Mi mondhatunk a birtoklásról? 

Legyünk szorgalmasok, fáradozzunk, vagy hagyjuk magunkat többet élni? Nagy különbségek vannak a talentumok között, de ezt a kérdést a mi Urunk példázata megválaszolta (Máté 25,14–30): mindenkinek sáfárkodnia kell a saját talentumaival, nem szabad azt elásni, mert dühösen irigyek vagyunk arra, akinek több talentum, azaz tehetség, készség, képesség, lehetőség jutott.

A mai igeszakaszban az a probléma is előttünk áll, hogy mikortól vált át a szorgalmas munka testet-lelket-idegeket felemésztő robottá, istentelen haszon- és munkamániává, amely nemcsak a nyugalom napját nem tudja megszentelni, de egyáltalán élni, szeretni, gyönyörködni, csak úgy lenni is képtelen. Hol vannak a lustaság, a szorgalom és a gürcölés határai? 

Isten Igéje azt mondja: jobb az egy maroknyinak megelégedetten örülni, mint a két- és sokmaroknyit hajszolni, és közben magunk körül mindent felfordítva, ebbe belehalni (4–6). Az egymaroknyinak is úgy örüljünk, hogy az is csak egy időre a miénk. Nagy nyereség az istenfélelem megelégedettséggel, mert semmit sem hoztunk a világba, ki sem vihetünk abból semmit (1Timóteus 6,6–7). „Van egy életkor, amikor már nincs külön az ünnep – az élet egésze ünnep. A többi nem érdekes.” (Márai Sándor)

Isten áldása az, amikor megadatik a mindennapi. Persze tesszük érte a dolgunkat, de nem gürcölve, nem elégedetlenül mindig többre vágyva, és végképp nem a másiktól elszerezve azt. A Biblia üzenete ez, a birtoklással kapcsolatban: Örülj nyugodtan a saját részednek, a saját maroknyi vagyonodnak; még akkor is, ha valakinek kisebb, valakinek nagyobb „marka” van. Minden gazdasági és egyéb progressziónak ellenében van Isten Igéje? Amennyiben azt tapasztaljuk, hogy a fejlődés hitetlen jólétet, gőgöt, önzést, igazságtalan viszonyokat teremt, akkor nyugodtan kimondhatjuk, hogy ezt a folyamatot csak az ember nevezi fejlődésnek, valójában a halálba vezető út az. Isten az élet pártján áll. Isten nem a vagyon ellenében van, amely lehet, a szorgos munka gyümölcseként, az Isten áldása is. Isten a hitetlen önzés ellenében van, ebből hív bennünket megtérésre. A hitben vagyonos ember tudni fogja, hogy minden vagyon az Úré, ő csak egy időre kapta, hogy annak egy részét továbbadja másoknak.

„Rájöttem!” – kiált fel a prédikátor. Ez valójában a megtérés; az a csoda, amikor az idő fogságában élő, sok mindent nem értő, a hiábavalóság és a halandóság átkát megtapasztaló ember számára (3,3; Róma 6,23) felragyog a feltámadott Krisztus! (Efezus 5,14) 

A prédikátor ráébredt a legfontosabbakra, vagyis lényegi felismerésekre jutott: Nincs semmi baj, mert Isten cselekszik értünk. Isten cselekvése szabadítás: ez a Biblia bizonyságtétele. Mindennek rendelt ideje van, de ez az idő az Isten kezében van (3,1–8). Isten kézben tartja az eseményeket, és amit Ő tesz, az örökre megmarad. Isten előkeríti azt, ami tovatűnt (15). Isten, Jézus Krisztusban, az örökkévalóságot az ember elé tárta (11). 

Nem mi magunk jövünk rá erre a csodára, hanem Isten kegyelme nyitja meg az értelmünket és a szívünket erre a felismerésre (Máté 16,17).

Ha pedig „rájöttünk” mindezekre, akkor tudunk örülni a nekünk kimért résznek (12–13; 22); bűnbánattal meg tudunk szomorodni afelett, ami nem jó, ami nem kedves Istennek (16); és még Úrtól kapott erőnk is lesz ahhoz, hogy a mennyei újat beleéljük a világba, azaz mi „ügyelünk a cselekedeteinkre” (17); miközben bölcsen meghagyjuk titoknak azt, amit az Isten nem jelentett ki nekünk, vagyis amit igazából „itt” soha nem érthetünk meg (3,3), illetve soha nem foghatunk fel (11). Aki mindezekre rájöhetett, az megmarad alázatban, mert tudja, hogy lényegében senkinél sem különb, csak az Isten kiválasztó kegyelme által lett azzá (19–20). Aki mindezekre ráébredhetett, az nem titkolja kérdéseit, gyenge pillanataiban gyötrő kételyeit sem, hiszen a hit nem állandó birtoklás. A hívő ember kérdése mindig nagyobb bizonyosságra vágyik (21; János 20,26–29).

Isten szabta meg mindenek idejét, hiszen Ő – aki „időfölötti” – teremtette az időt is. Mindegyik rendelt idő egy külön üzenet, egy külön világ! 

Amikor a rendelt idők megannyi alkalmára vonatkozó ellentétes felsorolásokat olvassuk, akkor bölcsességért könyörgünk, hogy az Úr vezessen bennünket, és az Őáltala rendelt időket felismerjük, azokkal áldottan éljünk, azokat el ne vétsük, össze ne keverjük, azokhoz engedelmesen igazodjunk. Gyarlóságunk, hogy sokszor nem jól élünk az idővel: akkor sírunk, amikor nevetni kellenek, és akkor nevetünk, amikor sírni kellene (4); akkor ölelnénk, amikor tartózkodni kellene, és akkor tartózkodnánk, amikor ölelni kellene (5); eldobunk magunktól, amikor megtartani kellene, és megtartani akarunk olyat, amit az Isten már elvett tőlünk (6); hányszor hallgatunk, amikor szólni kellene, és hányszor fecsegünk, amikor hallgatni kellene (7). Bizony hányszor nem tudjuk odabízni azokat, eme idők közül, amelyek teljesen az Úr kezében vannak: mert bizony ideje van a születésnek, és ideje van a meghalásnak (2).

Persze könnyű ezeket kimondani, de nagyon nehéz megélni. Ezért ismét csak azt hangsúlyozhatjuk, hogy leborulva könyörögjünk az Úr előtt! Hiszen minden időt körbeölel az Isten örökkévalósága, Isten megváltó, üdvösséget ajándékozó szeretete. Életünk nyomorúsága, a bűn miatt, hogy nincs meg bennünk a képesség, hogy jól éljünk az alkalmakkal. Az az ember fedezi fel a rendelt időt, aki Isten örökkévaló szeretetéből részesülhetett; aki Jézus Krisztusban van. Az ilyen ember él az Istentől készített idővel, de nem él vissza azzal. A hit embere értékeli a jelent, de nem értékeli túl, hanem el is tudja engedni azt; miközben folyamatosan könyörög a megkülönböztetés, isteni mérték szerinti erejéért, bölcsességéért. 

Annyira kellemetlenül valós a prédikátor üzenete, hogy nem merünk nyílt színen ilyenn őszinték lenni, még a magyarázat kiindulásában sem. Pedig, szerintem, minden sorát értjük és rezonálunk rá. 

Annyit példaként, hogy lelkészként számos életsorsot ismerek. Ezek az emberek ugyanabból a társadalmi rétegből valók, többnyire. Az említett életsorsok nagy része hasonló abban, hogy végig, bérből és fizetésből élve, próbáltak talpon maradni, fáradtsággal és odaadással küzdeni, elvégezni a feladatukat, valamire jutni; és még szerettek volna egy picit örülni az életnek, a fáradsággal szerzett „szerzeményüknek”. Amíg dolgoztak, erre nem volt idő és pénz; mire nem dolgoztak, megbetegedtek, vagy más nagy problémáik támadtak… Ez csak egy leegyszerűsített sablon. Nyugodtan vegyük hozzá azokat is, akiknek van lehetőségük élvezni az életet, és kétségbeesve meg is tesznek mindent, hogy élvezzék azt; még sincs örömük…

Mi jut az embernek? Ez itt az alapkérdés. A prédikátor könyve és a teljes Írás összefüggésében feleljünk. 

Mi jut az embernek? Egyrészt vegyük fontolóra azt, hogy akinek látványosan több jutott, mint másoknak, szépségben, tehetségben, vagyonban és hatalomban, élvezetekben, azoknak nagyobb a felelősségük is; illetve az ilyen ember is gondoljon arra, hogy mindezek, az Úr nélkül, mulandók és hiábavalók. A prédikátor ebben a fejezetben és az egész könyvében erről szól. 

Mi jut az embernek? Örüljünk minden napnak, mert a holnap az Úr kezében van! Tekintsünk mégis reménységgel a holnapra, hiszen a mi Urunk a jövő Ura! Ne ettől a világtól várjuk a valódi „jussot”; ugyanakkor vegyük észre, hogy mennyi mindenünk van, még a legnehezebb helyzetben is. Bízzunk, gyönyörködjünk az Úrban, az Ő akaratában – miközben tesszük a dolgunkat –, és Ő megadja kellő időben azt, amire szükségünk van (Zsoltárok 37,4). Az Úr ad, mindig ad, eleget ad (Zsoltárok 127,2), és Jézus Krisztusban a legtöbbet adta, a legfőbb jót, örök életet és üdvösséget!

