Mindig megrendít a kereszt titka, amely kimeríthetetlen. Boruljunk most le úgy a kereszt titka előtt, hogy annak egyik üzenetét átgondoljuk! Jézus Krisztus isteni szeretettel szeretett bennünket. Az Isten szeretet!  (1János 4,8) és ezzel az isteni szeretettel ajándékoz meg minket a Megfeszített. 

Ha Jézus Krisztus csak emberi szeretettel szeretett volna bennünket, akkor nem lépett volna túl az ószövetségi parancsolaton: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” (3Mózes 19,18) Ez a parancsolat még arra is figyelmeztet bennünket, hogy okos egyensúlyt tartsunk önmagunk és felebarátunk szeretete között. Mi – bizonyos tekintetben – mesterei vagyunk ennek az okos szeretetnek. Persze, nagyon fontos, ha valaki a felebarátja szeretetére is odafigyel, és nem csak önmagát szereti; miközben ebben az okos egyensúlyban önmagára is odafigyel, hiszen csak az tud adni a másiknak, aki maga is rendben van, aki önmagát is szereti. Már ennek átgondolása, megvalósítása, az arra való törekvés is a Szentlélek munkája. Jézus szeretetében azonban sokkal több van ennél az okos egyensúlynál. 

Jézus Krisztus azt mutatta meg a kereszten, hogy jobban kell szeretnünk a felebarátunkat, mint önmagunkat. Ebben a „jobban” való szeretetben nem kérdezhetjük, hogy hol van ennek a szeretetnek a határa, mert nincs nagyobb szeretet annál, mint amikor valaki életét adja a felebarátaiért (János 15,13). Valóban, ez kiemelkedő szeretet.

Jézus Krisztus még ennél is jobban szeretett minket, mert Ő szerette az ellenségeit is: a Nagytanács tagjait, Pilátust (1–15), az Őt megcsúfoló római katonákat is (16–19), imádkozik érettük a kereszten (Lukács 23,34). Ő szereti a zsidókat és nem zsidókat, kegyeseket és bűnösöket; téged és engem is szeret, miközben megszólít minket: „Szeressétek ellenségeiteket!” (Máté 5,44) Ez a szeretet csúcsa. Ilyen az Isten szeretete. Mi, emberek csak táborokban, megosztottságban tudunk szeretni, okos szeretettel, és szeretetünk bármikor gyűlöletté torzulhat. Isten szeretete határtalan, felfoghatatlan; az okos emberi szeretet számára botrány, amely elhordozza az ebből fakadó gyűlöletet is, és amely nemcsak tanítja, hanem éli is ezt a szeretetet. Csak leborulni lehet ez előtt az isteni szeretet előtt, hogy a mi okos szeretetünk is több, nagyobb szeretetté legyen…

Az ember nyomorúságával most Péter tagadása kapcsán szembesülhetünk. Az ember tud nagyokat mondani, mi mindenre képes ő maga. Aztán amikor valami váratlan hatás, ütés éri az embert, akkor képes mindannak ellenkezőjére: képes lapítani, képes letagadni a korábbiakat, képes esküdözve átkozódni is ebben a tagadásban. A kettő között pedig minden egyébre képes az ember, ha korábbi, önhitt állításai mégsem érvényesültek: képes a korábbi mércét lejjebb vinni, hogy magát igazolja; képes másra hárítani a felelősséget, azonnal magyarázva a bizonyítványát; de képes arra is, hogy megjátssza magát, és képes sikernek láttatni a kudarcot. Lássuk be a magunk nyomorúságát! Más a szép napokon magabiztosan fogadkozni, és más a próbatételek idejét a saját bőrömön megélni, félelmek között, testben és lélekben elszenvedni… Ne botránkozzunk meg azonnal ezen az átkozódó tagadáson!

Van-e szabadulás ebből a nyomorúságból? Péter átkozódott, aztán sírva fakadt. Sokféle sírás van. Az Isten Lelke által támasztott sírás annak felismerése, beismerése, hogy azt hittem, erős vagyok, és kiderült, hogy semmire sincs erőm, az Úr kegyelme és ereje nélkül. Péter sírása ilyen volt. Nem a sírással intézzük el azt, amit elrontottunk; de a bűnbánó önismeretre jutás sírása lehetővé teszi, hogy az Úr kézbe vegye, felemelje, megújítsa életünket, szolgálatunkat. Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek az Úrban (Máté 5,4). Ez a sírás a bűnbánat sírása. Ez a sírás az Isten gyermekeinek sírása, mert erre a sírásra csak az övéi képesek – kegyelemből –, akármilyen mélyre jutottak is. Ez a sírás képes sírni saját nyomorúságai felett, de a világ minden nyomorúságára is érzékeny: látva azt a sok szenvedést, amelyet egymásnak okozunk. Ez a sírás megszomorodás a bűn, a halál, a gonosz hatalma felett. Nagy baj, ha annyira megkeményedtünk, hogy már sírni sem tudunk!

Pál apostol a fentieket üdvösséges összefüggésbe helyezi: „…akik sírnak, mintha nem sírnának…, mert az idő rövidre van szabva, és ez a világ elmúlik.” (1Korinthus 7,30–31) Ha sírtok is, a feltámadott Úrban sírjatok, azzal a reménységgel, hogy nem a sírásé a végső szó. Úgy sírjatok, mintha nem sírnátok. Másokat ne fárasszatok a sírással! Az Úrban, az Úr előtt sírjatok, azzal a reménységgel, hogy jön az Úr, felemel, megújít, szolgálatra küld, és az Ő országának polgárai közé helyez, ahol a végső állapot az öröm!

Amikor Jézust a zsidó Nagytanács előtt vádolták, és bizonyítékot kerestek ellene, hogy kivégeztethessék, akkor bizonyítékot nem találtak, és a felbérelt hamis tanúk vallomásai nem egyeztek. Jézus pere rámutat arra, hogy más a jogszolgáltatás és más az igazságszolgáltatás; de ez a per rámutat arra is, hogy milyen gyarló minden emberi pereskedés, amelyek sok esetben, a törvényesség látszatát keltve, gyarló emberi érdekek küzdőterévé lesz. Az igazságra hivatkozva valójában a magunk igazát és a magunk érdekeinek érvényesítését akarjuk elérni. Gyarlóságunk megváltás után kiált. 

A Nagytanács előtt áll az egyetlen igaz ember, aki ellenében sem bizonyítékot, sem hiteles tanukat nem tudnak felállítani, ezért a főpap, amikor középre állítva megkérdezte Jézust, a kialakult kellemetlen és tehetetlen helyzetben, hogy válaszol-e valamit az ellene felhozott vallomásokra, akkor Jézus hallgat és nem válaszol semmit. Az Ő isteni hatalma, mennyei tisztasága felül áll minden gyarló emberi pereskedésen. Ugyanakkor éppen azért áll a Nagytanács előtt, hogy megváltson bennünket gyarló, „tyúkperekkel” teli életünk nyomorúságából, ideértve minden súlyos esetet is, amelyek nem „tyúkperek”, de tele vannak ügyeskedéssel és rámutatnak az ember eleve romlott voltára. Jaj, nekünk, ha Jézus hallgat, nem szól, nem felel, ha magunkra hagy bennünket ebben az állapotunkban! (60–61)

Jézus azonban csak időlegesen hallgat, és nem hagy bennünket halálos állapotunkban. Éppen ez küldetésének lényege. Amikor a főpap a lényegre kérdez rá, személyének titkára: „Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia”, akkor Jézus már felel, mert a lényegi kérdést nem hagyja válasz nélkül. Kijelenti a Nagytanács előtt, hogy Ő az Isten Fia, a Megváltó, és kijelenti azt is, hogy nem tudják Őt legyőzni, mert halála és feltámadása után az Atya jobbjára ül, és onnan jön el majd magához venni Övéit (61–62). Hiszen Jézus Krisztusnak adatott minden hatalom mennyen és földön (Máté 28,18), és ez a hatalom Isten megváltó szeretetének hatalma. 

A főpap megszaggatta ruháit és istenkáromlónak mondta ki Jézust, mint aki méltó a halálra, amely aztán a Nagytanács ítélete is lett. Áldott legyen az Isten, hogy mi, Isten Lelke által megláthattuk Jézusban a Krisztust, az Isten Fiát, aki halálán és feltámadásán keresztül a végső győzelmet ajándékozta nekünk. Ez a győzelem nem az emberi önzés győzelme, amellyel nyers erőt és ügyeskedést bevetve legyőzi a másikat. Ez a győzelem Isten megváltó szeretetének győzelme, amely hite által a miénk. Mi is megszaggathatjuk a ruhánkat, de bűnbánattal, az Úr előtt leborulva: Én Uram és én Istenem (János 20,28). 

