolják Őt. 

Jézus, mint lámpás, elrejtett; de a hívők számára elrejtettségében is nyilvánvaló: mi érthetjük és láthatjuk Őt, megtapasztalhatjuk áldott jelenlétét, és reménységgel várhatjuk, hogy Ő visszajön, és teljessé teszi azt, ami ma töredékes (21–22). 

A hit mértéke ez, amely hall és ért, néz és lát, mégpedig a hit szemével, Jézus Krisztus távlataiban. 

Így a hit embere ezzel a mértékkel olvassa, hallja Isten szavát, és még ráadást is kap, mert közben egyre gazdagabbá lesz Isten Igéjének minden verse, sora, szava, amely üdvbizonyosságot, erőt, vigaszt, örömöt nyújt számára. 

A hit embere azonban, kegyességén túl is, így hall, hallgat és ért mindent, a hit mértéke szerint. A krisztusi ember a gyarló szavakban, megjegyzésekben, bántásokban is emberi segélykiáltásokat hall meg. A hit embere Jézus Krisztus fülével hall meg másokat is. Ez a hit mértéke (24). Ezzel az üdvösséges mértékkel mért neki az Isten, és ő is ezzel a mértékkel mér másoknak; így hall és lát másokat. 

A krisztusi ember már nem lehet elrejtett lámpás, hanem csak világító mécses, amely mások elrejtett életét is előhozza a sokféle modern odúból (21). A hit mértéke reménységgel hall és lát másokat, hiszen neki mindene megvan, a Krisztusban; és azt is látja, hogy egyre csak kap, amiért hálás az Úrnak (25).

Ítéletes, ha mécsesünket letakarjuk; ha nem a hit mértékével hallunk, látunk és cselekszünk. Ekkor olyanná lettünk, mint akik nem vették észre a mennyei kincset, és az el is vétetett tőlük. 

Hallod-e, látod-e, éled-e azt a többet, amit te kaptál az Úrtól? 

Kegyelem alatt vagy, ha ezzel a mennyei mértékkel hallasz, látsz, élsz, világítasz, mint Krisztus követe; egyre többet kapsz majd!

A tanítványokhoz fordul Jézus a magvetőről szóló példázat elmondása után: Nekik megadta az Isten, hogy értsék az Úr beszédét, Igéjét! (11)

Majd Jézus hangnemet vált, és azokról beszél, akik „odakint” vannak, akik nem érthetik a példázatot, mert néznek, de nem látnak; hallanak, de nem értenek, így meg nem térnek és bűnbocsánatot nem nyernek (12). Akik odakint vannak, azok számára Jézus minden szava példázattá, rejtéllyé válik (11). 

Kik vannak belül, és kik vannak odakint? Induljunk ki onnan, hogy Jézus körül álltak akkor a tanítványok, majd a sokaság – akikről Márk evangéliuma végig reménységgel szól –, valamint a zsidó kegyesség képviselői, akik láthatóan elutasították Jézust. Figyelembe kell venni Márk legfontosabb szempontját is, miszerint ez az egész jelenet húsvét előtt történik, Jézusnak még meg kell halnia és fel kell támadnia ahhoz, hogy bárki is megérthesse az Isten országának titkait. Ez a titok, Márk számára, nem a tanító és a csodatévő Jézus, hanem a Megfeszített, aki él. Addig mindenkire nézve érvényben marad az értetlenség. Lám, a tanítványok sem értik a példázatot, pedig nekik megadatott, hogy értsék, mégis meg kell nekik magyarázni annak értelmét (13). 

Ameddig valaki nem jut el nagypéntekig és húsvétig, a megváltás bizonyosságáig, addig arra nézve érvényben marad az értetlenség, nemcsak a Krisztus ügyét illetően, hanem saját életét, mások életét és a világ nagy dolgait illetően is. Semmit nem érthetünk az Úr nélkül! Nekünk nem azzal kell foglalkozni, hogy ki van odakint, ki meg odabent! Mi adjunk hálát, hogy nekünk felragyogott az evangélium, és az Úrban élünk, látunk, értelmezünk mindent. Ez kegyelmi állapot, amelyből hűséges, sokakra reménységgel tekintő szolgálat következik.