A Prédikátor, mint Jeruzsálem királya élt a lehetőségeivel, és mindent kipróbált, amit csak lehetett, hogy életét jobbá tegye, nem tagadott meg magától semmi jót (10): élt az örömökkel (1–2); megitta a bort (3); fáradtságos munkával nagyszerű dolgokat alkotott (3–8); gazdaságát ezáltal is gyarapította szolgákkal, marhacsordával és juhnyájjal, ezüsttel és arannyal; élt a szép nőkkel (8); naggyá lett, és híre messze jutott (9). Mindezek egybehangzóak a Salamonról leírt feljegyzésekkel, amelyek a történeti könyvekben olvashatók. 

A Prédikátor mindezeket bölcsességgel próbálta ki, vagyis mindig megmaradt a határokon belül (3). Így volt ez a valóságban is? Éppen ez itt az egyik nehéz kérdés: Lehet-e bölcs annyira az ember, hogy ennyiféle jóval jól éljen, azokkal ne visszaéljen, megmaradva az Istentől rendelt, saját életét is építő, másokat is tiszteletben tartó, Istent dicsőítő határokon belül? Hiszen a felsoroltak mindegyike, egyenként is nagy kísértés, amelyekben nehéz megállni, mert határtalanul magával ránthat. Tudjuk, hogy Salamon király életében is hűtlenség és bukás lett a vége. Kevés ide az emberi bölcsesség. Ki kell mondani, hogy ebben a világban böjtre és lemondásra van szükség ahhoz, hogy megállhassunk: magamat megregulázom, hogy én magam alkalmatlanná ne váljak (1Korinthus 9,27). Nem szimpatikus megoldás ez egy élvezetekre kihegyezett világban, pedig nincs más megoldás.

Mindezek ugyanis kétségbeesett kísérletek arra nézve, hogy az ember átélje a jót (3), így megtalálja életének értelmét, küzdve a halál tényével, amely minden pillanatot megkérdőjelez és a múló idővel máris eltüntet, ránk hozva a következő pillanatot. A probléma: a halál. Kétféle menekülés létezik a halál elől, mindkettőt olvassuk itt. Az egyik: az élet élvezete, ahogy arra lehetőségünk nyílik; Salamon felsorolásában olvashattunk példákat. A másik: a kétségbeesett lemondás, a minden hiábavalóság és hasztalanság kínja, mert az öröm nyomában ott a szomorúság, a mámor nyomában a kijózanodás; az élvezeteket a kielégülés utáni üresség követi, a fáradságos munka tevékenységmániává és gürcöléssé torzul, a gazdagság és a nagyság viszonylagos és mulandó. 

A probléma: a halál. A megoldás: Jézus Krisztus, aki feltámadott a halálból. A megoldás: az Úrba vetett hit, hiszen nagyobb van itt Salamonnál (Máté 12,42), akiben a mennyei jó már e-világban a miénk; sőt, már ebben a világban megjeleníthetjük ezt a mennyei jót; mert „itt” szolgáló és nem élvező életet élünk. Ez az egyetlen megoldás. Az Úrban az ember tud örülni annak is, amire nemet mondhatott, amit elengedett, amit megélhetett volna, de nem élt meg; helyette másoknak adott.

Izráel királya volt a Prédikátor, Jeruzsálemben (12). Salamon királyi tevékenységének (1,1) külső eseményeit olvashatjuk a történeti könyvekben. Itt a belsőt látjuk, ahogy mindezt megélte, a bölcsességet, a pompát, a nagyságot, a hatalmat, mások tiszteletét és elvárásait. Az események, a történések, a hírek csak a felszín, annak is egy szűk optikája.

Salamon itt arról szól, miszerint rászánta magát, hogy jobban megvizsgálja mindazt, ami az ég alatt történik (13). Óriási eredményeket ért el azóta az ember ezen a területen, ez Isten ajándéka is lehet. De az emberlétet ma másként éljük-e meg, mint Salamon? Salamon itt emberként áll előttünk. Merjünk most mi is hús-vér emberként válaszolni erre a kérdésre! Salamon hiábavaló bajlódásról, erőlködésről, a megjobbítás reménytelenségéről ír, mert ami görbe, azt nem lehet kiegyenesíteni (15). A napi harcoktól, a világban dúló óriási küzdelmekig, bármi eszünkbe juthat! Idősebb korban már az is nagy kérdés, hogy mire szánjuk még rá magunkat egyáltalán, minek merjünk nekikezdeni? 

Mit jelent az a mondat, hogy „ami nincs, azt nem lehet számba venni”? (15) Ami nincs, azt valóban nem lehet számba venni. De nem csak az van, amit ki lehet mutatni. Sokkal több az élet ennél! (Lukács 12,23) Sokkal több az élet annál, mint amit az ember kikutathat (13). A legtöbb az az Isten, aki az életet adta, megtartja, Jézus Krisztusban megváltja és megjobbítja azt; a bajlódó királyét ugyanúgy, mint a bajlódó szegényét; ugyanis lényegileg nincs különbség. Az élő Isten az, aki kiegyenesíti azt, amit emberi erő soha nem tud egyenessé tenni. Ez a bűnbocsánat és az üdvösség. Az élő Isten megerősít és reménnyel ruház fel a bajlódásban, hogy a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban (1Korinthus 15,58). Ez a bizonyosság még arra is bölccsé tesz, hogy mi az, amit megvizsgáljunk, mi az, amire rászánjuk magunkat; és mi az, amivel nekünk egyáltalán nem, vagy már nem kell foglalkoznunk. Ne agyalj azon, ami nem a te asztalod, végképp ne bosszankodj azon; végképp ne akard te kézbe venni azt, ami egyedül az élő Istenre tartozik, hiszen Ő mindent jól intéz! (16–18)

A prédikátor könyvének teológiájából induljunk ki. A prédikátor istenfélelemmel néz szembe e „hasadt” világ tényszerű hiábavalóságaival. Ennek az istenfélelemnek egyik jele az, hogy Istenre hagyatkozva elfogadja Isten döntéseit, azokat nem perli, mert azok jók, és az ember számára, mélységük kikutathatatlanul titok marad e-világban. Ennek az istenfélelemnek másik jele, hogy Isten jelenében, az Úr színe előtt élvezi a számára kimért részt, örömmel, hálával, bizalommal.

Mi haszna van? A prédikátor felsorolja világunk újra és újra ismétlődő jelenségeit: nemzedékek jönnek és mennek, felkel és lenyugszik a nap, a szél fúj ide s tova, a folyók újra meg újra ugyanoda folynak. Nincs semmi új, minden ugyanaz (4–7). Ezután a prédikátor megállapítja, hogy minden dolog és tevékenység fárasztóvá lesz, kiürül; hiába volt az korábban serkentően új, hamar megfakul, megöregszik, eltűnik, elfelejtik (8–11). Nem tudjuk kikutatni a dolgokat (1,12–14); minél több lesz bennünk a bölcsesség, annál inkább látjuk a hiábavalóságot, a bosszúságot (1,16–18). Ami görbe, azt nem lehet kiegyenesíteni (1,15).

Bizony nagy nyomorúság átélni a haszontalanságot! Egyrészt azt, hogy kárrá és szemétté lesz „itt” minden. Egy felújításkor bedobozolt, kedves könyveim hosszú évekig egy garázsban „várakoztak”, a garázs oldalt beázott, a könyvek jó része szétrothadt. Fájó szívvel dobáltam ki azokat. De ezek csak könyvek. Így bánunk egymással is. Nincs annál döbbenetesebb számomra, mint amikor valaki meghal, és máris elkezdjük szidni az illetőt: még a leghitelesebbnek tűnő emberre is van egy-egy megjegyzésünk. Kárrá lesz „itt” minden. Valóban, minden nap, minden év ugyanaz; a történelem más köntösben, ugyanazokat ismétli el. Tényleg, a kezdeti lelkesedés alábbhagy, és az élet küzdelmei során, a megmaradásért való harcok, az egymással való konfliktusok özönében, egyszerre csak halálosan belefáradunk az életbe. Nézem a tíz éves keresztfiamat, öcsém gyerekét; tele van kifogyhatatlan energiával, életörömmel… Hová lesz ez?

Mégis: Nagy nyereség az istenfélelem (1Timóteus 6,6), amely hiszi, hogy Jézus Krisztus feltámadott a halálból, ezért az örök élet maradéktalan maradandóságának bizonyossága Istennek kedves engedelmességgé, és megelégedett örömmé formálja az életét. Csak ez a bizonyosság képes a halálos haszontalanság tényét felülírni; senki más, csak Krisztus! Ezzel a bizonyossággal tudunk hasznossá, áldottá lenni mások számára, és ez teszi boldoggá a saját életünket is. Ez az istenfélelem alázatossá teszi a hívőt, mert tudja, hogy nincs „itt” nekünk maradandó városunk (Zsidókhoz írt levél 13,14), ezért az eljövendő kincseket keresi; de az Úrtól kapott, ideig való dolgoknak is gyönyörűséggel örül, a legapróbbnak is. Ez az istenfélelem rendelkezik azzal a bizonyossággal, hogy az „itteni”, Úrtól való, legapróbb dolgaink is kiteljesednek majd „odaát”. Kárnak és szemétnek tűnhet „itt” minden, de amit Jézus Krisztus kezéből fogadtunk el, az nem kár és szemét (Filippi 3,8). Ez az istenfélelem erőssé teszi a hívőt, mert erősek vagyunk az Isten kezében (2Korinthus 10,4).