Júdás, egy a tizenkettő közül, megjelent a zsidó Nagytanács által kiküldött templomőrséggel együtt, hogy Jézust elfogják. Márk leírása éppen visszafogottságában döbbenetes, amely minden árulás és hűtlenség rettenete, de itt ez a rettenet rettenete: Jézus tanítványa nyíltan azok oldalára, sőt élére áll, akik Jézus ellen támadnak. Júdás konkrét feladata az volt, hogy megmutassa a helyszínt és félreérthetetlenül jelölje meg Jézust a „júdáscsókkal”. Ez a csók a rabbitanítványok tiszteletének és szeretetének kifejezése volt, mesterükkel kapcsolatban, ami most a képmutató árulás eszközévé lesz. Az árulásban éppen az lesz semmivé, ami az életet széppé, nemessé, értékessé, értelmessé, rendezetté teszi. Az árulásban minden, életet tartó értékpillér kihullik alólunk. A konkrét árulás tette mögött azonban rettenetes mélység tátongott; olyan mélység, amibe bele lehet veszni. Bármi történik, ments meg minket Urunk, minden hűtlenségtől; de ettől a hűtlenségtől különösképpen, amelyben Téged árulnánk el! (43–45) 

Ez a rettenet akkor hasít belénk, amikor belegondolunk, hogy miként állunk ki ma Jézus Krisztus ügye mellett. Hirdetjük-e az evangéliumot, szóljuk-e Jézus Krisztus megváltó, egyetemes szeretetét, szelíd, de biztos zengésű trombitaként, mindenki előtt; ebből következően, a ránk bízott krisztusi szolgálatot végezzük? Mi mindent végez az egyház? Mi mindenben jelen vagyunk? Mi mindenhez hozzászólunk? De valójában kit, mit képviselünk; mit és miért mondunk; mit és miért teszünk? Ránk Jézus Krisztus, egész világnak szóló evangéliuma bízatott! Ezt az ügyet szolgáljuk, hűséggel? Milyen tanítványok vagyunk mi?

A jelenet éppen ezekre a kérdésekre válaszolva lesz beszédes, mert a Nagytanács azért küldi ki a templomőrséget, kardokkal és botokkal felfegyverezve, hogy az ellenállást leverje, és politikai lázadásként tüntesse fel Jézus ügyét. Jézus azonban ellenállás nélkül hagyja, hogy elfogják Őt: küldetéstudatának fensége, isteni hatalma átragyog a jeleneten (45–46). Márk leírásában a tanítványokról itt már nincs szó, ebben a jelenetben: ők eltűntek, elmenekültek, megijedtek, mind megbotránkoztak. Jézus teljesen egyedül maradt! Külön igehirdetést érdemlő epizód az az ismeretlen ifjú, aki ingét az őt megragadók kezében hagyva, mezítelen felsőtesttel fut el onnan (51–52). Az ellenállás nélkül magát megadó Jézust provokálják, hogy politikai lázadónak tüntessék fel Őt, afféle rómaiak ellen fellépő, lázadó vezérnek, „rablónak”. Jézus nem engedi, hogy ügyét politikai ügynek tüntessék fel. Jézus ezt visszautasítja, a provokációval együtt, miközben világos tanítására utal, amely az ember megváltásáról szóló, isteni hatalommal meghirdetett tanítás volt. Ő nemcsak tanította Isten megváltó szeretetét, hanem az Írások beteljesedése szerint elindul, hogy ezt a megváltó szeretetet nekünk ajándékozza… (48–49)

Jézus tudja, hogy a tanítványok mind csődöt mondanak Jézus szenvedését és halálát látva. Jézus meg is mondja nekik, hogy megbotránkoznak Őbenne, nem bírnak el maguktól ekkora erőpróbát. Most pedig, ahogy Jézus bejelentésére reagálnak, abban különösen kitűnik értetlen vakságuk és hitetlenségük Jézus iránt. Márk most is és később is hangsúlyozza, hogy a tanítványok mind cserben hagyják Őt (27). 

Ezt itt Jézus Zakariás prófétával igazolja (Zakariás 13,7), amellyel mindazt, ami vele történni fog, Isten tervének és akaratának körébe vonja (27). Jézus olyan „vezető” volt, akiben Isten szerető, pásztori hatalma mutatkozott meg: csakis Őbenne bízva lehetünk egymás lelkipásztorai, viszont enélkül a krisztusi, pásztori lelkület nélkül szétszéled a nyáj, mint ahogy minden szanaszét hever manapság; illetve mivel a gyarló ember a pásztori szeretettel visszaél, ezért csakis szigorú hatalommal lehet fenntartani a rendet. Szép dolog a szabadságról, az egyenlőségről és a testvériségről beszélni, mindannyiunk szíve megdobban ezekre; csakhogy mindenkor az a kérdés, hogy ezek miként ölthetnek testet ebben a világban… Először Jézus Krisztusban újjá kell születni, a pásztori szeretet csak úgy lehetséges. Ugyanakkor a pásztori szeretet lenne az egyetlen megoldás, ezért szükséges nekünk újjászületnünk (János 3,7). 

Ugyanakkor a „megvert pásztor” Jézus harmadnapra feltámad a halálból. Ezt is kijelenti Jézus a tanítványoknak, ezzel biztatja őket. A feltámadott Jézus összegyűjti és újjászüli az elszéledt tanítványokat, és ezzel a tanítványság új korszaka kezdődik. Minket, szétszéledteket, a feltámadott Jézus Krisztus gyűjtött egybe, és Ő jár előttünk, miközben szolgálatunkat végezzük minden ember felé. Egymás pásztorai lehetünk szerte a világon – erre utal Galilea tartományának említése –, ugyanakkor ez a boldog lehetőség csak Jézus Krisztusban adott. 

Márk Péter fogadkozását kiterjeszti a tizenkét tanítványra, hangsúlyozva, hogy ugyanígy beszéltek a többiek is (31). Péter vak önhittséggel önmagát a többiek fölé emeli, miközben Jézussal is szembeszáll, és magabiztosságában még azt is állítja, hogy Jézusért a mártíriumra is kész. Péter ezzel a tanítványság torzójává lesz, aki önmaga erejében, hősi elszántságában bízik, és nem abban, aki őt tanítvánnyá tette (29–30). Már ezt az önhitt vakságot minden tanítványra kiterjesztve hangsúlyozza, hogy a többiek sem különbek, és számukra is csak egy reménység van, Jézus, aki „előttük megy” (28). Ez nekünk, mai tanítványoknak is alkalmat ad arra, hogy átgondoljuk saját tanítványságunk csődjét és egyetlen reménységét (31). 

Ez a „jaj” szíven üt. Nagy baj, ha nem üt szíven bennünket!

Még akkor is fontos meghallani ezt a „jaj”-t, ha tudjuk, hogy Márk a „legenyhébben” fogalmazta meg ezt a jelenetet, mintegy intő, „hitoktatói” céllal, amelyben nem is nevezi meg Júdást, mint Máté és János, így csak a 43. versben derül ki, hogy róla van szó. Márk nem mentegeti Júdást, de nem is határolja el őt olyan élesen a többiektől, mint más evangélisták tették ezt (János 3,18); így nem olvasunk Júdás teremből való távozásáról sem (János 13,30). 

Még akkor is fontos meghallani ezt a „jaj”-t, ha Márk a „tizenkettőt” emeli ki (17), akik mindnyájan méltatatlanok voltak, hiszen Péter is megtagadta (14,71), majd mindnyájan megbotránkoztak az Úrban (14,27). Márk eggyé teszi a tanítványokat a Jézus iránti értetlenségben és hitetlenségben, mint akik mindnyájan kegyelemre szorulnak! De még Márk is kiemeli, hogy egyvalaki a tizenkettő közül konkrétan, látványosan, tetten érhetően, pénzért elárulta az Urat! (18) Jaj! (21) Ments meg, Uram, minket!

Még akkor is fontos meghallani ezt a „jaj”-t, ha azt az erkölcsi üzenetet is levonhatjuk a történetből, hogy Márk írása szerint a tanítványok nem háborodnak fel, hanem szomorkodnak; elsősorban nem megítélik az árulót, hanem magukba nézve, önvizsgálatot tartanak, ki-ki magáról feltételezve az árulás lehetőségét: „Csak nem én vagyok az!” (19) Mégis, aki Jézussal együtt mártogat a közös tálba, az ott elhelyezett fűszeres mártásba, annak „jaj” (18). Hiszen a páskavacsora, mint családi ünnep, rendben történt, ahol először mindig a családfő márthatott a tálba. Jaj annak, aki az egyetlen „Főt” semmibe veszi, megtagadja, az ősbűnhöz hasonlóan magát az Úrral egyenlővé teszi. Ments meg, Uram, minket!

