Kapjuk a hagyatékokat az egyházkerületi könyvtár számára, amelyben sok a duplum, és lassan megtelik az új raktár is. A gyerekek, unokák – sok okból – nem tudnak mit kezdeni a felhalmozott könyvekkel. Amikor visszautasítjuk a kérést, hogy már nem tudjuk hova elhelyezni az anyagot, akkor először sértődés lesz belőle, aztán újabb kérés, hogy szabadítsuk meg őket ettől a tehertől; mégsem akarják kidobni… Mennyi könyv – nem csak teológiai –, kerül elénk, mennyi gondolkozás (12), gondolat, üzenet, munkás életek gyümölcse; mennyi irat, benne személyes levelekkel, fényképekkel is. Természetesen nagy tisztelettel és szakszerűen bánunk ezekkel az anyagokkal.

A mai igevers mégis szíven talál bennünket: A sok könyv írásának nincs vége, és a sok gondolkozás elfárasztja a testet (12). Vegyük eléje azt a sort is, amelyből kiderül, hogy ez egy igei intés. Fogadjuk el az intést. Mit jelent ez az intés? Talán azt, hogy nem kell mindent leírni, nem kell mindent kimondani, kommentálni, értékelni; nem kell mindent megfejteni, megmagyarázni, definiálni? Jelentheti ezt is, bizonyos hangsúllyal, ha mindez nem épít, hanem rombol. Ez – vagyis a benne munkáló lélek vagy Lélek – azonnal kisüt egy írásból, bármilyen módon létrejött alkotásból, életműből. 

De azt is jelenti az ez intés, hogy az átgondoltan, bármilyen tekintetben „megtusakodottan” rögzített, építő anyag mindig érték, küldetésünk betöltése, bármely területen. Ezt ki is mondja a mai igeszakasz (9–10). Lehetetlen úgy élni, hogy ne akarjuk meggondolni, megfejteni azt, ami velünk történik. Sőt, az Istent félő, bölcs ember kimondja mindazt, amire odaszánt élete során jutott, ez prófétai felelőssége egyben; még akkor is, ha szavai tüskések, mert ezek a tüskék egymás mellett olyanokká lesznek, mint az Úr által levert cövekek: a pásztor cövekei a rábízott nyáj védelmében (11).

Ez az igevers arra int továbbá, hogy ne életművünkben keressük az örök életet, a maradandót, mert akkor hiábavalóságra és ebben is csak pótcselekvésre jutunk (12,8); hanem csakis az Úrban keressük a maradandót (13). Egyszerűen tegyük a kötelességünket, engedelmes, odaszánt istenfélelemmel. Isten majd ítél, és az Ő ítélete számunkra már kegyelem, a Jézus Krisztusban! (14)

Nézem a saját könyvtáramat, egyéb cuccaim rengetegét: megijedtem! Aztán Krisztusba vetett bizonyosságom megnyugtatott, ugyanakkor arra indított, hogy vegyem komolyan a mai intést!