Isten akarata cselekvésének Márknál nem erkölcsi értelme van, hanem annál sokkal több. Éppen a jelenet képe magyarázza, hogy mit érthetünk Isten akaratának cselekvésén. Akik nem kívül állnak, hanem bent vannak, Jézus közelében, és Őt hallgatják, valamint Őtőle várnak örök megoldást, azok Isten akarata szerint valók. Jézus azzal teljesítette Isten akaratát, hogy engedelmesen végigjárta megváltó útját, sokakért: meghalt és feltámadott. Isten akarata az, hogy az értünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztushoz forduljunk, Őrá hagyatkozzunk, az Ő közelében üdüljünk fel, Őtőle várjunk mindent. Márknál Isten akarata cselekvésének nem erkölcsi, hanem krisztológiai értelme van; ennek az utóbbinak természetesen van erkölcsi következménye is (33–35).

A kép egyébként döbbenetes: nagy sokaság hallgatja Jézust, és éppen a családja nem értette meg Őt; kívül megállnak, és beküldetnek érte (31–32). Jövetelük szándéka ismert (3,21): Jézus családtagjai azt hitték, hogy Jézusnak elment az esze; ahelyett, hogy családi feladatait teljesítené, a tisztes élet rendjében, inkább vándorprédikátornak állt. Ezért eljöttek, hogy elfogják Jézust és hazavigyék. Döbbenetes a család viselkedése, ugyanakkor ne csodálkozzunk ezen, hiszen többen a saját családunkról tudjuk, hogy éppen a család a legnehezebb missziói terület. Egyébként a család, kiemelt helyzetekben és időszakokban a bizonyságtétel helye, mindenekelőtt azonban az imádság tárgya, valamint a hiteles élet lehetősége, a hívő ember számára. Ez pedig áldássá lesz. Jézus soha nem tagadta meg családját, anyjáról még a kereszten is gondoskodott (János 19,26), és nyilván könyörögött értük, így az elvetett mag kihajtott a család szívében, hiszen Jézus családja csatlakozott az első gyülekezethez (Cselekedetek 1,14), és ott Jézus testvérei vezető szolgálatot töltöttek be (Galata 1,19). Aki a vérszerinti családját akképpen elhagyja, hogy lemond róluk, nem imádkozik értük, sőt kárhoztatja őket, Jézus követésére hivatkozva, az sehol nem egyeztethető össze Isten Igéjével. Jézus nem tagadja meg vérszerinti családját, hanem kinő abból, mint amikor valaki megházasodik és új családot alapít, elhagyva a szüleit. Ezzel a megházasodott ember nem tagadja meg a szüleit, hanem az Isten akarata rendjének engedelmeskedik. 

Jézus családtagjai azok, akik az Ő közelében vannak. De ebben a családban csakis Jézus a családfő. Amikor tehát Jézus családtagjai, a küldetésben álló Jézust vissza akarják vinni a mindennapokba (3,21), akkor itt fontos üzenet hangzik el Jézusra nézve és ránk nézve is. Hiszen Jézusnak mindenek felett kiemelt küldetése volt. Igen, Jézus, az Isten Fia. Vigyázzunk, mert annak a nagy többségnek, akikhez valószínűleg mi magunk is tartozunk, éppen az az Istentől való küldetése, hogy ne rendkívüli dolgokat tegyen, hanem álljon be a mindennapi rendbe, és úgy építse Isten országát. Sok küldetéses ember igazából önküldetéses, felforgató ember, sok nyomorúságot okozva a világnak. A világ, Jézus Krisztusban megváltott világ: mi csakis az Úr engedelmes szolgái lehetünk, akik beállnak a sorba… Jézus családjának tagjai vagyunk, de Ő a fő!