Egy bölcsész professzorral közösen írunk egy un. beszélgetőkönyvet, amelyben neves szerzők, alkotók műveiről beszélgetünk. Legutóbb egy neves költőnő őszinte, megható, ugyanakkor megdöbbentő verse került elénk, amelyben az emberi szenvedést, az egyes ember életének számos lehetetlen helyzetét, megoldatlanságát, testi-lelki kínját tárta elénk, a költemény végén mintegy kérdezve és számonkérve az Istent. Az emberlét valóságának ihletett leírására dobbant is a szívem, de mindenkori könyörgésem tárgyát fogalmaztam meg ebben a beszélgetésben: az Úr kegyelme őrizzen meg minden helyzetben attól, hogy Őt ne dicsérjem, ne tiszteljem, bármikor, bármiért is kérdőre vonjam! A világ tengelye mozdul ki a helyéről, minden rend megbomlik, minden menthetetlenné lesz, ha Őt megtagadjuk, eláruljuk (21); Őt, aki mindenkor az egy, a szent, az örök, az igaz, akié a tisztelet, a dicsőség és a hálaadás; aki megváltó szeretetének közösségébe von bennünket, hogy el ne vesszünk! (22–25) Ments meg, Uram, minket!

A Jézus iránti tisztelet és szeretet megtartja a józan rendet, de a hitvalló pillanatban áttöri a szokásos kereteket. Az asszony váratlan megjelenése, odaadó tette, amellyel Jézus elé önti élete minden eddig kincsét, a drága kenetet: megdöbbentő volt. Ezzel szemben áll a többiek józan méltatlankodása, akik pazarlásnak tartják az asszony tettét, hivatkozva arra, hogy a drága kenet árából meg lehetett volna segíteni a szegényeket... Kegyelmi állapot, ha elérkezik életünkben az a pillanat, amikor már nem kell „viselkednünk”, mert csak egyetlen helyes viselkedés létezik majd: leborulni az Úr előtt, mindent kiönteni, mindent átadni, mindent elengedni és mindent Őtőle várni. Ez az odaadás a Szentlélek műve, túl minden emberi önzésen, okoskodáson, büszkeségen és hősködésen! Ez az egyetlen tett, ami nem pazarlás; minden másban tékozlunk, ha nem hittel tesszük azt (3–5).

Jézus jó tettnek nevezi az asszony cselekedetét. Ez a jó tett nem erkölcsi tett, miközben tőlünk mindig csak ezt várják el mások. A szegények megsegítése fontos, de a keresztyén szolgálat lényege más, és éppen ebből következhet majd a szegények segítése, illetve magának a szegénység ügyének megoldása is. A szegénység megoldása mindannyiónk feladata és felelőssége, kivétel nélkül, hívőké és hitetleneké egyaránt. Ez tényleg egy erkölcsi kérdés. Valljuk azonban, hogy ez a kérdés, igaz megtérés nélkül soha nem fog megoldódni. A szegényekre soha nem szabad hivatkozni, mások ellenében, a szegényekért tenni kell, amíg van szegénység! (6–7)

Az asszony tette hitvalló, prófétai tett volt, amely Jézus jelenlétének rendkívüli alkalmát ragadta meg, és amely rámutatott Jézus személyének, küldetésének páratlanságára: királlyá kente a halálba menő Jézust, meglátva Őbenne az örök élet királyát. Maga Jézus magyarázta ezt így, amikor az asszony tettét és az evangélium örömhírét összekapcsolta egymással. Az evangélium: az Ő halála és feltámadása. Jézus Ura az eseményeknek, nem pedig elszenvedője, aki túlmutat az eseményeken, arra az időre, amikor örömhírként hirdetik majd halálát és feltámadását, mint az egész világ egyetlen és örök reménységét. Az asszony megtette, amit tehetett, amit tennie kellett, és ez éppen elég; de közben ez az asszony az Isten eszközévé lett. Ez adhat a mi életünknek is értelmet, örök tartalmat, boldogságot; az Úrban! (8–9)

Ezek a sorok nem félelmetesek, hanem vigasztalóak azoknak, akik az Úrban vannak; szerte a világon (27).

Jézus Krisztus visszajövetele azokban a napokban történik, aminek idejét senki sem tudja, csak az Atya; noha jeleit láthatjuk, mint ahogy a fügefa zöldellése jelzi, hogy itt a nyár. Ezért mindig készen kell lenni, mert a Gazda elutazott, minket pedig megbízott, hogy tartsuk rendben a házát, ki-ki a maga területén. Vigyázzunk, nem tudjuk, mikor jön haza a Gazda, ezért mindig az Ő rendjében kell élni és szorgoskodni! Ez a vigyázás nem gürcölés, nem az ideigvaló érdekek ébersége, hanem az Isten rendjét munkáló és őrző, hűséges életet jelenti, amely a vigyázó hűség közben tud pihenni és örülni is. Ez a vigyázásra buzdító intés nem félelmet kelt, hanem erőt ad, biztat, bátorít; nem hiábavaló a hűség! (32–37)

Jézus Krisztus visszajövetelekor a nap elsötétedik, a hold nem fénylik többé. Ekkor minden „itteni” ragyogás és szemfényvesztés eltűnik; „világossá” lesz, hogy sokféle magamutogatásunk mit ért. Az Úr azonban nem hagyja sötétségben népét, mert az Ő dicsősége tölti majd be az emberi életet. „Nem a nap lesz többé napvilágod, és nem a hold fénye világít neked, hanem az Úr lesz örök világosságod, és Istened lesz ékességed.” (Ézsaiás 60,19)

Jézus Krisztus visszajövetele megrendíti az eget és a földet, minden e-világi erő összeomlik. Ekkor rádöbbenünk, hogy az „itteni” erősek ideje lejár. Jézus Krisztus hatalma, megtartó ereje nyilvánvalóvá lesz. Mi az Úr erejében bízunk, és minden erőnk csakis Őtőle van, amit szolgálatra és Őt dicsérő életörömre kaptunk. Addig van erőnk, amíg Ő velünk van. Az Úr visszajövetelével az Ő megváltó, megtartó szeretetének hatalma teljesedik ki az életünkön. Erre várunk! (25)

Jézus intése érintsen most meg bennünket: „Vigyázzatok!” (5) Ez az intés érvényes ránk mindenkor, akik az Úr követői vagyunk.

Vigyázzunk, hogy meg ne tévesszen valaki bennünket! Folyamatosan hatások érnek bennünket, ezerfélék. Könyörögjünk, hogy az hasson ránk, ami nemcsak emlegeti az Urat, hanem valóban az Úrtól való; amit a magunk rendszeres, Igére figyelő kegyességében is megtusakodtunk, és igaznak fogadtunk el; mert az épít és nem rombol, éltet és nem pusztít, kedvel és nem gyűlöl; Istent dicsőíti és az Ő országát építi, amely igazság, békesség és öröm (5–6).

Vigyázzunk, hogy a mindenkori vajúdások kínjait ne tartsuk különleges jeleknek, mert ezek mindenkor voltak; hanem legyünk készen úgy, mint akik az Úr kegyelmére hagyatkozva, hitben élnek, és az élet Urát reménységgel várják, hiszen egyedül Ő képes a vajúdásból új életet teremteni! (7–8)

Vigyázzunk, hogy el ne bízzuk magunkat, mert a saját erőnkből meg nem tudunk állni! Ezért szüntelenül imádkozzunk (18), hogy mindvégig kitartsunk a hitben, mennyei erővel! Könyörögjünk azért is, hogy az Úr ne terheljen minket erőnk felett, és vegye ki szívünkből az aggodalmat! Valamint adja nekünk az Úr, a rendkívüli helyzetekben, az Őrá való hagyatkozás csodáját, amikor robban a bűnös és önző feszültség, amikor mindenen úrrá lesz a gyűlölet, amikor még a családok is szétzilálódnak, és semmi isteni mértéket és szentséget nem tisztelnek már; amikor a „pusztító utálatosság” kezdi el látszólagos uralmát… Vigyázzunk, és merjünk menekülni, akár mindent odahagyva is, amikor az Úr erre lehetőséget ad, amikor Ő maga akar kimenekíteni bennünket a bajból; vagyis nem kell hősködni! Az Úr ad jelet és erőt akkor is, amikor maradni kell, és helyben kitartani! (9–18)

Vigyázzunk, el ne hagyjon bennünket a reménység! Megváltott emberek vagyunk, az Úrban vagyunk, az Övéi vagyunk, a vajúdás napjainak van határa, és Isten megrövidít azokat a napokat (19-20).

