Nem jó egyedül (1Mózes 2,18). Az egyedülálló, társtalan ember, akinek nincs senkije, kiért fáradozik? Ezek az igeversek először is arra mutatnak rá, hogy a hívő élet szívdobbanása a szolgálat: nem csak önmagunknak élünk, elsősorban nem önmagunknak élünk; aki az Isten dicsőségére él, az másoknak él. Persze, csak az tud másoknak adni, aki maga is töltekezik, aki – ilyen értelemben – önmagának is él, önmagára is odafigyel, testi, lelki, hitbéli értelemben egyaránt. A szolgálat oldja a magányt, ezért nem az az egyedülálló, akinek nincs házastársa, hanem az, aki csak önmagának él, éppen ezért nem tud megelégedni senkivel és semmivel sem (7–8). Az társsal is magányban él! Ugyanakkor, e-világban az Isten egyik legnagyobb ajándéka, hogy Ő szerez nekünk társat, hozzánk illőt, akivel egy testté lehetünk, akivel egész életünket, annak minden bensőségességével együtt, megoszthatjuk, az Úrban (1Mózes 2,18–25)

Jobban boldogul kettő, mint egy. Ez azt jelenti, hogy könyörögjünk azért a milliárdok közül egyetlenegyért, akit az Úr nekünk szánt. Házastársunkkal a fáradozásunk áldássá lesz, a legnehezebb helyzetekben is, mert az áldás az együttes öröm és küzdelem az Úr előtt. A házastársunk az, akire mindig számíthatunk, aki felsegít, ha elestünk, ha megbetegedtünk; ő mindvégig velünk van az úton, amíg az Úr engedi. A házastársunkkal védjük egymást, házunkat, családunkat; ellent állunk minden méltatlan támadásnak, kísértésnek. A házastársunk az, aki megmelegít, akivel testben és lélekben, mindenben eggyé lehetünk. Nincs még valaki, akivel ugyanezt átélhetnénk! Ő az, aki lelkigondoz, akivel mindent megoszthatunk. Ő, az egyetlen, a „milliárdok közül az egyetlenegy” (József Attila után, szabadon...).

A kettő akkor boldogul jobban, mint az egy, ha az élő Isten megáldja őket (1Mózes 1,27), egy testté formálja életüket (1Mózes 2,24), és azt Lelkének erejével mindenkor összetartja, mint a szénásszekér kerekét az abroncs. Így érti a szentíró, hogy a hármas fonál nem szakad el egyhamar (9–12).