A gonosz ellen fel kell venni a harcot! De a gonoszt csakis az Úr győzheti le! Isten őrizzen meg bennünket attól, hogy az Úrra hivatkozva, de mégis gyarló emberi indulattal kezdjünk el harcba szállni a gonosszal. Istené az ítélet, a mi harcunk a gonosz ellen, a krisztusi irgalomban nyilvánulhat meg. Ez így szépen hangzik, de a jelentését mindjárt pontosítjuk.

Sok itt, ebben az igeszakaszban, az emberi megoldás, még akkor is, ha azt olvassuk, hogy az Úr ütötte a rést Izráelen, amikor Benjámin törzse majdnem kiveszni látszott (15). Valahogy összekeveredik itt az Isten ítélete és az emberi indulat és meggondolatlanság. Olvasunk itt két felelőtlen esküről is. Az egyik arra vonatkozik, hogy nem adják lányaikat benjámini férfihoz feleségül (1). Aztán amikor mégis elsiratják Benjámin törzsének hiányát, akkor lányokat rabolnak a megmaradt benjámini férfiaknak. Így a lányoknak szülei nem szegték meg az esküjüket, mert nem adták oda a lányaikat, hanem úgy vették el azokat mások (15–23). 

Olvasunk itt egy másik felelőtlen, emberi indulatból mondott esküről is, amelyben azt fogadják meg, hogy halállal lakoljon mindenki, aki az izráeli törzsekből nem jön el Micpába, ahol Benjámin további sorsáról döntenek (5). Ennek az eskünek a kötelezvényeként egy újabb várost irtanak ki, hiszen Jábés-Gileádból nem jött el senki a gyűlésre. De mégsem irtanak ki mindenkit, mert a négyszáz szűz leányt a Rimmón-kősziklán elrejtőzött benjámini férfiakhoz akarják adni, hogy ezzel helyreállítsák Benjámin törzsét (8–14).

Egyszerre olvasunk itt szánalomról és gyilkos indulatról; az indulatból tett, felelőtlen eskü megtartásáról, és mégis az ügyes, „jogászkodó” kibúvó megtalálásáról. Igen gyarló, igen emberi, nagyon megváltás után kiáltó ez az egész, amit itt olvasunk.

A megoldás halvány napsugara ott kel fel, ahol a törzsek elkezdenek sírni, bánkódni, testvérük miatt, mintegy megítélve korábbi indulatukat (1–4); amikor elkezdték megszánni testvérüket (6). Sok sötétség keveredik még ebbe a hajnali sugárba; várni kell még a naptámadatra! Minket azonban már meglátogatott a felkelő nap, és az örök élet fénye ragyogott fel felettünk, akik a halál árnyékának völgyében járunk, életünk megannyi nyomorúságos ellentmondásaival (Lukács 1,78). Nincs más járható út, csak a bűnbánat, az újjászületés, az emberi indulatokból való megtérés, felvállalva a krisztusi indulat minden kockázatát. 

Életem során mindig akkor döntöttem jól, csak abban volt isteni békességem, amikor a legméltatlanabb helyzetben is vártam a krisztusi út lehetőségére, és nem indulatból, nem zsigerből válaszoltam. Ha nem vártam, ha indulatból nekimentem az „ügynek”, mindig újabb és újabb hibákat követtem el; bármennyire is azt éreztem, hogy az adott „inzultus” már minden határon túlvan, tehát szólni kell, lépni kell, itt nekem van „igazam”. Az imádságos várakozást, lehiggadást áldotta meg az Úr (Ézsaiás 30,15), közben Ő cselekedett, és megmutatta a megoldást. Még akkor is ez az egyetlen út, ha a krisztusi szeretettel folyamatosan visszaélnek. Isten azonban megőrzi övéit; azokat, akik a krisztusi úton járnak, és nem engedi a határtalan visszaélést. Hiszen, ha kell, majd Ő – aki ítélő Isten is – közbelép, sakkban tart, vagy levesz néhány figurát a tábláról… De ezt Ő teszi meg, nem mi. 

Veszedelmes a magabiztosság. Benjámin törzse a harmadik ütközetnek, két győzelem után, nagy magabiztossággal vágott neki. Először úgy tűnt, hogy ezt is győzelemre viszik (32). Nem is hiányzott a magabiztosság a benjámini seregből. A magabiztosság azonban nem kedves az Úr előtt, mert a magabiztos ember, ha emlegeti is az Urat, valójában nem az Úrban, hanem önmagában bízik. Benjámin törzse nem is tudta, milyen veszedelem szakadt rájuk (34–35). 

A magabiztosság csúcsáról veszedelmeset lehet zuhanni. A harmadik ütközetre nagyobb körültekintéssel készült Izráel. Seregüket két részre osztották, az egyik támadt Gibeától északnyugatra, a Bételbe vezető úton, a másik pedig lesben állt Gibeától délnyugatra. Az északnyugatra elhelyezkedett csapat futást színlelt, és elszakította Benjámin Gibeát védő seregét a várostól. Ezalatt a délnyugatra álló sereg elfoglalta a várost és felgyújtotta azt. Benjámin serege két tűz közé került és megsemmisült, Gibea és a többi benjámini város teljesen elpusztult. Benjámin törzse huszonhatezer kardforgató harcosából (20,15) huszonötezer esett el azon a napon (46). Négyszáz az előző napon eshetett el, mert a leírás szerint csak hatszázan maradtak Benjámin seregéből (47). Ezek elmenekültek egy hozzáférhetetlen kősziklára, a Bételtől keletre elterülő „Rimmón” kősziklás hegyére. Ezeket nem üldözték tovább, hanem előbb a városokat pusztították el, lakosaikkal együtt. Mi lesz a megmaradt hatszáz emberrel, társaik nélkül?

Bizony, nem árt tudni, hogy ez a világ veszedelmes hely. Itt soha nem bízhatjuk el magunkat, hanem minden napunkat csakis az Úr megtartó kegyelmére hagyatkozva, leborulva, alázattal kezdhetjük el. Ez a leborulás azonban bizonyosságot ajándékoz nekünk, miszerint bármi történik velünk, nem a pusztító veszedelem, hanem a veszedelem feletti végső győzelem a miénk, a feltámadott Úrban! Urunk, őrizz meg a bizonyosságban, ha veszedelem szakad ránk, mert ebben a világban minden megtörténhet, a legnagyobb veszedelem is ránk szakadhat; a „nagy fentről” hirtelen zuhanhatunk lefelé, mint Benjámin törzse. Nem is beszélve arról a rettenetről, amit itt olvasunk: Isten népe egymást irtja, tizenegy törzs összefogott egy törzs ellen, hogy teljesen megsemmisítsék azt, mert ők emberi erővel akarták a gonoszt is kitakarítani maguk közül (20,13). Igaz, hogy az Úr megítélte Benjámin törzsét, Gibea bűne miatt, ezért mért az Úr nagy vereséget Benjaminra. Ezt vegyük komolyan! De nagy baj az, amikor az Úr ítéletébe határtalan emberi indulat vegyül. Az már a gonosztól van. Ítéletes az is, ha ezt a kettőt összemossuk. 

A gonoszt és a gonosz veszedelmet az Úr győzheti le, le is győzte! Az Úrban bízz, ne a másik ellen fordulj, ne légy elbizakodott, de legyen bizonyosságod! Amikor rád szakad a veszedelem, amikor bekerítenek, üldöznek, tipornak, halálra hajtanak (43) – akár olyan posztmodern módon, hogy lélegzetet sem hagynak venni, annyi a feladat, nincs pihenés, és sohasem jó senkinek semmi –, akkor menekülj a mi Kősziklánkhoz, maradj ott, pihenj meg. Egyelőre ott pihenni kell, egy ideig buzgólkodni sem szabad (47). 

Ki az, aki tetten érheti a gonoszt, és kitakaríthatja azt? 

A benjámini Gibea lakói fajtalan, gyalázatos gaztettet követtek el (6) az efraimi lévita és annak másodfelesége ellen. A lévita Izráel egész közösségét harcba hívta Benjámin törzse ellen (4–6), hogy kitakarítsák a gonoszt Izráelből (13), noha a lévita maga sem volt makulátlan mindabban, ami történt.

Prófétai küldetésünk rámutatni a gonosz hatalmára, munkájára! Akár konkrét helyzetekben és emberi életekben is prófétai figyelmeztetést kell adnunk; mégpedig bátran és Isten rendje iránti hűségben, mert ha ezt nem tesszük, akkor mi magunk is hűtlenekké lettünk, ítélet lesz rajtunk, hiszen a gonosz oldalára álltunk, aki megnyomorítja és halálba taszítja az életet.

Ugyanakkor a próféta soha nem hajt végre ítéletet; sőt, az ítéletet is az Úr követeként mondja ki. A próféta nemcsak ítéletet hirdet, hanem bűnbánatra és megtérésre hív, majd felragyogtatja az Isten által ígért üdvösség csodáját, az ebből fakadó igazságot, békességet és örömöt. A próféta maga is bűnbánatot tart, alázattal szól, mint aki szintén az Isten újjászülő és megtartó kegyelmére szorul.