Micsoda ígéret hangzik el itt; vigyázzunk, úgy értsük, ahogy azt az Úr mondta: érettünk az Úr másokon is könyörül, de az Ő kegyelme nélkül mi sem állhatnánk meg! (20)

Mitől óvakodjunk, Jézus tanítása szerint? (37) 

Óvakodjunk a hiú dicsőségvágytól! Az írástudók hosszú ruházata, amelyet a gazdag előkelők és a tudós rabbik viseltek, kiemelte őket a többiek közül; miközben ezek szerettek sokak előtt tündökölni, kitűnni, szerették a nyilvánosságot, ott az elsőbbséget, a feltűnést, nagy étkezésekkel egybekötve. Jézus tanításában a felszínes külsőségektől való óvást is jelenti ez az intés. Ma is nagy kísértésünk a hiú dicsőségvágy, amely a legnemesebb és legszentebb ügyeink mögött is ott lapulhat. Aki elől áll, legyen mindenki szolgája. Igen, az a hiteles elöljáró, akin látszik, hogy szenvedélye a rábízott ügy, amiért szenvedést is vállal, így nem csak saját magáról van szó. Az ilyen ember öltözzön fel tisztességesen, de ne hivalkodóan, és úgy álljon a nyilvánosság elé, mint aki nem tündökölni akar, hanem segíteni, asztalközösséget vállalva a legszegényebbel is, ahol nem ő maga dúskál az ételben, hanem másokat etet meg. Az Úr ügyét csak így lehet szolgálni! (38–39) 

Ehhez kapcsolódik Jézus másik két óvása, amit most csak megemlítek, de részletesen nem tudom azokat kifejteni. Jézus óv a szociális bűnöktől, amelyben hiú dicsőség- és uralkodó birtoklásvágyunk felemészti az „özvegyek”, az elhagyatottak házát. Ide tartozik minden olyan helyzet, amelyben embertelenül bánunk azokkal, akik éppen kiszolgáltatottak nekünk, bürokráciában, betegségben, érdekharcokban, kapcsolatokban, váratlan helyzetekben; bárhol (40). Hány ilyen helyzetben vizsgázunk elégtelenül! Jézus óv a látszatkegyességtől; mert tudunk mi hosszan imádkozni, akár imaversenyt is tartani, meg Igéket idézni, és felállva máris kibeszéljük a másikat (40). 

Mivel ez az intés a „vallásos” embereknek szól; kimondhatjuk, hogy Jézus mindhárom intésben a hamis kegyességtől óv. Csak az Úr megváltó kegyelme szülhet újjá bennünket, hogy gyarló életünk valójában megújuljon és egyre inkább megtisztuljon ezeken a területeken! Sorolhatnám, hogy hány és hány elrettentő példát láttam már, kegyes emberek között élve, a fenti jézusi intésekhez kapcsolódva; de bizony magamon kell kezdeni az önvizsgálatot!

Első hallásra egy udvarias párbeszédet hallunk itt. Egy írástudó megkérdezte Jézust a legfőbb parancsolatról (28). Jézus két törvényi hellyel felelt (29–31); a két hely együtt a Nagyparancsolat (5Mózes 6,4–5; 3Mózes 19,18). Az írástudó megdicsérte Jézust, hogy jól felelt, mert Isten és egymás szeretete valóban többet ér minden vallási áldozatnál, égő- és véresáldozatnál (32–33). Erre a dicséretre, „dicsérettel” reagált Jézus is, mert látta, hogy értelmesen felelt az írástudó: „Nem vagy messze az Isten országától.” (34)

Ugyanakkor ez a dicséret elgondolkodtató. Mit jelent ez: nem vagy messze? Ez az írástudó vallásos volt, ráadásul értelmesnek tartotta őt Jézus, hiszen erre Jézus külön felfigyelt (34). Úgy látszik, a hívő életnek külön értéke az, ha értelmes is. A dicséret tartalma pedig az, hogy a távolságból közelség lett, de ez a közelség mégsem jelent bentlétet: „A küszöbön téblábolsz…” 

Jézus nem ad a kijelentéséhez külön magyarázatot. Azt sem tudjuk, hogy az írástudóra miként hatott Jézus válasza: napirendre tért felette, vagy izgatni kezdte ez a válasz. Az igehirdetők inthetnek is, biztathatnak is ezzel az Igével: Vigyázz, el ne bízd magad, hogy már bent vagy, mindannak ellenére, amit tanultál, amit kegyesen tettél; de kétségbe se ess, hiszen van bemenetel az Isten országába! 

Na, de miként van bemenetel az Isten országába? Nagy áldás, ha a távolságból közelség lesz, de ez még nem elég; miként juthatunk be oda? Olyanokká kell lennünk, mint a rúdugróknak, akik egy hatalmas rúd segítségével tudják csak átugrani az ember számára átugorhatatlan magasságot? Mit kell tennünk? Itt ragyogott fel előttem egy igevers: „Ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róma 9,16) De ebben az Igében nagyon fontos az első tagmondat is, hogy először nagyon kell akarni, és mindent bevetve kell futni, hogy az ember számára kiderüljön; emberi erővel nem megy; csak az Úr könyörülete emel be az Isten országába. Aki bent van, az is igyekszik és fut; de már úgy, mint aki megszabadult, felszabadult, aki tud pihenőt tartani, megállni, hálát adni, újból és újból az Úrra figyelni, rácsodálkozni, elengedni.

Jézus azt mondja: Tévedünk, nem ismerjük az Írásokat, mert nem ismerjük az Isten hatalmát. Először meg kell ismernünk az Isten hatalmát, amely megszabadított, bűnbocsánatot, új és örök életet adott nekünk; és csak utána érthetjük helyesen az Írásokat; meg mindent, ami velünk történik. Amíg az Isten hatalmát meg nem tapasztaltuk, addig tévedünk; addig az egész életünk tele van tévedéssel, tévesztéssel, bűnnel és vétkekkel; addig tévelygünk – ahogy Károli Gáspár fordította ezt a részt – mert nem látjuk a valódi célt (24). 

Isten hatalmának ismerete nélkül az Írásokból csak dogmatikai rendszer lehet. Isten hatalmának megtapasztalása nélkül csak vitatkozhatunk az Írásokon, igehelyeket tehetünk egymás mellé, hogy saját hitünket és életünket igazoljuk, vagy az Írás egyes részeit kiemelve, a saját lelkünk, személyiségünk, indulatunk, kívánságunk indította kegyességünket alátámasszuk. A szadduceusok – Jézus korának egyik kegyességi irányzata voltak ők –, szintén ezt tették. Ők nem hitték a feltámadást (18). Ez a nézetük határozta meg írásértelmezésüket, és a Jézushoz való viszonyukat. Ezért tették fel Jézusnak az életszerűtlen kérdést: Egy asszony, akinek hét férje volt, ha van feltámadás, ott kinek a felesége lesz a hét férj közül? Persze a farizeusi kegyesség, két férj esetében, de több férj esetében is azt a választ adta, hogy az első férj az igazi férj, annak adatik vissza az asszony akkor. Isten hatalmának ismerete nélkül a spekuláció marad. Mi egyéb marad nekünk Isten hatalmának ismerete nélkül? (18–23)

Jézus arra mutat rá, hogy Isten hatalma éppen az, hogy Ő az élők Istene és nem a holtaké. Isten az élet Istene. Isten, aki az élő Isten, Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, tehát ha így nevezik a zsidók az élő Istent, akkor ezzel azt is állítják azok, akik sokáig nem hittek a feltámadásban, illetve sokáig nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel, hogy Ábrahám, Izsák és Jákób élnek, pedig meghaltak (26–27). Aki Jézus Krisztusban hisz, az, ha meghal is él; mert aki él és hisz a feltámadott Úrban, az valójában nem hal meg soha (János 11,25). Isten hatalma örök életet ajándékoz nekünk, amelynek valósága nem határozható meg e földi lét dimenzióival, de beragyogja ezt a földi életet, és sokkal jobb lesz mindennél (Filippi 1,23); olyannyira, hogy aki, ami „itt”, az Úrban fontossá lett számunkra, az „odaát” is fontos marad. Így élhetjük meg, az Úrban, házasságunkat is (25). 

Boldog az az ember, aki tudja, hogy élete az Úr kezében van, ezért életének megoldása, üdvösséges egysége is az Úr ajándéka. Boldog az az ember, aki erre minden nap kezdetén, életének minden idejében hálaadással és könyörgéssel tud rácsodálkozni (11), mert Isten ajándékai csodálatosak (Zsoltárok 118,22–23).

