Ebben a fejezetben olvasunk lopásról, átkozódásról, saját vallás kialakításáról, bálványszobor készítéséről, amit ráadásul igaznak akarnak feltüntetni – mindenki a magáét –, ahogy ebben a történetben Míká (1–6), a saját maszek szentélyét és bálványozását egy nélkülöző, kiszolgáltatott lévitával legitimizálta (7–13).
Mindezt így foglalja össze a szentíró: „Mindenki azt csinálta, ami neki tetszett.” Indoklást is fűz ehhez az Ige: Még nem volt király Izráelben, ezért nem volt, aki egységes rendet tartson. Isten, az egyetlen király. Ahol van hit, ott Isten királysága érvényesül, és az Ő akaratának engedve kivirul az emberi élet: lopás helyett a gyarapodás, átok helyett az áldás, saját vallás helyett az igaz istentisztelet – folytatódva az élet istentiszteletével – gyümölcseit élvezhetjük. Ahol azonban nincs élő hit, ott kell a király, aki fenntartja a külső rendet, hogy miközben a szabadságunkkal élünk, ne emésszük meg egymást, és ne borítsuk fel az alapvető, isteni rendet, helyet adva az életellenes hatalmaknak. Mert pont ott, ahol nagyon akarjuk a jót (13), ahol nagyon élni akarunk, szabadon – Isten nélkül szabadon – ott szabadul el a gonosz halálos hatalma.
Végül is, önmagában – egy szűk kereten belül – semmi gond nincs azzal, ha mindenki azt csinálhatja, ami neki tetszik. Aki élt már korlátozva, amikor minden lépését – súlyos következmények terhe mellett – szabályozták, ellenőrizték, sőt még a gondolataiba is próbáltak belelátni, az nem becsüli le ezt a mondatot: Végre azt csinálok, ami nekem tetszik. Azonnal ne horkanjunk fel ezen a mondaton! A fogság rettenetes dolog; innen nézve, a szabadság hatalmas ajándék. Ne felejtsük el, hogy az egész evangélium erre épül: Isten megszabadított bennünket a fogság, a szolgaság házából; sőt, a törvény szolgaságának igáját is levette rólunk, és kihozott bennünket az istenfiúság szabadságára (Galata 4,6–7; 5,1). Ez az evangélium. Isten szabadságot ajándékozott nekünk, a Jézus Krisztusban.
Ez a szabadság azonban, ebben a világban, csakis az Isten törvényének betartásával élhető meg, ahol szabaddá lettünk arra – az Úr kiválasztó kegyelme által – hogy az Úr útján járjunk, élve Isten dicsőségére, felebarátaink és sokak javára. Mindebben az engedelmességben az örök élet előízét kapjuk. Isten, a törvényét, a szívünkbe írta. Nincs ennél nagyobb szabadság: igent mondani Isten akaratára; és nemet mondani arra, ami nem kedves Istennek, azzal a bizonyossággal, hogy csakis ez szolgálja az én javamat is. Ez a szabadság önként, boldog örömmel mond igent a gyarapodásra, az áldásra, az élő Isten tiszteletére, a felebarát szeretetére, és Isten erejével mond nemet minden lopásra, átokra, minden ilyen Míká-féle maszek vallásoskodásra és bálványozásra. Erőt ad ehhez az engedelmességhez az a bizonyosság is, hogy „odaát” a szabadság teljessége lesz a miénk, az Úrban.