Az Úr az, aki megszabadít a gonosztól (Máté 6,13). Ezt tette meg, egyszer és mindenkorra, Jézus Krisztusban. Ez a győzelem a miénk. Mi rámutathatunk a bűnre, és Jézus Krisztusban, megtérésre hívhatjuk az embereket, de az Isten őrizzen meg bennünket attól, hogy mi kezdjük el kiirtani a gonoszt, mert az rettenetes öldökléssé és háborúvá lehet csak, vagyis a gonosz még nagyobb tombolásává. Éppen ezt a „STOP” táblát jelzi az a tény, hogy a nagyszámú izráeli összsereg kétszer is vereséget szenved a nálánál jóval kisebb, tizednyi benjámini seregtől (18–28). 

Isten őrizzen meg bennünket minden hűtlenségtől, amely eltűri a gonosz munkáját; de az Úr őrizzen meg bennünket attól is, hogy mi bélyegezzünk másokat gonosznak, és kegyetlenül vagdalkozzunk a megbélyegzettek között, miközben a saját gonoszságunkat nem vittük oda az Úr elé. Jézus Krisztus az egyetlen, életes, üdvösséges, győztes megoldás a gonosz elleni harcban. Térjetek meg és teremjetek megtéréshez illő gyümölcsöt! (Máté 3,8)

Úgy olvasom ezeket a fejezeteket is, mint Isten Igéjét, imádságos tisztelettel és alázattal. A Bírák könyvéről szóló egyes kommentárok a függeléknek nevezett záró fejezetek magyarázatát egyszerűen kihagyják. Bizony, bennem is felvetődött a kérdés: Mi építőt lehet találni ezekben a fejezetekben? Lehet, nagyon is lehet épülni ezekből a fejezetekből is: Isten építő figyelmeztetése szól itt hozzánk, amely egy olyan szabad világban, amelyben mi élünk, még hangsúlyosabb.

Ez az egész, súlyos történet azzal kezdődik, hogy egy lévita – Isten szolgája – vett magának egy másodfeleséget (19,1). Itt az elején már elromlott valami, az Isten eredeti gondolatához képest (1Mózes 2,18). Ahol pedig engedetlenné leszünk az Úrral szemben, ott lavinaként zúdul ránk a bűn és a nyomorúság, és maga alá temet mindent. A másodfeleség paráznává lett, a lévita mégis utánament (19,1–10). Az Efraimba hazafelé vezető úton a benjámini Gibeában szálltak meg, ahol elvetemült, hitvány emberek laktak, akik meg akarták „ismerni” az éjszakára befogadott vendéget, elsősorban a lévita férfit. A lévita ekkor a másodfeleségét vitte ki hozzájuk. Milyen kapcsolat kötötte a lévitát a másodfeleségéhez? Az asszony belehalt az erőszakba. A lévita hazaérve, rettenetes módon fejezi ki bosszúvágyát, amikor hadba hívta egész Izráelt Benjamin törzse ellen, mindazért, ami történt; mintha őneki semmi része nem lett volna ebben a rettenetben… (11–30)

Mindez Isten népével történt, azon belül egy templomszolga a lesújtó történet főszereplője. Még a szentíró is megfogalmazza, hogy nem látott senki még ilyet, mióta Izráel fiai kijöttek Egyiptomból (30). Hóseás említi Gibea vétkét, amely hasonló Sodoma vétkéhez (1Mózes 19,1–9): „Mélységesen megromlottak, mint egykor Gibeában. De nem feledkezik meg bűnükről az Úr, megbünteti őket vétkeik miatt.” (Hóseás 9,9) Ennek nyomán hangzik a mai Ige üzenete: „Vegyétek ezt fontolóra, tanácskozzatok és beszéljétek meg!” (30) Vagyis, tartsunk bűnbánatot, mert annyi bűn és nyomorúság terhel bennünket, az Isten népén belül is! Aztán valljuk meg ezt egymásnak; mindenki a maga bűnét, és nem a másik bűnét maszatolva. Mindez az Úr színe előtt történjék, az Ő krisztusi kegyelmébe kapaszkodva, aki egyedül adhat bűnbocsánatból fakadó megtisztulást, mennyei erőt, hogy el se kezdjük azt, ami nem kedves az Úrnak, ami hiteltelenné tesz, ami megront, és ezáltal botránnyá lesz a világ számára is. 

Ez a felszólítás imádságra hív! Urunk, annyira gyors, pörgős életet élünk, tele ingerrel, kísértéssel, idő hiányában gondolkozásra sincs időnk. Urunk, őrizd meg a lépteinket, hogy azok közül valamelyik nehogy a hitvány és nyomorult út első lépése legyen, bármilyen tekintetben is. Urunk, őrizz meg bennünket a Te megtartó, üdvözítő közelségedben, hogy hiteles tanúk lehessünk. Köszönjük, hogy már meghallgattál minket!

A Bírák könyvének záró fejezetei arról szólnak, hogy mik történtek akkor, amikor nem volt király Izráelben (1). Fogalmazzunk a teljes Írás alapján úgy, hogy ha nem Isten, az egyetlen Úr az életünk királya – egyéni, egyházi és közösségi életünk királya –, akkor nem vesszük komolyan az Isten által rendelt királyt, azaz vezetőt sem; így rettenetes dolgok történnek velünk, általunk, körülöttünk. Urunk, könyörülj, Te légy életünk királya, hogy hitben, engedelmességben, tiszteletben, szeretetben, a Te üdvözítő rendedben élhessünk, ebben a világban! Urunk, könyörülj, mert a Te üdvözítő királyságod nélkül megemészt bennünket a gonosz káosz, minden tekintetben!

Ezt a káoszt jelzi ennek a lévitának a története, aki nem az előző fejezetekben említett lévita, noha mindkettő az efraimi hegyvidéken élt, és mindkettő összefüggésbe hozható a júdeai Betlehemmel. A káoszt jelzi az is, hogy ennek a lévitának másodfelesége volt. Ez a másodfeleség paráznaságot követett el és hazament apja házához. A lévita azonban ragaszkodott hozzá és utánament (2–3). Totális káosz, olyan élet és lélekölő káosz, amibe beleragad az ember, még az Úr szolgája, egy lévita is, aki ezek után sem ért a jelekből, és nem engedi el, a megítélt helyzetben sem, a számára kívánatos nőt. Az ember beleragad a nyomorúságba, abban dagonyázik, ahhoz ragaszkodik, amibe beleveszhet?  Ezek után a kialakult helyzet sem enged, mint a mocsár, fogva tart; ahogy a másodfeleség apja – persze az akkori vendéglátás szabályai szerint – marasztalta a lévitát, unszolta, jól tartotta, etette, itatta, nem engedte (4–10). A másodfeleségek jogállását ugyan rendezte a törvény (2Mózes 21,7–11; 5Mózes 21,10–14), de Isten Igéje mindig azt hangsúlyozta, hogy a férfihoz illő segítőtársat mindenkinek, egyet ad az Isten (Énekek éneke 6,9), a hozzáillőt (1Mózes 2,18). 

Miként és mikor adatik a káoszból szabadulás? Csak akkor, ha az Úr hív és marasztal minket, nem pedig gyarló, emberi indulatok, érdekek és kényszerek. Ehhez azonban be kell látnunk a bajt, a káoszt, és nekünk kell hívnunk az egyetlen segítő, hatalmas, Megváltó Királyt. Ne a káosz marasztaljon minket, beleragadva a vágyakkal teli nyomorúságba, miként a másodfeleség apja marasztalja a lévitát – „Nézd, már bealkonyodott, sötét van, maradjatok…” (9) –, hanem mi hívjuk be az Urat, miként az emmausi tanítványok hívták be az Urat magukhoz (Lukács 24,29), amikor felismerték Őt. Alkonyodó életünk siettet erre. 

Hányszor, de hányszor láttam pont ilyen esetet, mint amilyet Míká átélt. Most, bűnbánattal, hadd fogalmazzak kollektív módon! Éljük az életünket, észre sem vesszük, ahogy kialakítjuk életünk bálványait, „házi szentélyeit”, saját életünk fontos, biztonságosnak hitt pontjait – amelyek nélkül nem lehet élni –, de amelyekről nem is tudjuk, hogy olyannyira irányítanak és meghatároznak bennünket, hogy már az élő Isten egyetlen, első helyét vették át az életünkben, tehát bálványokká lettek. 

Aztán történik valami… Jött Dán törzse, akik új lakóhelyet kerestek, és Míká házának korábbi vendégszeretetét úgy hálálták meg, hogy nagy sokasággal betörtek Míkához – hatszázan egy ellen – és elvitték a drága pénzen, ezeregyszáz ezüstért (17,2) készített házi bálványát, meg elcsábították a maszek vallását legalizáló lévitáját. Teljesen feldúlták Míká, saját maga számára berendezett, életét; noha korábban Míká sem volt kíméletes másokkal, hiszen saját anyját is meglopta. De mindig más, ha a dolgok velünk történnek meg; ha mi éljük át, hogy elvették azt, amit eddig sikerült felépítenünk. Önvizsgálatra hív ez a történet! (11–22) 

Megrendítő, ahogy ez a sokféleképpen megtévedt Míká kétségbeesve felkiált: „Mi marad nekem?” Mi marad nekünk, ha életünk biztonságosnak hitt bástyáit lerombolják? Megtörténhet velünk is, hogy valami történik, jönnek mások, elveszik életünk bálványait, sikereit, kincseit; mi pedig kétségbeesve felkiáltunk: „Mi marad nekünk?!” Erre válaszként, ráadásként megkapjuk azt, hogy fogjuk be a szánkat, ne merjünk panaszkodni, vagy a fájdalmunkat kimutatni; örüljünk, hogy még élünk (23–25). 