Az Úrtól kaptuk az életünk szőlőskertjét, hogy dolgozzunk és örüljünk abban a Gazda, azaz Istenünk dicsőségére. Az Úrtól kaptuk azt a csodát, amit csak hittel lehet megragadni, miszerint Isten nem engedi, hogy hűtlenek, önzők, durvák, gyilkosok maradjunk az Ő szőlőskertjében, mint akik maguknak tulajdonítják azt a szőlőskertet, amit „művelésre és őrzésre” kaptak. Még nagyobb csoda – szintén az Úrtól való csoda –, ha valaki belátja, hogy mindeddig gyarlón élt, Istennel nem számolt, a másik embert kihasználta, csak önmagáért létezett; Isten ügyét lenézte, Isten szolgáit gúnyolta, bántotta, Isten ügyét gyalázta, Isten Fiának megváltó áldozata pedig botrány volt számára (1–8). Úrtól való csoda: belátni, hogy ezzel a lelkülettel tönkretesszük a ránk bízott szőlőskertet, halálossá tesszük mások és a magunk életét is, miközben kárhozatosan szétesik az életünk, mint ahogy a boltív darabokra hullik sarokkő nélkül (10). Csodák csodája: az Úrtól lett engedetlen életünk egyetlen megoldása, a megváltás: a Gazda megölt Fia – a példázat képével élve – a megvetett kő, amely sarokkő lett, amely egyben tartja a boltozatot, az életet, a világot (10–11).

Boldog az az ember, akinek szemében csodálatos mindez, aki leborulhatott az Úr előtt, mindezek szerzője előtt. Ez a boldogság, az üdvösség. Tart még a kegyelmi idő! De vigyázzunk, aki megmarad a hűtlen, önző, durva, gyilkos életében, attól az Úr elveszi a szőlőt, és másoknak adja azt! (9)

Jézus isteni hatalommal cselekedett. Ez ingerelte azokat, akiknek nem volt hatalmuk, pedig ők lettek volna az isteni hatalom letéteményesei: a főpapok, az írástudók és a vének. De nekik csak szavaik voltak, miközben tehetetlenül ragaszkodtak a hagyományokhoz (27). Bosszúságukban keresték meg Jézust a kérdésükkel: „Milyen hatalommal cselekszel?” (28)

Jézus hatalma beszédében és tetteiben mutatkozott meg, leginkább abban, hogy bűnbocsánatot hirdetett (2,9), minden feltétel nélkül, így minden véres áldozati szertartás nélkül is. Aki ezt a feltételnélküliséget elfogadta, azaz hittel vette ezt a jézusi hatalmat, az bocsánatot nyert; és aki bocsánatot nyert, az szintén megkapta azt a hatalmat, hogy mások bűneit megoldja, mint az Isten hatalmának eszköze (Máté 16,19). Ez zavarta leginkább az írástudókat, olyannyira, hogy ezt Isten káromlásának tartották (2,7). Hiszen eddig, Mózes törvénye szerint, bonyolult feltételekhez volt kötve a bűnbocsánat: az áldozati kultuszhoz. Mi, ma milyen egyéb feltételhez kötjük a bűnbocsánatot? Merjük hinni és hirdetni, hogy aki hisz Jézus Krisztusban, az nem veszhet el? (János 3,16)

Már Keresztelő János meghirdette a bűnök bocsánatát, amit nem kapcsolt feltételhez (1,3–4). Ebben volt Keresztelő János leginkább Jézus Krisztus előfutára. Nem véletlen, hogy Jézus éppen vele kapcsolatosan kérdez vissza az Őneki feltett kérdés vonatkozásában: mondják meg a Nagytanács küldöttségének tagjai, honnan volt Keresztelő János hatalma, mennyből, vagy emberektől; akkor Ő is megmondja, milyen felhatalmazással cselekszik. Ezzel Jézus megfogta az Őt kérdezőket – az Igében benne van, hogy miért –, akik a gyáva semlegességet választva elkullogtak. Jézus pedig hatalommal szólt és cselekedett tovább érettünk. Jézus Krisztusban bűnbocsánatunk van, új és örök életünk van; nem elveszettek, hanem megmentettek vagyunk, tele reménységgel. Semmiféle hívő tan, vagy kegyesség bajnoka és semmiféle vallás kizárólagossága nem kérdőjelezheti meg ezt! (29–33)

Jézus tanítást ad itt a hitről. A hit Istené, pontosan ez a szerkezet szerepel az eredetiben, vagyis a hit azért Istené, mert Ő adja a hitet, a hit Őrá támaszkodik, Őbelőle él; ilyen értelemben istenhit. A hitről Jézus azt mondja, hogy az részesedést jelent Isten hatalmában, akinél minden lehetséges (10,27), ezért képes arra, ami emberileg lehetetlen (22).

Jézus feltétlen isteni igénnyel szól. Jézus nem ismeri a kicsinyhitűséget. Márk ezt radikálisan hangsúlyozza az egész evangéliumban. A hit lényege éppen az, hogy feltétlenül számol Isten hatalmával, és részesül is abban; azaz nem kételkedik abban az értelemben, hogy ingadozna Isten hatalmas cselekvése és bármiféle emberi lehetőség között. Isten pedig mindent jól tesz, és a javunkra cselekszik. A hegy elmozdítása csak példa, kép; a hegyek jól vannak ott, ahová azokat az Isten teremtette. A hegyek elmozdításánál nagyobbat cselekszik az Úr hatalma, hit által, velünk (23).

A hit legfőbb megnyilatkozása az imádság. Ebből látszik, hogy a hit soha nem emberi teljesítmény, hanem mindig teljes odafordulás az Istenhez, belekapaszkodás az Ő hatalmába. Isten meghallgatta kérésünket. Isten, még mielőtt szólnánk, már döntött felőlünk, és az Ő tökéletes akaratához igazodva, javunkra fordítja kéréseinket (24).

Aki pedig hisz, imádkozik, annak rendeződnek az emberi kapcsolatai. Ez a három összetartozik. Isten bocsánata nem függvénye a mi megbocsátásunknak, sőt megelőzi azt, de aki bűnbocsánatot nyert, az megbocsát, csakis a békességre törekszik. A hívő embernek rendben vannak az emberi kapcsolatai. Akár olyan értelemben is, hogy akikkel nem lehet „halálos” konfliktusok nélkül élni, azokat igyekszik elkerülni, éppen azért, hogy megbocsáthasson nekik is, és imádkozhasson érettünk. Azért is imádkozhatunk, hogy az Isten hatalma szabadítson meg bennünket azoktól az emberektől, akikkel nem tudunk építő békében élni; vagy, ha nem tudjuk őket elkerülni, akkor Ő adjon erőt, bölcsességet, hogy megtaláljuk hozzájuk a „kulcsot”. (25–26)

Nézem, mi minden miatt viaskodnak az emberek egymással… Az ember akkor jutott hitre, amikor ráébredhetett arra, hogy nincs semmije, az Úr nélkül. A Jelenések könyve ezt így fogalmazza meg: „Azt mondod, gazdag vagy és nincs szükséged semmire, de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas, a szegény; a vak és a mezítelen …” (Jelenések 3,17) Ennek a szegénységnek látható megnyilvánulása, hogy már nincs szent, az élet üzletté, pénzzé, haszonná, fogyasztássá, adássá és vétellé lett (15); kirabolunk, tönkreteszünk mindent (17). Aki pedig erre nemet mond, az gyanússá; sőt, halálos ellenséggé lesz (18–19).

Jézus határozottan nemet mond erre (15), de úgy, hogy Ő az egyetlen, aki valódi, új, örök gazdagságot adhat. Ne tűnjék ez keresztyén közhelynek! Igenis, a legfontosabb üzenetről van szó. Amikor a harsány viaskodók és üzletelők közül az Isten levesz egy-egy figurát a sakktábláról – és csak az Ő megmagyarázhatatlan kegyelme, hogy egyelőre még nem mi vagyunk azok, akiket levesz –, akkor döbbenünk rá, hogy mi értelme így mindennek. Persze, erre rádöbbenni: már az is kegyelmi állapot. 

Ugyanakkor ez az Ige nem azt mondja, hogy Jézus, mint egy társadalmi reformer, felemeli a szavát az „üzlet” ellen. Az „üzlet” az élet szerves része lehetne, ahogy a templomi kultusznak is része volt, az áldozati kultuszhoz kapcsolódóan, az áldozati állatok adás-vétele. Jézus itt ennél sokkal többet mond, mint ahogy sokkal többet is ad nekünk, örök, egyszeri áldozatával: mindent Ő ad, és aki ezt a mindent megkapta, az – minden nyomorúsága ellenére is – tudja a határokat, amit nem léphet át. Van, amit a templomon, a szent helyen, nem lehet „átvinni”! (16)

A templom kapcsán az imádság háza hangsúlyozásával Jézus kijelenti az ember valódi helyzetét az Isten előtt: az ember mindig csak kérő és elfogadó lehet, mint aki kegyelemre, Isten megváltó szeretetére szorul. Az áldozatban az ember akar adni Istennek. Először azonban mindig Isten ad az embernek, és az ember csakis ebből a mennyei gazdagságból adhat. Isten Jézus Krisztusban adta oda a menny gazdagságát az embernek (17). 

