Mivé lehet az ember, amikor megöregszik. Nincs mit szépíteni ezen: árnyéka lesz önmagának. Teste eltorzult, elgyengült; szelleme megfakult. A legnehezebb helyzet azonban az, amikor az ember már annyira megöregedett, hogy nem is veszi észre, mennyire elrepült felette az idő. A gyerekek már nem tudnak igazán törődni az idős szüleikkel. Ugyanakkor az idős szülők nem is akarnak a gyerekeik terhére lenni és a segítséget nem akarják elfogadni, még ott sem, ahol erre lenne készség. Intézményekre toltuk át az idős szeretteinkről való gondoskodást. Az idős ember érzékeny, nyűgös, bizalmatlan… Az idős ember gyámoltalan, kiszolgáltatott, megalázott, halálra váró napjai megremegnek. Mi is ilyenek leszünk, ha megöregedhetünk. Mi sem tudtunk igazán segíteni a szüleinknek, de a gyerekeink sem tudnak majd velünk törődni.
Szemléletes képekkel festi le a Prédikátor könyvének zárása az öregedést. Az öregedésre, a „nem szeretem” napokra akkor kell felkészülni, amikor még fiatalok és egészségesek vagyunk (1–2). A fiatal még „dagonyázva tenyészik” az életben, pedig hamar eljön az alkonyat ideje. A szentíró nem kertel: hamar reszketni fognak a lábaink, kihullanak a fogaink, meghomályosulnak a szemeink, elhalkul az egykor volt nagyhangú beszédünk, gyötörni fog bennünket az álmatlanság, egy kis emelkedő is kihívást jelent majd, miközben megfehéredik a fejünk, ha marad még hajunk, és nincs már „fűszer”, amely élvezetet okozna. Végül pedig elszakad az életünket tartó kötél és belezuhanunk a halálba, mint a vödör a kút mélységébe. Ez az, amit testi szemeinkkel látunk (3–6).
Ezzel a folyamattal szemben azonban az Ige kihangsúlyozza, hogy az istenfélő ember tudja: mindezt az Isten tartja kézben. Valójában az történik, hogy visszatérünk az Istenhez, aki elküldött ebbe a világba, és aki a kellő időben visszahívott bennünket magához. Ő az első és az utolsó, a kezdet és a vég (Jelenések 1,8). Ezért életünk íve, hitben járva, nem egy felfelé emelkedő, majd csúcsát elérve hanyatló grafikon; hanem folyamatosan emelkedő, hazafelé tartó, üdvösséges ívű pálya. Nem belezuhanunk a mélységbe, mert megtartó Urunk van (7).
Fiatal kortól kezdve (1), hitben kell felkészülni ezekre a napokra, hogy ezt a csodálatos és folyamatos „emelkedést” élhessük meg életutunkon járva. Nagy kérdés, mire készülnek a gyerekeink, a fiataljaink. Még mi, az egyház is, az ő igényeiket szolgáljuk ki, merthogy a fiatalokat meg kell szólítani. De mivel szólítjuk meg őket? Aztán kiégett, csalódott, megkeseredett életű emberekként múlnak ki ebből a világból. Féld az Istent és tartsd meg parancsolatait! (12,13) Ez az egyetlen, üdvözítő út.