A bálvány nélküli, élő hit ott kezdődik, amikor az ember igazán szembesül ezzel a kérdéssel: Mi marad nekünk az élő Isten nélkül? Hiszen, ha már „itt” mindent kivesznek a kezünkből, vagy minden kihullik a kezünkből, és még ránk is kiabálnak, hogy ne merjünk nyögni se emiatt – láttam már ilyet – akkor döbbenünk rá, hogy mennyi bálvánnyal volt terhelt az életünk. A hit ott kezdődik, amikor az ember megadja magát a legerősebbnek (26), aki úgy a legerősebb, hogy irgalmas, minket megtisztító szeretetével még a halált és a bűnt is legyőzte. Jöjj, Urunk, feltámadott Jézus Krisztus, örök élet királya, Te vedd kézbe az életünket; és cselekedd, hogy mindent a Te kezedből vehessünk el e-világban, és oda tudjuk majd visszaadni azokat! 

Keressük azt a helyet, ezen a világon, ahol nem hiányzik semmi, ahol minden jó. Ez a hely azonban csakis Isten ajándéka lehet, és csakis hitben adatik nekünk: a maga teljességében majd „odaát”, hit által azonban már itt megízlelhető. Ez az ország az Isten országa. Nem mi hozzuk létre ezt az országot, hanem az Úr; mi csak eszközei lehetünk Istennek, hogy az Ő országát építsük, minden „itteni” nyomorúság ellenére.

E-világi tapasztalatunk ugyanis az, hogy mindig hiányzik valami, „itt” semmi sem teljes, semmi sem kész, semmi sem zavartalan. Dán törzse ezért keresett magának új lakóhelyet, a régi helyett. Folyton keresünk, mert hiányzik valami… Dán törzse szűk területet kapott, beékelődve Júda és Efraim törzse közé, állandóan kitéve a filiszteusok zaklatásának. Ezért Dán törzse új lakóhelyet keresett; öt férfit küldtek egészen északra, akik találtak egy nyugodt és biztonságos területet, Lajis volt a neve, a Genezáret tavától 40 km-re, egy termékeny medencében, amelyet a Libánon és az Antilibánon hegyvonulata, valamint a Hermón hegye ölelt át (1–2). 

Folyton keresünk, mert fáj az állandó hiányérzet. Ahhoz pedig isteni felhatalmazást kérünk, hogy a régit mással váltsuk fel. Útközben az öt férfi, Míká házában szállt meg, és megkérték az itt élő lévitát, hogy adjon nekik tanácsot, kérdezze meg útjukról az Istent. A lévita biztatta őket: Menjenek el békességgel, mert gondja van az Úrnak az útra, amelyen járnak (2–6). Megdöbbentő, hogy a lévita szinte nem is tudta, hogy pontosan miről van szó, mégis megadta az Úrra hivatkozó, biztató szavakat az öt férfi útjára. Emberileg biztathatunk másokat, ha ez indokolt; de Istenre hivatkozva ezt csak imádságos szívvel és szentül megfontoltan lehet. Gyakran vagyunk ebben felelőtlenek.

Így érkezett meg az öt férfi az északi Lajisba; ahol már ezzel a biztatással látták meg mások lakóhelyében a magukét. Lakott itt már egy nép, ezen a tágas helyen, biztonságban, nyugodtan, mástól nem bántva és háborgatva, másokkal kapcsolatot sem tartva. A dáni öt férfi kedvére valónak találta ezt a földet, és egy lévita felelőtlen biztatásán keresztül az Isten biztatását is bírták, ezért jó hírekkel tértek haza: „Olyan földet találtunk, ahol nem hiányzik a világon semmi!” (7–10) Nagy kérdés: Elvehetjük a másét, ha Jézus Krisztusban már minden a miénk? Nagy kérdés, hogy a régi helyett mást találva, ez a más valóban új és zavartalan lesz-e? Az újat, az igazán újat csakis az Isten adja; oda is ajándékozta nekünk, a Jézus Krisztusban. „Itt” hitben hordozzuk a hiányokat is, mert a maradandóan új már a miénk. Ezért ahol vagyunk, ott építjük az újat. Jézus Krisztus eljövetele óta leginkább erre van küldetésünk. Nincs mit keresnünk, lehetetlen Krisztusnál jobbat, Őnála újabbat keresni, és Őnélküle úgyis mindig gyötör a hiány…

Ebben a fejezetben olvasunk lopásról, átkozódásról, saját vallás kialakításáról, bálványszobor készítéséről, amit ráadásul igaznak akarnak feltüntetni – mindenki a magáét –, ahogy ebben a történetben Míká (1–6), a saját maszek szentélyét és bálványozását egy nélkülöző, kiszolgáltatott lévitával legitimizálta (7–13). 

Mindezt így foglalja össze a szentíró: „Mindenki azt csinálta, ami neki tetszett.” Indoklást is fűz ehhez az Ige: Még nem volt király Izráelben, ezért nem volt, aki egységes rendet tartson. Isten, az egyetlen király. Ahol van hit, ott Isten királysága érvényesül, és az Ő akaratának engedve kivirul az emberi élet: lopás helyett a gyarapodás, átok helyett az áldás, saját vallás helyett az igaz istentisztelet – folytatódva az élet istentiszteletével – gyümölcseit élvezhetjük. Ahol azonban nincs élő hit, ott kell a király, aki fenntartja a külső rendet, hogy miközben a szabadságunkkal élünk, ne emésszük meg egymást, és ne borítsuk fel az alapvető, isteni rendet, helyet adva az életellenes hatalmaknak. Mert pont ott, ahol nagyon akarjuk a jót (13), ahol nagyon élni akarunk, szabadon – Isten nélkül szabadon – ott szabadul el a gonosz halálos hatalma. 

Végül is, önmagában – egy szűk kereten belül – semmi gond nincs azzal, ha mindenki azt csinálhatja, ami neki tetszik. Aki élt már korlátozva, amikor minden lépését – súlyos következmények terhe mellett – szabályozták, ellenőrizték, sőt még a gondolataiba is próbáltak belelátni, az nem becsüli le ezt a mondatot: Végre azt csinálok, ami nekem tetszik. Azonnal ne horkanjunk fel ezen a mondaton! A fogság rettenetes dolog; innen nézve, a szabadság hatalmas ajándék. Ne felejtsük el, hogy az egész evangélium erre épül: Isten megszabadított bennünket a fogság, a szolgaság házából; sőt, a törvény szolgaságának igáját is levette rólunk, és kihozott bennünket az istenfiúság szabadságára (Galata 4,6–7; 5,1). Ez az evangélium. Isten szabadságot ajándékozott nekünk, a Jézus Krisztusban.

Ez a szabadság azonban, ebben a világban, csakis az Isten törvényének betartásával élhető meg, ahol szabaddá lettünk arra – az Úr kiválasztó kegyelme által – hogy az Úr útján járjunk, élve Isten dicsőségére, felebarátaink és sokak javára. Mindebben az engedelmességben az örök élet előízét kapjuk. Isten, a törvényét, a szívünkbe írta. Nincs ennél nagyobb szabadság: igent mondani Isten akaratára; és nemet mondani arra, ami nem kedves Istennek, azzal a bizonyossággal, hogy csakis ez szolgálja az én javamat is. Ez a szabadság önként, boldog örömmel mond igent a gyarapodásra, az áldásra, az élő Isten tiszteletére, a felebarát szeretetére, és Isten erejével mond nemet minden lopásra, átokra, minden ilyen Míká-féle maszek vallásoskodásra és bálványozásra. Erőt ad ehhez az engedelmességhez az a bizonyosság is, hogy „odaát” a szabadság teljessége lesz a miénk, az Úrban.

Sámsonnak, az erős embernek, meg kellett tapasztalnia az erőtlenséget, a kiszolgáltatottságot, a totális megalázottságot, ahol a győztesek élvezettel szórakoztak nyomorúságán (22–25). Ma ennek az élvezkedésnek egészen kifinomult változatai vannak.

Sámson nyomorúságában az Úrhoz fordult, Istenhez tért, ahhoz az Istenhez, akinek Lelke eddig is munkált benne (28). Sámson ezért nyerte vissza az erejét, és mivel Istennek szentelt, názír fogadalmát ettől kezdve komolyan vette, a haja is nőni kezdett (22). 

Sámson kiáltva kérte az Urat, hogy ne feledkezzen meg róla, és még egyszer erősítse meg, hogy bosszút állhasson a filiszteusokon, két szeméért. Sámson, hatalmas erejével összeroppantotta a pogány templom oszlopait, amely rázuhant a filiszteusok egész gyülekezetére. Sámson maga is meghalt, de többet ölt meg halálával, mint életében (27–31).

Sámson népe szabadítója lett, egy gyarló, konkrét helyzetben, a filisztesok ellen, amikor egymás mészárlása az akkori vallásos kultúrának is része volt. Ez azonban Isten teljes kijelentésének csak a töredéke: Jézus Krisztus nem a saját sérelmein állt bosszút, hanem Jézus Krisztus halála, Sámson halála ellenében, sokakat mentett meg, mégpedig az ellenségei között, saját sérelmeit megbocsátva.

Az a krisztusi ember, aki ilyenné lesz; az ilyen embert pedig nemcsak lélegeztetőgépként funkcionáltatja az Isten Lelke, hanem betölti azt.