Márk – Ézsaiás nyomán (Ézsaiás 56,7) – kiemeli, hogy Isten minden népnek adta ezt a gazdagságot. Aki pedig az Úrtól vehette a mennyei javakat, az másoknak is ad, másokért is könyörög (17).

Márk a lényegre koncentrál, a részleteknél nem időzik, a földrajzi pontosság sem fontos számára: Betánia Jeruzsálemtől három kilométerre feküdt, Bétfagé pedig már Jeruzsálem külvárosának számított, tehát a sorrend fordított, mint ahogy Márk említi. Valamikor fontosak a részletek, de amikor élet-halál kérdésről van szó, akkor minden részlet eltörpül a lényeg mellett. Isten kijelentésének – amely az érettünk virágvasárnap Jeruzsálembe bevonuló Jézus Krisztusban lett teljessé, – az a fő üzenete, hogy Isten az életre váltott meg bennünket, emellett pedig minden földi részlet eltörpül (1).

Márk lényeglátása a húsvét utáni gyülekezet Szentlelket vett bizonyosságának ajándéka. Ennek a lényeglátásának része, ahogy Márk kiemeli azt, hogy Jézus mindent pontosan előre tudott, mert mindent kijelentett neki az Atya, ahogy ezt háromszor a tanítványoknak is hangsúlyozta már (10,32–34). A szamárcsikó említésénél is az a legkiemeltebb szempont, hogy azon még soha nem ült ember. Ez is Jézus személyének egyetlenségére, páratlanságára utal. Ő, az ember Jézus, az Isten Fia, amely nagypénteken, húsvétkor lesz nyilvánvalóvá; számunkra pedig akkor, amikor hitre jutva, végre látunk és hallunk. Életünk akkor lesz „páratlan”, ha Őbenne meglátjuk az Urat, életünk szabadítóját (2). 

Jézus Úrként való megjelölése is istenfiúi méltóságára utal, de még nem ez a hangsúlyos, hanem éppen e méltóság elrejtettsége, miszerint az Úr szükséget szenved és „kölcsönre” szorul, amelyet majd visszaad, mert visszaküldi a szamárcsikót. Még egy szamara sem volt az Úrnak. Mennyi mindenünk van viszont nekünk! Ő szükséget szenvedett, hogy a mi szükségeinket betöltse. Aki ezt a bőséget átélte, az meghallja a hívó szót: az Úrnak szüksége van ránk, felhasznál minket, megváltottjait, hogy javainkkal az Ő dicsőségére éljünk. Ez életünk egyetlen értelme, miközben saját örömünkre is ebben az átadottságban élhetünk (3).

Egy vak koldus, aki korábban már hallott Jézus könyörülő szeretetéről, nem szégyellt kiáltani Jézushoz. Bartimeust ekkor már nem érdekelte a nyilvánosság, a jerikói városkapu forgalma, sem az emberek véleménye, abbahagyta a „viselkedést”, és felfedte, mennyire fáj a nyomorúsága, a tehetetlensége (46–47). 

Nagy dolog, hogy valaki a hitére hivatkozva csendesen hordozza a baját; ez fontos is. De vannak olyan rendkívüli helyzetek, amikor a hitre hivatkozva „hőst” játszani, maga a hitetlenség. A hívő embert megtartja a hite (52), mert a hit ott kezdődik, amikor az ember szemet nyit a saját nyomorúságára, a betegségére, a törékeny, halandó életére, amely összetöri minden elbizakodottságát, és elkezd félni, az Úr előtt (Róma 11,20); kiáltva, könyörögve az egyetlen segítségért. Bartimeust senki nem tarthatta vissza, hogy kiáltson, az Úrtól készített alkalommal. Kiáltott az, aki eddig csendesen hordozta a nyomorúságát. A fegyelmezett hívő életünk próbája: amikor a kiáltás alkalmát készíti el az Úr, merünk-e kiáltani? (48)

Jézus biztatja a vak koldust ebben a kiáltásban: Bízzál! Kelj fel! Hívlak téged! (49) Csak ez számít. Az Úr meghallja az Őhozzá könyörgő kiáltást: biztat, felemel, hív magához. A hit ez, az Úr támasztja bennünk. Sokféleképpen emelhet fel, és hívhat magához minket, a mi Urunk; de mindegyikből megtartott élet támad, ha Ő hív! Ha Ő hív, mindent eldobva, örömmel megyünk, akárcsak Bartimeus (50). 

Igen, ezt mondjuk, ezt akarjuk mondani. Ezért könyörgünk, ha majd innen menni kell, így mehessünk el az Úrhoz. De ez mégis milyen nehéz! A vak ember is azt kéri, hogy lásson, hogy még „itt” élhessen boldogabb, egészségesebb életet; de már úgy, hogy „itteni” életében is az Urat követi (51–52).

Ez a jézusi „de” magasra teszi a mércét! (43) Jézus a tanítványaihoz fordul, hozzánk fordul, és azt mondja, hogy az övéi között más a rend, mert mindenben az isteni rend a rend, amelynek egyik fontos megnyilvánulása, hogy a testvérek között nincs versengés, hanem egymást szeretik, tisztelik, nagyra tartják, megbecsülik, és egymásban meglátják azt a kegyelmi ajándékot, ami az Úrtól van (43–45). 

Érzékeny vagyok arra, hogy átlássak az emberi szándékokon. Bizony sokszor látjuk a „zebedeus-fi” lelkületet közöttünk is (35–37), persze Jézushoz járulva, Jézusra hivatkozva. Ugyanakkor ez a lelkület szakadásokat támaszt a testvérek között, mint ahogy a többi tíz tanítvány is megharagudott Jakabra és Jánosra (41). Sok hiú ember van közöttünk, nagyravágyó; annyi kegyes gőg, annyi tiszteletlen megnyilvánulás, számos rejtett indulat terhel bennünket, egyeseket – gyakran magunkat – istenítő, megint másokat lenéző megnyilvánulással. Annyi erős, domináns, önhitt, félelmetes vezéregyéniség terheli a szent ügyet közöttünk! A hit bizonyossága nem ilyen erő! Magamon kezdem a bűnbánatot minden nap, ebben! Kezdjük mi is magunkon! Micsoda bátorság, ahogy Zebedeus fiai azt állítják, hogy ki tudják inni azt a poharat, amit Jézusnak ki kell majd inni! Nem is tudják, mit beszélnek! (38–39) Milyen magabiztosan, mindenkit túlharsogva mondják ezeket; a többiek csak megharagudni mernek, de félnek tőlük, és szólni már nem szólnak nekik (41). Az Úr az, aki rájuk szól. 

Zengjen bennünk minden nap Jézus Krisztus szava: „De tiközöttetek nem ez a rend!” (43) Ti nem pogányok vagytok, nem pogányként uralkodó fejedelmek, ti nem erővel és hatalommal, hanem az Úr Lelkével szolgáltok (Zakariás 4,6). Ti az Úrban vagytok fejedelmek, olyan szolgák, akik mennyei dicsőségben ragyognak, már ebben a világban is, a szolgaság alázatában is (42). 

Ez a jézusi „de” akkor működhet, ha az krisztusi „de” lesz; vagyis, ha a feltámadott Úr Jézus Krisztus kézbe veszi az életünket és valóban újjá formál minket, ezzel pedig kiválasztottságunkat láthatóvá teszi (40), hogy merünk „alul maradni”, merünk szolgálni, merjük a krisztusi szeretet kockázatát felvállalni. Nem az a kiválasztott, aki ezt tökéletes bibliai tanítással és másokat letaroló határozottsággal magáról állítja, miközben másokat lenéz, kiátkoz. Az a kiválasztott, akiben kiformálódik a Krisztus (Galata 4,19); az a Krisztus, aki azért jött, hogy Ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért (45). Legalább a testvérek közösségében könyörögjünk az isteni rend érvényesüléséért!

Márk csak annyit mond, hogy valaki, egy ember, odafutott Jézus elé, térdre borult előtte és egy kérdést tett fel Jézusnak (17). Arról, hogy ez a valaki gazdag volt, csak később hallunk (22). Tehát az eredeti, önálló történet elsődleges szempontja nem a gazdagság, nem a vagyon témája volt, hanem Jézus követése és az örök élet csodálatos ügye állt a középpontban.

