„Rájöttem!” – kiált fel a prédikátor. Ez valójában a megtérés; az a csoda, amikor az idő fogságában élő, sok mindent nem értő, a hiábavalóság és a halandóság átkát megtapasztaló ember számára (3,3; Róma 6,23) felragyog a feltámadott Krisztus! (Efezus 5,14) 

A prédikátor ráébredt a legfontosabbakra, vagyis lényegi felismerésekre jutott: Nincs semmi baj, mert Isten cselekszik értünk. Isten cselekvése szabadítás: ez a Biblia bizonyságtétele. Mindennek rendelt ideje van, de ez az idő az Isten kezében van (3,1–8). Isten kézben tartja az eseményeket, és amit Ő tesz, az örökre megmarad. Isten előkeríti azt, ami tovatűnt (15). Isten, Jézus Krisztusban, az örökkévalóságot az ember elé tárta (11). 

Nem mi magunk jövünk rá erre a csodára, hanem Isten kegyelme nyitja meg az értelmünket és a szívünket erre a felismerésre (Máté 16,17).

Ha pedig „rájöttünk” mindezekre, akkor tudunk örülni a nekünk kimért résznek (12–13; 22); bűnbánattal meg tudunk szomorodni afelett, ami nem jó, ami nem kedves Istennek (16); és még Úrtól kapott erőnk is lesz ahhoz, hogy a mennyei újat beleéljük a világba, azaz mi „ügyelünk a cselekedeteinkre” (17); miközben bölcsen meghagyjuk titoknak azt, amit az Isten nem jelentett ki nekünk, vagyis amit igazából „itt” soha nem érthetünk meg (3,3), illetve soha nem foghatunk fel (11). Aki mindezekre rájöhetett, az megmarad alázatban, mert tudja, hogy lényegében senkinél sem különb, csak az Isten kiválasztó kegyelme által lett azzá (19–20). Aki mindezekre ráébredhetett, az nem titkolja kérdéseit, gyenge pillanataiban gyötrő kételyeit sem, hiszen a hit nem állandó birtoklás. A hívő ember kérdése mindig nagyobb bizonyosságra vágyik (21; János 20,26–29).