Jézus példázatának képi világával élve kimondhatjuk: Erre a világra telepedett egy „erős ember”, aki látszólag mindent ural, a markában tart, irányít. Ez a világ minden nyomorúságának forrása. Ez az „erős ember”, minden más embernél erősebb, végül mindenkit legyőz és kifoszt (27). Ez az erős valaki a gonosz, akit a mai igeszakasz többféleképpen nevez meg, ördög, ördögök fejedelme, sátán, Belzebub (22–26). Ha mai, okos emberként mindezt mítosznak tartjuk, a gonosz személy voltát elvetjük, valamint annak seregét nem tartjuk valósnak, azzal csak hozzájárulunk azok hatalmának tombolásához. Nézzünk szét a világban: mennyi a gonoszság, a szenvedés, amit mi okozunk egymásnak; de mi, illetve ki van ezek mögött? „Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.” (Efezus 6,12)

A mai igeszakasz egyrészt arra hív, hogy vegyük komolyan a gonosz munkáját és hatalmát, és alázattal tegyük ezt, belátva a magunk gyengeségét. Nálunk hatalmasabb a gonosz: mi gyengék, esendők, kísérthetők vagyunk, mi elbukunk; minket bedarál, szétdobál, halálra visz a gonosz, kárba veti az életünket. Aki pedig azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essen! (1Korinthus 10,12) Éppen a napokban tapasztalom, hogy mi keresztyének, milyen kegyetlenek tudunk lenni azzal szemben, aki elbukott. Hirdetjük az irgalmat és a bocsánatot, de mi magunk nagyon irgalmatlanok vagyunk, egymáshoz is; és eszünkbe sem jut, mi lenne velünk, ha egyszer a mi törékeny életünk hajója is léket kapna valahol. Egészen rettenetes az a gőg, amiben éljük a hitéletünket.

A mai igeszakasz odakerget minket ahhoz a Valakihez, aki a legerősebb! Igazi örömhír, az egyetlen megoldás számunkra, hogy van Valaki, aki ennél a gonosz, „erős embernél” is erősebb; aki képes behatolni hozzá, és képes annak hatalmát megtörni. Jézus Krisztus legyőzte a gonoszt, halálával és feltámadásával. A gonoszt megkötözte, és noha az még tombol egy utolsót, a győzelem már a miénk. Ez a krisztusi győzelem nem engedi viszonylagossá tenni a bűnt, a rosszat, a szeretet nevében; de ez a krisztusi győzelem nem engedheti meg magának, hogy a hit önhittségével irgalmatlan legyen; legalább a sajátjaihoz ne legyen kegyetlen, de másokhoz se… A bizonyosság hitvallóvá és irgalmassá tesz egyszerre. 

A mai igeszakasz könyörgésre indít bennünket: Urunk, csak attól óvj meg, hogy a Te krisztusi győzelmedre nemet mondjunk; és a Te Lelked életet, üdvösséget adó munkáját gyalázzuk, becsméreljük. Óvj meg bennünket attól, hogy megbotránkozzunk a Te kereszthalálodon, és legyintsünk feltámadásod csodájának hallatán, ennek nyomán megtagadjunk Téged, aki a legerősebb vagy, megváltó szereteted által, és aki egyedül vagy képes teremteni és újjáteremteni, üdvözíteni és valódi megoldást adni! Hány gyalázkodó, káromló hangot hallunk manapság! Mi miként szólunk, élünk; imádkozunk megtérésért? (28–30)

*

Barth írta: „Ami nekünk hiányzik, túl van mindenféle morálon, politikán, etikán, amelyek állandóan a valósággal való kompromisszumra kényszerülnek, ezért semmit nem tudnak megoldani, ahogy az un. keresztyén morál és az un. szocialista politika sem. Az emiatti zavarodottságomban meggyőzővé lett számomra a keresztyén reménységen, a feltámadott Jézus Krisztuson tájékozódó teológia üzenete.”