Sámson gyenge, sebezhető pontja az volt, hogy nem tudott ellent állni a szép nőknek, a timnai után egy gázai filiszteus nő következett, majd a Delila nevezetű. Ezt olvassuk a názír fogadalmú Sámsonról: meglátta a kívánatos nőt, megszerette, bement hozzá (1–4). Ezek közül egy nő sem a saját népe lányai közül való volt. 

Joó Sándor említi itt az egyik igehirdetésében: Mindenkinek van az életében egy olyan gyenge pont, ami soha nem elintézett ügy, amelyen keresztül mindig kísérthető. Erről a gyenge pontról bűnbánattal tudnunk kell, és imádsággal kérnünk kell az erőt, a bölcsességet ahhoz, hogy ezen a területen ne is kerüljünk kísérthető helyzetbe. Joó Sándor áldott gondolata az ilyenkor elmondott imádság: „Uram, ha lenne kedvem a bűnre, ne legyen alkalmam rá; ha pedig lenne alkalmam a bűnre, ne legyen kedvem hozzá!” 

Sámsonnak a nőkhöz való viszonya volt ez a gyenge pontja; nem kerülte a kísértő helyzeteket, sőt maga ment bele azokba, és egy erre megbízott, filiszteus kémnőnek (5), hosszú ügyeskedés után, elmondta életének, szolgálatának, küldetésének titkát; legszentebb dolgait tárta fel a szép és egyben életveszélyes Delilának (16–17). Olyan ez, mint amikor a gyöngyöket dobjuk oda… (Máté 7,6)

Minden tiszteletünk a nőké: nélkülük sivár, otthontalan, üres, meddő lenne ez a világ. A nő a férfi társa, Isten ajándéka; de az Úrtól kell elkérni és elfogadni mindenkinek a maga, hozzá illő társát (1Mózes 2,18). 

A nő nagy ajándék, az Úrban, de nagy kísértés az Úr nélkül. Delila, a szép nő, legyőzte Sámsont, mert addig gyötörte őt, amíg annak halálosan belefáradt a lelke (16). Sámsonnak nem a hajában, hanem az őt kiválasztó és elküldő Istenében volt az ereje; ennek csak a külső jele volt a hosszú haj, a názír fogadalomnak megfelelően. Sámson nem attól lett gyenge, mert levágták a haját, hanem azért, mert elhagyta őt az Úr (20), ha pedig az Úr elhagy bennünket, akkor minden tekintetben tehetetlenekké leszünk, bárkik is lehettünk előtte. 

Egy reménységünk maradt: a mi Urunk, Jézus Krisztus, aki ezt az elhagyatottságot érettünk elhordozta a kereszten, hogy nekünk ebből a mélységből is adasson szabadulás (Máté 27,46). 

Vegyük komolyan, hogy Sámson minden tetténél, annak gyarlóságai ellenére, azt olvassuk, hogy megszállta őt az Úr Lelke! (14). A mai igeszakaszban egyértelművé lesz ennek a ténynek a fontossága. 

Isten népe beletörődött a helyzetébe; abba, hogy idegenek, ez esetben a filiszteusok uralkodtak rajtuk, és kezdtek komfortosan berendezkedni ebbe a kiszolgáltatott állapotba, védve a mindennapok békességét, kerülve a konfliktusokat, hogy legalább ezt az állapotot fenntartsák maguknak. Számukra bajkeverővé lett Sámson, aki miatt a filiszteusok újból felvonultak Júdába (9–10). 

Sámson megéri azt, hogy saját népe megy érte a rejtekhelyére, hogy megkötözzék, átadják őt a filiszteusoknak, és helyreálljon újra a „hamis békességük” (11–13). Isten népe szinte kikéri magának, az Úr által küldött szabadítója, Sámson előtt, hogy vegye már tudomásul, hogy a filiszteusok uralkodnak rajtuk (11). Sámsont magára hagyta a népe, miközben rengeteg jogtalan sérelem érte azt, aki csakis népét képviselte egy nehéz helyzetben, az Úr felhatalmazásából. 

Ezért Sámson élete ezen a ponton a leginkább prófétai: magányában, jogtalan sérelmeivel, és annak kimutatásával, hogy népe nem nyugodhat bele a fogságba, a sokféle idegen hatás uralmába. 

Ugyanakkor Sámson nem próféta volt, hanem karizmatikus bíró, szabadító volt, aki a karizmatikusok közül sem fér bele egyetlenegy sémába sem. Éppen így használta őt az Úr Lelke, hatalmas erejével, sajátos egyéniségével, döbbenetes magányosságában.

Amikor Sámson hagyja, hogy népe megkötözze, felsejlik benne a krisztusi alkat is. Abban is krisztusi, hogy megszabadítja népét. Sámson azonban korának szokásai, lehetőségei között vihette végbe ezt a szabadítást. De ezt vegyük komolyan! Ne „lelkizzük” el a fejezetet, mert pont a lényeget nem halljuk ki az igeszakaszból. Amikor Sámson lerázza magáról a köteleket, és egy emberként legyőzi a rá – és népére – támadó filiszteusokat, akkor megszállta őt az Úr Lelke, és kinyilvánította, hogy minden „hamis békességet” védő, a komfortos fogságban berendezkedő, magamat mindenfélének átadó lelkület, hitetlen és hűtlen élethez vezet.

Amikor Sámson legyőzött ezer filiszteust, annyira kimerült, hogy vízért könyörgött az Úrhoz. Nincs az a földi szabadító, aki ne fáradna meg, és ne menne tönkre az itteni harcokban, ahol még mindig – Krisztus feltámadása után is – a komfortos hamis békesség kiszolgálása, és azon belül mégis a bosszúállás lelke (10–11) vezet bennünket. Testben-lélekben, egyéni és közösségi léptékekben, az egyetlen szabadítóra van szükségünk, Jézus Krisztusra, megváltásra. Ő az, aki kimozdít a komfortos fogságból; de Ő az is, aki megszabadít bennünket attól, hogy önmegvalósító módon, az Úr felhatalmazása nélkül, örökké konfliktusokat keressünk. Ez az utóbbi még inkább életveszélyes.

Ilyen az ó-emberi düh. Ilyenek vagyunk mindnyájan. Újjászületett emberként is, e testben élve, végig kísért bennünket az ó-emberi indulat, hiszen e testben távol lakunk az Úrtól (2Korinthus 5,6). 

Kinek van igaza, nem is érdekes, a lényeget illetően. Az egyik oldalon ott áll Sámson apósa, aki azt gondolta, hogy Sámson elhagyta a feleségét (2), amikor a lakodalmi botrány után hazament az apjához (14,19–20), ezért adta a lányát, Sámson feleségét az egyik vőfélyhez. Most Sámson apósa szánalmasan kárpótolná egykori vejét (2). A másik oldalon maga Sámson áll, aki azonban úgy érezte, hogy becsapták, ezért lángoló haragra gerjedt, és emberi erejével határtalanul tombolt; amit csak megtehetett dühében, azt megtette. Háromszáz rókát megkínozva gyújtotta fel a filiszteusok vetését (4–5), majd agyba-főbe verte a filiszteusokat (8). Csak azután nyugodott meg (7). A harmadik oldalon ne feledkezzünk el arról, hogy nemcsak Sámson apja, nemcsak maga Sámson, hanem a filiszteusok is ilyenek: a felégetett vetésekért bosszúból megégették Sámson feleségét és annak apját (6). Mindenki ilyen? A bibliai látlelet döbbenetes. Ne tiltakozzunk mindjárt ellene, tartsunk önvizsgálatot! Mire képes az emberi indulat, mindenhol, minden területen, és csak helyzettől függ, hogy mivé leszünk?!

A hetedik vers segít bennünket eligazodni. Sámson így kiált fel a filiszteusok előtt: „Én még bosszút állok rajtatok, és csak azután nyugszom meg!” (7) Nem tévedett az embertudomány, amikor feltárta azt, hogy mi minden lakik az emberben: mennyiféle indulat... Ezzel csak a bibliai igazságot erősítette meg az embertudomány: „Nem tudjátok, milyen lélek lakik benneteket?” (Lukács 9,55) Ám éppen az az evangélium, hogy Isten az egyetlen, aki nemcsak ismeri a mi indulatainkat, hanem Ő az egyetlen, aki le is tudja nyugtatni azokat, hogy Lelke által újjászületve, soha ne léphessünk túl egy határt. Ő, az Úr, lenyugtat, Lelke által betölt, felhasznál, alkalmassá tesz, mint Sámsonnal tette.

Fontos az embertudomány, de mindig több az Isten Igéje, ezért soha ne ragadjunk le az embertudománynál! Ha csak a mai Ige tematikáját nézzük: mindenkinek megvannak a maga sérelmei, amelyekért bosszút állhatna, ha tehetné. Isten embere azonban a legnagyobb kiszolgáltatottságban is megelégszik azzal, hogy Istené a bosszúállás, Ő majd megfizet (Róma 12,19). Isten, egyszülött Fiában, már rendezte is a számlát azok számára, akik hisznek Őbenne. Ez a bizonyosság nyugalmat ad. Noha sok minden feszül bennünk e testben, van hol kiengedni…: Isten előtt leborulva, kiengedhetjük a szelepet, kegyelmére hagyatkozva megnyugodva, megbékélve mehetünk tovább. Nagy kockázat ez, a Krisztus követésének szent kockázata. Nehéz út, amelyhez naponta kérni kell az erőt és a békességet, hogy az Úr Lelkének indulata vezessen minket. Sámson ennek a hosszú útnak az elején jár még, de mégis vele van az Úr, felhasználja őt az Isten; akárcsak minket is.