Ez az ember ugyanis az örök élet felől kérdezte Jézust, és „jó helyen” érdeklődött, mert Jézusnak tette fel ezt a kérdést, leborulva, alázattal, igaz vágyakozással (17). Isten ajándéka az, ha valakit foglalkoztat az örök élet, az üdvösség. Az Úr ajándéka az, amikor tekintetünk nemcsak erre a földi életre irányul, hanem túllát azon, és izgatja mindaz, ami sokkal több, mint ez a földi élet, de ami áldottá teszi ezt a földi életet is. Soha nem a földi élet lebecsüléséről van szó ebben a vágyakozásban, mert a földi élet mindenestől az Úr ajándéka, hanem éppen ellenkezőleg, a földi élet megbecsüléséről, és annak kiteljesedéséről. Ma érdekli az embereket az örök élet, téma ez, és Jézus közelében, Isten Igéjének közelében lesz ez számunkra kérdéssé? Vagy pedig mindent ettől a földi élettől várunk; illetve az örök életről is a saját emberi spekulációinkra hagyatkozva fantáziálunk?

Ez az ember tenni akart valamit az örök életért. A farizeusi kegyességre is ez volt jellemző, mint állandó kérdés: „Mit kell nekem tennem? Jól teszem-e?” Ez a kérdés becsületes igyekezetre vall; és állandó bizonytalanságban tartja az embert, Isten ajándékait illetően. Olyan valaki térdel Jézus előtt, aki emberi és vallási igyekezetének határához érkezett, akit bizonytalanság gyötör, és ezt beismeri Jézus előtt. Ebben az állapotban elkezdődhet a mennyei csoda… (17)

Ez az ember „Jó Mesternek” szólítja Jézust. Jézus válasza nem elutasítás, hanem szeretetteli segítségadás (21) a Jézusnak mély tiszteletet adó ember felé. Amikor Jézus tanítást ad a jóról, akkor áldott segítséget ad ennek az embernek, hiszen hangsúlyozza, hogy aki felől te bizonytalan vagy, az az egyedül jó, az élő Isten, aki kegyelme által javára van az embernek (Zsoltárok 118,1). Nem szabad itt arról okoskodni, Jézus személyét illetően, hogy Jézus miért utasítja vissza, magára nézve, a „jó” jelzőt, hiszen Jézus személye titokban marad, mint ahogy Márknál ez jellemző, egészen a keresztig és a feltámadásig. Jézus nem a maga bölcsességét hirdeti, és nem a maga dicsőségét keresi, hanem Istenét. Jézusban Isten jósága és kegyelme keresi a végső sorsa felől bizonytalan embert, hogy bizonyosságra segítse őt (18)

Jézus Krisztus egyértelmű kijelentést tesz a házassággal kapcsolatban. Ő az események Ura; akivel összeköttetett az életem, az örök hűségre kötelez (9). 

Amikor Mózes válólevélről rendelkezett, akkor ezzel, Isten szerető rendjének törvénye, az elbocsátott asszonyt védte egy férfijogú társadalomban (5Mózes 24,1), de nem mondott igent a válásra (1–4). A válás gyarlóságunk, szívünk keménysége miatt van, a bűn miatt (5), de Isten eredeti gondolata az, hogy egy férfi és egy nő egy testté lesz (6–7; 1Mózes 1,27; 1Mózes 2,24). Nem lehet „lecserélni” a másikat, mert örök nyomot hagyunk egymásban (5–12). Jézus még a paráznaság esetét sem engedte meg, mint válóokot, mert ez a kitétel – „aki elbocsátja a feleségét, paráznaság esetét kivéve…” – a korai kéziratokban nem szerepel (Máté 19,9).

Ugyanakkor éppen ez az a terület, ahol a leginkább sebezhetőek vagyunk; itt mutatkozik meg leginkább az ember bűne és nyomorúsága, valamint az evangélium örömhíre, miszerint kegyelem alatt vagyunk. Mennyi kísértés, mennyi gyarló gondolat terhel bennünket! Mennyi megromlott házasság gyötrődik ezen a világon, ha kifelé hordozza is a látszatot. Aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék! A házasságot az Úrtól kell elkérni, az Úrban kell megkötni, és az Úrtól kell elkérni a kegyelmet, nagy alázattal, annak megújulásához. 

Aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék! (1Korinthus 10,12) Áldott legyen az Isten, hogy kegyelemből van üdvösségünk (Efezus 2,8), de ez szív szerint is késszé, és hajlandóvá tesz arra, hogy az Úrnak éljünk. Vedd észre házastársadban azt a világon egyetlenegyet, akit minden tekintetben rád bízott az Úr, örülj neki, lásd szépnek, szeresd, értékeld, vigyázz rá, hordoz el hűségben! Tedd ezt egy olyan világban, ahol már minden bástyát szétbombáztak, mert a házassági hűség hitvallás. Itt van a leginkább szükségünk az Úr megtartó kegyelmére.

Isten sózza meg az embert. A só megízesít és tartósít, megóv a romlástól. Isten megsózta ízetlen és megromlott, halálosan romlandó életünket, Jézus Krisztusban. Ez az evangélium, amelyet Márk ezzel a képpel, metaforával fejez ki (49). 

A tűzzel való megsózatás, Isten által, így az emberre nézve valami üdvösségeset jelent, amely Isten előtt is kedvessé teszi az embert. A tűz itt egy váratlan elem ebben a képben, amely jelentheti a Szentlélek tüzét, a szolgálat, a hit tüzét és szenvedélyét, mert az Úrnak csak így lehet szolgálni: élő hittel, tűzzel, nem rajongva, de buzgón, odaszántan! A tűz azonban az ítélet tüzét is jelentheti. Mindenkinek, aki kedves akar lenni az Isten előtt, annak az ítélet tűzén kell átmennie, amely megemészti a régi, bűnös embert, és az örök élet örömével, reménységével sózza meg a krisztusi embert. Ezen az ítéleten, átment a mi Urunk, a kereszten, mi pedig az Úrban vagyunk, mint akiket tűzzel sózott meg az Isten. A keresztyén élet, tanítványság, a szolgálat enélkül értelmetlen, ízetlen só, sótlan só. Jó a só, ha só! Krisztus nélkül nincs keresztyénség! (49)

Ugyanakkor ennél többről van itt szó. Itt érvényes minden emberre ez az Ige: mert Jézus Krisztus nélkül esély nincs a békességre, sem Istennel, sem egymással. Jézus Krisztus nélkül nincs élet. Minden embert hív ez az Ige, de csak Krisztusban lesz a tűzzel való megsózatás kegyelemmé, üdvösséggé, Őnélküle jogos ítélet alatt nyögünk. Áldott legyen az Úr, hogy Őbenne lehetünk! (50)

Mint a zeneműben a fő téma, úgy ismétlődnek Jézus kijelentései a szenvedéséről, a halálálról és a feltámadásáról. Ezek mutatják az események igazi értelmét, irányát, célját. Most másodszor szól Jézus, Isten megváltó szeretetének beteljesedéséről, az Ő halála és feltámadása által (31). 

Jézust addig az a szándék vezette, hogy ne ismerje fel Őt senki, és aki felismerte Őt, tanítása és csodái által, azt hallgatásra kérte, egészen feltámadásáig; hiszen csak a meghalt és feltámadott Úrban látjuk meg igazán, ki is Ő valójában, és mennyire szeret bennünket az Úr! Jézus, földi élete alatt nem törekedett népszerűségre, nyilvánosságra, nem akart hatni, visszavonult, csendre parancsolta azokat, akiket meggyógyított (7,36). Döbbenetes: a megalázott, szenvedő, a kereszten alázattal és imádkozva meghaló Úrban lehet meglátni, ki is a mi Urunk; aki húsvétkor győzedelmeskedett a halálon és minden gonosz felett (31). Nagyon fontos: Jézus meghal, de harmadnapra feltámad!

A tanítványait tanította arra, hogy Isten megváltó szeretete így éri el célját; nem pedig az emberi, másokat letaroló diadalban és erőben! Azért tette ezt, hogy a tanítványok el ne csüggedjenek, meg ne ijedjenek, ne féljenek, amikor mindez megtörténik, és felismerjék mindezekben az Isten akaratát, az Úr cselekvését és kegyelmét. Isten akarata cselekszik Jézussal, nem emberi és idegen hatalmak – noha ezek bűne is lelepleződik az eseményekben –, amikor Jézus „átadatik” (31). Az Emberfia az emberekért: gyönyörű üzenet! Az Emberfia Márknál az evangélium számára megtisztított kifejezéssé lett, mentes minden akkori, gyarló politikai váradalomtól, és bármiféle érdekvezérelt emberi indulattól. Az Emberfia az emberekért halálba menő, az emberiséget Isteni szeretettel megváltó Jézus, aki a Krisztus; akinek isteni méltóságát elrejti Jézus „alacsonysága”, szenvedése, halála; de felragyogtatja győztes feltámadása. Mindezek azonban csak hit által fogadhatók be.