A tanítványok elhívása előtt Jézus felment a hegyre (13). A hegy, Márknál, az imádság helye. Jézus imádkozott, mielőtt megszólította a tizenkét tanítványt. Ő, aki Isten Fia volt, és Isten akaratának teljes ismeretét bírta, emberként folyamatosan imádkozott, most a tanítványok elhívása előtt is, hogy Isten akaratának engedelmes cselekvője legyen mindvégig. Ha Ő így könyörgött, akkor nekünk szüntelenül imádkoznunk kell (1Thesszalonika 5,17), hogy az Úr követésében meg ne lankadjunk, ugyanakkor az Ő vezetésének bizonyossága miatt, mindig örömmel és reménységgel, csüggedés nélkül járjunk az úton.

Jézus, isteni hatalommal hívta el azokat, akiket akart (13). Jézus döntésében Isten szuverén, kiválasztó kegyelme ölt testet. Ez az isteni kiválasztás és elhívás emberi értelemmel felfoghatatlan csoda, de mindenben erőt ad, hiszen ettől az isteni szeretettől senki és semmi el nem választhat bennünket (Róma 8,38–39). Erre az elhívó szóra senki nem tudja azt mondani, hogy nem: a megszólított emberek csatlakoztak Jézushoz és az Ő tanítványai lettek (13).

Jézus tanítványának lenni azt jelentette, hogy a tanítványok mindenkor Jézussal voltak. Akkor ez, Jézus földi élete során, konkrét, látható együttlétet jelentett. A tanítványság lényege ma is ez; mindenkor Jézus közelében lenni, mindenkor Ővele, az Ő vezetésével cselekedni, az Ő követésében járni, bármit is teszünk (14). 

A tanítványság jelentette Isten Igéjének hirdetését, amelyet látható jelek kísértek (14–15), vagyis miközben a tanítványok Isten Igéjét hirdették, Isten hatalma cselekedett, és emberek gyógyultak, tisztultak, megszabadultak. Rudolf Bohren említi az igehirdetésről írt könyvében, hogy ezekről az igehirdetést kísérő jelekről ma sem mondhatunk le, mert az Úr ma is hatalmasan cselekszik ott, ahol az Ő Igéje szól. Ezért az igehirdetést ma is jelek kísérik, az ma is Isten embermentő hatalmának kifejezése, az ma is „ördögűzés”. 

Milyen vegyes csapat ez a tizenkettő (16–19), mégis ők az első tanúk, és Istennek úgy tetszett, hogy az egyház igehirdetése az ő bizonyságtételükre épüljön. Jézus evangéliumának ők a hirdetői, de az evangélium szabadító hatalmának nem ők a biztosítékai, hanem maga Jézus Krisztus.

Jézus híre terjedt, mert a környékbeli tartományokban és országokban is meghallották, hogy milyen nagy dolgokat vitt véghez (7–8). Így egyre többen jöttek hozzá, zsidók és pogányok egyaránt. Márk újra és újra hangsúlyozza a Jézus által elhozott evangélium egyetemességét. Jézus mindenkié, mindenki hall róla, de ez a hallás mozgásba hoz, elindít Jézus felé.

Ugyanakkor Jézus egyelőre folyamatosan visszavonul a tömeg elől: elvonul a tenger mellé (7); illetve kér egy csónakot, a sokaság miatt, hogy ne tolongjanak körülötte (9); akik pedig felismerik, hogy Ő az Isten Fia, azokat keményen csendre inti, hogy ne fedjék fel a kilétét (12). Ez az úgynevezett messiási titok. 

Jézus sok embert meggyógyított (10). Akinek csak baja volt, meggyógyult Jézus jelenlétében, Jézus közelében, a Jézussal való kapcsolatban. Aki Jézushoz jön, azt Ő nem küldi el (János 6,37). De Jézus mégis újra és újra igyekszik visszavonulni a jeleket váró sokaság elől, mert ezek a csodák soha nem tárják fel Jézus személyének igazi titkát, mint ahogy a csodára váró sokaság sem jelent még tanítványi gyülekezetet. 