Lehet addig kísérteni, zaklatni, gyötörni, kínozni a másikat, míg az megadja magát? Ne feleljünk azonnal a kérdésre, hanem alázattal tartsunk önvizsgálatot! Ne intézzük el a dolgot annyival – az egyébként igaz megállapítással –, hogy Sámson, az erős ember, még csak testben volt erős… Gondoljunk a saját törékeny, gyarló erőtlenségünkre; arra, hogy e testben élve kiszolgáltatottak vagyunk.

Sámson lakodalmában, a mulatozás hevében vagyunk, amelyből tragédia lett. A tragédia mindenkire kiterjedt, hiszen mindenki sérül ilyenkor, még az is, akiről úgy tűnik, hogy megúszta. Nézzük ennek a tragédiának a részleteit!

A játékos találós kérdést a vőfélyek nem tudták megfejteni (10–14). Ezért a filiszteus vőfélyek megfenyegették Sámson feleségét, hogy szedje rá a férjét, árulja el a megfejtést neki, és a feleség adja azt tovább nekik. Győzelem kell, minden áron, nemcsak a játékban, hanem az élet minden területén? Ezt az indulatot a mulatság, egy ponttól kezdve, csak felerősíti. 

Sámson felesége megijedt, félve engedett a fenyegetésnek, a zsarolásnak, és sírással, odabújással, hízelkedő, folyamatos zaklatással megtörte Sámson ellenállását; mert pont ott támadta Sámsont, ahol az a legkísérthetőbb volt (14–17). Könyörgéssel vegyük komolyan a gyenge pontjainkat, amelyekre az Úr többször rámutatott már, és amelyeken keresztül kísérthetők vagyunk! Itt nem köthetünk kompromisszumokat!

Végül Sámson haragra gerjedve megölt harminc filiszteust, majd elment az apja házához (18–20.); Sámson felesége pedig hozzáment a vőfélyhez, aki Sámson barátja volt (20). Micsoda mélységekig jutott itt mindenki, pedig csak egy lakodalmi, mulatozási játékkal indult a lavina. Mindig készen kell lenni, mert a gonosz lesben áll! 

Miként értelmezzük azt a bibliai hozzáfűzést, hogy Sámsont megszállta az Úr Lelke, amikor ezeket tette? (19) Nem a harag és a gyilkolás származik az Úr Lelkétől, hanem az az indulat, amellyel, a legnagyobb mélységekben, a Szentlélek véget vet a gonosz további tombolásának, és megálljt parancsol. Ennek az isteni intésnek mindig vannak áldozatai; de Isten Lelke ezek által sokak életét menti meg. Jézus Krisztusban mindez teljessé lett, ahol Isten haragja egyszülött Fiát büntette, hogy megállítsa a gonosz tombolását és minket új életre váltson meg. Isten Lelke, a szuverén Isten Lelke, aki nem a gyarló emberi harag Lelke, de aki a gyarló emberi harag által is megállíthatja a további tragédiákat, az élet védelmében.

Sámson ízig-vérig ember volt. Megtetszett neki egy filiszteus nő, a „micsoda egy nő!” élményével; és minden isteni törvény ellenére (5Mózes 7,3), neki csak az a nő kellett (1–3). Amikor a szüleivel együtt elmentek a lány szüleihez, mert a házassági szerződéseket a szülők kötötték (1Mózes 21,21), útközben lemaradt a szüleitől, és egy ordító oroszlánkölyköt tépett szét puszta kézzel, hatalmas erejével; aztán megérkezett a filiszteus nőhöz, akivel hosszan beszélgetett, mert szemrevaló volt (5–7). A filiszteus nőhöz vezető, második útja során megnézte a korábban széttépett oroszlán tetemét, és az abban talált méhraj mézéből evett, majd – a részleteket nem taglalva – adott a szüleinek is az oroszlán hullájából kiszedett mézből (8–9), megszegve ezzel názírfogadalmát (4Mózes 6,6).

Milyen gyarló ez a Sámson! Milyen gyarló lehet az Isten kiválasztott embere is. Hiszen az Isten embere is ember. A Biblia nem idealizálja az Isten embereit, elénk tárja azokat minden gyarlóságukkal együtt: húsból, vérből vannak, mindenféle vágyak által hajtottak, indulatok által tombol az erejük, édes étkeket és italokat kívánó az ajkuk, a szabályok pedig mindig csak a másikra vonatkoznak; ha ők maguk, vagy a nekik kedvesek megszegik azokat, akkor mindig meg tudják magyarázni a törvényszegést, amit a másiknál megítélnek…

Milyen hatalmas és felfoghatatlan az Isten kiválasztó kegyelme, amely egy ilyen embert használni tud, mint amilyen Sámson volt; vagy olyanokat tud eszközeivé tenni, mint amilyen én vagyok és amilyen te vagy, Testvérem! A leglehetetlenebb helyzetben is ott munkál az Úr, Sámson életének minden rezdülésében, megtartó irgalma hordozza, fedezi őt, elfedezi nyomorúságait és a szent ügy javára fordítja azokat (Példabeszédek 11,13). A „timnai filiszteus nőügy” kapcsán azt olvassuk, hogy az Úrtól van ez, hogy Sámson a szolgálatát elkezdhesse, és népét a filiszteusoktól megszabadíthassa (4). Az oroszlánt széttépő, hirtelen ijedelemből kipattanó erőről azt olvassuk, hogy Sámsont megszállta az Úr Lelke (6). Sámson a hullában is élőt, életet, édeset talált és élt is vele, túl minden szabályon; az Isten pedig egyelőre nem lépett közbe (9). Sámson apja és anyja nem tudta azt, hogy fiúkban milyen kegyelem munkál (4). Mi észrevesszük a gyarlóságban is megtartó kegyelmet? Alázatossá formál ez bennünket, mint akik az Urat magasztalják ezért?

Boruljunk le az Úr kiválasztó kegyelme előtt, amely folyamatosan érlelte Sámsont, hordozta, fedezte, vezette, tisztogatta, nem vetette el; végül méltóvá is tette őt erre a kiválasztó kegyelemre. Sámson, népét valóban megszabadította, életét sem kímélve. A gyarló Sámson krisztusivá lett (16,28).

Egy gyermektelen házaspár találkozott az Úr követével, az Úr angyalával, aki a meddőségből szabadulást ígért, egy gyermeket. Sokféle nyomorúság van ebben a világban: mindenki hordozza a magáét, vannak, akik perlekedve; mások közömbösen és beletörődve; és vannak olyanok, akik hittel, az Úr szabadítására várva élik meg a nyomorúságot (1–2). 

Sámson szülei megtapasztalták az Úr szabadítását. Az Úr követe jelentette nekik, hogy gyermekük fog születni. Az Úr kijelenti itt szabadítását, nemcsak Sámson szülei számára, hanem népe számára is, amelyet éppen Sámsonon keresztül készített el. Amikor azonban Isten megszabadít, azonnal el is különít minket a maga számára. Kijelenti igényét is ránk. Ezt tette az Úr angyala Sámson szüleivel és magával Sámsonnal is. Aki megtapasztalta Isten szabadítását, az megszabadul, de nem felszabadul: az ettől kezdve az Istennek él, szent életet, az Úr dicsőségére, az Isten országának építésére. A megszabadulás nem felszabadulás; e-világban soha nem azonos a kettő. Ez nehéz lecke. Mánóah, a férj, ezért akart újból találkozni az Úr követével, hogy ezt a leckét meghallja, megtanulja, erről megbizonyosodjon: „Ha majd beteljesedik az ígéret, milyen legyen a gyermek élete, mit tegyünk?” Az angyal válasza egyértelmű: „Tartsd meg mindazt, amit parancsoltam!”  (3–14)

Aki azonban megtapasztalta az Úr szabadítását, az nemcsak odaszánt életet kezd el élni, hanem azt is megtanulja, hogy sem Istent, sem az Isten követét, sem annak kijelentését, sem az Isten jelenlétét, ebben a világban, nem lehet folyamatosan birtokolni. Erre vágynánk, de ebben a világban nincs állandó birtoklás. „Itt fel és alá hullámzik minden.” (Karl Barth) Mánóah is szeretné ott tartani az angyalt, megvendégelni, rögzíteni az istenélményt, állandósítani a szabadítás örömét, teljesen megismerni és megragadni az Istent, fixálni a tant; de nem lehet. „Miért kérdezed a nevem, titokzatos név az.” Ezt mondta az angyal, és nem látták többé; de megtapasztalták ígéretének, Igéjének valóságát, hiszen gyermekük született, akit megáldott az Úr, akit betöltött Lelkével (15–25). Nincs állandó birtoklás a hitben, de Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz (Zsidókhoz írt levél 13,8). Ő állandó. Az Ő szabadítása minden nyomorúságra kiterjed, mert Ő a halált, a bűnt, a gonoszt is legyőzte, hogy egyszer majd, a megérkezéskor, megszabadulásunk egyben felszabadulás is legyen, az odaszánás szentségének és az élet örömének felfoghatatlan teljességében.

