Hol van a keresztyénségből az erő? Ezt kérdezi Rudolf Bohren, több művében is, köztük a prédikálásról írt híres és hatalmas könyvében. Joggal kérdezi Bohren ezt, a mai igeszakasz alapján is, hiszen Jézus Krisztus közelében, Őt megérintve (30), mennyei, gyógyító erő adatik nekünk, egyéni életünkben, mindennapi terheink hordozásában, rendkívüli helyzetekben, bizonyságtételünkben, szolgálatunkban. Az első tanítványokat is ezzel a mennyei erővel hatalmazta fel az Úr, és így küldte el őket a szolgálatra (Máté 10,7–8; Cselekedetek 1,8). Így küld el az Úr minket is, hogy szolgálatunk ne emberi bölcsesség hitető beszéde legyen, hanem Léleknek és erőnek megmutatása (1Korinthus 2,4).
Ma, amikor Jézust emlegeti a keresztyénség, akkor abból inkább tudomány, teológia, kegyesség, szertartások, látható erkölcs, intézmény származik; legkevésbé gyógyító erő. Persze ezek mind nagyon fontosak; de mennyei, gyógyító, üdvözítő, krisztusi erő nélkül semmit sem érnek, öncélúak.
Miben áll ez a krisztusi erő? Amikor a vérfolyásos asszony Jézus Krisztust megérintette, kigyógyult a bajából, tehát konkrétan meggyógyult a testi betegségéből is (29). Igen, Jézus Krisztus mennyei ereje meggyógyít. Ez a gyógyulást adó, mennyei erő azonban mindig sokkal több, mint testi gyógyulás; sokkal több! Ugyanis ebben a világban mindig a halálra gyógyulunk meg. Jézus Krisztus ereje üdvözít, örök életet, bűnbocsánatot ad; és amíg ebben a földi életben feladatunk van, addig ad testi gyógyulást is. Az üdvösség az igazi gyógyulás: Jézus Krisztus megváltó szeretete. Amikor a béna embert meggyógyította Jézus, akkor bűnbocsánatot, üdvösséget adott neki először, igazi gyógyulásként (Márk 2,5); és ráadásként még testi gyógyulást is ajándékozott annak. Aki Jézus Krisztus üdvözítő, mennyei erejében részesült, az a betegségeit is ezzel az erővel hordozza, mint aki naponta megérinti Jézust, hiszen Jézus Krisztus már mindeneknek előtte megérintette őt.
Amikor egyre rosszabbul vagyunk, amikor számos seben át vérzik el az életünk, amikor már minden pénzünket emberi gyógymódokra költöttük, amikor az emberi módszerekből már semmi hasznunk (25–26), akkor egy ilyen babonásnak tűnő érintés is elég (28). Ez az érintés nem volt hitvallóan bátor érintés – hiszen tele volt félelemmel ez a vérfolyása miatt tisztátalannak bélyegzett, vallásilag, társadalmilag kiközösített asszony (25) –; de konkrét érintés volt, mégpedig a megváltó Jézus felé. Ez az érintés legyőzte az emberi bölcsességet, tudást, lehetőségeket, korlátokat, és megtalálta a számára már elkészített utat az Úrhoz. Ha ilyen helyzetben a kezünk, a kiáltásunk, az életünk a megváltó Jézus Krisztust érinti meg – azt az Urat, akiről korábban már tökéletes és igaz tanításokat hallottunk (27) –, akkor ez az érintés hitből fakadó érintés. Maga Jézus Krisztus nevezi ezt a mozdulatot hitnek (34). Az élő hit az, amikor az én bölcsességemet – amely Jézus nélkül, logikusan gőgös, emberi bölcsesség – elfoglalja Jézus Krisztus minden emberi értelmet felülhaladó, üdvözítő valósága (Filippi 4,7).