Jézus nem akarja, hogy személyét csodákhoz és nagy tanításokhoz kössék, mert az Ő személyének titka majd a kereszthalálban és a húsvéti feltámadásban lesz nyilvánvalóvá. Akinek itt felragyog az igazi csoda, a Szentlélek által, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, annak örök élete és üdvössége van. Ez a bizonyosság, a megváltottság bizonyossága az, amely a földi életet is széppé teszi, és minden valóságos problémáját meggyógyítja. Az értünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit nélkül azonban csak megbotránkozunk az örök és új élet örömhírén, és valójában csak földi, ideigvaló dolgainkhoz akarjuk megnyerni Jézust; így Ő egy lesz a sok közül, életünk eszköztárában. Ez a lelkület olyan tisztátalan, mint ahogy a tisztátalan lelkek provokálták Jézust, amikor idő előtt, de egyben gúnyosan is, felfedték istenfiúságát (11). A húsvéti hit a hit, amely megtisztít, meggyógyít, üdvözít és áldássá tesz.

Jézust már figyelték (2). A hivatalos vallási ideológusok rendőrsége folyamatosan követte Jézust. Az előző fejezetben már láthattuk azokat a területeket, amelyeken Jézus összeütközésbe került a korabeli vallási vezetőkkel: bűnbocsánat, asztalközösség, böjt, szombat kérdései. 

Amikor Jézus szombaton a zsinagógába ment, akkor egy sorvadt kezű emberrel találkozott (1). Jézust figyelték: meggyógyítja-e szombaton ezt az embert? Így akartak vádat emelni ellene (2). Lám, az imaház sem az imádság, az Istennel való találkozás helye, nem a sorvadt életek gyógyulásának helyszíne, hanem mások megfigyelésének, az ügyes jogászkodásnak, az előírt rend és az uralkodó vallási ideológia fenntartásának épületévé lett, ahol vádemelésre készülnek, ahol végül kimondják, hogy Jézust el kell pusztítani, csak azért, mert valakin segített (6). Hol van itt az élő Isten szeretete, az ember szeretete; hol vannak innen a látható hit gyümölcsei? Hol van az Istennel való találkozás öröme, csodája, gyógyító szabadsága? Ilyenné lehet egy imaház hangulata? Ilyenné lehet a testvérek közössége?

Bizony, bennünket is mindig fenyeget ez a veszély. Éltem már át olyan gyülekezeti közösséget, ahol a légkör félelmetes, fojtogató volt, ahol a sorvadt kéz még sorvadtabb lett, ahol a szigorú tankegyesség rideg ideológiává vált, amely figyelte a tagjait, képes volt kiátkozni is azokat, akik eltértek a rendtől. Kell a rend! De az, amit az Istent teremt. Azt is átéltem már, hogy a segítség halálos ítéletévé is lehet a segítőnek, mert azonnal jönnek az irigyek: „Miért, milyen jogon, milyen alapon segítettél, miért pont ezeknek, miért avatkoztál bele; szinte kimondták, ne segíts nekik!” Félelmetes, gonosz folyamatok ezek, és tele van ilyenekkel az életünk, a szolgálatunk. Számos lesújtó példát mondhatnék még…

Jézus középre állította a sorvadt kezű embert (3), és jót tett szombaton (4), meggyógyította a beteg embert (5). A rabbik szerint a szombatnapi gyógyítás munkának számított, ha nem közvetlen életmentésről volt szó. Jézus megszegte a szombatot, hiszen a sorvadt kezű ember nem volt életveszélyben. Jézus számára az ember áll középen, és az emberrel együtt maga a lakott föld, mint élettér. Isten, Jézusban megmutatta, hogy szereti az embert, a világot, az életet, és azt, ami elsorvadt, újra élettel akarja megtölteni: a nyugalom napja ezt az örömhírt hirdeti nekünk. Milyen döbbenet, hogy a vallásos ember annyira keményszívűvé lehet – amellyel védi a saját becsontosodott nézetét –, hogy az szinte haragot vált ki Jézusból; nem indulatot, hanem ítéletet (5). 

Engedd, hogy elsorvadt tagodat, életedet, hitedet megtöltse újra élettel, üdvösséggel az Úr!