Isten ereje és bölcsessége kell ahhoz, hogy az Úr által ránk bízott ügyben, a sok belső széthúzás ellenére, az egységet tudjuk képviselni, és az egységes népet az Istennek kedves irányba tudjuk vezetni; vagyis nem egy elvtelen, öncélú egység fenntartásáról van itt szó, hanem Istennek kedves vezetésről, haladásról a mennyei cél felé. Jefte, egész Izráel vezetője volt. Története mégis úgy végződött, hogy Isten népét polgárháborús helyzetbe taszította, amely veszélyeztette népe egységét.

Efraim törzse önhittebb volt a többi törzsnél, de a gőgnek azzal a tipikusságával, hogy amikor adott már a győzelem, akkor ő is odaállt volna ünnepelni. Ezért tettek az efraimiak szemrehányást Jeftének, hogy miért nem szólt nekik, ők is elmentek volna Jeftével együtt harcolni (1). Jefte ugyan azt állította, hogy kérte az efraimiak segítségét, de azok nem tartottak vele az ammóniak elleni harcban (2–3). Az efraimiak ezzel az ügyes provokációval már Gedeont is próbára tették, aki higgadtan megdicsérte az efraimiakat, hogy amit ők tettek, az mindennél több, mit tett ahhoz képest ő, Gedeon? (8,1–3) Itt azonban az efraimiak ugyanazt a provokációt durvábban tálalták Jefte felé: „Nem hívtál bennünket, nem számítunk neked, rád gyújtsuk a házat?” (1) Arról nem is beszélve, hogy Jeftét és a gileádiakat, azaz a Jordánon túli törzseket az efraimiak sértegették, amikor „elfajzott efraiminak” nevezték őket (4). Jefte pedig első indulatában kikérte magának, felértékelte saját érdemeit – ahogy ez a sértett indulat során lenni szokott (3) –, majd megtámadta az efraimikat, legyőzte őket (4), és a Jordán folyón át menekülőket, a beszédük alapján azonosítva – „sz”-szel beszéltek – lemészárolta. Jefte negyvenkétezer efraimit, azaz negyvenkétezer embert ölt meg, a saját népe közül (5–6). 

Ki kell mondani, hogy az önhitten másokat sértegető, durván provokáló efraimiak megállítására láttuk már, Gedeon esetében, a bölcs példát (8,1–3). Dicsérj meg valakit, és megjuhászodik. Inkább, mint engedj a – bármilyen durva – provokációnak és az indulataidnak. Ki tudja, hova juttathat ez téged, másokat, a rád bízott ügyet.. Az indulat lavinája életveszélyes. Ha vezető vagy, az Urat képviseled, és annak az ügynek szolgája vagy, amit Ő rád bízott, így építve Isten országát. Nem lehetsz tehát indulatos, sértődött, megbántott; egyébként hűtlen szolga vagy, rombolsz és nem építesz, károkat okozol, valamilyen formában ölsz; nemcsak krisztusi nem vagy, hanem embertelen vagy. Érdemes lenne ezt minden vezetőnek megfontolni! A magunk helyén mindnyájan vezetők vagyunk... Isten nemcsak egy fontos ügyet, hanem azon keresztül mindig embereket bízott rád, néped embereit, azok egységét, gyarapodását, azon keresztül magát Isten országát! Lesz számonkérés! Jöjj, Jézus Krisztus, Te vezess bennünket! Megváltó szereteted járja át gyarló életünket, szolgálatainkat!

Az Úr Lelke szállt Jeftére, amikor konkrétan abban a feladatban szolgált, amit az Úr rábízott (39), és az Úr Lelke győzelemre is segítette Jeftét. Ha az Úr elhív egy konkrét feladatra, ahhoz Lelkét adja nekünk, vagyis engedelmességet, erőt, vezetést, győzelmet (32–33).

Amikor azonban Jefte nem a konkrét, Istentől kapott feladatában állt, akkor egy gyarló, nehezen elhordozható, tévedéseket, halálos tévedéseket is egymásra halmozó emberré lett. Megdöbbentő, hogy a hit nagy emberei is milyen nehéz és gyarló emberek a hétköznapjaikban, a családjukban; sokszor kifejezetten kellemetlen emberek. Könyörögnünk kell, hogy az Úr Lelke töltsön be bennünket a mindennapjainkban is, ne csak a látványosan nagy feladatainkban, mert miközben megoldjuk a nagy problémákat – nem mi oldjuk meg azokat, hanem az Úr –, a családtagjaink belehalnak a mi látványos csatáinkba és győzelmeinkbe, és még nem is panaszkodhatnak, mert mi magasabb célok elhívott szolgái vagyunk, akik küldetésben járnak…

Jefte fogadalmat tett, mintha az ő fogadalmától függne az Isten szabadító cselekvése. Jefte olyan fogadalmat tett, amit Isten kijelentése már kezdettől fogva megtiltott. Az Igében ugyanis az szerepel, hogy „bárki” jön elé a győzelem után, ő azt „feláldozza” az Úrnak égőáldozatul (30–31). Ez a bárki ember is lehetett, a saját gyermeke is. Az emberáldozat pedig tilos (3Mózes 18,21). Jefte elé a lánya jött ki a győzelem után. Sokan enyhíteni akarják a történetet, hogy itt nem Jefte lányának feláldozásáról van szó, hanem csak annak szüzességi fogadalmáról (30). Az Igében azonban égőáldozat szerepel (31). Amit Jefte meg is tett, mert az emberáldozat tilalmát nem vette komolyan, de az Istennek tett fogadalmak betartásának parancsát igen (39). Tragédia lehet az is, amikor látásmódunk szerint válogatunk az Igékben, a saját érdekeink, akaratunk és véleményünk igazolásává alázva Isten kijelentését (Zsoltárok 50,14).

Megfogalmazhatunk néhány felszínes erkölcsi tanítást is a mai Ige kapcsán: – Ne tégy felelőtlenül fogadalmat; egyáltalán, mindig csendesedj el, mielőtt bármit is szólsz! – Ne áldozd be a családodat! Hányszor beáldozzuk a családunkat, a ránk bízottakat nagy eszmékért, ügyekért, vagy éppen a saját, nagynak gondolt, de kicsinyes dolgainkért. Jézus is figyelmeztet erre a veszélyre, amikor elmarasztalja a farizeusokat, akik adakoznak az Istennek, de nem segítenek a szüleiken, mert áldozati ajándékként már felajánlották azt az Úrnak, amivel segíthetnének rajtuk (Márk 7,9–13). – Ne válogass kedvedre az Igék közül! Sőt, vigyázz arra, hogy minél kevesebbet vedd az Istent, ilyen értelemben is, a szádra! Félelmetes, amikor valaki minden tettét Igékkel igazolja. 

Az erkölcsi tanításon túl azonban ennél a történetnél én mindig leborulok az Úr felfoghatatlan, gyarló embert szerető irgalma előtt, hiszen Ő Jézus Krisztust adta értünk, feláldozta egyszülött Fiát érettünk! Ő elment a legvégsőkig, a mi gyarló gondolkodásunkat, gyarló életünket is magára véve, hogy megszabadítson bennünket!

„Mi dolgunk van nekünk egymással? Miért jössz ellenem?” (12) Fontos kérdés ez: mielőtt bármit tennénk, próbáljuk megkérdezni, tisztázni, hogy mi is valójában a probléma. A kérdés arra is utal, hogy a harc helyett akkor inkább jobb, ha békén hagyjuk egymást, ha nincs dolgunk egymással, vagyis elkerüljük egymást. Jefte tehát először tárgyalásokba kezd az ellenük készülő, ammóni királlyal.

Amikor Jefte a szokott és nyers választ kapja, az ammóni királytól – „Elvetted azt, ami az enyém!” –, akkor hosszabb magyarázatba fog. A Jordán folyón túli területekről van szó, amelyet Gileádnak neveznek, és az Arnón, valamint a Jabbók folyók között terült el. Amikor Isten népe először érkezett ezekre a területekre, akkor ezek a területek, az Arnón folyóig, Edómhoz és Móábhoz tartoztak, és Isten népe kikerülte ezeket a területeket. Mivel az ammóniak rokon nép volt a móábiakkal, ez a terület lehetett az övéké is, az Arnón folyótól délre; de ők tovább akartak terjeszkedni, ahelyett, hogy a sajátjukkal megelégedtek volna. Az Arnón folyótól északra lévő területek pedig úgy kerültek Isten népének kezébe, hogy az itteni emóriak megtámadták őket, az Úr pedig győzelmet adott népének, és nekik adta földjüket (14–27). 

Sok nép, sok igény, kevés terület. Ki tehet itt igazságot? Mindig ez a kérdés és a probléma: „Elvetted azt, ami az enyém, ami nekem jár; nekem van igazam…” Emberi igazság nincs, emberi jó megoldás sincs, a megbeszélések is gyarlóan hatástalanok. Egyedül az Úr, az igaz bíró, döntése, szava, cselekvése érvényes. Jefte valójában nem a diplomáciai tárgyalásokban bízott, hanem az Úrban, az igaz bíró ítéletében, segítségében. Ez a bizalom vezette el a tisztázó megbeszélésekig, de a megoldást nem a tisztázó, diplomáciai megbeszélésektől várta, hanem az Úrtól, az igaz bírótól (27). Érveiben is kifejtette, hogy az Úr adta nekik azt a földet, amit most visszaperelne az ammóni király (24). Amit pedig az Úr adott nekünk, azt merjük elfogadni! Sőt, kötelességünk hűséggel sáfárkodni azzal, amit az Úr ránk bízott. Ő ad erőt, bölcsességet, vezetést, győzelmet ehhez a sáfárkodáshoz.