Egyelőre a tanítványok sem értették Jézus szavait, és féltek Őt megkérdezni (32). Ki foghatja fel Jézus halálának isteni titkát? Ez Márk alapvető kérdése. Evangéliumában többször visszaköszön az „értetlenség” motívum, még a tanítványok sem értik Jézust, mert még hitetlenek és keményszívűek, akárcsak az első szenvedésjövendölésnél (8,32). Valóban bolondság és botrány ez ma is sokak számára, hogy éppen az embereknek kiszolgáltatott, megalázott, megkínzott, kínhalállal megölt, majd az emberi értelem számára felfoghatatlanul, a halálból feltámadott Jézus az Isten útja a világhoz, éppen így adta Isten, a megváltó megoldását a világ számára (János 3,16). A tanítványok félelmükben, hitetlenségükben kérdezni sem mertek. Pedig Jézust meg lehet kérdezni, ma is! Ne félj, kérdezd Őt, viaskodj az Igével, a mennyei üzenetért, hogy elmúljon a félelem, és felragyogjon az üdvözítő, építő örömhír! Hiszen éppen az az üzenet az egyetlen, amely nem félelmetes, minden más, ami ebben a világban zajlik, az valóban félelmetes. Isten üzenete nem lehet félelmetes; ha megint, akkor sem a félelemé a végső szó. Az egyház nem kelthet félelmet, és nem viselkedhet úgy, hogy félelmet keltsen. A tanítványok már kiválasztottak, de ez majd csak a hitre jutásuk után lesz láthatóvá. Az ugyanis tényleg a legfélelmetesebb, ahogy a tanítványok viselkednek, ahogy mi is viselkedünk egymással. Olvassuk el a mai Ige további szakaszait: azon vitatkoznak, ki a nagyobb a másiknál (34); eltiltják azokat, akik jót tesznek, az Úr nevében, de nem pont őket követik (38).

Ennek a beteg fiúnak olyan rohamai voltak, amelyek leteperték, miközben a beteg tajtékzott, a fogát csikorgatta, ön- és közveszélyes volt. Milyen betegség ez? Mi éreztünk-e már hasonlót: amikor feszít valamilyen fájdalom, indulat, amely vagy kitör belőled, és megnyugvást keresve rombol, vagy benned marad és megemészti a szerveidet, az életedet? (14–18) Beteg az ember, beteg az emberiség: testileg, lelkileg, idegileg. 

A bibliai leírás ma is tökéletes és pontos: idegen, gonosz hatalmak szállják meg az embert, amíg az Isten be nem tölti az életünket (20–22). Rettenetes, félelmetes, szánandó állapotban vagyunk, halálos hatalmak kezében (22). Emberileg gyógyíthatatlan az alapbetegségünk. Vizsgálhatjuk a betegség tüneteit, írhatunk fel gyógyszert, enyhíthetjük a tüneteket, de nincs gyógyulás. Döbbenetes, hogy még a tanítványok is tehetetlenül állnak a megszállott ember előtt! Nem tudnak segíteni (18). Mi tudunk segíteni? Történnek gyógyulások, csodák a szolgálataink nyomán? Megremegek, amikor meghallom ezt a kérdést, amit a mai Ige is kérdez, amit Rudolf Bohren teológus is direkten kihangsúlyozott (18–19). 

Jézus egyértelmű választ ad. Az igazi gyógyulás, csak imádsággal adatik nekünk, az Úr közelében, az Úrban (29). A beteg fiú apja az Úrhoz könyörög, hogy szánja meg fiát (22). Ez a könyörgés gyönyörű, korrekt. Ott van abban az ember mindenkori bizonytalansága. Ha az ember teljes bizonyossággal rendelkezne, akkor nem lenne szüksége az Úr erejére és kegyelmére hagyatkozó könyörgésre: „Uram, lehetséges Teneked, szánj meg minket!” (22) Jézus válasza kijelentés: „Minden lehetséges annak, aki hisz!” (23). Igen, a hit az egyetlen esély a megoldásra! A beteg fiú apjának válasza újabb könyörgés, amely az ember mindenkori könyörgése lehet: „Hiszek Uram, légy segítségül a hitetlenségemen!” (24)

Az ember nyugtalan, vigasztalan, vagy álörömöket hajszoló, sokféleképpen megszállott, és életveszélyesen indulatos – befelé, vagy kifelé indulatos – alapbetegségét csak az Úr veheti kézbe, a gyógyulás, a megnyugvás bizonyosságával. Az élő hit, ezen felül, Isten népét, az Úr gyógyító csodáinak eszközeivé teszi. Teljes, maradandó gyógyulást majd a színről színre látáskor kapunk, de áldott megnyugvást, tisztulást már e-világban megélünk az Úrban, így mások életében is ezt a csodát munkálhatja általunk az Úr! 

Jézus hatalommal adott gyógyulást a beteg fiúnak, mégpedig úgy, hogy az szinte halottá vált: Meg kell halni, az Úrral, az Úrban, hogy újjá lehessünk! (26)

A három tanítvány – Péter, Jakab és János – betekinthetett a mennyi világba, amely sokkal jobb mindennél (5; Filippi 1,23), feltárult előttük Jézus Krisztus mennyei dicsősége (2–5). 

Milyen döbbenetes a hatás: az ember nyomorúságára jellemző az a kettősség, amit a tanítványok is átéltek, miszerint ez a mennyei jóság és tisztaság egyszerre késztet maradásra és ugyanakkor mégis félelemmel tölt el; a tanítványok szinte megzavarodtak a félelemtől (6). 

Ezt a félelmet veszi el Isten szava, amely csak hit által fogadható be, és ami egyértelművé teszi a történéseket: Jézus Krisztus az Isten Fia, Őt hallgassuk! (7) Azonnal elmúlik a kivételezett látomás, mert e földi világban egyetlen válasz és segítség adatik az embernek, csak Jézus egyedül (8). Ne rendkívüli látomásokra várjunk, ne csodákra, hanem miközben e-világban marad a félelem és a kétség, a kettősség tapasztalata; mégis velünk van az Úr, és az Ő jelenléte, ebben a világban is, a mennyei jó bizonyosságával hordoz bennünket. Csak Jézus egyedül! 

Ez az üzenet azonban Jézus Krisztus feltámadásában ragyog fel igazán, ahol tényszerűen igazolódott a győzelem a bűn, a halál és a gonosz felett, valamint a megdicsőülés hegyén hangzott kijelentés: Ő az Isten Fia (7), Ő a megváltó, Ő az egyetlen megoldás; csak Jézus egyedül! 

Ezért Jézus Krisztusról, mint feltámadottról lehet bizonyságot tenni, aki szenvedett, meghalt, de feltámadott. Jézus Krisztus úgy lett „diadalmas” Messiás, hogy szenvedett és meghalt. Ez elhordozhatatlan volt az akkori messiásváradalom számára. Jézus mennyei tisztasága, isteni ereje levette rólunk a terheket, szenvedésével és halálával. Bocsánat a képért, erőtlen és nem pontos kép az elmondottakra, mégis leírom: olyan ez, mint amikor egy mozdíthatatlan konténert, amely tele van mindenféle terhes hulladékkal, megemel egy daru, és elviszi azt az udvarunkból. Isten elfogadta Jézus megváltó szolgálatát, szenvedését, halálát, teherátvállalását, és feltámasztotta Fiát a halálból, így megnyitotta számunkra is a mennyei világ dicsőségét. 

Semmit nem tudunk mondani Jézusról, ha ezt nem hisszük és nem valljuk meg. Jézus megváltó halála és feltámadása nélkül üres a hitünk és az életünk (9; 1Korinthus 15,12–14), miközben olyan értetlenek maradunk, mint a tanítványok, akik még semmi másra nem képesek, csak arra, hogy unalmas, száraz teológusként, írásmagyarázóként, ószövetségi igehelyeket tegyenek egymás mellé, és ekként vitassák, kérdezzék, igazolják Jézus szavait, a bibliai ígéretek sorrendjével (Malakiás 3,23), Illés Messiást megelőző eljövetelével (9–13). Jézus tisztelettel bizonyítja az Írások igazát, más igehelyek szerint is, amelyek – Őbenne, és Őelőtte Keresztelő Jánosban – beteljesedtek. De nem „Illés”, nem egy nagy próféta, nem egy ember, hanem csakis Ő, csakis Jézus egyedül, aki helyreállít mindent (11), ahogy azt Ézsaiás próféta megírta (Ézsaiás 53,3); és akivel nem tehettek azt az emberek, amit akartak (13) – még ha ez így is látszott –, mert minden az Ő hatalmában volt és van (János 19,11). 

Többről van itt szó, mint bibliai Igék harmonizálásának, egybevetésének tudományáról. Az evangélium a lényeg: Jézus feltámadott, mi helyreállított emberek vagyunk! Ezt hirdessük és éljük! Csak a feltámadott Jézust, egyedül! Boldog ember az, aki Őt soha meg nem veti (12), mert hiszi, hogy az Isten nem vetett el bennünket, Őérette!