Milyen döbbenetes ellentmondás: Isten szabadító Isten, és a vallásos ember értelmezésében a szabadító Istenre való hivatkozásból mindig az következik, hogy mit nem szabad tenni. A szombat, a nyugalom napja, a szabadító Isten előtti hálaadás ünnepe, az öröm és a pihenés alkalma szigorú, számos végrehajtási utasítástól terhelt, öncélú törvénnyé lett. Szombatnapon a zsidó vallás őrei, a farizeusok, figyelték az embereket, hogy a rabbik értelmezése szerint, mindenki betartja-e a szombatot. Minden elromlik a kezünk alatt? 

A nyugalom napjának megtartása, az Isten szabadításában részesült ember számára boldog lehetőség, amellyel élhet, amely által megerősödik hitében, életében, a mennyei világ erőiből részesül, az Úrral és a másik emberrel való közösségben. Ez az áldás elég lesz az elkövetkezendő mindennapokra. Az Isten szabadításában részesült ember boldogan él az Isten rendjében, tiszteli Isten törvényét, és minden helyzetben – így a szükséghelyzetekben is – szabadon tud azzal az Isten dicsőségére élni. Áldott, boldog, felelős szabadság ez.

Jézus hangsúlyozza, hogy a nyugalom napja lett az emberért. Isten szabadítása azt jelenti, hogy Ő szereti az ember, az emberért teremtett… Az ember szabadulása és egyben szabadsága ott kezdődik, amikor az ember rádöbben Isten szeretetére, ez pedig örömmel és szent felelősséggel tölti el őt. Olyan Urunk van, Jézus Krisztusban, aki Ura a világnak, aki Ura a törvénynek és a szabályoknak is, aki Ura a személyes életünknek: aki egyszerre ajándékoz nekünk életet és örök életet, szabadságot és rendet, örömöt és fegyelmet; mindezt értünk teszi, és rajtunk keresztül az egész teremtett világért, hogy szeretete és irgalma láthatóvá legyen mindenütt!

*

A tanítványok kalászokat tépdesnek. Itt nem írja az igeszakasz azt, hogy egyébként éhesek voltak-e, vagy sem. 

A történet összetettségét nemcsak a szombatnapi kérdés adja elénk, hanem olyan örök emberi kérdések is, amelyek elevenné teszik a történetet egy vallástalan korban is. A mi korunkban ugyanis a nyugalom napja súlytalanná lett, az ezzel kapcsolatos „hitbéli törvénykezés” is értelmét veszítette. Látszólag legalábbis ez a helyzet… 

Szóval a kérdések: Tépdeshetünk-e szabadon, bárhol, bármit, ahogy nekünk tetszik? Behatolhatunk-e más földjére, hogy ott letépdessük a másét, a más kertjét, tulajdonát, feleségét… A szükség mennyiben késztethet bennünket arra, hogy tépdessünk összevissza, indulatból, önzően és dühösen; hiszen sokféle szükség van, a tényleges és jogos testi szükségeken túl, az ösztön is egy szükség, a vágyak meg a hiányok... A szükség mennyiben jogosít fel a határok átlépésre? Miféle szükségek ezek? Kik okolhatók ezekért a szükségekért? Vannak-e átléphetetlen határok? Egyáltalán hol húzhatunk meg határokat? 

Milyen határokat húzogat az egyház? Dogmatikai-tanbéli, írásértelmezési, kultuszi, kegyességi, hagyománybéli, moralizáló határokat húz meg az egyház; vagy azt vallja és hirdeti, hogy Jézus Krisztusra tekintve, Isten akaratának engedve, a határt maga az Isten húzza meg, így csakis megtérésért könyöröghetünk, mert vagy fanatikusok leszünk, vagy szabadosak. Valójában mindegyik rombol. Jézus Krisztus ott van jelen, ahol építést, épülést látunk, nem tépdesést és szaggatást, történjék az szükségből vagy szabadságból, hétköznapon vagy éppen a nyugalom napján…